Elszökött. Mondjuk izé, dolgoztam. Sokat. Meg sétáltam közben, hogy ne csak egy helyben üljek, és a végére olyan okosakat jutottak az eszembe, hogy kis híján elsírtam magam, de ez már a betű-túladagolástól is lehet.
De legalább erősen levonulóban van az a szereplő, akitől komolyan kis híján a teljes elmeháborodásba merültem az elmúlt hetekben (hosszú, de érdektelen), valamint kiderült, hogy A Bambi nem csak észrevette, hogy töröltem a barátaim közül (véletlenül), de sérelmezte is. Izé, ez ciki.
(Oké, most ezt visszaolvastam, és tényleg a 37 az új 17, komolyan.)
a tudatalattim visszavág
Miután kifogásoltam, hogy álmomban miért épp ugyanazokkal a nyűgökkel kell nyűglődnöm, mint ébren, most megmutatta, hogy dehogy is, álmomban teljesülhetnek az álmaim, ezt akartam, nem?
Nem.
(Mittudomén, ezek az álmaim ébren teljesüljenek, és utána ne kelljen mezítláb futnom a hóban csak azért, mert egy más létsíkon épp lerúgtam a takarómat?)
Nem.
(Mittudomén, ezek az álmaim ébren teljesüljenek, és utána ne kelljen mezítláb futnom a hóban csak azért, mert egy más létsíkon épp lerúgtam a takarómat?)
a legszívesebben mennék is vissza aludni (ott legalább van pizza)
Csodálatosan szép tavaszi délelőtt; arra ébredtem, hogy nem tudom, hol a kávé, elfogyott a fájdalomcsillapító, megromlott a maradék pizza, és álmomban pont ugyanazokkal a nyomasztó problémákkal kellett szembesülnöm, mint a valóságban.
update
No, hát az Optional Questben megszereztem a Tárgyat, most már csak el kell vinnem a Helyre, és aztán folytatni a fő küldetést, ma már nem akarok egyfolytában belehalni a fejfájásba, csak félóránként.
De most már itt a tavasz, szóval abba lehet hagyni az időjárási frontokat, mielőtt végképp megtébolyodok.
De most már itt a tavasz, szóval abba lehet hagyni az időjárási frontokat, mielőtt végképp megtébolyodok.
Sullivan és White urak
A heti kimenőmet azzal töltöttem, hogy elmentem, és megnéztem Sullivan és White urak aktuális koncertjét, mondjuk oké, hogy most már számon tartom a heti kimenőmet a sok munka miatt, de előtte egész nap a legótvarabb másnaposság tüneteivel fetrengtem (mitől?), szóval hatékonyabb lett volna aznap nem döglődni, de két este elmenni bárhová, hát mindegy. Nem én választottam a fejfájást.
Justin Sullivan és Dean White amúgy a New Model Army kötelékében tevékenykednek, meg néha kettesben turnézgatnak, mert nekik ez jó, és én megértem őket. Turnézgatni valószínűleg iszonyú fárasztó, de azért iszonyú jó lehet, mindegy, úgysem fogok turnézni soha, szóval ezt csak így kívülállóként gondolom, mármint hogy nem a turnébuszban zötyögni jó, hanem koncertezni, adjatok nekem Algoflexet MOST, vagy inkább ne, mert akkor már rosszul leszek.
Szóval elmentem, arra számítottam, hogy ott lesz egy csomó ismerősöm, ehelyett csak rám borítottak fél korsó sört, és a maradékkal már leültem egy sarokba olyanokat jegyzetelni, hogy "de miért nem jön rá, hogy a két sárkány rokon?", erre meg én nem jöttem rá, de azt hiszem, azért nem, mert eszébe sem jut. Aztán azért találkoztam ismerőssel is, akivel megbeszéltük, hogy mi a helyzet Az Idő Kerekével (forog) aztán elkezdődött a koncert.
Nahát és én hülye voltam, mert mióta rájöttem, hogy a fényképezőgépem egész jó audiót csinál, azóta ha úgy érzem, hogy nem vernek meg érte azonnal, felveszek számokat, hah, és csak arra nem számítottam, hogy. Hogy ez tényleg jól vesz fel hangokat, ami azzal jár, hogy oké, hogy én magamtól elfelé tartottam, és fel, és hogy volt ám ott hangosítás, de akkor is tök tisztán belehallatszik, hogy ott dünnyögök! Ááááááá. A számok egy részénél baromi zavaróan. Pedig én totál kiszűrhetetlennek gondoltam. De hát most historikusan meg van örökítve, hogy a hangommal elrontok egy tök ritkán játszott számot, és ez dráma, miért csináltam én ilyet, ahelyett, hogy nem rontottam volna el?
Nahát.
Koncert után persze aztán összetalálkoztam emberekkel, régiekkel és újakkal, és söröztünk, és ÁLLAT volt, három és fél sör után még Justinból is valahogy kizsaroltam egy baráti ölelést (én csak annyit mondtam, hogy jó volt a koncert, mire megkérdezte, hogy én most tényleg csak ennyit akarok mondani, mire mondtam, hogy mégis, mit kéne, erre emlékeim szerint elröhögte magát, és megölelt, de most komolyan, buta vagyok én ahhoz, hogy embereknek mondjak dolgokat, ezen kívül cinikus és öreg, és nem segített a sör sem), és még az is jó volt, amikor az Erős Nők egymásra találva nem értették, hogy a férfiak miért félnek tőlük, ami szerintem nem igaz, a férfiak nem félnek semmitől, csak a náthától és a kopaszodástól, a világ többi veszedelme legfeljebb egyénre szabva nem érdekli őket.
Aztán indulás előtt ráhagyományoztam a szomszéd asztalra a gazdátlanul nálunk hányódó porcelánszín rózsát (ööö, miért is? Annyi sör után jó ötletnek tűnt), mire majdnem megpróbált velem tangózni az asztaltársaság egyik tagja, de mivel egyikünk sem tudott, ezért inkább kölcsönös bocsánatkérés és röhögés után elindultunk haza.
És az a legfurcsább az egészben, hogy másnap bezzeg nem voltam másnapos, szerintem a másnaposságom időutazott, egy napot vissza, furcsa dolog ez az élet.
