üzenet a mélyből

Mostanában az a jó álmom, amikor a csirkelábú, mutáns kutyát kell kimenteni a régi dokk nyálkás-moszatos vízéből, mert az éjszakai vihar oda sodorta be egy félig elrohadt, ismeretlen óriáscet tetemének hátán.

Szerintem ezen a ponton kéne megvennem a Dishonored-et, csak egyrészt még nem felejtettem el azt a rengeteg mindent, amit fordítottam hozzá, másrészt nem biztos, hogy elfutna a gépemen.

téli fáradtság

Ismét tapasztalati megerősítést nyert az az ősi bölcsesség, hogy a kávé jobban hat, ha az ember megissza, ehhez mondjuk ezúttal is kellett az a másfél óra, amíg csak bután néztem a bögrét, és nem értettem, mi a probléma. Fáj a fülem, nagyon nem szeretem, hogy fáj a fülem, hideg van és esik az eső.

akkor ezek szerint ez itt mégsem napló

Van amúgy életem is, nem emlékszem rá, mi történik benne, pedig egész sok minden volt mostanában. Írtunk és ittunk, legfőképp, valamint megáztam, megfáztam, vettem virágos hajcsatot.

3.
    
     Azon a nyáron történt ez is, amikor a kovácsok megőrültek, és Szikla kovács hegyi pásztornak állt, Réz kovács pedig felköltöztette a teljes műhelyét a padlásra, és amikor Setétlápi bíró megkérdezte tőle, eszénél van-e, hát meggyullad a tető, és leég az egész város, csak annyit mondott, jobb, ha szem előtt tartja azt a kölyköt. Bíró uram kérdőn Vas kovácsra meredt, az tovább nézett Arany kovácsra, és így ment ez, amíg csak Kobold kovács álmodozva meg nem jegyezte, hogy őt is bölcsőstül vitte magával a műhelybe az apja, nincs is jobb altató a kalapács dalánál. Erre aztán mindenki lesütötte a tekintetét, mert Kobold kovács dicső juhásznemzetség elfajzott sarja volt, és az idősebb huzavoniak huszonöt év alatt nem tudták megemészteni, hogy ez az álomvilágokba révedő, sokat csavargó, különös kis ember hogyan válhatott a város egyik legelső kovácsmesterévé.
     Kobold kovács persze most sem vette észre, hogy ismét értetlenségre kárhoztatta mestertársait, ő emlékezett rá, hogyan ringott a szögre akasztott bölcső a forró, fémízű levegőben, hogyan csengett a kalapács az üllőn, el is tudta volna dúdolni a dallamot. Amikor hazaért, fel is vette a sivalkodó ikreket, és eldörmögte nekik a fém szavak nélküli énekét. A lányok elhallgattak, és mire Kobold kovács befejezte a dalt, már aludtak is. A felesége hálásan nézett fel rá: őt aztán nem érdekelte, mi igaz a férje gyermekkoráról szóló mesékből és mi nem, ha egyszer ilyen gyengéd férfi volt.
     Aznap éjjel is a csendesen kopogó eső ringatta el őket, és Kobold kovács álmában parányi ezüstkalapácsok csengésévé változott a hang. Ott állt a végtelen, földalatti teremben, görnyedten egy cseppet, mert az egyik kezét az egyik lánya fogta, a másikat a másik, márpedig az ikrek még csak akkortájt álltak fel, és kinyújtott karral is alig érték fel az apjuk munkában megkérkesedett kezét. Ott állt, görnyedten egy cseppet, és nézte a hatalmas műhelyt, ahol a barlangok megannyi, titkos ékkövét kalapálták és faragták, égették és csiszolták a kobold mesterek. Állt, egy ideig csak állt, aztán a kis Eper megrántotta az egyik kezét, a kis Málna pedig a másikat, és elkezdték húzni ketten két irányba.
     – Nem úgy van az – guggolt le hozzájuk, és felnyalábolta mind a kettőt. – Egyszerre csak egyfelé mehetek, és amúgy is, jobb, ha itt én mondom meg, merre az előre: ti nem ismeritek még a hegyek mélyét, de én itt nőttem fel.
