- Egészségünkre – emelte felém a bort, és a túlméretezett lendítésből úgy néztem, nem ez volt neki az első pohár aznap este. Zavartan, félve vettem kézbe a saját kupámat, de nem volt más választásom, mint hogy igyak vele. Ha a halálomat akarta, úgysem menekülhettem; bár jobb szerettem volna fegyver, és nem méreg által veszni. Annyira azért nem voltam bátor, hogy fintorgás nélkül kóstoljak bele, de a bor testes volt, fűszeres, és a második kortynál már úgy gondoltam, ha netán tényleg mérgezett, akkor is kár lenne veszni hagyni.
- Egyszer valahol Jégfokon túl volt dolgom olyan méreggel, ami még a jó bort sem rontotta el – merengett hívatlan vendégem a poharába -, de sosem sikerült megtudnom a titkát.
Szomorkásan megrázta a fejét, aztán felnézett rám. Egész kifejező volt a pillantása, ahhoz képest, hogy nem volt szíve
- Láttam, amikor belovagoltál a városba; bár ha nem veszed udvariatlanságnak, elsőre a lovadra figyeltem fel. Ritka az ilyen szurtos csikó, még a hamu is ott virít a farán; idejét sem tudom, hogy utoljára mikor tudta valaki elcsalni Hold anyótól a táltost... - Elhallgatott, lesütötte a szemét, aztán vállat vont, és dörmögve folytatta. - Ez persze igencsak leszűkítette, hogy miért jöhettél egyáltalán. Azt hiszem, emlékeznék rá, ha személyes ügy lenne... gondolom, csak az igazságot és a hírnevet kergeted.
Nem válaszoltam, nem is biccentettem, csak merőn néztem. Bármit tesz, bármit mond, bármivel itat, ugyanaz a szörnyeteg marad – jól esett erre gondolnom, jól esett a haragba kapaszkodnom, mert egyáltalán nem értettem, mit akar. Ha tudja, hogy azért jöttem, megöljem, miért ül most itt velem szemben?
- Csak hát ahhoz meg kéne tudnod, hová rejtettem a szívemet – bólogatott, miután ráunt a hallgatásomra -, és most épp nincs feleségem, akivel kicsalathatnád belőlem.
Kurtán, lemondóan intettem, hogy akkor bizony így jártam, de nem álltam meg, hogy ne nevessek fel közben. Kínosan érthetetlen volt ez az egész; belekortyoltam a borba, úgy tettem, mint akit teljesen leköt az íze, és arra gondoltam, tényleg keresztül húzta a számításaimat, hogy épp három nappal az érkezésem előtt szegte a nyakát a legutóbbi hercegné. Sorban a hetedik. A dolgok természetes rendje az lett volna, hogy vele próbálom meg kicsalni a herceg titkát. A titkoknak egyetlen asszony sem állt ellen, elárulták a férjüket, a fiukat is, elég volt felpiszkálni a kíváncsiságukat. De az aggasztott, hogy ezt a herceg is tudja.
Féloldalasan elmosolyodott, és az orrához emelte a kupáját. Hosszan, élvezettel szívta be a bor illatát, aztán ráérősen kortyolt egyet.
- Sárkánynak születni kell, de vajákosnak, varázslónak, boszorkánynak nem. Az bárkiből lehet, ha kellően szerelmes a csodába, ha vakon és sokáig keresi a...
- Szerencsét –fejeztem be helyette, hisz én is csak azt kerestem.
- Azt – emelt felém a poharát mosolyogva. - A szerencsét. Ami akkor a legforgandóbb, ha azt hiszed, megtaláltad.
Nagyot sóhajtott, és belevágott.
- Az első esküvőm óta nem ügetett be ide senki táltosháton. Jártak persze erre ravasz kalandorok, elbolondították hat feleségem fejét, és a hetedik is elárult volna, ha jobban lovagol, vagy legalább van benne annyi szerénység, hogy nem a legtüzesebb mént nyergelteti fel magának. Jártak erre ravasz kalandorok, ám egyik sem volt elég elszánt vagy ügyes ahhoz, hogy végbe is vigye, amit megálmodott. De te az lennél. Látom rajtad, hogy az lennél.
Elhallgatott, és szomorkásan megcsóválta a fejét.
- Fiatal vagy még és tapasztalatlan, de elszánt és ügyes. Ha nem lennél tapasztalatlan, nem néznél rám ilyen értetlenül... ha nem lennél ügyes, nem nézhetnél rám sehogy sem. Érdekes. Érdekes, hogy a fiatalság és a tapasztalatlanság elmúlik örökre, de az elszántság és az ügyesség bármikor újjáéledhet. Mint mondottam volt, most épp nincs feleségem, akivel kicsalathatnád belőlem a titkom, pedig úgy érzem, te talán tudnál is vele mit kezdeni. Arra gondoltam, megadom neked az esélyt. Nem volt egyszerű döntés, azt ne hidd. Reggel óta ezt forgatom magamban, és volt, hogy nevetségesnek véltem a dolgot, hogy azt fontolgattam, kijátszom a formákat és megöletlek... De nem lehetek gyáva, nem futhatok el a végzet elől örökké én sem.
Lehorgasztotta a fejét, és sóhajtott egyet.
- Hogy ne félnék meghalni... Minél többet él az ember, a halál annál idegenebb. De nincs kedvem tovább húzni ezt a megakadt pillanatot, és most először végre talán kitörhetek belőle.
A szemembe nézett, és elmosolyodott, és bár valami most is halott volt a tekintetében, a maradék elég volt ahhoz, hogy kirázzon a hideg.