Justin Sullivan és Dean White amúgy a New Model Army kötelékében tevékenykednek, meg néha kettesben turnézgatnak, mert nekik ez jó, és én megértem őket. Turnézgatni valószínűleg iszonyú fárasztó, de azért iszonyú jó lehet, mindegy, úgysem fogok turnézni soha, szóval ezt csak így kívülállóként gondolom, mármint hogy nem a turnébuszban zötyögni jó, hanem koncertezni, adjatok nekem Algoflexet MOST, vagy inkább ne, mert akkor már rosszul leszek.
Szóval elmentem, arra számítottam, hogy ott lesz egy csomó ismerősöm, ehelyett csak rám borítottak fél korsó sört, és a maradékkal már leültem egy sarokba olyanokat jegyzetelni, hogy "de miért nem jön rá, hogy a két sárkány rokon?", erre meg én nem jöttem rá, de azt hiszem, azért nem, mert eszébe sem jut. Aztán azért találkoztam ismerőssel is, akivel megbeszéltük, hogy mi a helyzet Az Idő Kerekével (forog) aztán elkezdődött a koncert.
Nahát és én hülye voltam, mert mióta rájöttem, hogy a fényképezőgépem egész jó audiót csinál, azóta ha úgy érzem, hogy nem vernek meg érte azonnal, felveszek számokat, hah, és csak arra nem számítottam, hogy. Hogy ez tényleg jól vesz fel hangokat, ami azzal jár, hogy oké, hogy én magamtól elfelé tartottam, és fel, és hogy volt ám ott hangosítás, de akkor is tök tisztán belehallatszik, hogy ott dünnyögök! Ááááááá. A számok egy részénél baromi zavaróan. Pedig én totál kiszűrhetetlennek gondoltam. De hát most historikusan meg van örökítve, hogy a hangommal elrontok egy tök ritkán játszott számot, és ez dráma, miért csináltam én ilyet, ahelyett, hogy nem rontottam volna el?
Nahát.
Koncert után persze aztán összetalálkoztam emberekkel, régiekkel és újakkal, és söröztünk, és ÁLLAT volt, három és fél sör után még Justinból is valahogy kizsaroltam egy baráti ölelést (én csak annyit mondtam, hogy jó volt a koncert, mire megkérdezte, hogy én most tényleg csak ennyit akarok mondani, mire mondtam, hogy mégis, mit kéne, erre emlékeim szerint elröhögte magát, és megölelt, de most komolyan, buta vagyok én ahhoz, hogy embereknek mondjak dolgokat, ezen kívül cinikus és öreg, és nem segített a sör sem), és még az is jó volt, amikor az Erős Nők egymásra találva nem értették, hogy a férfiak miért félnek tőlük, ami szerintem nem igaz, a férfiak nem félnek semmitől, csak a náthától és a kopaszodástól, a világ többi veszedelme legfeljebb egyénre szabva nem érdekli őket.
Aztán indulás előtt ráhagyományoztam a szomszéd asztalra a gazdátlanul nálunk hányódó porcelánszín rózsát (ööö, miért is? Annyi sör után jó ötletnek tűnt), mire majdnem megpróbált velem tangózni az asztaltársaság egyik tagja, de mivel egyikünk sem tudott, ezért inkább kölcsönös bocsánatkérés és röhögés után elindultunk haza.
És az a legfurcsább az egészben, hogy másnap bezzeg nem voltam másnapos, szerintem a másnaposságom időutazott, egy napot vissza, furcsa dolog ez az élet.
sic transit...
Sosem hittem volna, hogy egyszer annyira untat majd a Zinternet, hogy inkább elkezdek a kijelölt szünet vége előtt fordítani, csak ne kelljen véletlenül belefutnom a "Gipsz Jakab szerint ezt csinálom - szerintem ezt csinálom" mém még egy hatszázkilencvenhetedik erőltetett és ötlettelen változatába.
Ha valamiről már a lengyel Tolkien fanok és az USA-ban élő franciák is külön posztert gyártanak, az jó nem lehet.
Ha valamiről már a lengyel Tolkien fanok és az USA-ban élő franciák is külön posztert gyártanak, az jó nem lehet.
hát ilyenek
Az a baj azzal, ha nem éhesen megyek el vásárolni, hogy olyankor nem veszek normális élelmet, most is hazajöttem fél liter tejjel, három liter narancslével, két sörrel, három tejföllel, öt sűritett paradicsommal, négy féle fűszerrel, és semmi mással. Persze van itthon lencse, és fűszeres-tejfölös lencsén borzalmasan jól elvagyok, de akkor is. Ó, vettem egy üveg meggylekvárt is. Döbbenetes.
februárban is történtk dolgok, bár tudnám, mi
Le vagyok ám itt maradva mindennel, szóval miután hazaértem a csodálatos sajtok és pompás marhahúsok hazájából, elmentünk színházba is, és meglepően zseniális volt, én mindig félek tőle, hogy a színházban művészkednek, holott én szórakozni akarok, de ez tényleg nagyon jó volt.
Aztán dolgok kicsit összeomlottak, és akkor egy ideig ahelyett, hogy haladtam volna bármivel, ültem és néztem a falat, időnként dolgokat vágtam hozzá, időnként meg bőgtem, ez mind nem volt produktív,d e a dolgok kicsit mintha a megoldás felé tolódtak volna, csak nem tudom, most meg minden sok, az akaraterőmet kivéve.
Söröztünk is, és ettünk addiktív kockasajtokat, és életemben először megettem egy fél thai ételt pálcikával, az úri közönség jól mulatott, máskor pedig pörkölteket feleztünk el, és egyáltalán, közben dolgoztam, mármint amikor épp nem a falat bámultam, meg tárgyakat pusztítottam el. Szerintem vissza kéne térnem a zsebbe férhetős naptárakhoz, hogy legalább tőszavakban felírjam valahová, hogy mikor mi történt, bár az az igazság, hogy a 94-es tőszavaiból például már a negyedét sem tudom dekódolni, annál többet pedig lusta lennék bármikor írni bármiről, szóval azt hiszem, mégsem lesz pontosan dokumentálva az életem (nem, nem, a dolgok hetven százaléka úgysem kerül elő sem itt, sem a facebookon, sem a twitteren).
Aztán dolgok kicsit összeomlottak, és akkor egy ideig ahelyett, hogy haladtam volna bármivel, ültem és néztem a falat, időnként dolgokat vágtam hozzá, időnként meg bőgtem, ez mind nem volt produktív,d e a dolgok kicsit mintha a megoldás felé tolódtak volna, csak nem tudom, most meg minden sok, az akaraterőmet kivéve.
