Mész

Igazából ez egy másik történethez kapcsolódik, ami sokkal hosszabb, lényegesen zavarosabb (még ennél is!), és évek óta a köddé váló, nagy közös tervek semmijében lebeg. Állítólag azért ez itt még működik magában is, nem tudom, nem jutott jobb az eszembe. (Olyan jó meg úgysem lesz már, mint a Flandria.)

     Nézte, hogy alszik a fia. A takarót félig lerúgta, félig magára csavarta, pucér lába kilógott az éjszakai hidegve, a bal karját a feje fölé emelte, a vastag kelmét az arcára húzta. Gyermekkorában így aludt, és olyan megdöbbentő volt egy felnőttben visszalátni ezt a nemtörődömséget, hogy az asszony egy pillanatra elfeledkezett az emésztő fájdalomról és haragról is.
     Emlékezett még rá, mikor látta így utoljára. Húsz éve volt, az ostrom előtt pár hónappal. Tudták, már hogy háború lesz, veszekedtek rajta épp eleget: a férje azt mondta, menjenek keletre, az ő szülővárosába, meneküljenek, amíg még lehet… de az asszony itt született, itt nőtt föl, büszke volt és makacs, és megingathatatlanul hű az otthonához. A férfi elment és elvitte a fiukat is. Ő maradt: gyermektelen volt, de még anya. És az anyák feláldozhatták magukat, hogy megvédjék az otthonukat. A gyermekeiket. Odaadták magukat a kőnek, hadd legyenek a föld eleven dühe, ha a falak és a bástyák elesnek.
     A férje árulása, hitvány gyávasága most is haragra lobbantotta, de a láng hamuba holt, ahogy eszébe jutott az üres ház. Egy tavaszon és egyetlen gyermektelen nyáron át sodródott napról napra, mint egy… kísértet. Megborzadt. Húsz év szenvedés után is csak akkor gondolt magára kísértetként, ha az élete utolsó hónapjait idézte fel. Az a szörnyeteg, amivé a várost védve változott, valami más volt. Valami elevenebb, még ha csak a gyűlölet hajtotta is.
     Az ágyon alvó férfi megmozdult, és az asszony önkéntelenül is odahajolt, és végigsimított a homlokán. Az ujja hófehér volt a hófehér lepel alatt, göcsörtös és merev a mésztől, ami a falba kötötte a halandó testet; az égető mésztől, ami lángra lobbantotta és visszamarta a haragját a világba… Tűz volt az ujja és halál, és ezen nem változtathatott a szeretet sem.
     Megérintette a fia arcát. A férfi megdermedt, és az asszony érezte, hogy retteg. Küzdött volna az érintés ellen, de mozdulatlanul hevert: a mész varázsa megbénította, kiszívta minden erejét, rémképekké torzította az álmait.
     Az asszony hátrahúzódott, és a tulajdon arcába mart, úgy jajongott.
     Kísértet volt, és a gyűlölet csak még halottabbá tette.

2016.

tervek és darvak

Ősz van, ha hétvégén nem csöpög takony az égből, akkor felmegyek a hegyoldalra fényképezni, mert még a reggeli ködön is átégnek a színek. Kitaláltam, mit írjak nanowrimóra, a részleteket sem ártana letisztázni, például nevek, miért kell, hogy neve is legyen a dolgoknak, nyomorult szereplők, miért kell, hogy legyen nevük is, ó, miért? Valamint csomózott darvak.

És vörösvércsék is. Továbbá mókusok.

horzsol, mint a metal

Idén nyolcadszorra voltunk távolról indítani, ismét Pécs-Villány viszonylatban, ismét Jud-Woof-Nyerw-Noiz-Tapsi felállásban. Ez volt az első esős indításunk, ráadásul a vonatot is szerelték, szóval a pincesorra csak Jud önfeláldozó sofőrködésének hála jutottunk el, de ne fussunk ennyire előre, mert szokás szerint ezúttal is már pénteken kezdetét vette az evés-ivás.

Idén kezdésnek a Bohémia nevű, autentikus cseh sörözőbe ültünk be. Nagyon kevés pécsi helyre emlékszem előző életeim bármelyikéből, de azt tudom, hogy egyszer (a hely előző életeinek egyikében) én itt húslevest ettem és boldog voltam. Ráadásul pityergősen hideg volt az este, minden indokolta azt a pálinkát, legfeljebb az nem, hogy tudhattam volna, utána azonnal fejbevág a többhetes kialvatlanság. Hosszú évek ígérgetése után ezúttal valóban csatlakozott hozzánk a Magyar Nemzeti Hobbit és barátnője: óriási hamburgereket ettünk, és igyekeztem álmon sem halni, ha már éhen nem kellett. Hazafelé menet zuhogott az eső, és a szó minden értelmében elázva caplattunk le a taxiállomásig. Gyorsan haza, és alvás.

Másnap eső, eső, eső. Még eső. Idővel azért felkerekedtünk, és elautóztunk Villányba, és a barátságos novemberi időjárás dacára rozékat ittunk, méghozzá fröccsnek, mintha nyár volna. Végül is az volt? Ittunk, aztán ettünk, rengeteget beszéltünk a Tátra-teáról, de nem kóstoltuk meg, pedig az ízek és alkoholfokok egészen széles skáláját végigpróbálhattuk volna (ha igazán rosszul akarunk lenni). Én egy ponton elaludtam az asztal mellett ülve, miközben a fejem fölött kopár őzkoponyák meresztették a szarvukat a mennyezetre, odakinn pedig rózsaszínbe öltözött emberek futottak, hiába esett. Később fényképeztünk még napraforgókat és ködsapkás hegyet, majd sikeresen lebeszéltük a Férfiakat, hogy amúgy Férfiasan bemenjenek még viszkizni a városba (érveink: elég tömény van a lakásban, elég tömény van bennük, valamint a youtube-on fellelhető legótvarabb popslágerek).

