téliszünetjel

Volt egy pont, amikor örültem, hogy mennyi mindent fogok csinálni és milyen jó dolgok várnak rám, csupa olyan emberrel, akit nagyon szeretek!!!

Később kiderült, hogy napi egy programtól úgy kifáradok, hogy négykézláb vonszolom magam haza.

Mindegy, azért az az egy-egy program, amire eljutottam, jó volt, és talán majd egyszer olyan is lesz, hogy nem nyomaszt, hány másikról maradtam le.

karácsonyi szokásos

Idén csinálok ilyet utoljára, legalábbis úgy tervezem - jövő tavasszal leállítom a rendszeres tumblr-posztokat is, négy év bőven elég volt, kicsit több is a kelleténél. Igazából már az idei naptárak is az ötlettelenség jegyében születtek, nem mintha bárkit érdekelne, csak szólok.

Van színes és fekete-fehér (ízlés szerint ki lehet színezni, indák és virágok és csomók vannak rajta). A képre kattintva át lehet jutni a Google Photos albumba, ahonnan egyenként le lehet tölteni a hónapokat nagyobb méretben, és aztán ki lehet nyomtatni ügyesen. Tudom, hogy létezik olyan formátum is, hogy pdf, de kicsit lusta vagyok nekilátni megkeresni, hová tölthetek fel belőle pár tucatnyit.

az év meg a vége

És akkor most elvonulok szabadságra, és idén már nem fogok többé egyszerre tesztelni két telefonon, egy tableten, egy bankkártyás terminálon és legalább három különböző webes alkalmazáson egyszerre úgy mindent. Fárasztó volt nagyon az év vége, érzelmileg, szellemileg, fizikailag - tegnap este kilenckor az ágyon feküdve azon morfondíroztam, mi lesz a legjobb elkövetkezendő két hétben, a helyzet két hét helyett nyilván ma délelőttig tartott, sóhaj, sóhaj, hatalmas nagy sóhaj.

De most akkor már tényleg másfél hétig csak egészen másfajta idegbajokkal vagyok hajlandó foglalkozni, most majd például azzal, hogy nincs énnekem már lelkierőm bevásárolni többet, de otthon csak egy erősen megszikkadt fél mákos beigli van és egy zacskó gyorsrizs.

Szerencsére kellően fáradt vagyok ahhoz, hogy vacsora nélkül is elaludjak.

hurrá. optimizmus.

Jól van, megpróbálok pozitív dolgokról írni, vettem nagyon kényelmes kapucnis pulóvert, elvben jógázáshoz ajánlják, de én csak simán tespedek benne. És az egyik ifjú angol nem csak megdicsérte, de meg is kérdezte, hol lehet ilyet venni, mert ez lenne az igazi karácsonyi ajándék a barátnőjének, akivel amúgy azóta találkoztam, és hú, de éktelenül szép lány, kicsit igazságtalan, hogy olyan okos és vicces is!

Vettem korcsolyát is, majd egyszer el kell menni kipóbálni, és vettem kesztyűt, ami meleg, valamint hátizsákot, ami elvben csak két literrel nagyobb az ideális hétvégézős táskámnál (szegénykém sajnos kezd nagyon elkopni), de gyakorlatban szerintem inkább kétszer akkora. Ezzel annyi a baj, hogy bármekkora táskám van, azt pont telepakolom, és utána cipelni kell. De amúgy az új táska nagyon szép és belefér a laptop és sok a zsebe és vannak ilyen gumik és csatok és ráaggathatós mindenek, és még esővédő ponyva is, szóval csodálatos.

Maradjunk továbbra is a fogyasztói énemnél, vettem egy elegáns ruhát, hogy az előírásoknak megfelelően kiöltözzek a karácsonyi ünnepségen, ez körülbelül három órán át sikerült is, aztán a vadonatúj ruhám elszakadt, de legalább visszavihettem, és kaptam érte pénzt. Amit azóta elköltöttem, mert a közelebbi és távolabbi barátaimnak mindenféle könyvei jelennek meg, és volt, amiből nem felejtettem el rendelni, és könyveket rendelni drága, ráadásul fölösleges, mert még mindig nem szoktam vissza az olvasásra.

Voltunk írni a wrimókkal, és cukik, és a barátaimmal is, és ők is cukik, bár persze egészen máshogy, és egészen másról szoktak sírni az írás kapcsán. Például sokkal kevésbé félnek a szerkesztőktől, meg attól is, hogy netán fölöslegesen írták meg azt a hatszáz oldalas fejezetet.

Ha már itt tartunk, volt egy hét, amikor sokat írtam, de azóta ez már elmúlt.

Tudom, mit akarok majd karácsonykor rajzolni, de annak még nincs itt az ideje.

Idén vettem ajándékokat, nem mindenkinek, szóval még nem megy ez a karácsony dolog sem teljesen tökéletesen, de haladok. Valamerre.

Volt céges karácsony, vicces volt, hajóval mentünk, nem rúgtam be rettenetesen, mindenki kapott cuki gumikacsát, sokat táncoltunk, készültek vicces fényképek, csak a végére éreztem úgy, hogy menjünk már, mert elsírom magam, hogy mindenki fiatal, csak én nem.