Söröztünk is, és ettünk addiktív kockasajtokat, és életemben először megettem egy fél thai ételt pálcikával, az úri közönség jól mulatott, máskor pedig pörkölteket feleztünk el, és egyáltalán, közben dolgoztam, mármint amikor épp nem a falat bámultam, meg tárgyakat pusztítottam el. Szerintem vissza kéne térnem a zsebbe férhetős naptárakhoz, hogy legalább tőszavakban felírjam valahová, hogy mikor mi történt, bár az az igazság, hogy a 94-es tőszavaiból például már a negyedét sem tudom dekódolni, annál többet pedig lusta lennék bármikor írni bármiről, szóval azt hiszem, mégsem lesz pontosan dokumentálva az életem (nem, nem, a dolgok hetven százaléka úgysem kerül elő sem itt, sem a facebookon, sem a twitteren).
:leborul:
"A Vitis vinifera gyümölcsének relatíve magas érzékelt savtartalma állhat a szöveg megszületésének hátterében."
Srakker egy vadállat.
Srakker egy vadállat.
Tél
A lábával húzta ki a széket, mert a keze tele volt, és épp ráförmedtem volna, hogy takarodjon az asztalomtól, amikor lecsapta a kancsót és a két poharat, és szinte belezuhant a látóterembe. Előredőlt, és vigyorogva töltött. Egész hétköznapinak tűnt hajadonfőtt, egyszerű, fehér ingben és zöld zekében, de azért megismertem. Valami mindig halott a boszorkányhercegek tekintetében.
- Egészségünkre – emelte felém a bort, és a túlméretezett lendítésből úgy néztem, nem ez volt neki az első pohár aznap este. Zavartan, félve vettem kézbe a saját kupámat, de nem volt más választásom, mint hogy igyak vele. Ha a halálomat akarta, úgysem menekülhettem; bár jobb szerettem volna fegyver, és nem méreg által veszni. Annyira azért nem voltam bátor, hogy fintorgás nélkül kóstoljak bele, de a bor testes volt, fűszeres, és a második kortynál már úgy gondoltam, ha netán tényleg mérgezett, akkor is kár lenne veszni hagyni.
- Egyszer valahol Jégfokon túl volt dolgom olyan méreggel, ami még a jó bort sem rontotta el – merengett hívatlan vendégem a poharába -, de sosem sikerült megtudnom a titkát.
Szomorkásan megrázta a fejét, aztán felnézett rám. Egész kifejező volt a pillantása, ahhoz képest, hogy nem volt szíve
- Láttam, amikor belovagoltál a városba; bár ha nem veszed udvariatlanságnak, elsőre a lovadra figyeltem fel. Ritka az ilyen szurtos csikó, még a hamu is ott virít a farán; idejét sem tudom, hogy utoljára mikor tudta valaki elcsalni Hold anyótól a táltost... - Elhallgatott, lesütötte a szemét, aztán vállat vont, és dörmögve folytatta. - Ez persze igencsak leszűkítette, hogy miért jöhettél egyáltalán. Azt hiszem, emlékeznék rá, ha személyes ügy lenne... gondolom, csak az igazságot és a hírnevet kergeted.
Nem válaszoltam, nem is biccentettem, csak merőn néztem. Bármit tesz, bármit mond, bármivel itat, ugyanaz a szörnyeteg marad – jól esett erre gondolnom, jól esett a haragba kapaszkodnom, mert egyáltalán nem értettem, mit akar. Ha tudja, hogy azért jöttem, megöljem, miért ül most itt velem szemben?
- Csak hát ahhoz meg kéne tudnod, hová rejtettem a szívemet – bólogatott, miután ráunt a hallgatásomra -, és most épp nincs feleségem, akivel kicsalathatnád belőlem.
Kurtán, lemondóan intettem, hogy akkor bizony így jártam, de nem álltam meg, hogy ne nevessek fel közben. Kínosan érthetetlen volt ez az egész; belekortyoltam a borba, úgy tettem, mint akit teljesen leköt az íze, és arra gondoltam, tényleg keresztül húzta a számításaimat, hogy épp három nappal az érkezésem előtt szegte a nyakát a legutóbbi hercegné. Sorban a hetedik. A dolgok természetes rendje az lett volna, hogy vele próbálom meg kicsalni a herceg titkát. A titkoknak egyetlen asszony sem állt ellen, elárulták a férjüket, a fiukat is, elég volt felpiszkálni a kíváncsiságukat. De az aggasztott, hogy ezt a herceg is tudja.
Féloldalasan elmosolyodott, és az orrához emelte a kupáját. Hosszan, élvezettel szívta be a bor illatát, aztán ráérősen kortyolt egyet.
- Sárkánynak születni kell, de vajákosnak, varázslónak, boszorkánynak nem. Az bárkiből lehet, ha kellően szerelmes a csodába, ha vakon és sokáig keresi a...
- Szerencsét –fejeztem be helyette, hisz én is csak azt kerestem.
- Azt – emelt felém a poharát mosolyogva. - A szerencsét. Ami akkor a legforgandóbb, ha azt hiszed, megtaláltad.
Nagyot sóhajtott, és belevágott.
- Az első esküvőm óta nem ügetett be ide senki táltosháton. Jártak persze erre ravasz kalandorok, elbolondították hat feleségem fejét, és a hetedik is elárult volna, ha jobban lovagol, vagy legalább van benne annyi szerénység, hogy nem a legtüzesebb mént nyergelteti fel magának. Jártak erre ravasz kalandorok, ám egyik sem volt elég elszánt vagy ügyes ahhoz, hogy végbe is vigye, amit megálmodott. De te az lennél. Látom rajtad, hogy az lennél.
Elhallgatott, és szomorkásan megcsóválta a fejét.
- Fiatal vagy még és tapasztalatlan, de elszánt és ügyes. Ha nem lennél tapasztalatlan, nem néznél rám ilyen értetlenül... ha nem lennél ügyes, nem nézhetnél rám sehogy sem. Érdekes. Érdekes, hogy a fiatalság és a tapasztalatlanság elmúlik örökre, de az elszántság és az ügyesség bármikor újjáéledhet. Mint mondottam volt, most épp nincs feleségem, akivel kicsalathatnád belőlem a titkom, pedig úgy érzem, te talán tudnál is vele mit kezdeni. Arra gondoltam, megadom neked az esélyt. Nem volt egyszerű döntés, azt ne hidd. Reggel óta ezt forgatom magamban, és volt, hogy nevetségesnek véltem a dolgot, hogy azt fontolgattam, kijátszom a formákat és megöletlek... De nem lehetek gyáva, nem futhatok el a végzet elől örökké én sem.
