Túl gyorsan elmúlik minden, nem lehet megőrizni a pillanatokat, még az emlékekben sem, mert ugye azok törvényszerűen torzítanak, pedig néha jó lenne rögzíteni egyet-egyet, és aztán visszajátszani. Az utcák, a város. a japán lány, aki iszonyú ügyesen skiccelte fel a parkot, a sövényt, de legfőképp a sövény fölött bekukucskáló Musée d'Orsay tetejét; gyorsan, ügyesen, szépen árnyékolva, és rútul betorzítva egy vázlatlapra azt a hosszú-hosszú épületet. egyik vége, másik vége, a közepe hopp, kivágva. Vagy a lenyűgözően elegáns idős pár a zebránál, akikről először úgy gondoltam, hát igen, ez Párizs, itt még nyolcvan fölött is felöltözik az ember, ha péntek este metróra száll, csak aztán áttipegtek az úton, és túloldalt már várta őket a sofőr a böhöm nagy Mercedesszel.
Igazából csak nem akarok hazamenni. És ebben nincs semmi meglepő.
3.
Csak két hét után kezdek el álmodni a munkámmal, és a tudatalattim még ezt az egyszerű, főleg adminisztrációból álló rutint is képes úgy megbolondítani, hogy amikor éjjel felriadok, egy ideig levegőt venni is félek, hát még visszaaludni. Ez a baj azzal, hogy a vizek sötét végtelenje nemcsak vonz, de legalább annyira taszít. Mások örülnek, ha beszivárog az álmaikba is, ha öntudatlanul segít megérteni a viselkedésüket, de én félek – félek, hogy felold, félek, hogy elveszek.
Persze erre vannak az álomgépek, a megnyugtató, beprogramozható alapsablonok, amikre a tudatalatti aztán ráaggatja a napi események feldolgozandó apróságait. Nem is azért nem veszek valami egyszerűbbet most sem, mert berzenkedem az ellen, hogy egy gép adjon formát a képzeletemnek, hanem mert az én munkámban nem lehet. Olyan mintákat hoz létre, olyan kis csonkokat hagy, amik akadhatnak a munka közben használt gépekkel. A landerivel épp nem, de nem olyan hosszú az a szerződés, ami ide köt, és ki tudja, utána milyen projekt lesz a következő.
Azt viszont semmi sem tiltja meg, hogy lenyomjam az álmokat, szedjek valamit, amitől ébredéskor azonnal elfelejtek mindent, és nekem már ez is elég. Egy-két napig kótyagos vagyok tőle, mindig megvisel, amikor a hosszú, félig éber és félig kalandos éjszakákból egy pillanatnyi semmi lesz, de még mindig jobb, mint délutánig várni, hogy kioldódjon a csontjaimból a legutóbbi rémálom rettenete. Egy-két napig kótyagos vagyok és tompa, és egy-két hétig nem kószálnak el a gondolataim, nem veszek észre minden lényegtelen apróságot oda sem figyelve. A világ nem félig kirakott mozaik, csak híg, unalmas kása, nem keresek történeteket és összefüggéseket, nem rendszerezek, nem modellezek. Csak vagyok.
Ezért nem veszem észre a kis tavacskát sem – jobban mondva észreveszem, csak ezért nem tűnik föl, hogy vándorol. Az állomások sorrendjét már kezdem megjegyezni, bár a nevükkel még gondban lennék, és az ilyen apró részletek, mint hogy egyáltalán mi melyik oldalon van jövet, és melyik oldalon van menet, már végképp összemosódnak. A tavacskát is csak azért veszem észre, mert egyik délután, amikor épp egy fa tövében pihen, annyira olyan, mintha már láttam, volna, mintha egész életemben e felé a kép felé utaztam volna, hogy az felráz a szokásos kábultságomból is, és egész az üvegre kell támasztanom az arcom, úgy fordulok vele, úgy bámulok utána. Ez a kép az enyém, minden álmom alapja, a részem, a lelkem legmélyéről érkezett; és közben tudom, hogy nem, alighanem még gyerekkoromban láttam, egy régi filmben, rajzon, könyvben, és még ha álmodtam is róla később, nem az enyém a magja. Nem csak az enyém: a személyes és titkos örömöt, amitől utána fordulok, mástól kaptam. Akár a létemet.
