tavasz

 A mai délután áprilisnak is beillett volna, és még ha lesz is hideg, a fények már nem tudják tovább tagadni, hogy itt a tavasz.

Attól még mondjuk hordhatnának maszkot az emberek, mert sajnos a jobban fertőző, brit variáns is itt van.

valentin

Végre összeszedtem magam, és háromnegyedig megírtam, miket gondolok a Valentin napról, de annyira depresszív lett, hogy inkább be sem fejeztem, és még inkább meg sem mutatom senkinek.

Pedig alapvetően én még csak nem is utálom a Valentin napot.

Mozgalmasabb években kicsit szomorú vagyok esetleg, de amúgy semmi bajom az egésszel. Tavaly is meghívtam magam egy kiváló vacsorára, és megnéztem az Úriembereket, nem volt túl romantikus, de Guy Ritchie végre visszatért vele ahhoz, amit jó csinál. Tavalyelőtt cuki állatkás zoknikat rendeltem magamnak, és este céges sörözés volt, bár hősiesen csak ásványvizet ittam, mert épp nem is lehetett tudni még, mitől fáj a gyomrom. Három éve sokáig dolgoztam és hamar elmentem aludni, előtte Singin' in the Raint néztünk az expat filmklubban, azelőtt pedig éppen itthon volt anyám és meglátogattuk nagymamámat, és azelőtt még ennyire sem írtam rendesen naplót, szörnyű, nem is értem, hogy tehettem ilyet (nyilván értem, különben nem lenne minden este olyan eszeveszett kínszenvedés összeszedni azt az öt-hat sort, amit elvárok magamtól) (a napi teendők alapján write-in volt az akkori wrimókkal, és ó, bár emlékeznék még rá, kik voltak épp akkor wrimók!). Szóval tényleg semmi okom nincs utálni a Valentin napot, az elmúlt öt-hat évben ezek szerint mindig csupa jó dolog történt. Még a legeseménytelenebb is az volt, hogy haladtam a munkával és hamar lefeküdtem, és ez két nagyon jó dolog, amire gyakrabban törekszem, mint ahogy sikerül. A mai nap is jó volt, a séta felénél vettem magamnak csirkés tortillát és kakaót, leültem egy padra, és megebédeltem a ragyogó napsütésben, aztán hazajöttem, és izgalmas írókat hallgattam izgalmas dolgokról beszélni, ha már idén több más nagy sci-fi és fantasy eseményhez hasonlóan a Boskone is virtuális volt.

Vágyhatnék ennél többre? 

Persze! Hát hogy a fenébe ne! És jövőre, amikor megint nem fogom tudni elkerülni, hogy minden tömegközlekedési csomópontban közparknyi alapterületen tolják a reklámok az arcomba az elérhetetlen, álombeli párkapcsolatot, biztos megint szomorúbb leszek, amiért én legfeljebb saját magamtól kapok szívecskés süteménycsodát. De ez nem ennek az egy napnak a szomorúsága, és nem a Valentin nap hibája, és ha őszinte akarok lenni, csak én oldhatom meg, hogy esetleg egyszer ne így legyen.

amúgy is február van és minden rettenetes

Jól van, most már ide is felteszem, mert annyira elszomorít az egész... Ez a gyűjtés teljesen véletlenül jött velem szembe twitteren, de néha van olyan, hogy az ember meglát valamit, és beakad a szívébe, nem is az agyába, hanem a szívébe, mintha tényleg az ő dolga lenne. Szóval van ez a kutya valahol Belfastban, persze, westie, és persze, cuki, mint minden westie, de azért nem minden westie-vel érzek azonnal lelki rokonságot még én sem.

A gazdáját egyik oldalról a járvány, másikról a Brexit nyomorgatja, amiből nekem egy is elég ahhoz, hogy falnak menjek így tíz hónap múltán - és akkor megbetegszik a kutyája. És ha minél hamarabb elkezdik a kezelést, egész jó esélye van a felépülésre, de ha nem, akkor belátható időn belül meg fog halni. A kezelés nagyon drága. Tényleg nagyon drága. De az ilyen gyűjtéseknek pont az lenne a lényege, hogy senki sem tesz bele nagy összegeket, hanem öt-tíz-húsz fontonként, dolláronként, eurónként, sok kicsi sokra megy alapon összejön.

Épp csak egy-két ismerősön és szintén egy-két vadidegenen kívül senki nem ad annyit sem. Az egészben számomra az a legszomorúbb, hogy a cuki kis vakarcs gazdájának nem csak azzal kell megküzdenie, hogy haldoklik a kutyája, de azzal is, hogy senki nem segít, még azok az emberek sem, akikről pedig talán joggal feltételezte, hogy egy sör árát rá tudnák szánni. A rosszindulatú, gonosz kommentekről nem is beszélve. Engem pedig dühít, hogy én sem tudok segíteni, mert nekem sincs elég ismerősöm és követőm, és akik vannak, azok még csak arra sem hajlandók, hogy megosszák a linket, hátha az ő köreikben van, aki támogatná ennek az egy szem, a világ forgásában mit sem számító kutyának a kezelését. Persze nem azt vártam, hogy majd én és az én megosztásaim mentik meg a világot, berongyolok itt a porszemnél is kisebb globális jelenlétemmel a porondra, és megoldok minden problémát, de azért szomorú, hogy senki még csak egy megosztással sem segített.