Lehorgasztotta a fejét, és sóhajtott egyet.
- Hogy ne félnék meghalni... Minél többet él az ember, a halál annál idegenebb. De nincs kedvem tovább húzni ezt a megakadt pillanatot, és most először végre talán kitörhetek belőle.
A szemembe nézett, és elmosolyodott, és bár valami most is halott volt a tekintetében, a maradék elég volt ahhoz, hogy kirázzon a hideg.
- Annyi csodát lát az ember. Annyi minden elrabolja a szívét. Annyi a szépséggel volt dolgom, iszonyatos, vad veszedelemmel, és a legtöbbször csak ott álltam tehetetlenül, és éreztem, ahogy a szívem a torkomba ugrik, és onnan már könnyedén kitéphette bármelyik lelketlen tündér, számító halandó. Ládában őrizték, elégették, felfalták, de mivel elszánt voltam és ügyes, valahogy mindig visszaszereztem... és mivel fiatal voltam és tapasztalatlan, visszatettem a helyére. Aztán egyszerre ráébredtem, nem vagyok már fiatal és tapasztalatlan, mert arra gondoltam, minek teszem ki magam ennek az egésznek? Miért hagyom, hogy elrabolják a szívem, hogy kínok kínját szenvedve járjam a világot, míg visszaszerzem? Mert még ha a legpuhább bársonypárnára fektették, a legékesebb ládába zárták, akkor is sajgott szüntelen; még ha márványujjak cirógatták, akkor is hiányzott neki az eleven hús, és nekem, hogy a magaménak tudjam. Persze mégsem hagyhattam ott csak úgy az asztalon; és épp elég titkot csaltam már ki másból, hogy ne merjem rábízni senkire.
- Volt dolgom boszorkányherceggel, tudtam, mit kell tennem... és ha azt elsőre nem is, hogyan, azért nem tartott sokáig, hogy kiokoskodjam. A varázslat is csak merészség dolga, könnyű megtanulni. Fogtam a szívem, hollóvá bűvöltem, hogy mégis szabad legyen; és hatalmas oroszlánt varázsoltam köré, akit emberfia meg nem ölhet. Az oroszlánt elrejtettem a Naphegység legmélyebb barlangjában, erdőt sarjasztottam köré fénylő aranyfákból... ahányszor Aranyvár megremeg, az oroszlán bőg a föld méhében.
Megrándult a szám; vagy hazudott, vagy annál is vénebb volt, mint hittem. Vénebb és erősebb.
- A barlangot Aranyvár urának vére nyitja. Az oroszlánt emberfia meg nem ölheti, de a mézsörtől megrészegül, és három napig alszik. A gyomrában erdő zöldell, ott kergetőzik a holló hat más madárral. A saját szavára kézre száll.
Lehajtotta a fejét, és szomorúan elmosolyodott.
- Sejthettem volna, hogy mi lesz a vége, de túlságosan is elteltem a saját ravaszságomtól. Amint elrejtettem a szívem, elnyertem a birtokot, és hiába akartam már visszamenni érte, nem tehettem. Akkor még... vidámabb hely volt ez is. Szerettem, amennyire a szíve emlékével szerethet az ember, de magam is tudtam, az nem elég. Kétségbeestem, elmeséltem a feleségemnek az egészet... azt hittem, talán szeret annyira, hogy meghallja benne az igazat. Mert a végén elvarázsoltam még a mesét is, hogy akárhogy igaznak akarom mondani, legyen benne egy hazugság, ami nem illik a többihez... egy hazugság, amit csak az nem hall ki, akit a mohóság hajt az igazság helyett. Megcirógatta a homlokom, azt mondta, segít, azt mondta, szeret, és elárult még aznap éjjel. De rosszat súgott az új kérőjének; annyira sem figyelt, hogy a hazugságot észrevegye.
Álmodozva nézett a kupájába.
- A régi mesékben férfiruhát ölt a lány, és elindul, hogy visszaszerezze a szerelmese szívét, de ki tudna valóban szeretni egy szívtelen szörnyeteget? Csak azok próbálták egyáltalán kideríteni, hová rejthettem a szívem, akik hírnévért, kincsért, az igazság nevében végezni akartak velem. Egy ideig szórakoztatott, hogy figyeljem, melyikük meddig jut; a legügyesebb már majdnem elért a Naphegységbe, amikor rájött, hogy ez a feladat meghaladja az erejét. A többi... az első pataknál feladata. De egy ideje már ezt is unom. Nagyon, nagyon unom.
Megrázta a fejét, és felhajtotta a maradék bort. Elhallgatott: nem is nagyon mondhatott volna ennél többet.
- Aranyvár, oroszlán, holló. - Elgondolkozva billegtettem a kupámat, és csak a végén néztem fel rá. Megrebbent a keze.
- Aranyvár, oroszlán, holló – bólintott. Lehunyt szemmel, áhítatosan ittam ki a bort, aztán töltöttem mindkettőnknek.
- Arra kérsz, hogy öljelek meg. - Gondoltam, jobb az ilyesmit tisztázni, mielőtt félreértés lenne belőle. Elmosolyodott.
- Az is egyfajta szabadulás. Talán az egyetlen, amit az én vakmerő, gőgös fajtám érdemel. És amúgy is ezért jöttél, nem?
Lehajtottam a fejem, épp csak biccentettem egyet. Amúgy is ezért jöttem. A szemem sarkából néztem, ahogy a borba mered, és a szája sarkán játszó mosolyból úgy véltem, régi emlék juthatott az eszébe. Valami még most is halott volt a tekintetében, de átcsillogott rajta a múlt öröme. Józanabbnak tűnt, mint amikor leült az asztalomhoz, józanabbnak és nyugodtabbnak. Megkönnyebbültnek.
És arra gondoltam, ha az a holló tényleg sárgarigó, ahogy a jelek szerint lennie kellene, lehet, hogy inkább visszahozom és mégsem ölöm meg.
Lehet.