De van annyira erős és csábító a kép, hogy másnap reggel már keressem a fát, a kis tavat, és először nem is értem, miért nem találom. Nem ott lett volna, a hálós megálló és a vörös ház között? A fa megvan; megvan a dombok íve is; de hol a tó? Látszik, hogy a Földön nőttem fel, mert napokig eszembe sem jut, hogy a Pomonán él a víz, csak amikor a negyedik nap reggel a tavacska ismét felbukkan – a fa túloldalán.
Persze erre vannak az álomgépek, a megnyugtató, beprogramozható alapsablonok, amikre a tudatalatti aztán ráaggatja a napi események feldolgozandó apróságait. Nem is azért nem veszek valami egyszerűbbet most sem, mert berzenkedem az ellen, hogy egy gép adjon formát a képzeletemnek, hanem mert az én munkámban nem lehet. Olyan mintákat hoz létre, olyan kis csonkokat hagy, amik akadhatnak a munka közben használt gépekkel. A landerivel épp nem, de nem olyan hosszú az a szerződés, ami ide köt, és ki tudja, utána milyen projekt lesz a következő.
Azt viszont semmi sem tiltja meg, hogy lenyomjam az álmokat, szedjek valamit, amitől ébredéskor azonnal elfelejtek mindent, és nekem már ez is elég. Egy-két napig kótyagos vagyok tőle, mindig megvisel, amikor a hosszú, félig éber és félig kalandos éjszakákból egy pillanatnyi semmi lesz, de még mindig jobb, mint délutánig várni, hogy kioldódjon a csontjaimból a legutóbbi rémálom rettenete. Egy-két napig kótyagos vagyok és tompa, és egy-két hétig nem kószálnak el a gondolataim, nem veszek észre minden lényegtelen apróságot oda sem figyelve. A világ nem félig kirakott mozaik, csak híg, unalmas kása, nem keresek történeteket és összefüggéseket, nem rendszerezek, nem modellezek. Csak vagyok.
Ezért nem veszem észre a kis tavacskát sem – jobban mondva észreveszem, csak ezért nem tűnik föl, hogy vándorol. Az állomások sorrendjét már kezdem megjegyezni, bár a nevükkel még gondban lennék, és az ilyen apró részletek, mint hogy egyáltalán mi melyik oldalon van jövet, és melyik oldalon van menet, már végképp összemosódnak. A tavacskát is csak azért veszem észre, mert egyik délután, amikor épp egy fa tövében pihen, annyira olyan, mintha már láttam, volna, mintha egész életemben e felé a kép felé utaztam volna, hogy az felráz a szokásos kábultságomból is, és egész az üvegre kell támasztanom az arcom, úgy fordulok vele, úgy bámulok utána. Ez a kép az enyém, minden álmom alapja, a részem, a lelkem legmélyéről érkezett; és közben tudom, hogy nem, alighanem még gyerekkoromban láttam, egy régi filmben, rajzon, könyvben, és még ha álmodtam is róla később, nem az enyém a magja. Nem csak az enyém: a személyes és titkos örömöt, amitől utána fordulok, mástól kaptam. Akár a létemet.
De van annyira erős és csábító a kép, hogy másnap reggel már keressem a fát, a kis tavat, és először nem is értem, miért nem találom. Nem ott lett volna, a hálós megálló és a vörös ház között? A fa megvan; megvan a dombok íve is; de hol a tó? Látszik, hogy a Földön nőttem fel, mert napokig eszembe sem jut, hogy a Pomonán él a víz, csak amikor a negyedik nap reggel a tavacska ismét felbukkan – a fa túloldalán.
fügék. lepkék.
Álmomban valaki két (félgömb alakú, kívül matt narancssárga, belül fényes, fehér mázas) bögrényi betűt öntött elém, hogy ebből kell kiválogatnom a fordítandó szöveget. Kis, vékony talpas betűk voltak, szürkésbarnák és törékenyek, mint a szúnyoglábak, és egymásba akadtak, elpattantak, ahogy megpróbáltam szétválasztani őket.
Igen, körülbelül ilyen érzés, úgy is, hogy egy napfényes kertben ülök, balra a hortenziák, jobbra a levendula, a rózsa, és a sövény tövében a mályva, a madarak csicseregnek, a vörösbor pedig a kecskesajtos melegszendvicshez is jól megy.
Igen, körülbelül ilyen érzés, úgy is, hogy egy napfényes kertben ülök, balra a hortenziák, jobbra a levendula, a rózsa, és a sövény tövében a mályva, a madarak csicseregnek, a vörösbor pedig a kecskesajtos melegszendvicshez is jól megy.
Így neveld a sárkányodat 2.