Voltam Die Hard-ot nézni, ha már annál karácsonyibb film nincs is, idén sokkal többen jöttek el, mint tavaly, volt kétféle vegaburger.- Itt sem rúgtam be rettenetesen, és csak kicsit éreztem úgy, hogy bár fontos emberek közé járni, tulajdonképp most sokkal szívesebben vinnyognék otthon egy sarokban.

Továbbra is szorongok és fáj mindenem és hahaha, aludni, ugyan, azt hogy kell, de legalább amikor éjjel háromkor felriadok valami rémálomból, először dühös vagyok, csak utána rettegek. És már csak egy hetet kell kibírni a karácsonyi szabadságig, és hátha az használ.

hát ez van

Hetekig tartott, mire rájöttem, hogy az a rettenetesség, ami lehorzsolja a napjaimat, és utána kifordítja őket, mint egy átizzadt frottírzoknit, valójában egész klasszikus szorongás. Az alattomos testi tünetek (biztos sok volt a kávé, biztos valami roszat ettem) után már átléptem a bosszantó kis balesetek fázisába, a héten a vécéajtóval sikerült hosszabb sebet faragnom az ujjamra, remélem, a nagyobb figyelmetlenségek és balesetek szintjére nem jutok el, mert a fene sem akarja gipszben tölteni a karácsonyt, pláne kórházban. Sajnos megfigyelés és tapasztalat, hogy az ember ilyenkor elkezdi nagyon magára húzni a maradandó károkkal járó dolgokat, úgyhogy most mindent lassan csinálok, és nagyon figyelek.

Igyekszem aludni is: pontatlan, de azért nagyjából reális tippelésekkel írom, mennyit sikerül egy nap – fogalmazzunk úgy, hogy nem eleget. Januártól sokkal tudatosabban odafigyelek majd rá, hogy meglegyen a heti ötvenhat óra (igazából már most is igyekszem figyelni, de még nem sikerült kialakítanom a megfelelő stratégiát), mert egyelőre úgy tűnik, hetente majdnem egy napi alvást eldobok, az pedig erősen pazarló és egészségtelen.

lokális lehűlés

Az irodában valaki esténként és hétvégenként rendszeresen kikapcsolja a fűtést a szobánkban, vagy leveszi 15 fok alá. Ilyenkor általában délután kettőre lesz elviselhető hőmérséklet odabenn, addig didergünk - a legtöbben makacs megfázással küzdünk, és megint van, aki betegállományba került.

Nem tudjuk, ki az, aki sajnálja tűlünk a fűtést. De mások szobájában állítgatni a hőmérsékletet azok után, hogy

• tettünk egy post-itet a termosztátra, hogy légyszi, ne
• leragasztottuk celluxszal a kapcsolót (semmit sem ért, átkapcsolták úgy is)
• letakartuk az egész termosztátot egy A4-es papírral (nagy, piros betűk, kérünk, ne kapcsold le hétvégére se, kihűl a szoba)

azért elég nagy bunkóság.

semmi

Néha nekiülök írni dolgokat, de többnyire nem lesz belőle semmi. A világ nem érdektelenebb, mint bármikor máskor, és én is csak kicsit vagyok fáradtabb, nem tudom, mi a baj, azt hiszem, csak nem érdekel, hogy elmondjak dolgokat.

gyömbéres menta

Nem segít a világ dolgain, hogy délután hat és este nyolc között vagyok a legfáradtabb, utána átesek a holtponton, és nem tudok elaludni éjfél előtt. Nem segít, mert háromnegyed hétkor nyilván nem fogok lefeküdni, vagy ha igen, akkor felébredek két óra múlva. Gyalázatosan szét van esve a bioritmusom, sokkal lassabban állok át a korai fekvésre, mint ahogy a korai kelést rám kényszerítik a hétköznapok.

Az sem segít, hogy megint iszonyatosan be vagyok taknyosodva, úgy eszem a nyers gyömbért, mintha sárgarépa lenne (ha éreznék ízeket vagy bármit, nyilván nem lennék rá képes), de nem akarok már megint betegállományba menni. Nem mintha nem élvezném, de néha dolgozni sem ártana. Még mielőtt végképp elszokom tőle.

Jól van, már megint nyafogok, én is unom, ez van.

Az elmúlt hetekben megpróbáltam felvenni pár fonalat, amit kicsit elejtettem mostanában, és elmentem az expat írótársaságba, sőt, a nanowrimo záróbulira is. Egyik helyen sem éreztem, hogy ó, hát ide tartozom (pedig mindkét helyen volt már ilyen), de legalább azt sem, hogy ó, mikor léphetek már le (pedig mindkét helyen volt már ilyen), hanem kellemesen eltámasztgattam a fejemet, és röhögtem a többiekkel.

Talán egyszer még működőképes is leszek, nem adom fel teljesen a reményt.

senki nem tud úgy lakótelepet építeni, mint a franciák

Végignéztem ezt a galériát, és azzal együtt lenyűgözőnek és a maga komor és mértani és embertelen módján még megkopottságában is gyönyörűnek találom ezeket az épülethalmazokat, hogy még vendégségbe sem mennék ide szívesen, nemhogy lakni.