- Egészségünkre – emelte felém a bort, és a túlméretezett lendítésből úgy néztem, nem ez volt neki az első pohár aznap este. Zavartan, félve vettem kézbe a saját kupámat, de nem volt más választásom, mint hogy igyak vele. Ha a halálomat akarta, úgysem menekülhettem; bár jobb szerettem volna fegyver, és nem méreg által veszni. Annyira azért nem voltam bátor, hogy fintorgás nélkül kóstoljak bele, de a bor testes volt, fűszeres, és a második kortynál már úgy gondoltam, ha netán tényleg mérgezett, akkor is kár lenne veszni hagyni.
- Egyszer valahol Jégfokon túl volt dolgom olyan méreggel, ami még a jó bort sem rontotta el – merengett hívatlan vendégem a poharába -, de sosem sikerült megtudnom a titkát.
Szomorkásan megrázta a fejét, aztán felnézett rám. Egész kifejező volt a pillantása, ahhoz képest, hogy nem volt szíve
- Láttam, amikor belovagoltál a városba; bár ha nem veszed udvariatlanságnak, elsőre a lovadra figyeltem fel. Ritka az ilyen szurtos csikó, még a hamu is ott virít a farán; idejét sem tudom, hogy utoljára mikor tudta valaki elcsalni Hold anyótól a táltost... - Elhallgatott, lesütötte a szemét, aztán vállat vont, és dörmögve folytatta. - Ez persze igencsak leszűkítette, hogy miért jöhettél egyáltalán. Azt hiszem, emlékeznék rá, ha személyes ügy lenne... gondolom, csak az igazságot és a hírnevet kergeted.
Nem válaszoltam, nem is biccentettem, csak merőn néztem. Bármit tesz, bármit mond, bármivel itat, ugyanaz a szörnyeteg marad – jól esett erre gondolnom, jól esett a haragba kapaszkodnom, mert egyáltalán nem értettem, mit akar. Ha tudja, hogy azért jöttem, megöljem, miért ül most itt velem szemben?
- Csak hát ahhoz meg kéne tudnod, hová rejtettem a szívemet – bólogatott, miután ráunt a hallgatásomra -, és most épp nincs feleségem, akivel kicsalathatnád belőlem.
Kurtán, lemondóan intettem, hogy akkor bizony így jártam, de nem álltam meg, hogy ne nevessek fel közben. Kínosan érthetetlen volt ez az egész; belekortyoltam a borba, úgy tettem, mint akit teljesen leköt az íze, és arra gondoltam, tényleg keresztül húzta a számításaimat, hogy épp három nappal az érkezésem előtt szegte a nyakát a legutóbbi hercegné. Sorban a hetedik. A dolgok természetes rendje az lett volna, hogy vele próbálom meg kicsalni a herceg titkát. A titkoknak egyetlen asszony sem állt ellen, elárulták a férjüket, a fiukat is, elég volt felpiszkálni a kíváncsiságukat. De az aggasztott, hogy ezt a herceg is tudja.
Féloldalasan elmosolyodott, és az orrához emelte a kupáját. Hosszan, élvezettel szívta be a bor illatát, aztán ráérősen kortyolt egyet.
- Sárkánynak születni kell, de vajákosnak, varázslónak, boszorkánynak nem. Az bárkiből lehet, ha kellően szerelmes a csodába, ha vakon és sokáig keresi a...
- Szerencsét –fejeztem be helyette, hisz én is csak azt kerestem.
- Azt – emelt felém a poharát mosolyogva. - A szerencsét. Ami akkor a legforgandóbb, ha azt hiszed, megtaláltad.
Nagyot sóhajtott, és belevágott.
- Az első esküvőm óta nem ügetett be ide senki táltosháton. Jártak persze erre ravasz kalandorok, elbolondították hat feleségem fejét, és a hetedik is elárult volna, ha jobban lovagol, vagy legalább van benne annyi szerénység, hogy nem a legtüzesebb mént nyergelteti fel magának. Jártak erre ravasz kalandorok, ám egyik sem volt elég elszánt vagy ügyes ahhoz, hogy végbe is vigye, amit megálmodott. De te az lennél. Látom rajtad, hogy az lennél.
Elhallgatott, és szomorkásan megcsóválta a fejét.
- Fiatal vagy még és tapasztalatlan, de elszánt és ügyes. Ha nem lennél tapasztalatlan, nem néznél rám ilyen értetlenül... ha nem lennél ügyes, nem nézhetnél rám sehogy sem. Érdekes. Érdekes, hogy a fiatalság és a tapasztalatlanság elmúlik örökre, de az elszántság és az ügyesség bármikor újjáéledhet. Mint mondottam volt, most épp nincs feleségem, akivel kicsalathatnád belőlem a titkom, pedig úgy érzem, te talán tudnál is vele mit kezdeni. Arra gondoltam, megadom neked az esélyt. Nem volt egyszerű döntés, azt ne hidd. Reggel óta ezt forgatom magamban, és volt, hogy nevetségesnek véltem a dolgot, hogy azt fontolgattam, kijátszom a formákat és megöletlek... De nem lehetek gyáva, nem futhatok el a végzet elől örökké én sem.
Lehorgasztotta a fejét, és sóhajtott egyet.
- Hogy ne félnék meghalni... Minél többet él az ember, a halál annál idegenebb. De nincs kedvem tovább húzni ezt a megakadt pillanatot, és most először végre talán kitörhetek belőle.
A szemembe nézett, és elmosolyodott, és bár valami most is halott volt a tekintetében, a maradék elég volt ahhoz, hogy kirázzon a hideg.
- Annyi csodát lát az ember. Annyi minden elrabolja a szívét. Annyi a szépséggel volt dolgom, iszonyatos, vad veszedelemmel, és a legtöbbször csak ott álltam tehetetlenül, és éreztem, ahogy a szívem a torkomba ugrik, és onnan már könnyedén kitéphette bármelyik lelketlen tündér, számító halandó. Ládában őrizték, elégették, felfalták, de mivel elszánt voltam és ügyes, valahogy mindig visszaszereztem... és mivel fiatal voltam és tapasztalatlan, visszatettem a helyére. Aztán egyszerre ráébredtem, nem vagyok már fiatal és tapasztalatlan, mert arra gondoltam, minek teszem ki magam ennek az egésznek? Miért hagyom, hogy elrabolják a szívem, hogy kínok kínját szenvedve járjam a világot, míg visszaszerzem? Mert még ha a legpuhább bársonypárnára fektették, a legékesebb ládába zárták, akkor is sajgott szüntelen; még ha márványujjak cirógatták, akkor is hiányzott neki az eleven hús, és nekem, hogy a magaménak tudjam. Persze mégsem hagyhattam ott csak úgy az asztalon; és épp elég titkot csaltam már ki másból, hogy ne merjem rábízni senkire.