Az Így neveld a sárkányodat első része az elmúlt évek egyik legkellemesebb meglepetése volt számomra, és bár kicsit féltem a folytatástól, bíztam benne, hogy nem rontják el. Ezt sajnos nem sikerült megoldaniuk, mert bár az Így neved a sárkányodat 2 nem rossz, azért messze nem az a kategória, amit lelkendezve ajánlanék ismerősnek, ismeretlennek egyaránt.
Cikk az SFmag.hu-n.
nagy sóhaj
Annyi mindent kéne csinálnom, mindig annyi mindent kéne csinálnom, és ezek egy része még igazából jó is (összeállítani Noizéknak, hogy mit milyen blokkokban érdemes megnézni Párizsban; ah, Párizs, Párizzsal mos kicsit úgy vagyok, mint egyszeri német romantikus az elvágyódással,vagy valamivel annak kapcsán), de sosem jutok el semeddig és semmihez. Amikor meg mégis, akkor cikkfeltöltés helyett letiltatom magam a szerverről, színhibás az animált gif, és nem indul a gépen a program, amivel korrigálhatnám, vagy csak simán mégsem jutok el semeddig és semmihez, mert rajtaütésszerűen elalszom közben.
fontos dolgok
Ülök a világ leghosszabb kávéjával, nagyon álmos vagyok és nagyon szétszórt, képtelen három mondatnál hosszabb egységekben gondolkozni, bár amikor azon kaptam magam, hogy a piros noteszemet díszítgetem rézszínű üvegkontúrral, na, az még engem is meglepett. Ráadásul elég csúnya lett, mert a rézkontúr régi, félig beszáradt, kis göbökben jön, de a notesznek nem ártott sokat, két és fél éve hányódik a táskámban, mind a nyolc sarka lekopott már. De még mindig van benne rengeteg üres hely, szóval alighanem most már használni fogom, amíg szét nem esik, vagy el nem vesztem. Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt kopik le róla a kontúrfesték, és milyen lesz. És hogy ha nagyon nem tetszik, mivel festem majd le.
14.
Egész héten nyugtalan vagyok, ha a földmélyi vizek nem is érezték meg a viharvonulást, én annál jobban megszenvedtem. Persze lehet, hogy csak a bűntudat nyomorít meg, a szégyen, a félelem, hogy hagytam, hogy elragadjon a felhők szenvedélye, hogy várom, hogy visszaüssön a dolog. Mert következmények nélkül nem maradhat semmi sem. Nehéz meggyőznöm magam, hogy ez ostobaság, és a világ sokkal bonyolultabb annál, semhogy ilyen egyértelmű ok-okozati összefüggések alapján működne. Bűn és büntetés, ugyan, bűnhődésnek meg csak elég lesz az, hogy napok óta elviselhetetlenül… elviselhetetlen minden. Mintha a gondolataimat horzsoltam volna vissza a nyers idegig, épp csak nem ordibálok és csapkodok. Mások előtt. Otthon azért erősebben odakoccan a bögre és a tányér az asztalra, mint kéne.
Pénteken aztán nem bírom tovább, hazafelé már dobolok az ablaküvegen, és amikor az egyetemi város előtti hosszú szakaszon átúszik előttem egy lampionos, zsibongó étterem terasza, felkapom a táskám, és az ajtóhoz rohanok. Alig bírom kivárni, hogy végre megálljon a hajó, toporgok, fintorgok, aztán elsőként ugrom ki a peronra, és úgy rohanok, mintha valóban az életem múlna rajta, hogy végre egy pohár chardonnay-val csillapíthassam az idegességemet.
– Nem kell úgy rohanni, megvár az a fiú! – kiabál utánam félig felháborodva, félig vidáman egy idősebb férfi, miután átesek rajta, és lelassít a gondolat, hogy vajon a fehérbor fiú-e, vagy lány, és hogy miért hasonlítjuk mindig nőkhöz, ha der Wein és il vino és le vin. Tényleg szükségem van belőle egy jó pohárral, ha már ilyeneken jár az eszem.
Az étterem pont olyan félhomályosan otthonos, amilyennek a hajóról láttam, és a pincérnek elég egy pillantást vetnie rám, hogy egy csendes, félreeső kis asztalkához ültessen le a terasz legvédettebb zugában. Rálátok a forgatagra, de nem kell elmerülnöm benne. Az első pohár bor szinte mintha magától érkezne, és csak akkor kezdek el egyáltalán gondolkozni rajta, hogy hogyan tovább, amikor azt már elkortyolgattam. Mert azért annyi tiszteletet akkor is meg kell adni a bornak, hogy apró kortyokban igyam, ha remegek az idegességtől; akkor is, ha alig érzem az ízét, mert ki tudja, hány hét vagy hónap vagy év, vagy egy egész élet zavara kavarog a fejemben.
