mindig késésben vagyok

Azért nem akarok mostohán bánni a múlt héttel, ha már ő sem bánt mostohán énvelem. Szóval hétfőn még tavasz volt, és rollerrel mentem el bérletet venni, a táv felénél már nagyon untam, de utána legalább még egy fokkal hipsterebbnek éreztem magam (jogosan vagy sem), amikor beültem teázni és dolgozni egy Starbucksba. Rollerrel! …Vagy az nem menő? Mindegy. Kedden szokás szerint Bran asztali zenéket és válogatott meséket hallgattam a Fonóban, jaj, jaj, hát én ezt úgy vissza fogom sírni egész nyáron, ezek a mesék és ezek a dalok, ó, hát lenyűgözőek. Ilyenkor szoktam analóg rajzolni, mások hímeznek, elvben én is tudnék olyat, gyakorlatban mindenki jobban jár, ha tollnál hegyesebb holmit nem veszek a kezembe.

Szerdán volt egy pont, amikor sós kiflivel a kezemben néztem a csillagokat, és éreztem, hogy itt a tavasz – hah, akkor még nem tudtam, hogy csak látogatóban. Csütörtökön elmentem popkulturális rendezvényre, és utána söröztünk, és itt kezdődött az, hogy emberek egyszer csak szociálisnak neveztek, pedig igazán csak azokkal az ismeretlenekkel beszéltem, akiknek az asztalánál ültek ismerőseim is. (Lehet, hogy ellenkező esetben inkább csak elmebetegnek mondtak volna.) Pénteken Sulemiáékkal születésnapoltunk, rengeteg volt osztálytárssal (Sulemia és én osztálytársak voltunk gimnáziumban, a férjével pedig csoporttársak egyetemen) és megtudhattuk, hogyan kell kreatív legózásra motiválni a gyerekeket.

A dolgok szombaton sűrűsödtek be, épp azon gondolkoztam, hogy muszáj lesz hajat mosnom, és ne már, amikor felhívott nagymamám. Hogy sütött rakott krumplit, és én azt szeretem-e (igen, történetesen a kedvenc ételem), és akkor menjek át, és együnk. A tervet tett követte, bár közben muszáj volt hajat mosnom. Nagyon jó volt, még az egyik nagybátyám is megérkezett egy ponton (szerencsére már ebédelt, és nem kért rakott krumplit – szerencsére!!!) és utána őszibarack befőttet ettünk, és én kaptam unikumot is, mondván, hogy két tányér leves és három tányér krumpli után nem árt az (nem is ártott). Jaj. Nem akar valaki rakott krumplit sütni nekem? Nagyon hálásan tudok egy egész tepsinyit megenni.

Innen tovább billegtem volna wrimókat nézni, mert gondoltam, lesznek. A múltkor némileg le lettem tolva, hogy mit képzelem én, hogy majd mindig leveleket írnak minden egyes találkozó előtt, minden hónap harmadik hónapja, délután négy, helyszín ugyanaz, nem kell ezt túlbeszélni. Oké, oké, nem kell túlbeszélni, mert úgyis mindig ott lesz mindenki, kivéve, ha nem, és azt sem kell ugye túlbeszélni, hogy senki nem lesz ott, és én, a késve érkező, majd hülye fejjel bámulok be asztalokhoz, hogy ül-e mellette ismerős. Erről ennyit, valójában úgyis csak egy órácskára ugrottam volna be, mert következő program – legalább volt időm leülni, és olcsóbban jobb kávét inni máshol.

A következő program Droidzombiék ismét nagyon kellemes koncertje volt, ami aztán különféle átmenetekkel abba torkollott, hogy addig ismeretlen emberek házibulivá avanzsált születésnapi sörözésén támasztottam a falat, és nosztalgiáztam a múlton meg az eljövendőn. (Utóbbit úgy kell, hogy lelkes ikerfiúk szórakoztató dance-off performanszát nézve azon sóhajtozik az ember nyula, hogy jaj, és milyen vicces lesz, amikor Nimandi ikrei buliznak együtt, és mennyire tök ugyanilyen, mert esküszöm, hogy húsz éve is pont ilyen pesti bérlakásokban zúztunk, pont ilyen bútorokkal, ilyen könyvek közt, ilyen szőnyegen. Ööö, és bölcsésztémákról beszéltünk a konyhában, csak akkoriban még a legfiatalabbak közé tartoztam, nem épp ellenkezőleg. Szóval a változás, ó, csak illúzió a pesti éjszakában.)