- Volt dolgom boszorkányherceggel, tudtam, mit kell tennem... és ha azt elsőre nem is, hogyan, azért nem tartott sokáig, hogy kiokoskodjam. A varázslat is csak merészség dolga, könnyű megtanulni. Fogtam a szívem, hollóvá bűvöltem, hogy mégis szabad legyen; és hatalmas oroszlánt varázsoltam köré, akit emberfia meg nem ölhet. Az oroszlánt elrejtettem a Naphegység legmélyebb barlangjában, erdőt sarjasztottam köré fénylő aranyfákból... ahányszor Aranyvár megremeg, az oroszlán bőg a föld méhében.
Megrándult a szám; vagy hazudott, vagy annál is vénebb volt, mint hittem. Vénebb és erősebb.
- A barlangot Aranyvár urának vére nyitja. Az oroszlánt emberfia meg nem ölheti, de a mézsörtől megrészegül, és három napig alszik. A gyomrában erdő zöldell, ott kergetőzik a holló hat más madárral. A saját szavára kézre száll.
Lehajtotta a fejét, és szomorúan elmosolyodott.
- Sejthettem volna, hogy mi lesz a vége, de túlságosan is elteltem a saját ravaszságomtól. Amint elrejtettem a szívem, elnyertem a birtokot, és hiába akartam már visszamenni érte, nem tehettem. Akkor még... vidámabb hely volt ez is. Szerettem, amennyire a szíve emlékével szerethet az ember, de magam is tudtam, az nem elég. Kétségbeestem, elmeséltem a feleségemnek az egészet... azt hittem, talán szeret annyira, hogy meghallja benne az igazat. Mert a végén elvarázsoltam még a mesét is, hogy akárhogy igaznak akarom mondani, legyen benne egy hazugság, ami nem illik a többihez... egy hazugság, amit csak az nem hall ki, akit a mohóság hajt az igazság helyett. Megcirógatta a homlokom, azt mondta, segít, azt mondta, szeret, és elárult még aznap éjjel. De rosszat súgott az új kérőjének; annyira sem figyelt, hogy a hazugságot észrevegye.
Álmodozva nézett a kupájába.
- A régi mesékben férfiruhát ölt a lány, és elindul, hogy visszaszerezze a szerelmese szívét, de ki tudna valóban szeretni egy szívtelen szörnyeteget? Csak azok próbálták egyáltalán kideríteni, hová rejthettem a szívem, akik hírnévért, kincsért, az igazság nevében végezni akartak velem. Egy ideig szórakoztatott, hogy figyeljem, melyikük meddig jut; a legügyesebb már majdnem elért a Naphegységbe, amikor rájött, hogy ez a feladat meghaladja az erejét. A többi... az első pataknál feladata. De egy ideje már ezt is unom. Nagyon, nagyon unom.
Megrázta a fejét, és felhajtotta a maradék bort. Elhallgatott: nem is nagyon mondhatott volna ennél többet.
- Aranyvár, oroszlán, holló. - Elgondolkozva billegtettem a kupámat, és csak a végén néztem fel rá. Megrebbent a keze.
- Aranyvár, oroszlán, holló – bólintott. Lehunyt szemmel, áhítatosan ittam ki a bort, aztán töltöttem mindkettőnknek.
- Arra kérsz, hogy öljelek meg. - Gondoltam, jobb az ilyesmit tisztázni, mielőtt félreértés lenne belőle. Elmosolyodott.
- Az is egyfajta szabadulás. Talán az egyetlen, amit az én vakmerő, gőgös fajtám érdemel. És amúgy is ezért jöttél, nem?
Lehajtottam a fejem, épp csak biccentettem egyet. Amúgy is ezért jöttem. A szemem sarkából néztem, ahogy a borba mered, és a szája sarkán játszó mosolyból úgy véltem, régi emlék juthatott az eszébe. Valami még most is halott volt a tekintetében, de átcsillogott rajta a múlt öröme. Józanabbnak tűnt, mint amikor leült az asztalomhoz, józanabbnak és nyugodtabbnak. Megkönnyebbültnek.
És arra gondoltam, ha az a holló tényleg sárgarigó, ahogy a jelek szerint lennie kellene, lehet, hogy inkább visszahozom és mégsem ölöm meg.
Lehet.
2011.
nindzsa szerelem
Igazából csak azért oson el, hogy szerezzen még pár virágot amellé a három mellé, amit észrevétlenül a lány hajába tett... ...esetleg, hogy kivándoroljon Pápua Új-Guineára.
Ez az első fantasztikus csodálatosságom, amit az LFG.HU képregénykészítőjével csináltam, vicces kis játék, nagyon!
Ez az első fantasztikus csodálatosságom, amit az LFG.HU képregénykészítőjével csináltam, vicces kis játék, nagyon!
Submarine
Ha Adrian Mole még furcsább lenne és walesi (persze lehet, hogy elég lenne, ha walesi lenne, és az már maga után vonná a furcsaságot), ez a film róla szólna, így azonban Oliver Tate néven szembesülhetünk vele, hogy a walesi kamaszfiúk élete már a nyolcvanas években sem volt fenékig tejföl.
Cikk az lfg.hu-n.
és még azt sem mondanám, hogy nem volt igaza
Idős bácsi a nyolcadikról nagy lendülettel szórja a morzsát a... ööö... alighanem a galamboknak, bár a sirályok jönnek. Idős bácsi csak áll, és áll, és megdicsőült arccal szórja a morzsát, át a járókelők feje fölött.
Én azért a helyében félnék, hogy valamelyik felmegy, megkeresi, és rettentően megveri.
Én azért a helyében félnék, hogy valamelyik felmegy, megkeresi, és rettentően megveri.
egy hete már a repülőtéren próbáltam nem eldobni a csomagjaimat
Felszálláskor direkt a házamnál fordultunk délre, és utána még jóval leszállás előtt felbukkant a kedvenc légköri jelenségem is, a körkörös szivárvány, amiről ráadásul most már tudtam, hogy ahogy leszállunk majd a felhők közé, pont a közepén megjelenik majd a repülőgép árnyéka. Persze ahhoz okkal jobb gép kéne, hogy erről igazán jó képet csináljak, meg tiszta repülőablak, szóval inkább felejtsük el, de örültem ám, főleg, mert aztán megint kisütött egy pillanatra a nap, mielőtt a második réteg felhő alá becsusszantunk volna, és kétszer is láttam az árnyékunkat a szivárványban, és hah.