Thai csirkeleves mellett döntök, és most, hogy végre van időm és okom hozzálassulni az ételhez, visszatérnek az ízek, a bor is megnyílik, az illatok kitelnek, a színek átmelegednek. Lassan besötétedik, és a fák ágai közt felizzanak a narancsvörös lampionok. A halk zenét végleg elfojtja a vacsorázók moraja. Hátradőlök. Többet kéne kimozdulnom. Néha kéne emberek közé mennem.
Félig lehunyom a szemem, úgy fürkészem a tömeget. Még négy év után is meglep, mennyire máshogy kezelik a dolgokat a pomonaiak, mennyivel harsányabbak, nyitottabbak. Itt az én szürke részleteim, a látható dolgok, az érdekességek hiánya kiugró lenne, ha bárki is figyelne – de annyira megszokták, hogy mindenki színes, hogy pár árnyalattal halványabban már tényleg láthatatlan vagyok. Nincs a homlokomra írva, mi a kedvenc italom, és hol láttam a legszebb naplementét életemben. A tekintetük automatikusan tovább siklik arra, akin ott villog a pillanatképekből összevágott álarc.
És megtéveszt engem is a tömeg; vagy harmadszorra pásztázom végig az éttermet, mire észreveszem a barna zakós férfit a túlsó sarokban. Társasággal van, mind az öten egyformán hangosan nevetnek, de ő az egyetlen, akiről nem tudom, mi a kedvenc idézete, és hol nyaralt előző évben, ha egy kicsit odafigyelek. Belemosolygok a borba. Földi. És nem turista, a Pomonán él, máskülönben mohóbban szívná magába az itteni színeket.
A szőke lány ráfog a nyakára, játékosan fojtogatja, és egy pillanatra elszégyellem magam, mintha valami titokba lestem volna bele, és nem a fél város előtt bohóckodnának. Próbálok visszatalálni abba a békés kábulatba, ami a leves és a főétel közt megszállt, de minduntalan az ötös asztalhoz téved a tekintetem. Az utolsó pohár bort csak félig iszom meg; megköszönöm a pincérnek a pompás kiszolgálást, hozzáteszek még valamennyit a végösszeghez, és mire átfut a tranzakció, már az utcán vagyok. Nincs kedvem visszamenni a hajóállomásra. Eltalálok innen gyalog a Westerfeldig, és talán jót is tesz, ha átvágok az egyetemváros hatalmas parkján. Nem csak emberek közé kéne néha mennem. Fák közé is.
Pénteken aztán nem bírom tovább, hazafelé már dobolok az ablaküvegen, és amikor az egyetemi város előtti hosszú szakaszon átúszik előttem egy lampionos, zsibongó étterem terasza, felkapom a táskám, és az ajtóhoz rohanok. Alig bírom kivárni, hogy végre megálljon a hajó, toporgok, fintorgok, aztán elsőként ugrom ki a peronra, és úgy rohanok, mintha valóban az életem múlna rajta, hogy végre egy pohár chardonnay-val csillapíthassam az idegességemet.
– Nem kell úgy rohanni, megvár az a fiú! – kiabál utánam félig felháborodva, félig vidáman egy idősebb férfi, miután átesek rajta, és lelassít a gondolat, hogy vajon a fehérbor fiú-e, vagy lány, és hogy miért hasonlítjuk mindig nőkhöz, ha der Wein és il vino és le vin. Tényleg szükségem van belőle egy jó pohárral, ha már ilyeneken jár az eszem.
Az étterem pont olyan félhomályosan otthonos, amilyennek a hajóról láttam, és a pincérnek elég egy pillantást vetnie rám, hogy egy csendes, félreeső kis asztalkához ültessen le a terasz legvédettebb zugában. Rálátok a forgatagra, de nem kell elmerülnöm benne. Az első pohár bor szinte mintha magától érkezne, és csak akkor kezdek el egyáltalán gondolkozni rajta, hogy hogyan tovább, amikor azt már elkortyolgattam. Mert azért annyi tiszteletet akkor is meg kell adni a bornak, hogy apró kortyokban igyam, ha remegek az idegességtől; akkor is, ha alig érzem az ízét, mert ki tudja, hány hét vagy hónap vagy év, vagy egy egész élet zavara kavarog a fejemben.
