lényegtelenségek

A kérdés, hogy haza fogok-e érni, mielőtt leszakad az ég, láthatóan eldőlt, és én (remélhetőleg) Droidzombinál hagytam az ernyőmet. Valahol kell még lennie egyéb ernyőimnek is, de jó kérdés, hogy hol, és hogy még működnek-e; egyelőre alighanem veszek még egy (a változatosság kedvéért forró) italt, és kivárom, hogy elvonuljon a vihar.

Az egyik bölcsességfogam ismét mocorog, abba is hagytam a rendszeres meditációt, hátha akkor rájön, hogy nincs itt semmi olyan megvilágosodás, hogy arra elő kéne bújnia. Egyébként tényleg nincs, bár amikor épp nem alszom bele, és emiatt nincs felébredéskor bűntudatom, akkor egészen élvezem a kis stresszoldó-kedvjavító ügyességeket. Amikor az ember külön hangsúlyt fektet rá, hogy minden este minél részletesebben és érzékletesebben felidézzen 5-10 dolgot, ami aznap jó volt (hú, az az eper! Az íze! A textúrája! A színe! És ahogy közben sütött a késő délutáni nap, és még a lakótelep is virágillatban úszott!), akkor kicsit könnyebb nem beleőrülni azonnal abba a szarba, ami körülvesz, egyéni, lokális, országos és globális szinten. Legalább a négyből egy lenne elviselhető, mondjuk a lokális elviselhetetlenségből egy fokozatot talán visszavesz majd, ha visszakapjuk a 4-6-os villamost, és nem kell olykor tíz percig keresnem a megállót a hídfőnél rácskorridorok közt a szakadó esőben (tegnapelőtt még itt volt. Most hova retekbe tették? Egy buszmegálló egész nagy, nem igaz, hogy mégis sikerült így eldugniuk! Oké, ott egy busz… az ott most megáll? Vagy pirosat kapott? És hogy jutok oda? Itt rácsok vannak!). Egyébként meg persze, értem én, átépítés, nem szebb az a Chatelet-n sem, ahol egyébként átépítés nélkül is simán el lejet tévedni fél órákra, bár ott mondjuk olyan még nem volt, hogy egyszerre csak véget ért a kis féreglyuk, amin át egy új világba a 61-es megállójába akartam eljutni.

Virágok.