Aztán beértünk a második felhőréteg alá, és megint megdöbbentem, hogy télen milyen más színe van Franciaországnak, mint Magyarországnak, csupa haragos, hideg zöld és bordó, ilyenkor az ázott didergésig emlékeztet Írországra. Ezúttal a Luxemburg kert felé mászkáltam, a kacsáknak még mindig ott a háza a szökőkútban, de már fáznak, egy francia bácsi alighanem angolnak nézett, mással nem tudom magyarázni, hogy hosszasan lelkendezett nekem a londoni parkokról, és kiderült, hogy anyukám eltörte a lábát. Még két nappal előtte, de mivel rá tudott állni, csak rándulásnak vélte. Másnap nem is ment dolgozni, viszont megnéztük a Tetovált lányt, franciául, végül is úgy, hogy olvastam a könyvet, nagyjából értettem is.
Péntek volt az egyetlen nap, amikor Párizs nem a brit közhelyekből importálta az időjárást, és olykor még a nap is kisütött. Szombatra végképp visszataknyosodott az idő, szerencsére amúgy sem mentünk sehová, legfeljebb vásárolni, ahol újra szereztünk pompás töltött káposztát (és pizsamát és addiktív kockasajtot és és és), délután pedig moziba, hogy megnézzük a J. Edgar című remekművet, ha már Clint Eastwood és Leonardo di Caprio. Igazából baromi unalmas és fölösleges egy film az. Jó, jó, Leóról már az Aviátor óta tudjuk, hogy megy neki a kényszeres idegbeteg szerep, de erre azért nem lehet egy ilyen hosszú filmet felépíteni… Pláne, hogy más nagyon nincs benne, és én életemben még ilyen pocsék maszkokat nem láttam, az időskori részleteknél leginkább úgy néztek ki, mint a zombi apokalipszis utóvédje.
Vasárnap végigizgultuk, ahogy Nadal nem veri meg Dzsokovicst (és ez helytelen!!! Mondtam is a tévének, hogy Rafa, azt nem úgy kell), nagyon szomorúak voltunk, és amúgy is, miért múlik olyan gyorsan az idő, hogy ez már az utolsó este? Az időnek úgy kéne múlnia, hogy a jó dolgok sokkal tovább tartsanak. Jó, jó, tudom, hogy time flies when you’re having fun, de akkor is. Avatárt néztünk a tévében és Nagy Sándort, és Colin Farrell akkor is röhejesen néz ki szőke parókában.
Mondjuk a Bone Eater c. örökbecsűből nem tudom, melyik nap láttunk egy ötperces részletet, de azon komolyan sírva röhögtem. Én ilyen tré izét nem láttam még életemben, ez valahol a Zs kategória alatt volt, mondjuk a vízvezetékszerelős kis speciális karakterek mellett. ╦ kategóriás. Komolyan. A Boszorkányvadászok egy Lawrence Olivier rendezte királydráma volt hozzá képest.
Hétfőn mind együtt indultunk, aztán én tébláboltam, mert időm, az nem volt sok, Celsius fok meg még annyi sem. Találtam egy nagyon fotogén parkot mintegy húsz méterre onnan, ahol két éve telefényképeztem egy fél memóriakártyát, természetesen a legjobb képbe beparkolt egy turistabusz, természetesen ezt csak itthon vettem észre. Aztán rájöttem, hogy legközelebb, amikor több időm lesz, meg járhatóbb lábbelim, hová fogok még elnézni, de ezúttal inkább a családi ebéd mellett döntöttem. A franciák nagyon értenek a marhahúshoz.
Épp napnyugta után beérni Budapest fölé, amikor már égnek a lámpák, de még piros az ég alja, és középkék a Duna, hát, az igen lenyűgöző látvány. A nagyon elmosódott képen azt kellett látni, hogy Pont Ott lakom, és én ezeket a leszálló repülőket szoktam nézni az ablakomból, és hah. És a Balaton is szép volt alkonyatkor, de milyen már, hogy csak Tihanyban égett egy darab lámpa, biztos az apátságban őrizték a szent tüzet, vagy valami. Aztán persze hazabuszozni nem volt akkora élmény, pláne, mert teljesen fölöslegesen rászóltam valami külföldi lánykára, hogy lyukassza ki azt a kurva buszjegyet, de amikor legutóbb arra jártam, egy nyugdíjas orosz házaspárt kis híján a zokogásig aláztak az ellenőrök, csak mert nem lyukasztották ki a gondosan megváltott jegyet (végül nem az orkok könyörültek meg, hanem az utazóközönség haragja késztette őket menekülésre – és valahol jó, hogy egy fél busznyi magyar kiállt két orosz nyugdíjas igazságáért, de valahol rossz, hogy egyáltalán ki kellett állnunk érte) és én csak jót akartam annak a lánynak is, de hülyén jött ki, na.
Aztán itthon gyorsan kaptam még egy díványt, ami egyelőre a szoba közepén áll, és nagyon szép, tényleg, és most van egy teljes, négy részes ülőgarnitúrám, most már csak a lakás többi részét kell rendbe szednem hozzá. A nővéreméktől örököltem, de ők annyira nagyon rendszerető emberek, hogy teljesen újszerű, és halványsárga és sötétkék kockás, és most már annyi része van itt nálam, hogy bőven lehet rajta aludni is, akár két embernek is – mármint én már bőven aludtam rajta a sógorom anyjával kettesben, az egyikünk az egyik szárán, a másikunk a másikon – szóval már csak a lakás többi részét kell rendbe szednem hozzá. De széééééép. És jóóóóóó is.
U. I.: A fókaszerű jegesmedve vagy jegesmedve szerű fóka egy vattacukor árus pultja alatt pihent, és alighanem a Cullen vámpírok nemes családjába tartozott, mert eszeveszett mód csillogott - szóval garantáltan megérdemelte volna, hogy agyonverjék bunkósbottal. Az orrán lévő csorbulás alapján páran már próbálkoztak vele.