Thai csirkeleves mellett döntök, és most, hogy végre van időm és okom hozzálassulni az ételhez, visszatérnek az ízek, a bor is megnyílik, az illatok kitelnek, a színek átmelegednek. Lassan besötétedik, és a fák ágai közt felizzanak a narancsvörös lampionok. A halk zenét végleg elfojtja a vacsorázók moraja. Hátradőlök. Többet kéne kimozdulnom. Néha kéne emberek közé mennem.
Félig lehunyom a szemem, úgy fürkészem a tömeget. Még négy év után is meglep, mennyire máshogy kezelik a dolgokat a pomonaiak, mennyivel harsányabbak, nyitottabbak. Itt az én szürke részleteim, a látható dolgok, az érdekességek hiánya kiugró lenne, ha bárki is figyelne – de annyira megszokták, hogy mindenki színes, hogy pár árnyalattal halványabban már tényleg láthatatlan vagyok. Nincs a homlokomra írva, mi a kedvenc italom, és hol láttam a legszebb naplementét életemben. A tekintetük automatikusan tovább siklik arra, akin ott villog a pillanatképekből összevágott álarc.
És megtéveszt engem is a tömeg; vagy harmadszorra pásztázom végig az éttermet, mire észreveszem a barna zakós férfit a túlsó sarokban. Társasággal van, mind az öten egyformán hangosan nevetnek, de ő az egyetlen, akiről nem tudom, mi a kedvenc idézete, és hol nyaralt előző évben, ha egy kicsit odafigyelek. Belemosolygok a borba. Földi. És nem turista, a Pomonán él, máskülönben mohóbban szívná magába az itteni színeket.
A szőke lány ráfog a nyakára, játékosan fojtogatja, és egy pillanatra elszégyellem magam, mintha valami titokba lestem volna bele, és nem a fél város előtt bohóckodnának. Próbálok visszatalálni abba a békés kábulatba, ami a leves és a főétel közt megszállt, de minduntalan az ötös asztalhoz téved a tekintetem. Az utolsó pohár bort csak félig iszom meg; megköszönöm a pincérnek a pompás kiszolgálást, hozzáteszek még valamennyit a végösszeghez, és mire átfut a tranzakció, már az utcán vagyok. Nincs kedvem visszamenni a hajóállomásra. Eltalálok innen gyalog a Westerfeldig, és talán jót is tesz, ha átvágok az egyetemváros hatalmas parkján. Nem csak emberek közé kéne néha mennem. Fák közé is.
9.
Az éjszakai viharban egy aifa keresztbe feküdt a kanálison. Ahol én ülök, onnan csak lila virágokkal ékes fejét látni, ahogy a hajlékony ágak belefolynak a vízbe: olyan, mint valami régi japán metszet. Híd a virágtündérek földjére. Persze az is, gondolom, ahogy a sötét hullámok felgyűrűznek a virágokon, még ez a szállításra korlátozott, tompa keanosz tudat is bele akar olvadni minden elevenbe, próbálná megmenteni a haldokló ágakat. Itt minden híd a tündérek földjére. Csak néha nem látjuk. Felnézek az égre, lenyűgöz, milyen ordítóan kék, de a látóhatáron még úgy kavarog az eső utáni pára, mint az álmosság a nehezen ébredők szemében. Pongyolás nő lép ki egy lerobbant sorház kagylóerkélyére, az egyik kezében egy kávéscsésze, a másikkal a haját simítja hátra, az arcát beletartja a fénybe.
Lehunyt szemmel forgatja a fejét, mintha a semmihez dörgölődzne, és a hajó mellől lassan felörvénylik a köd egy halvány szála. Végigsimít a nőn. Az elmosolyodik, a korlátnak dől, és belekortyol a kávéjába. Nem lát minket, akkor sem látna, ha kinyitná a szemét. Számára csak megunt díszlet vagyunk, mint a bokrok, a vihargébicsek, a lomhán összeverődő felhők.
A felhők. A nőt egyre elmosódottabban látom, a tétova páraszalagok kezdenek sűrűsödni: talán azért, mert itt vesztegelünk, és a hajó ilyenkor irritálja szállítóját, talán azért, hogy a köd elérje és átölelje az erkélyen álló asszonyt.