- Annyi csodát lát az ember. Annyi minden elrabolja a szívét. Annyi a szépséggel volt dolgom, iszonyatos, vad veszedelemmel, és a legtöbbször csak ott álltam tehetetlenül, és éreztem, ahogy a szívem a torkomba ugrik, és onnan már könnyedén kitéphette bármelyik lelketlen tündér, számító halandó. Ládában őrizték, elégették, felfalták, de mivel elszánt voltam és ügyes, valahogy mindig visszaszereztem... és mivel fiatal voltam és tapasztalatlan, visszatettem a helyére. Aztán egyszerre ráébredtem, nem vagyok már fiatal és tapasztalatlan, mert arra gondoltam, minek teszem ki magam ennek az egésznek? Miért hagyom, hogy elrabolják a szívem, hogy kínok kínját szenvedve járjam a világot, míg visszaszerzem? Mert még ha a legpuhább bársonypárnára fektették, a legékesebb ládába zárták, akkor is sajgott szüntelen; még ha márványujjak cirógatták, akkor is hiányzott neki az eleven hús, és nekem, hogy a magaménak tudjam. Persze mégsem hagyhattam ott csak úgy az asztalon; és épp elég titkot csaltam már ki másból, hogy ne merjem rábízni senkire.
- Volt dolgom boszorkányherceggel, tudtam, mit kell tennem... és ha azt elsőre nem is, hogyan, azért nem tartott sokáig, hogy kiokoskodjam. A varázslat is csak merészség dolga, könnyű megtanulni. Fogtam a szívem, hollóvá bűvöltem, hogy mégis szabad legyen; és hatalmas oroszlánt varázsoltam köré, akit emberfia meg nem ölhet. Az oroszlánt elrejtettem a Naphegység legmélyebb barlangjában, erdőt sarjasztottam köré fénylő aranyfákból... ahányszor Aranyvár megremeg, az oroszlán bőg a föld méhében.
Megrándult a szám; vagy hazudott, vagy annál is vénebb volt, mint hittem. Vénebb és erősebb.
- A barlangot Aranyvár urának vére nyitja. Az oroszlánt emberfia meg nem ölheti, de a mézsörtől megrészegül, és három napig alszik. A gyomrában erdő zöldell, ott kergetőzik a holló hat más madárral. A saját szavára kézre száll.
Lehajtotta a fejét, és szomorúan elmosolyodott.
- Sejthettem volna, hogy mi lesz a vége, de túlságosan is elteltem a saját ravaszságomtól. Amint elrejtettem a szívem, elnyertem a birtokot, és hiába akartam már visszamenni érte, nem tehettem. Akkor még... vidámabb hely volt ez is. Szerettem, amennyire a szíve emlékével szerethet az ember, de magam is tudtam, az nem elég. Kétségbeestem, elmeséltem a feleségemnek az egészet... azt hittem, talán szeret annyira, hogy meghallja benne az igazat. Mert a végén elvarázsoltam még a mesét is, hogy akárhogy igaznak akarom mondani, legyen benne egy hazugság, ami nem illik a többihez... egy hazugság, amit csak az nem hall ki, akit a mohóság hajt az igazság helyett. Megcirógatta a homlokom, azt mondta, segít, azt mondta, szeret, és elárult még aznap éjjel. De rosszat súgott az új kérőjének; annyira sem figyelt, hogy a hazugságot észrevegye.
Álmodozva nézett a kupájába.
- A régi mesékben férfiruhát ölt a lány, és elindul, hogy visszaszerezze a szerelmese szívét, de ki tudna valóban szeretni egy szívtelen szörnyeteget? Csak azok próbálták egyáltalán kideríteni, hová rejthettem a szívem, akik hírnévért, kincsért, az igazság nevében végezni akartak velem. Egy ideig szórakoztatott, hogy figyeljem, melyikük meddig jut; a legügyesebb már majdnem elért a Naphegységbe, amikor rájött, hogy ez a feladat meghaladja az erejét. A többi... az első pataknál feladata. De egy ideje már ezt is unom. Nagyon, nagyon unom.
Megrázta a fejét, és felhajtotta a maradék bort. Elhallgatott: nem is nagyon mondhatott volna ennél többet.
- Aranyvár, oroszlán, holló. - Elgondolkozva billegtettem a kupámat, és csak a végén néztem fel rá. Megrebbent a keze.
- Aranyvár, oroszlán, holló – bólintott. Lehunyt szemmel, áhítatosan ittam ki a bort, aztán töltöttem mindkettőnknek.
- Arra kérsz, hogy öljelek meg. - Gondoltam, jobb az ilyesmit tisztázni, mielőtt félreértés lenne belőle. Elmosolyodott.
- Az is egyfajta szabadulás. Talán az egyetlen, amit az én vakmerő, gőgös fajtám érdemel. És amúgy is ezért jöttél, nem?
Lehajtottam a fejem, épp csak biccentettem egyet. Amúgy is ezért jöttem. A szemem sarkából néztem, ahogy a borba mered, és a szája sarkán játszó mosolyból úgy véltem, régi emlék juthatott az eszébe. Valami még most is halott volt a tekintetében, de átcsillogott rajta a múlt öröme. Józanabbnak tűnt, mint amikor leült az asztalomhoz, józanabbnak és nyugodtabbnak. Megkönnyebbültnek.
És arra gondoltam, ha az a holló tényleg sárgarigó, ahogy a jelek szerint lennie kellene, lehet, hogy inkább visszahozom és mégsem ölöm meg.
Lehet.
2011.