Aztán beértünk a második felhőréteg alá, és megint megdöbbentem, hogy télen milyen más színe van Franciaországnak, mint Magyarországnak, csupa haragos, hideg zöld és bordó, ilyenkor az ázott didergésig emlékeztet Írországra. Ezúttal a Luxemburg kert felé mászkáltam, a kacsáknak még mindig ott a háza a szökőkútban, de már fáznak, egy francia bácsi alighanem angolnak nézett, mással nem tudom magyarázni, hogy hosszasan lelkendezett nekem a londoni parkokról, és kiderült, hogy anyukám eltörte a lábát. Még két nappal előtte, de mivel rá tudott állni, csak rándulásnak vélte. Másnap nem is ment dolgozni, viszont megnéztük a Tetovált lányt, franciául, végül is úgy, hogy olvastam a könyvet, nagyjából értettem is.
Péntek volt az egyetlen nap, amikor Párizs nem a brit közhelyekből importálta az időjárást, és olykor még a nap is kisütött. Szombatra végképp visszataknyosodott az idő, szerencsére amúgy sem mentünk sehová, legfeljebb vásárolni, ahol újra szereztünk pompás töltött káposztát (és pizsamát és addiktív kockasajtot és és és), délután pedig moziba, hogy megnézzük a J. Edgar című remekművet, ha már Clint Eastwood és Leonardo di Caprio. Igazából baromi unalmas és fölösleges egy film az. Jó, jó, Leóról már az Aviátor óta tudjuk, hogy megy neki a kényszeres idegbeteg szerep, de erre azért nem lehet egy ilyen hosszú filmet felépíteni… Pláne, hogy más nagyon nincs benne, és én életemben még ilyen pocsék maszkokat nem láttam, az időskori részleteknél leginkább úgy néztek ki, mint a zombi apokalipszis utóvédje.
Vasárnap végigizgultuk, ahogy Nadal nem veri meg Dzsokovicst (és ez helytelen!!! Mondtam is a tévének, hogy Rafa, azt nem úgy kell), nagyon szomorúak voltunk, és amúgy is, miért múlik olyan gyorsan az idő, hogy ez már az utolsó este? Az időnek úgy kéne múlnia, hogy a jó dolgok sokkal tovább tartsanak. Jó, jó, tudom, hogy time flies when you’re having fun, de akkor is. Avatárt néztünk a tévében és Nagy Sándort, és Colin Farrell akkor is röhejesen néz ki szőke parókában.
Mondjuk a Bone Eater c. örökbecsűből nem tudom, melyik nap láttunk egy ötperces részletet, de azon komolyan sírva röhögtem. Én ilyen tré izét nem láttam még életemben, ez valahol a Zs kategória alatt volt, mondjuk a vízvezetékszerelős kis speciális karakterek mellett. ╦ kategóriás. Komolyan. A Boszorkányvadászok egy Lawrence Olivier rendezte királydráma volt hozzá képest.
Hétfőn mind együtt indultunk, aztán én tébláboltam, mert időm, az nem volt sok, Celsius fok meg még annyi sem. Találtam egy nagyon fotogén parkot mintegy húsz méterre onnan, ahol két éve telefényképeztem egy fél memóriakártyát, természetesen a legjobb képbe beparkolt egy turistabusz, természetesen ezt csak itthon vettem észre. Aztán rájöttem, hogy legközelebb, amikor több időm lesz, meg járhatóbb lábbelim, hová fogok még elnézni, de ezúttal inkább a családi ebéd mellett döntöttem. A franciák nagyon értenek a marhahúshoz.
Épp napnyugta után beérni Budapest fölé, amikor már égnek a lámpák, de még piros az ég alja, és középkék a Duna, hát, az igen lenyűgöző látvány. A nagyon elmosódott képen azt kellett látni, hogy Pont Ott lakom, és én ezeket a leszálló repülőket szoktam nézni az ablakomból, és hah. És a Balaton is szép volt alkonyatkor, de milyen már, hogy csak Tihanyban égett egy darab lámpa, biztos az apátságban őrizték a szent tüzet, vagy valami. Aztán persze hazabuszozni nem volt akkora élmény, pláne, mert teljesen fölöslegesen rászóltam valami külföldi lánykára, hogy lyukassza ki azt a kurva buszjegyet, de amikor legutóbb arra jártam, egy nyugdíjas orosz házaspárt kis híján a zokogásig aláztak az ellenőrök, csak mert nem lyukasztották ki a gondosan megváltott jegyet (végül nem az orkok könyörültek meg, hanem az utazóközönség haragja késztette őket menekülésre – és valahol jó, hogy egy fél busznyi magyar kiállt két orosz nyugdíjas igazságáért, de valahol rossz, hogy egyáltalán ki kellett állnunk érte) és én csak jót akartam annak a lánynak is, de hülyén jött ki, na.
Aztán itthon gyorsan kaptam még egy díványt, ami egyelőre a szoba közepén áll, és nagyon szép, tényleg, és most van egy teljes, négy részes ülőgarnitúrám, most már csak a lakás többi részét kell rendbe szednem hozzá. A nővéreméktől örököltem, de ők annyira nagyon rendszerető emberek, hogy teljesen újszerű, és halványsárga és sötétkék kockás, és most már annyi része van itt nálam, hogy bőven lehet rajta aludni is, akár két embernek is – mármint én már bőven aludtam rajta a sógorom anyjával kettesben, az egyikünk az egyik szárán, a másikunk a másikon – szóval már csak a lakás többi részét kell rendbe szednem hozzá. De széééééép. És jóóóóóó is.
U. I.: A fókaszerű jegesmedve vagy jegesmedve szerű fóka egy vattacukor árus pultja alatt pihent, és alighanem a Cullen vámpírok nemes családjába tartozott, mert eszeveszett mód csillogott - szóval garantáltan megérdemelte volna, hogy agyonverjék bunkósbottal. Az orrán lévő csorbulás alapján páran már próbálkoztak vele.
Lopott idő
Semmi kifogásom a közepes filmek ellen, én azért járok moziba, hogy valami nagyon hangos és nagyon villogó szép tisztára csiszolja az agyamat, magvas gondolatokat máshonnan vételezek. Hisztérikus rohamot kizárólag azzal lehet kiváltani belőlem, ha egy film elszántan Nagy Igazságokat akar mondani, amitől majd én okosabb, bölcsebb és jobb ember leszek. Általában csak dühösebb. A Lopott idő a közepes filmek iskolapéldája.
Cikk az lfg.hu-n.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)