Linának hívják, gondolom, és húszéves volt, amikor a barátja jelentkezett egy kutatói állásra a Pomonán. Akkoriban ez még nagy dolognak számított, elég nagynak ahhoz, hogy csak azért összeházasodjanak, hogy ő is a fiúval mehessen. Három évet húztak le a központi kutatóintézet egyik barátságtalan, sötét vendégszobájában, mire összekuporgattak annyit, hogy vehessenek egy kis házat valahol a városon kívül, a norwoodi vonalon, és az aifák épp akkor kezdtek el vörösen virágzani, amikor beköltöztek. Izzott körülöttük minden, és bármibe fogtak, terebélyesedett, akár a földi növények Pomona termékeny talaján. Lina már a diplomamunkáját írta a Brannersen, és Tad egyenesen Oxfordból kapott egy féléves ösztöndíjat, hogy tanulmányozza az unganthi mocsarak élővilágát.
– Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben! – Jellemzően két korty leves között vetette fel ezt is, mintha attól, hogy kanállal a kezében, kicsit meggörnyedve ül, kevésbé lenne komoly, bármit is mond. – Persze tudom, hogy fél év nagy idő...
– Vállald csak el – biztatta Lina, és hátradőlt a széken; ő jobb szerette teljes komolyságukban szemlélni a dolgokat. – Ilyen lehetőség tényleg csak egyszer adódik az életben!
Igazából nem is értette, Tad mit habozik. Ez volt a nagy kiugrási lehetőség; jószerivel az egyetlen. Egy oxfordi ösztöndíjjal, ilyen horderejű kutatással akár fiatalon is szaktekintély lehet a saját területén – enélkül viszont... örülhet, ha még három évig meghosszabbítják a szerződését a kutatóintézetnél. És ha valaki, hát Lina pontosan tudta, a férje mennyire gyűlöli, hogy fásult, kicsinyes emberekkel kell értelmetlenségeken huzakodnia egész nap.
– De...
– Semmi de. Úgy nézel rám, hogy lassan én érzem rosszul magam, amiért arra biztatlak, vállald el!
Tad elszontyolodva meredt a levesébe. Nem volt az egészhez semmi kedve, de ésszerűbb volt mennie, úgyhogy szótlanul tovább lapátolta a vacsorát. Aznap este korábban lefeküdt a szokásosnál, és másnap elfogadta az ajánlatot.
Az első három hónap úgy telt, mint minden hasonló esetben: hosszú beszélgetések, zenék, képek, minden, amitől csak még jobban fáj a távollét. Só a sebbe. Az embernek pont ennyi esze van. Aztán Lina azon kapta magát, hogy háromszor is lekéste az esti hívást, és egy zsúfolt kávézóban kapta el Tad; és maga sem tudta, miért nem odahaza várta... vagy inkább nem akarta bevallani, hogy kiért nem. Jelentéktelen ügy volt, az egyik tanársegéd. Csak kávéztak és beszélgettek. Persze Tad is kevesebbet kereste, és amikor utolérte, furcsa dolgokat hordott össze, a szeme úgy ragyogott, mintha kipróbált volna valami bennszülött mérget. Az egésznek nem volt semmi értelme, és... és lassan már nem is érdekelte Linát.
A negyedik hónapban úgy kellett emlékeztetnie rá magát, hogy túl vannak a felén, és Tad nemsokára visszatér. Behurcolta az ágyába a sok apró hülyeséget, amit az első pomonai évek alatt vettek, hátha akkor jobban elhiszi, hogy nem lesz egyedül. Használt is a dolog. Talán. Nehéz lett volna megítélni, mert Tad egyre távolibb lett: egyre érthetetlenebb dolgokat magyarázott, ha este netán mind a ketten egyszerre voltak elérhetőek.
A halál ilyenkor a legfelfoghatatlanabb. Valahol a lelkünk mélyén mindig azt várjuk, hogy a lángoló, nagy szerelmeket tépi szét, nem a botladozó hétköznapokat. Szokatlan keanosz aktivitás, próbálta magyarázni az oxfordi egyetem képviseletében érkező hivatalnok, az expedíció túlélői pedig ködszellemekkel teli, hátborzongató medencéről meséltek. Lina csak hallgatott, az egész hihetetlen volt és értelmezhetetlen, és az volt benne a leghihetetlenebb, a legértelmezhetetlenebb, hogy Tad soha többé nem jön már haza.
Vagy hogy egykor ott volt vele.
