Aztán beértünk a második felhőréteg alá, és megint megdöbbentem, hogy télen milyen más színe van Franciaországnak, mint Magyarországnak, csupa haragos, hideg zöld és bordó, ilyenkor az ázott didergésig emlékeztet Írországra. Ezúttal a Luxemburg kert felé mászkáltam, a kacsáknak még mindig ott a háza a szökőkútban, de már fáznak, egy francia bácsi alighanem angolnak nézett, mással nem tudom magyarázni, hogy hosszasan lelkendezett nekem a londoni parkokról, és kiderült, hogy anyukám eltörte a lábát. Még két nappal előtte, de mivel rá tudott állni, csak rándulásnak vélte. Másnap nem is ment dolgozni, viszont megnéztük a Tetovált lányt, franciául, végül is úgy, hogy olvastam a könyvet, nagyjából értettem is.
Péntek volt az egyetlen nap, amikor Párizs nem a brit közhelyekből importálta az időjárást, és olykor még a nap is kisütött. Szombatra végképp visszataknyosodott az idő, szerencsére amúgy sem mentünk sehová, legfeljebb vásárolni, ahol újra szereztünk pompás töltött káposztát (és pizsamát és addiktív kockasajtot és és és), délután pedig moziba, hogy megnézzük a J. Edgar című remekművet, ha már Clint Eastwood és Leonardo di Caprio. Igazából baromi unalmas és fölösleges egy film az. Jó, jó, Leóról már az Aviátor óta tudjuk, hogy megy neki a kényszeres idegbeteg szerep, de erre azért nem lehet egy ilyen hosszú filmet felépíteni… Pláne, hogy más nagyon nincs benne, és én életemben még ilyen pocsék maszkokat nem láttam, az időskori részleteknél leginkább úgy néztek ki, mint a zombi apokalipszis utóvédje.
Vasárnap végigizgultuk, ahogy Nadal nem veri meg Dzsokovicst (és ez helytelen!!! Mondtam is a tévének, hogy Rafa, azt nem úgy kell), nagyon szomorúak voltunk, és amúgy is, miért múlik olyan gyorsan az idő, hogy ez már az utolsó este? Az időnek úgy kéne múlnia, hogy a jó dolgok sokkal tovább tartsanak. Jó, jó, tudom, hogy time flies when you’re having fun, de akkor is. Avatárt néztünk a tévében és Nagy Sándort, és Colin Farrell akkor is röhejesen néz ki szőke parókában.
Mondjuk a Bone Eater c. örökbecsűből nem tudom, melyik nap láttunk egy ötperces részletet, de azon komolyan sírva röhögtem. Én ilyen tré izét nem láttam még életemben, ez valahol a Zs kategória alatt volt, mondjuk a vízvezetékszerelős kis speciális karakterek mellett. ╦ kategóriás. Komolyan. A Boszorkányvadászok egy Lawrence Olivier rendezte királydráma volt hozzá képest.
Hétfőn mind együtt indultunk, aztán én tébláboltam, mert időm, az nem volt sok, Celsius fok meg még annyi sem. Találtam egy nagyon fotogén parkot mintegy húsz méterre onnan, ahol két éve telefényképeztem egy fél memóriakártyát, természetesen a legjobb képbe beparkolt egy turistabusz, természetesen ezt csak itthon vettem észre. Aztán rájöttem, hogy legközelebb, amikor több időm lesz, meg járhatóbb lábbelim, hová fogok még elnézni, de ezúttal inkább a családi ebéd mellett döntöttem. A franciák nagyon értenek a marhahúshoz.
Épp napnyugta után beérni Budapest fölé, amikor már égnek a lámpák, de még piros az ég alja, és középkék a Duna, hát, az igen lenyűgöző látvány. A nagyon elmosódott képen azt kellett látni, hogy Pont Ott lakom, és én ezeket a leszálló repülőket szoktam nézni az ablakomból, és hah. És a Balaton is szép volt alkonyatkor, de milyen már, hogy csak Tihanyban égett egy darab lámpa, biztos az apátságban őrizték a szent tüzet, vagy valami. Aztán persze hazabuszozni nem volt akkora élmény, pláne, mert teljesen fölöslegesen rászóltam valami külföldi lánykára, hogy lyukassza ki azt a kurva buszjegyet, de amikor legutóbb arra jártam, egy nyugdíjas orosz házaspárt kis híján a zokogásig aláztak az ellenőrök, csak mert nem lyukasztották ki a gondosan megváltott jegyet (végül nem az orkok könyörültek meg, hanem az utazóközönség haragja késztette őket menekülésre – és valahol jó, hogy egy fél busznyi magyar kiállt két orosz nyugdíjas igazságáért, de valahol rossz, hogy egyáltalán ki kellett állnunk érte) és én csak jót akartam annak a lánynak is, de hülyén jött ki, na.
Aztán itthon gyorsan kaptam még egy díványt, ami egyelőre a szoba közepén áll, és nagyon szép, tényleg, és most van egy teljes, négy részes ülőgarnitúrám, most már csak a lakás többi részét kell rendbe szednem hozzá. A nővéreméktől örököltem, de ők annyira nagyon rendszerető emberek, hogy teljesen újszerű, és halványsárga és sötétkék kockás, és most már annyi része van itt nálam, hogy bőven lehet rajta aludni is, akár két embernek is – mármint én már bőven aludtam rajta a sógorom anyjával kettesben, az egyikünk az egyik szárán, a másikunk a másikon – szóval már csak a lakás többi részét kell rendbe szednem hozzá. De széééééép. És jóóóóóó is.
U. I.: A fókaszerű jegesmedve vagy jegesmedve szerű fóka egy vattacukor árus pultja alatt pihent, és alighanem a Cullen vámpírok nemes családjába tartozott, mert eszeveszett mód csillogott - szóval garantáltan megérdemelte volna, hogy agyonverjék bunkósbottal. Az orrán lévő csorbulás alapján páran már próbálkoztak vele.
