Végtelenül régi barátok költöznek külföldre, az utolsó fröccsözésen végtelenül rég nem látott emberek, a múlt csak fény, változik, és hirtelen a folyóillatú éjszaka már egy szigettel északabbra van, tizenpár évvel korábban, a fényfüzérek egy fesztivál egymásba érő kocsmái fölött ringatóznak, nem a strandröplabda pálya magas kerítésén. Akkoriban persze jobban bírtam még az ébrenlétet és az ivást is, most már az is soknak tűnik, hogy éjfélre érek csak haza.
Külföldre költözött barát látogat haza, kitartóan iszunk a levegőtlen, zsúfolt kerthelyiségben, épp lemondok a meghívottak nagyjáról, amikor megjelennek. Itt nem mosódnak össze a képek, nincs minek egymásra vetülnie, és jó is, hogy elindulunk, mert
Most álmos vagyok és kicsit szomorú, leginkább azért, mert túl fáradt vagyok, hogy érdekeljen bármi is egyáltalán még valaha az életben.