Vasárnap aludtam, hétfőn pedig apámmal találkoztam. Kaptam rettentő finom lencsefőzeléket és kétféle rétest – eddig azt hittem, hogy a meggyes rétes a legjobb, de az ananászos simán lenyomja. A puszta emléktől is kicsordul a nyálam, illetve éhes leszek. El is megyek, vadászom valami ételt.

Addig csomók.

nem szeszélyes, elmebeteg

A váratlan dolgok, amikor emberek makacsul állítják, hogy én szociális vagyok, pedig ööö… mi van? Egyszerre csak egy olyan házibuliban támasztom a falat, ahol valóban alig ismerek valakit, mondjuk Droidzombin kívül igazán senkit. Bár még rajta kívül is vannak ketten, akikkel nem most találkozom először, és ez kicsit ijesztő, mert a látszat ellenére nem vagyok igazán szociális, csak nem tudom. El is fáradnak a társas moduljaim a végére, odakinn három fok van, és én csak a közepes kabátomat voltam hajlandó kiásni előző délután, pedig ehhez a szélhez a legvastagabbat kellett volna, még két sállal.

A világ láthatóan továbbra sem döntötte el, milyen évszak van éppen, vacogva nézem a bimbóktól roskadozó orgonabokrokat, egy idő után meghajlok a hideg előtt, és előszedem a bélelt csizmát, pedig már alaposan beépítettem a megfelelő szekrénybe. Nem is tudom, mit akarok, de ha ez így megy tovább, valahol szerepelni fog benne egy bögre forró csoki.

     A szeles, nyirkos estét viharos éjszaka követte. Az ég úgy zengett a Pitymalló fölött, mintha ezer kovács verte volna egyszerre az üllőn az izzó fémet. Réz kovács ilyenkor szokott a legjobban aludni, ilyenkor álmodta a legszebbeket: az apja mindig azt mesélte, ilyenkor készítik odafenn az égi kovácsok azokat a remekbe szabott, pompás felhőket, és a villámok csak a szorgos munka közben vetett szikrák. Néha azt álmodta, ő is közöttük dolgozik, és olyankor emlékezett rá, hogy legjobban a napnyugtakor a felhők szélén ragyogó, rézvörös filigránt szerette csinosítgatni, és reggel mosolyogva ébredt. De ezen az éjszakán a vihar sem hozott neki enyhülést, nyugtalanul aludt, fel-felriadt: a kalapácsok szapora zenéje helyett sárkánybőgést hallott ki a förgetegből, és égi szikrák helyett tűzokádó bestiákat látott minden villámban.
     Becsületes ember volt ez a Réz kovács, és nagyon megfeküdte a gyomrát, hogy ekkorát kellett hazudnia lefekvés előtt. Még akkor sem érezte magát ilyen cudarul, amikor fiatal legény korában egyszer egy tábla abált szalonnát elmajszolt vacsorára, pedig azután vagy egy hétig csak savanyú vadkörtét evett. De hát mégsem mondhatta meg a sárkánynak, hogy becsapják őket, be ám, már vagy ezer éve: a város készen áll, minden tornyában laknak, idővel újabbakat is húztak melléjük, és jó, erős kőfallal körbekerítették az egészet, mert azt hitték, a legnagyobb fenyegetést a mindenféle szárazföldi hadseregek jelentik majd rájuk nézve, nem a tulajdon tetőik helyén szunnyadó, vérszomjas szörnyek. Nem mondhatta mégsem, hogy hazudtak már akkor is, amikor megegyeztek velük, nem akarták soha nekik adni a várost! Nem mondhatta ki, bár tudta: Huzavon születése és egész léte csalásra épül.

mintha itt tartottunk volna

Aztán másfél nap alatt kitört a tavasz, egyik este mg télikabátban dideregtem, másnap már az átmeneti kabátot is csak a cipeltem. Új ruhákban és új kardigánokban, és végre elő lehetett szedni a még tél derekán kapott cipőt is, hogy először illesse utca a talpát, és már csak az kéne, hogy mindeközben ne érezzem magam világvégének, hanem valahogy a gondolataim is világosak legyenek és napfényesek.

