csak így öregnénisen

Másfél hónapja megint fáj a gyomrom és környéke, Isten malmai most jóval lassabban őrölnek, mint legutóbb, még a fizetős rendszerben sem sikerült eljutnom a belgyógyásztól a gasztroenterológushoz (jó, hát ebben az is benne van, hogy az az orvos, akinél februárban voltam, épp a maradék szabadságát éli fel) (vérvétel és EKG azért már az első körben gyorsan megvolt, hogy a legdurvább lehetőségeket kizárják, szóval remélhetően életben maradok). El sem merem képzelni, hogy a közegészségügyben hol tartanánk, a közérzetem többnyire a közepesen retektől a rettenetesen ótvarig változgat, a diéta nem igazán használ, és ettől nyilván a szokásosnál is elviselhetetlenebb hisztis picsa vagyok. Nem segít, hogy közben emberekkel kéne együtt léteznem és dolgoznom és terveznem, lehetőleg úgy, hogy senkit se haragítsak magamra mindörökre. Nem merek enni, nem merek inni, holott az egyetlen összefüggés, amit valóban következetesen tapasztalok, az, hogy ha nem eszem, akkor sokkal-sokkal rosszabb.

De szörnyű dolog elhasználódni, senki se mondja nekem, hogy az öregedésnek bármi haszna van, és én még az elején vagyok, basszus. Mi lesz itt, amikor az ízületeim is elkezdik benyújtani a számlát?! A látásom már versenytempóban halad a bifokális horrorszemüveg felé...

Persze vannak vidámabb dolgok is, tegnap például hétkor beájultam az ágyba, aludtam tizenkét órát, és nem voltak rémálmaim (ellenben abba a szép felvidéki kisvárosba, ahol álmomban jártam, elmennék egy fényképezőgéppel; kár, hogy nem létezik). A szerdai korcsolyázás az eső dacára is egész jól sikerült, mindenki tök aranyos volt, és megtudtam, hogy youtube-ről is egész jól el lehet sajátítani az alapokat. Szóval most várom a hétvégét, hátha alhatok (és valamikor mosnom is kell).

az írásról meg a szervezésről, fordított sorrendben

Vasárnap lementünk Győrbe, hogy találkozzunk a győri és soproni wrimókkal, akik mind lemondták az utolsó pillanatban, az egyikük akkor, amikor már Tatabánya magasságában járhattunk. Persze jó dolog várost nézni és másik ezoterikus teázóban inni a jógitápszert, de kicsit drága hobbi ennyit utazni egy kancsó forró vízért. Az utolsó hétfői write-inen épp egyedül ülök, senki más nem jött el. Az elmúlt három hét tapasztalatai alapján pont erre számítottam, és tetszőleges hétfőn előfordult már, hogy egy Starbucksban pötyögve fejeztem be az estémet... de ma hasznosabb lett volna benn maradnom és dolgoznom ahelyett, hogy ide rohanok.

Igazából még csak frusztrált sem vagyok vagy csalódott, ezeket a dolgokat legnagyobb meglepetésemre rég elengedtem - idén azért ragadtam benne a szervezésben, mert úgy tűnt, ha mi nem toljuk meg, senki nem fogja, de most már látom, hogy igazából nincs rá igény, hogy itt dolgok bármerre tolódjanak. Ebben benne van a mi lustaságunk is, a másik két ML által két kézzel eldobott előszervezés, és az, hogy én is csak abból és arra készültem idén, ami könnyen megy és ami érdekel - a rengeteg fogadkozás ellenére meg sem próbáltunk megszólítani új embereket, a régiek pedig olyanok, amilyenek. Kicsit furcsa, hogy nem vagyok sem csalódottabb, sem dühösebb, és nincs bennem a kiégettség undora és keserűsége sem: a régi túlvállalós, túlpörgetős projektek után azt vártam volna, hogy most nagyon haragszom mindenkire, de nem. Egyszerűen csak... nem fontos, nem az enyém, az enyémek a feladatok voltak, amikből a részemnél többet teljesítettem, de az, hogy a megoldásokkal ki és mihez kezd, az már nem az én bajom.