Idővel férjhez ment a tanársegédhez, elköltöztek a norwoodi vonalról a landerire, gyerekeik születtek, és az aifák már nem vörösen virágoztak. Először sárgába váltottak, aztán lilába. És perről percre, napról napra, évről évre, körbe-körbe forogva eltelt egy fél élet.
Most kinn áll az erkélyen, a kávégőzbe rejti az arcát, és miközben a köd áttetsző kézként simít végig a haján, arra gondol, hogy talán a nagy, egymásba hullámzó keanosz tudatban van még egy csepp a fiatalságából. A keanosz párája kisimítja a ráncait, és egy pillanatra megint az a lány, aki Tad kezét szorongatva a Pomonára érkezett.
Becsukódik mögötte az ajtó. A köd még utánanyúl, de nem folyhat át az üvegen. Az aifa busa, lila feje megrázkódik, az ágak közé vastag drótok ereszkednek. Felnézek, és látom, hogy a fejünk fölött már merev alakzatban lebeg három emelő, hosszú ujjaik fogást keresnek a sima kérgen. Nemsokára továbbmehetünk.
Lehunyt szemmel forgatja a fejét, mintha a semmihez dörgölődzne, és a hajó mellől lassan felörvénylik a köd egy halvány szála. Végigsimít a nőn. Az elmosolyodik, a korlátnak dől, és belekortyol a kávéjába. Nem lát minket, akkor sem látna, ha kinyitná a szemét. Számára csak megunt díszlet vagyunk, mint a bokrok, a vihargébicsek, a lomhán összeverődő felhők.
A felhők. A nőt egyre elmosódottabban látom, a tétova páraszalagok kezdenek sűrűsödni: talán azért, mert itt vesztegelünk, és a hajó ilyenkor irritálja szállítóját, talán azért, hogy a köd elérje és átölelje az erkélyen álló asszonyt.
Linának hívják, gondolom, és húszéves volt, amikor a barátja jelentkezett egy kutatói állásra a Pomonán. Akkoriban ez még nagy dolognak számított, elég nagynak ahhoz, hogy csak azért összeházasodjanak, hogy ő is a fiúval mehessen. Három évet húztak le a központi kutatóintézet egyik barátságtalan, sötét vendégszobájában, mire összekuporgattak annyit, hogy vehessenek egy kis házat valahol a városon kívül, a norwoodi vonalon, és az aifák épp akkor kezdtek el vörösen virágzani, amikor beköltöztek. Izzott körülöttük minden, és bármibe fogtak, terebélyesedett, akár a földi növények Pomona termékeny talaján. Lina már a diplomamunkáját írta a Brannersen, és Tad egyenesen Oxfordból kapott egy féléves ösztöndíjat, hogy tanulmányozza az unganthi mocsarak élővilágát.
– Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben! – Jellemzően két korty leves között vetette fel ezt is, mintha attól, hogy kanállal a kezében, kicsit meggörnyedve ül, kevésbé lenne komoly, bármit is mond. – Persze tudom, hogy fél év nagy idő...
– Vállald csak el – biztatta Lina, és hátradőlt a széken; ő jobb szerette teljes komolyságukban szemlélni a dolgokat. – Ilyen lehetőség tényleg csak egyszer adódik az életben!
Igazából nem is értette, Tad mit habozik. Ez volt a nagy kiugrási lehetőség; jószerivel az egyetlen. Egy oxfordi ösztöndíjjal, ilyen horderejű kutatással akár fiatalon is szaktekintély lehet a saját területén – enélkül viszont... örülhet, ha még három évig meghosszabbítják a szerződését a kutatóintézetnél. És ha valaki, hát Lina pontosan tudta, a férje mennyire gyűlöli, hogy fásult, kicsinyes emberekkel kell értelmetlenségeken huzakodnia egész nap.
– De...
– Semmi de. Úgy nézel rám, hogy lassan én érzem rosszul magam, amiért arra biztatlak, vállald el!
Tad elszontyolodva meredt a levesébe. Nem volt az egészhez semmi kedve, de ésszerűbb volt mennie, úgyhogy szótlanul tovább lapátolta a vacsorát. Aznap este korábban lefeküdt a szokásosnál, és másnap elfogadta az ajánlatot.