Ezt előidézendő vasárnap előszedtem a rollert, és kigurultam a Margitszigetre, sőt, út közben még gyrost is vettem, elvitekre, ott fityegett kis szatyorban, miközben az aszfalt ördögeként szóval az első szabad padig. Ami nyilván nem volt egyszerű, mert az első meleg tavaszi hétvége, a sziget csurig volt emberrel, és utána az is okozott némi kis gondot, hogy a gyros olyan mértékben szétszottyadt, hogy kanállal kellett volna enni, de azért megoldottam a helyzetet. Miután valahogy kitörölköztem a csípős tzatzikiből, megpróbáltam rajzolni, újabb ambiciózus projekten gondolkozom. A képregényt sem adtam fel, csak izé. Rájöttem közben, hogy nem tudok rajzolni. Erre rájöttem persze ezúttal is, nem tudok rajzolni, meg kéne tanulnom rajzolni, és most amúgy nem viccelek, élőlényt és mozdulatot, meg úgy általában bármit, hát, az nem megy. De legalább rájöttem, hogy fog kinézni ez a kép, és hogy végül is a másikat, amit csak elképzelni tudtam, de már látni sem, el tudom bábozni, ha kell. Tulajdonképp van egy drótsárkányom, igaz, hogy háromfejű, de a fölösleges fejeket majd figyelmen kívül hagyom. És ebben a világban majd ilyen bumfordi sárkányok lesznek, na. Inkább Süsüre emlékeztetnek, mint Benedict Cumberbatch-re (igazából ha lehet, inkább egyikre sem?).

     Réz kovács szédelegve bandukolt haza: a feje az almabortól volt nehéz, a szíve a gondtól, hogy bizony, a sárkányok dolgában mit sem haladt előre. A korlátba kapaszkodva kellett felhúznia magát a toronyszobába, olyan súlya volt egyiknek is, másiknak is, és amikor végre felért, leroskadt a kis zsámolyra. A sárkány lélegzetét hallgatta volna, hogy alszik-e rendesen a bestia, de csak a tulajdon zihálását hallotta. Aztán újra azt a már-már ismerős nyikordulást, az álmos sóhajt.
     - Délután felriadtam, mert egy galamb nagyon kapargatta a bal fülem – mormolta panaszosan a háztető -, és kinyitottam a fél szemem, és nekem nagyon úgy tűnt ám, hogy ez a város kész van.
     Réz kovács csak mordult egyet.
     - Ne érts félre, nem vagyok ám jártas a városok dolgában – mentegetőzött a sárkány sietve -, csak hát szép nagynak tűnt, és tele volt emberrel, sürgölődtek fel-alá, házból ki, házba be, beszélgettek, fontoskodtak… de egyik sem dolgozott a házakon. Nem építettek, nem szépítettek, csak lótottak-futottak a kopott falak között. Mintha azok bizony már rég készen lettek volna.
     Réz kovács megint csak mordult.
     - És megkérdeztem a galambot, hogy mi az a krizeljum, de megijedt és elrepült.
     Réz kovács harmadszorra is morgott.
     - Galambok – mondta aztán megvetően. – Hogyan is értenének bármihez?
     Most a sárkányon volt a sor, hogy hallgasson.
     - Mi az a krizeljum? – bökte ki aztán, mint aki egész reggel óta ezen gondolkozik. Réz kovács a változatosság kedvéért fújt egyet morgás helyett, mert igazán nem ismerhette be, hogy ezt ám ő maga sem tudja.
     - Olyan, mint a krizantém, csak sokkal büdösebb – jelentette ki végül, mire a sárkány idegesen szipogni kezdett.
     - Akkor inkább tényleg nem kérek. De mondd csak, kovács uram: tényleg nincsen kész a város?