(Még mielőtt felmerülne a kérdés - igen, adtam pénzt a gyűjtésbe, igen, máskor és más ügyeket is szoktam támogatni, igen, véletlenszerűen beeső, online gyűjtéseket is... és igen, nagyobb eséllyel, ha ismerős osztja meg. Elég képmutató alak vagyok, de nem minden porcikámban.)

még mindig álmos már megint

Van Snowpiercer második évad, sokkal jobb így, hogy heti egy rész jön ki, és nem történhet meg, hogy egyszercsak véletlen megnézek egyben egy nyolcrészes évadot (lásd Bridgerton), mert az a reggel fél hatkor véreres szemmel ágyba kúszás még a karácsonyi szünetben sem volt jó ötlet, de így, a munkaév elején maga lenne a pusztulás. Persze nagyon örülök neki, hogy mások képesek akkor is csak egy részt nézni meg valamiből, ha több is van, de nekem eddig a legjobb eredményem is három rész volt, pedig a La Révolution nem is tetszett. Régebben ilyenkor ostoroztam magam, hogy miért nem vagyok képes úgy viselkedni, mint más, rendes emberek, de mióta sokat olvastam az ADHD-ről, egyre gyanúsabb, hogy azért nem, mert fizikailag máshogy működik az agyam, és ez valahol megnyugtató. Könnyebb úgy kezelni a helyzetet, ha nem kiköszörülendő jellemhibának látok dolgokat, hanem elfogadom, hogy ez van, és ha sorozatot akarok nézni, olyankor kezdek bele, amikor van egyben nyolc-tíz órám és utána legalább két napom aludni. Egyébként nem, nem szoktam magam minden utamba akadó dologgal diagnosztizálni, sosem gondoltam, hogy közösségben magát nehezen feltaláló, egykori matektagozatosként legalább egy jól kompenzált aspergeresség van bennem, sőt, még introvertáltnak sem tartom magam (pedig sokat ülök itthon egyedül!) de az ADHD nagyon pontosan leírja, mikkel küzdök, mióta az eszemet tudom.

Ennél izgalmasabb dolgok (bizonyos szempontból szerencsére) nincsenek, megint eltelt egy hét, irreálisan kimerült vagyok, bár járok gyógymasszőrhöz, még mindig sokat fáj a fejem, Hosszabbodnak a nappalok, vettem cserepes jácintot (azaz hivatalosan is elkezdődött az előtavasz), a három hete ültetett növénykék egyelőre életben vannak, sőt, hoztak új leveleket is, a hibiszkusz lassan kinövi a helyét. A karácsonykor befogadott, formás kis növénykéről elmúltak a gyanús foltok, az egzotikusan halványsárga levelek is kommersz zöldbe váltottak, bár sajnos nőni még nem nagyon nőtt, pedig már jó egy hónapja átültettem. Még mindig karanténban van a konyhában, mert először féltem, hogy a foltok tetveket jeleznek, és nem akartam, hogy összefertőzze a többi növényemet - külön palackból locsoltam, és ahányszor hozzáértem, alaposan kezet mostam - és azóta sem találtam neki helyet a többi növény közelében. Igaz, hogy ott egyedül van, de az a lakás egyik legnapfényesebb pontja, és azért rendszeresen bemegyek megdicsérni, milyen szép kis növény. Igen, úgy nőttem fel, hogy a növények társas lények, és beszélni kell hozzájuk, bár abban azért nem vagyok biztos, hogy traumaként élte meg, hogy az előző gazdája kidobta, és most máshol kap törődést, napfényt és (néha a kelleténél is több) vizet. 

most épp

Azóta már összeszereltem a polcokat, és csak pár tapadókorongos fürdőszobai kosárka van hátra. És a tükörcsempék, de azok nem foglalnak sok helyet, és még úgysem döntöttem el, pontosan hova akarom felragasztani őket. A polcokkal viszont boldog vagyok, és azzal is, hogy össze tudtam rakni őket, bár azt már most látom, hogy ha valaha lehet majd kapni a nagy könyvespolcokat, ott komoly gond lesz, hogy hol szerelek majd, mert egyelőre nem mondanék teljesen üresnek akkora részt, amekkorán szét kell fektetni az alkatrészeit.

Az égési sebek a karomon a gyógyulási fázisnak megfelelően rondák, bár most már legalább túl vannak a legdurvább viszketős fázison,  De rondák és idegesítenek, persze mi nem idegesít mostanában (jó, ennek örömére mindkét fő kráterről egyben le is jött az első réteg var, ezt utálom a forrázásokban, a végtelen most behegedt - most felszakadt - félig behegedt - megint felszakadt köröket). Azt hiszem, most már mindenkit minden idegesít, nem vagyok ezzel egyedül, csak ne lenne olyan sok ez a minden.

Álmomban egyre érdekesebb helyekre utazom, most már lassan szeretnék ébren is, de hát az nagyon sokára lesz még. Addig minden héten "feldolgozok" egy lehetséges úticélt, utánanézek a helyi nevezetességeknek, elgondolkozom rajta, milyen évszakban, hány napra érdemes menni (Zágrábra elég lesz egy őszi hétvége, egy igazi nyári hőhullámban nem merném bevállalni; Hamburg legalább három-négy nap, szerencsére sok a vízi, vízparti, földalatti látnivaló, úgyhogy akár nyáron is meg lehet kockáztatni; Ljubjanára már önmagában több kell, de a vonatút időpontjától, hosszától és költségeitől függően ez lehet több, külön hétvége is; Salzburg talán beleférne egy hosszú hétvégébe, de ott halmozódnak a félnapos-egynapos kirándulások). Ennél konkrétabb terveket úgysem lehet szőni, hiába noszogatnak a megfelelő oldalak, hogy foglaljak már szállást (ezek hülyék?), menetrendek nincsenek, még vonatra sem. De egyszer majd lesznek! Csak nagyon sokára.