Vasárnap reggelre alábbhagyott az eső. Az elmúlt két év szokásának megfelelően reggeli közben megvolt az intergalaktikusnetes beszélgetés is az Ausztráliába szakadt, eredeti és hamisítatlan távolról indítóval, aztán bementünk a városba, és ebédeltünk még egy kis lazacburgert indulás előtt. Rövid időre a nap is kisütött, és a vonatot sem késtük le.

(Utána már csak három hónapot kellett várni, hogy végre formába vágjam ezt a tíz mini-képet, de mentségemre legyen mondva, Jud és Noiz is csak a múlt héten teljesítették beszámolási kötelezettségüket.)

szombat

Aztán reggel mégis sikerült valahogy felvakarnom magam az ágyból, és eltámolyognom az iroda felé, útközben még vásárolni is beugrottam, és volt akciós francia kecskesajt, már megérte felkelni. A sörről persze elfelejtkeztem, pedig azt is akartam venni, igaz, azt nem bentre (a kecskesajtot is hazaviszem), szóval még Bran klubba menet is beugorhatok majd a boltba, mert nekem ma este igenis sörre van szükségem, esetleg illatos, fűszeres ginre, de a túlélőkészletemben csak négyféle fájdalomcsillapító és egy szállodai varrókészlet van.

Végszóra eleredt az eső.

péntek

Céges vacsora utáni péntek, nincsenek annyira kész az emberek, mint nyáron voltak, amikor a kitartóbbak hajnalig ittak egy diákkocsmában, de az októberi időjárás pótolja a másnap esetleges hiányosságait. Álmon halok, egyszerűen álmon halok. És ma este is lenne hová mennem, és holnap reggel is be kell jönnöm dolgozni. Úgy csorognak el a napok, hogy néha, ha elbambulok, még azt hiszem, tavasz van, és csak most jön majd a nyár, pedig épp ellenkezőleg.

Rengeteg mindenről lehetne írni, itt van például Bob Dylan Nobel-díja (nekem tetszik a dolog, már amennyire az egész irodalmi Nobel egyáltalán érdekel, és az bizony elég minimális), aktuális világ- és lokálpolitikák (argh; bár kivételesen legalább néhány tétellel legalább az életképes idiótaságig képben vagyok), az ámbráscetek letűnőben lévő kultúrái, vagy hogy milyen Gulácsy képeket láttam, és ennek kapcsán, hogy mennyire nem értek én a képzőművészethez. Aztán rengeteg mindenről nem lehet írni, mert nem tudok, vagy nem akarok, vagy egyáltalán, kit érdekel, például kaptunk iPhone 7 Plust, és most minden létező dolgot ki kell vele próbálni az Alkalmazásban, nagy és kényelmetlen, és megőrülök a tízes iOS-től (amit három hete már megkaptunk egy másik telefonra, és minden létező dolgot ki kellett vele próbálni az Alkalmazásban, és annál már csak a fordítva beszerelt kamerájú telefon volt a rosszabb a ropogósan friss hetes Androiddal) (de ez a munkám, és cserébe adnak pénzt, megbecsülést, munkanapokon délután háromkor többféle gyümölcsöt, változó rendszerességgel, de hetente többször svájci csokit).

Annyi mindent kéne csinálni, mindjárt november, és még azt sem találtam ki, idén milyen történettel nem haladok majd semerre a nanowrimo alatt.

mély nosztalgia

Végül elmentem Füredre, illetve legfőképp Tihanyba, Füreden csak fagyiztam és aludtam és juhtúróval és csülökkel töltött rántott bordát ettem (volt rajta füstölt sajt is, nehogy elfogyjak). Egészen nem olyan volt, mintha visszamentem volna valahová, ahol egykor félig-(vagy-negyedig-vagy-vala)meddig éltem, hanem mintha elmentem volna valahová, ami sokban emlékeztetett egy helyre, ahol egykor félig-(vagy-negyedig-vagy-vala)meddig éltem. Az pedig ismerős érzés, a magyar vidék nekem többnyire mindig egy darab Tihany, nyáron például voltunk Bikalon, ami egy Tihany volt, csak autentikus betyár-Disney helyett farostlemez romokkal (az apátsági templomba ezúttal be sem mertem menni, mert abban a koncentrátumban igen rossz hatással van rám a barokk művészet), és kevesebb tóval, de gondozottabb medencével, mint aminek a peremén hasalva ellestem a helyes lábtempót a parányi dísznádasba települt békáktól. Vagy amikor tizenkilenc éve voltunk Aggteleken, az is egy Tihany volt, még csak nem is sokkal sziklásabb, és tavasszal az sem volt feltűnő, hogy kevesebb tó van körülötte. Szóval most voltam Tihanyban, és hát az is egy Tihany volt, nem az a Tihany, az idea, az eszmény, hanem csak egy arra sokban emlékeztető dolog. Az étteremben, ahol harmincöt éve rántotthúst ettünk krumplival, most szuvidált csirkét kínáltak, és citromos vinaigrette volt a rukkolás salátán, nem paprikás tejföl a friss uborkán. A kikötőben már nem kézzel húzzák fel a viharkosarat, nincs is már viharkosár, és talán már a piros jelzést sem úgy lövik fel, hogy mire felnézel a pukkanás hallatára, már nem is látod, milyen színű volt.