     Ha ébren nem is kérdőjelezte meg soha a dolgot, álmában azért megtorpant, mert hogyen is nőhetett volna fel ő, az ember, idelenn, a koboldok között? Aztán csak megvonta a vállát – álmában annyi színes és valótlan helyen járt már, annyi különös és soha le nem élt életre emlékezett, hogy ez a kis furcsaság szinte nem is számított. Tudta, merre kell vinnie a lányokat, és az ébren is ismert tárnák útvesztőjéből – mert Kobold kovács nem véletlenül kapta a nevét, ébren is épp eleget járt a koboldok birodalmában – hamar átért abba a ködös, különös világba, ahol már csak az álmaira támaszkodhatott.
     De ment rendületlenül, és vitte a karján a két kislányt. Eper a vállára fektette a fejét, és a haját csavargatta; Málna kissé előredőlve figyelt, és magábában dünnyögött a sok furcsaság láttán. Végül aztán megérkeztek a legmélyebb és legdíszesebb terembe, és Kobold kovács egyszerűen csak megállt a Mordizomadta pompás trónja előtt, mert két gyermekkel a karján igencsk nehézkes lett volna meghajolnia.
     – Nocsak, édes fiam, végre eszedbe jutott, hogy megmutasd a lányaidat? – mordult rá a koboldkirály, de nem barátságtalanul, inkább csak úgy, ahogy Setétlápi bíró zsörtölt az emberekkel. Kobold kovács sokért nem adta volna, ha megtörölheti a homlokát, mert attól ő még egész megizzadt ijedtében, de hát az egyik kezében az egyik lánya volt, a másikban a másik, úgyhogy végül beérte annyival, hogy biccent.
     – Kicsik voltak még eddig – védekezett, mire a Mordizomadta vidáman felhorkant.
     – Kicsik, kicsik, mit gondolsz, a mi fiaink-lányaink óriásnak születnek? De nem haragszom rád, meg ne ijedj; inkább csak örülök, hogy végre elhoztad őket. Hadd nézzem csak a kis kovácslányokat!
     Felpattant a trónról, és leszaladt Kobold kovács elé. Fürge, vékony kis teremtés volt, alig ért Kobold kovács álláig, pedig nem számított ő sem nagydarab embernek. De hát a koboldok népe már csak ilyen volt, apró és soványka – ha valaki nem ismerte őket, nem is értette, hogy félhet tőlük bárki, pedig rettentő erő lakozott hitvány kis testükben. Kobold kovács is tudta, hogy a Mordizomadta fél kézzel fel tudná emelni őt és a két lányát, és a másikkal Vas kovácsot, családostul, és még csak nem is érezné soknak. De a két kislányt mégis úgy vette el tőle, mintha félne, hogy elejti őket, és most fordult a helyzet, és minden koboldok királya állt a kovács előtt két kíváncsi gyerekkel a karján. Eper rámarkolt a Mordizomadta egyik díszes fülbevalójára és a szájába tömte, Málna pedig előrehajolt, és a koboldkirály rézvörös szakállát próbálta elkapni.
     – Derék gyerekek – hintáztatta meg őket a Mordizomadta nevetve –, és aztán hogy hívják őket? Teremburája és Teringette?
     – Eper és Málna – ismerte be Kobold kovács kissé szégyenkezve, mire a Mordizomadta megcsóválta a fejét. A két kíváncsi gyerek sivalkodni kezdett, hogy el ne rontsa a játékukat.
     – Hogy tudtok ilyen rémesen édes neveket adni a gyermekeiteknek? – morogta, aztán újra elvigyorodott. – No de akár édes a nevük, akár rémes, az a lényeg, hogy most itt vannak. Ideje elkezdeni kitanítani őket!

költői igazságtalanság-szolgáltatás

Tulajdonképp szegény Sir John Cope, miután lehajózott Aberdeenből Dunbarba, nem ijedt meg az első böszme felföldi láttán annyira, hogy a saját veresége hírével lelovagolt a skót vezérkarig, akik aztán megkérdezték, hogy az embereit ugyan hol hagyta, hanem inkább egy váratlan hajnali roham szórta szét a seregét. Kicsit sajnálom szegényt, hogy a többség az örökkévalóságig egy gúnydalból fogja először megismerni a történetet, pedig ő aztán mindent megtett, és igazán nem számíthatott rá, hogy az ellenséges sereg egyik tisztje pont abban a retkes mocsárban nőtt fel.

