Oké, felkeltem, olvastam a
walesi paláról (rákerestem
Blaenau Ffestiniogra, ha már a walesi pala ott okozott nekem egy életre szóló vizuális sokkot és lelki törést*, és akkor gyorsan lájkoltam a
kempinget is facebookon, ahol annak idején még délben is térdig ért a harmat a születésnapomon), aztán olvastam a
Sri Lanka-i polgárháború végét lezáró háborús bűnökről,
Szomália konszolidációjáról,
a kelet-afrikai halászokról, a
Balin frissen tengerbe futott belföldi járatról (mindenki túlélte),
Neruda meggyilkolásáról,
az agyba implantálható LED-ekről, megnéztem
egy rövid videót a floridai túravezetőről, aki kiugrott a csónakból az Everglades kellős közepén, hogy összeverekedjen egy háromméteres óriáskígyóval (nehogy már idegen fajként csak úgy rontsa itt az ökoszisztémát), aztán megettem az atyai lencsefőzelék maradékát füstölt sajttal megszórva, ittam rá egy fél pohár fehérbort, és szerintem most derék óvodás módjára alszom egy órácskát.
Néha szeretem, hogy nem csak macskás animgifből áll az internet, főleg, mert Richard Armitage animgifek is lehetnének helyettük, bár
ebben történetesen Martin Freeman az igazán elmondhatatlanul cuki.
*A vonat előbukkant az alagútból, és ameddig el lehetett látni két oldalt
és felfelé, palaszürke palahalmok szürkéllettek a csendes, brit esőben.
Ahhoz félig ki kellett volna mászni a vonatból, hogy az eget is lássam,
de leszálláskor kiderült, hogy természetesen palaszürke. Ezen a ponton felülvizsgáltam a Walesről kialakított, romantikus képet. A buszsofőr nem volt hajlandó angolul tárgyalni velünk, pedig nyilván külországi csodabogarak voltunk, nem gaz, gyarmatosító férgek, és azt még akkor nem is sejtettem, hogy pár nappal később kövér, koromfekete meztelencsigák között négykézláb kapaszkodva kell megmásznom a Snowdont, márpedig akkor már inkább a földigiliszták, komolyan.