A történettel megint elakadtam, jobban mondva végre sikeresen behoztam azt a két mellékszereplőt, akit négy éve nem tudok rendesen beépíteni a történetbe, mert túl erősek, és felborítják a szerkezetet... és miután gratuláltam magamnak, milyen jól sikerült letompítanom őket, eszembe jutott, hogy két hete rájöttem, nincs is rájuk szükség, ki tudom őket váltani valami sokkal egyszerűbbel. Persze nehezemre esik kitörölni az elfogadható megoldást, és nekifutni a sokkal egyszerűbbnek, pláne így, hogy meg sem kellett volna írnom, mert akkorra már tudtam, hogy nem ez lesz, csak olyan sok mindent kellene egyszerre számon tartanom ebben a rohadt életben, hogy azt sem tudtam, ezt hová írtam fel. És nem, nem tanultam belőle semmit, amit ezekre a szereplőkre építettem, abból semmit sem tudok átmenteni a történetbe; na, ez sokkal jobban bosszant, mint hogy nem csivitel a többi írópalánta a fülembe.

egy aranyhal legtöbb képességének teljében

Nem, nem tudok víz alatt lélegezni. De három másodpercnél tovább semmi sem marad meg a fejemben. Meg kéne írnom még vagy húsz tesztesetet, lehetőleg ébren, mitől van furcsa szaga a plüsspandámnak, miért nem hat a kávé, tényleg miért nem hat a kávé. Mit kellene elintéznem, miért nem tudok víz alatt lélegezni.

életem

Aztán kedd estére már jól be is lázasodtam, rövid betegállomány, amit nagyjából átaludtam, semmivel sem haladtam, aztán meggyógyultam, szóval most dettó semmivel sem haladok, csak közben ki sem alszom magam.

Oké, rajzoltam vagy hét csomót, most pedig próbálok rájönni, hogy amiről eddig azt hittem, hogy kilencven százalékban értem, azt hirtelen hogy-hogy nem értem nulla százalékban sem.

kedd

Aludni akarok és aludni akarok és aludni akarok és aludni akarok.

És talán még pizzát is, vagy rántott húst sok salátával. Esetleg rakott krumplit.

kész vagyok

Miután egész hétvégén hideg takony folyt az égből, hétfő reggelre csodálatosan szépen kisütött a nap. Sikerült épp nem elkésnem a bőrgyógyásztól, ahol újfent arra a megállapításra jutottunk, nem vagyok én tehén, hogy foltos legyek, és kaptam erősebb krémet. Később az irodában az üzemorvos megállapította, hogy munkaképes vagyok, és influenzaoltást is kaptam, most az egész karom fáj, de nagyon. Pénteken voltam ószirmi mese-zenélésen, nem haladok az írással, aludni akarok és állatos csomókat rajzolni kizárólag. Ehelyett nyilván koncertre megyek este, és tegnap este is koncerten voltam, de legközelebb már csak februárra lesz jegyem.

eső, köd és alacsony szószám

A NaNoWriMo persze nem megy olyan fölényesen, mint az Inktober tette, sőt, leginkább nagyon nem megy - de nem csak ezért vagyok nyomorult frusztrált hisztigép, hanem most éppen minden-minden sok és fárasztó és rossz és nem tudom magam kialudni sosem, mert dolgok vannak*, és néha másnapos vagyok. Gondoltam, legalább hétvégére lelépek majd, és elmegyek valahová a semmibe, de megnéztem a naptáramat, és tele van programokkal (le is mondhatnám őket, és esélyes, hogy egy részükkel megteszem). És az idő is vacak lesz, azt nem mondhatom le, miért ilyen aljas az élet, hogy programokat szervezek magamnak, és novemberben már nincs napsütéses meleg?

Egy kis utazás még jót is tenne a szószámomnak, mert otthon tudok csomókat rajzolni, úgyhogy otthon csak csomókat rajzolok írás helyett (az inktober alapokból van már négy nyolcas csomó is, sosem unok rá erre). Igaz, akkor meg vinnem kell magammal a netbookot, és nehéz, és legalább néha lehetne valami egyszerű, de hát miért is lenne.

*például eltörtem a szemüvegem és lemondták a céges karácsonyi partit. A szemüvegemet jobban sajnálom, de a céges lemondás aggasztóbb.