Az első három hónap úgy telt, mint minden hasonló esetben: hosszú beszélgetések, zenék, képek, minden, amitől csak még jobban fáj a távollét. Só a sebbe. Az embernek pont ennyi esze van. Aztán Lina azon kapta magát, hogy háromszor is lekéste az esti hívást, és egy zsúfolt kávézóban kapta el Tad; és maga sem tudta, miért nem odahaza várta... vagy inkább nem akarta bevallani, hogy kiért nem. Jelentéktelen ügy volt, az egyik tanársegéd. Csak kávéztak és beszélgettek. Persze Tad is kevesebbet kereste, és amikor utolérte, furcsa dolgokat hordott össze, a szeme úgy ragyogott, mintha kipróbált volna valami bennszülött mérget. Az egésznek nem volt semmi értelme, és... és lassan már nem is érdekelte Linát.
A negyedik hónapban úgy kellett emlékeztetnie rá magát, hogy túl vannak a felén, és Tad nemsokára visszatér. Behurcolta az ágyába a sok apró hülyeséget, amit az első pomonai évek alatt vettek, hátha akkor jobban elhiszi, hogy nem lesz egyedül. Használt is a dolog. Talán. Nehéz lett volna megítélni, mert Tad egyre távolibb lett: egyre érthetetlenebb dolgokat magyarázott, ha este netán mind a ketten egyszerre voltak elérhetőek.
A halál ilyenkor a legfelfoghatatlanabb. Valahol a lelkünk mélyén mindig azt várjuk, hogy a lángoló, nagy szerelmeket tépi szét, nem a botladozó hétköznapokat. Szokatlan keanosz aktivitás, próbálta magyarázni az oxfordi egyetem képviseletében érkező hivatalnok, az expedíció túlélői pedig ködszellemekkel teli, hátborzongató medencéről meséltek. Lina csak hallgatott, az egész hihetetlen volt és értelmezhetetlen, és az volt benne a leghihetetlenebb, a legértelmezhetetlenebb, hogy Tad soha többé nem jön már haza.
Vagy hogy egykor ott volt vele.
Idővel férjhez ment a tanársegédhez, elköltöztek a norwoodi vonalról a landerire, gyerekeik születtek, és az aifák már nem vörösen virágoztak. Először sárgába váltottak, aztán lilába. És perről percre, napról napra, évről évre, körbe-körbe forogva eltelt egy fél élet.
Most kinn áll az erkélyen, a kávégőzbe rejti az arcát, és miközben a köd áttetsző kézként simít végig a haján, arra gondol, hogy talán a nagy, egymásba hullámzó keanosz tudatban van még egy csepp a fiatalságából. A keanosz párája kisimítja a ráncait, és egy pillanatra megint az a lány, aki Tad kezét szorongatva a Pomonára érkezett.
Becsukódik mögötte az ajtó. A köd még utánanyúl, de nem folyhat át az üvegen. Az aifa busa, lila feje megrázkódik, az ágak közé vastag drótok ereszkednek. Felnézek, és látom, hogy a fejünk fölött már merev alakzatban lebeg három emelő, hosszú ujjaik fogást keresnek a sima kérgen. Nemsokára továbbmehetünk.
a helyzet most
Szóval a pálinkázós-borozós hétvége jól sikerült, de majd egyszer úgyis kell róla írnom bővebben, és még úgysem estem neki a fényképeknek (a tavaly nyári párizsi képeknek sem, szóval na), hőség van, de durván, és továbbra is csak rajzolni és (esténként, netán éjszakánként, amikor már hűvösebb van) sétálni szeretnék.
csak a szokásos, csak most sűrűbben
Mivel rémálmaim vannak, és nem tudok rendesen aludni, ezért aztán akkor is kicsit alszom, amikor ébren vagyok, ezért aztán semmi nem megy, és a hülye időjárástól fáj a fejem, valamint nem a hülye időjárástól, de gyűlölöm az embereket, és biztos van még rengeteg minden, amiért 1) nem blogolok 2) nem akarok sörözni-borozni-pálinkázni sem, senkivel. Ez elég megnyugtató életérzés egy nappal a szokásos, éves, rendes, és kötelezően leblogolandó borozás-pálinkázás előtt.
A legszívesebben csak rajzolnék és sétálnék és szabotálnám a szavakat, ha már a szavak is szabotálnak engem, meg aludnék egyszer úgy, hogy ne kisebb szívrohammal ébredjek, mert 1) már megint mit álmodtam, rettenetes 2) a telefonom minden vekkerhangjától megijedek.
A legszívesebben csak rajzolnék és sétálnék és szabotálnám a szavakat, ha már a szavak is szabotálnak engem, meg aludnék egyszer úgy, hogy ne kisebb szívrohammal ébredjek, mert 1) már megint mit álmodtam, rettenetes 2) a telefonom minden vekkerhangjától megijedek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)