ours is the old tribe

Szóval megvolt a koncert, és jó volt, rá kellett jönnöm, hogy az elmúlt 5-6-10 évben tényleg azért nem élveztem annyira az Anathema koncerteket, mert végtelenül unalmasnak és semmilyennek találom az új lemezeket. Tíz perc alatt elalszom bármelyiken, és ezen nem változtat az sem, hogy persze koncerten én is vonyítok a tömeggel (és nem azért, mert ennyire jó a memóriám, hanem mert ilyen irtózatosan kiszámíthatóak, zene, szöveg, minden). De szóval előszedték a régi számokat, és rögtön minden olyan volt, mint régen, még Vinny terpeszállása is, és igen, hát ez jó volt. Egy A Dying Wish még mindig odacsap és hát amikor Darren beballagott a színpadra, a jobb fülétől a bal füléig érő vigyorral, az valami… az egészen egyszerűen megható volt. És végtelenül aranyos. Szóval sosem gondoltam, hogy egy órányi doom metalt én valaha végig fogok röhögni, és pusztán örömömben, de ez történt. Egyszerűen olyan lelkesedés áradt a színpadról (ó, és alighanem igen nagy megkönnyebbülés, hogy Darren mégsem friss fekvőgipszben nyitja a turnét, miután a koncert előtt ügyesen szétkapta a lábát), hogy az valami hihetetlen. Darren for president, de tényleg. Meg Duncan (ő meg az ujját törte el a turné előtt), Duncan, aki kedves volt és aranyos és kedves.

tünetek

Sikerült azt, hogy vadiúj, úgy olvasnom, hogy varjú. Gót-túladagolásom lehet.

évszakok

Volt egy pont, amikor kinéztünk az ablakon, és esett a hó, akkor kicsit elbizonytalanodtam. Télen furcsa, hogy ilyen későn sötétedik, és a virágzó gyümölcsfák sem illenek az évszakhoz, ó, bocs, április van, tavaly ilyenkor leizzadtunk és leégtünk városnézés közben.

dohog

Mindig akarok írni, csak aztán lefagy a gép, hirtelen megéhezem, vagy csak egyszerűen nem jut eszembe semmi, amiről érdemes lenne írni. Voltunk kocsmában sörözni. Voltunk Mételyéknél sörözni, és hú, nagyon finom pirítósra kenhetős holmik voltak, és süti, és még fagyi is. Voltunk kávézóban kávézni. Ezt többször is, több emberrel, és ültünk a kis gépünk fölött és gépeltük a kis gépelendőinket, mert mostanában néha írunk együtt egymás mellett, és ezt még egy éve is teljesen elképzelhetetlennek tartottam volna, de működik. Tényleg ösztönzően hat, ha valaki vadul gépel a közvetlen közelemben, arról nem is beszélve, hogy előtte és utána és helyette tök jókat beszélgetünk.

Történt még valami nagyon érdekes, amiből csak annyira emlékszem, hogy történt valami nagyon érdekes, de arra nem, hogy mi volt az. De komolyan nagyon érdekes volt, valószínűleg csak azért felejtettem el, mert a tudatom egyszerűen nem tudott megbirkózni ekkora izgalommal, és a józan eszem (a mim?) érdekében törölte.

Jövő héten lesz Anathema koncert, jó lesz már majd utána, amikor nem kell azon idegeskedni, hogy most megint azon fogok végig pörögni, hogyan a jó édes francba lehetek én ennyire öreg, tizennyolc év, te jó ég, hát ha a kötődésem ember lenne, lassan már szavazhatna, de mondjuk azért az jó, hogy a kötődésem nem ember, mert azt hiszem, egész rossz arc lenne. Először rajongásnak tituláltam szegényt, de figyelembe véve, hogy a 2007 óta készült Anathema lemezektől egyöntetűen idegbajt kapok, azt hiszem, rajongásról már rég nem beszélhetünk. Csak olyan nagy és meghatározó szálait húzták meg az életemnek, és így utólag minek, hát lehettem volna boldog elméleti nyelvész is nélkülük, igaz, ha lenne időgépem, azért nem ezen változtatnék elsőnek (meg másodiknak sem) (igazából nehéz döntés lenne, hogy egyáltalán bele kell-e itt nyúlni a dolgokba, mert végül is annyi pompás embert és kalandot köszönhetek ennek az együttesnek).

Eh. És megint elaludtam a nyakam.