Jó, persze a végén aztán az angolok leverték a skótokat, és azóta is ott ülnek a nyakukon, aminek a legfőbb előnye, hogy az egyszeri turistának van rá matematikai esélye, hogy angol nyelvtudással elboldoguljon legalább Skócia déli vidékein, legfőbb hátránya pedig, hogy az egyszeri turista azt hiszi, hogy angol nyelvtudásal el fog boldogulni. Márpedig a skót akcentus, ó jaj, és akkor a rendes skót még elő sem került. A gaelről ne is beszéljünk, az egy másik nyelvcsalád, de a skót egész rendes germán nyelv, ijesztően hasonlít az angolra, épp csak nem az. Na, ha a skótok nyertek volna, akkor még annyira sem értenénk őket, amennyire így nem értjük, amikor meg akarnak hívni reggeli zabkására, vagy csak elmondják, honnan és hánykor indul a reptéri busz.

hideg is volt, tél is van

Volt hideg és nagyon hideg is, aztán esett az eső, és egy ponton inkább visszafordultam, és nem mentem el ír népzenét hallgatni, mert nem voltam benne biztos, hogy három órával később vissza tudnék jutni a buszmegállóba a már akkor is életveszélyesnek tűnő tükörjégen. Később és lejjebb rettentő hanyatt esés helyett igen elegáns térdre siklást mutattam be egy alattomos jégcsíkon, melynek következtében egy jóindulatú fiatalember talált nekem egy telefont, ami pont ott hevert az esőben, ahol én nem estem el, a telefont leadtam egy közeli gyorsétteremben, én pedig elsőként érkeztem meg valaki más születésnapi sörözésére. Másnap hajnalban az Öt Sereg Csatájára kellett többször egymás után felkészülnünk álmomban, azt a változatot jobban szerettem, amikor a fűben heverészve vártuk, hogy megérkezzen kis csapatunk negyedik tagja, és addig százszorszéppel dobáltuk egymást. Szerintem vagy a Hey Johnnie Cope ártott meg, vagy az O'Neill induló, esetleg az ír és a skót függetlenségi törekvéseket  szépen egyesítő Donald McGillavry. Tudom, tudom, a Rákóczi szabadságharcról kéne hasonló nótákat hallgatnom, de azokban senkinek sincs ennyire vicces skót kiejtése.

fejezzük be még egyszer

Alaposabban megvizsgáltam a helyzetet, és arra jutottam, a huzavoni kovácsok második meséjének valójában mégsem ott a vége, ahová eddig elfutottam vele, mert abból nem derül ki, hogy a sárkány (továbbra sem tudjuk a nevét) kap-e mézes kását, és hogy változik-e bármiben is a világ rendje.

No de most.

     Hanem amikor visszaért a fazékra való kásával, elég volt felnéznie a tető felé, hogy rájöjjön, mit felejtettek el mind a ketten. Sosem volt magas legény, és még ha felhozta volna a földszintről az öregapja létráját, akkor sem érte volna fel a sárkányt, hogy megetesse. Egy hosszú pillanatig csak állt a fazékkal a kezében, és a fejét csóválgatva nézte az éhes bestiát, aztán akkorát dörgött odakinn az ég, hogy kis híján magára borította a forró kását.
     - Esik már? – kérdezte. A sárkány értetlenül pislogott le rá, aztán épp csak egy ujjnyit ingatott a fején. Réz kovács letette a fazekat, és fújkálni kezdte az ujját, mert mostanra már a konyharuhán át is égetni kezdte a kezét az edény. – Nosza, akkor gyorsan hajtogasd át magad, úgy, hogy le tudd nyújtani azt a buta, hosszú nyakad – mordult rá a háztetőjére -, de siess, még mielőtt szakadni kezdene, és jól hajtogasd vissza a szárnyad, mert ha beázik a ház, elázik a kása is!
     A sárkány megszeppenve nézett rá, aztán hirtelen kiegyenesedett. Tyűha, mekkora rusnya dögök ezek már kölyökkorukban is, gondolta Réz kovács álmélkodva, ahogy a sárkány szétterjesztette hatalmas szárnyát, és billent egyet erre, billent egyet arra, aztán nagy óvatosan visszagunnyadt a ház tetejére. Bár esni még nem esett, az újabb vihar előszele egy pillanat alatt kihútőtte a padlásszobát, és Réz kovács érezte már a levegő élességén, hogy jeget is hord a szárnyán az éles fuvallat.
     - Így jó lesz? – eresztette le a fejét kis híján a padlóig a sárkány. A kovács egy pillanatra hátrahőkölt: ilyen közelről már őt is megijesztette a sárkány hatalmas, aranyló szeme, és a szájában azok a késhosszú, villogó agyarak.
     - Jó lesz, jó lesz – bólogatott, de közben azon járt az esze, hogy kevés lesz ide a legnagyobb fakanala, hiába azt hozta. Aztán megemberelte magát, és felvette a fazekat, de szinte azonnal újra szitkozódni kezdett. – Ó, a teremburáját! – fakadt ki. – Ez meg kihűlt attól az egy fuvallattól, vihetem le, hogy megmelegítsem!
     A sárkány összevonta a szemöldökét, mintha csak tüsszenteni készülne.
     - Tedd csak le arra az asztalkára – mormolta, és egy félresikerült kovácsoltvas vacak felé bólintott, amit Réz kovács csak azért tartott meg, mert az volt megboldogult, derék ükanyja első önálló munkája. Nagyon ráncolta a homlokát, nem tudta, mire készülhet a sárkány, de engedett a kérésének, és letette a fazekat az állványra, aztán hátralépett. A sárkány lejjebb engedte a fejét, és az orrlyukán hirelen felfodrozódó láng végignyalt az edény alján.
     - Hé te! Fel ne gyújtsd nekem a házat! – kiáltott rá Réz kovács, de mire befejezte a mondatot, már látta, hogy a sárkány éppolyan gondosan és pontosan bánik a lánggal, ahogy ő szokott a tulajdon szerszámaival. Álmélkodva nézte, még a fejét is megvakarta, aztán a sárkány orrlyukán egyszerre csak elaludt a láng, és a szörnyeteg bűntudatosan nézett a kovácsra.
     - Most már jó lesz? – kérdezte, és Réz kovács odalépett a fazékhoz. Megkavargatta, belekóstolt, aztán a homlokát ráncolva bólintott.
     - Hanem ha nem lenne akkora szükségem egy háztetőre, levinnélek a műhelybe, segédnek – jegyezte meg, és hatalmas adag kását lapátolt a sárkány szájába a fakanállal. A sárkány nagyot szusszant, és egyben lenyelte, aztán elégedett kutya múdjára még az orrát is megnyalta.
     - Az de jó volna! – Olyan sóvárgás égett a hangjában, hogy Réz kovács önkéntelenül is elnevette magát.
     - Vagy feltelepíthetném ide a műhelyt – jegyezte meg tréfálkozva, aztán körülnézett a tágas padláson, és szinte csodálkozva megismételte. – Igen, feltelepíthetném ide a műhelyt.
     Összenéztek a sárkányyal, és egyszerre biccentettek. Olykor a legkülönösebb dolgok a legtermészetesebbek, és így történhetett meg az is, hogy amikor Réz kovács végre életében először segédet vett maga mellé, az nem egy szorgos, fiatal legényke volt, hanem egy sárkány – ráadásul a tulajdon háztetője.

évértékelős

Tulajdonképp az éjféli koccintás tökéletesen jellemzi az egész 2015-ös évet: ránk kellett szólni, hogy már megy a Himnusz, mert túlságosan is lefoglalt minket, hogy a fizetési felszólításokról beszélgettünk.

Boldogat, ja. Persze. Az szokott lenni.