az életem egy sorminta, vagy esetleg mégsem

Dolgozunk, az ablak előtt a nyárfa észrevehetetlenül szőkül, mintha csak a szeptember végi fény lágyítaná meg a színét. Megnyugtat, hogy a másfél képernyő magas, öt képernyő széles folyamatábrát nem csak én gyűlölöm (ha olvashatóra nagyítom, nem látom át, ha átlátom, nem tudom elolvasni, mit is nézek), és remélem, hogy nem csak én nem értem. Hétvégére főleg olyan terveim vannak, hogy nem csinálok semmit (ez bejött múlt héten is), vagy elmegyek Libegőzni, de

most egy régóta rélelődő, mégis hirtelen elhatározással úgy döntöttem, még sokkal mélyebbre viszem a nosztalgiát. Búcsúzóul egy irodai chat-részlet:

- Olyan válogatós ez a rendszer. "A befejezés tervezett időpontja csak a kezdés tervezett időpontja utáni időpont lehet."
- És akkor most mi lesz, ha valakinek tegnapra kell valami?

képeslap helyett

Amikor reggel nyolckor leszállt a gép, még poénkodtam rajta, hogy kár volt kivenni a pénteket szabadságnak, hát simán beérnék még dolgozni. Aztán háromnegyed órán át vártunk a csomagokra, majd vagy egy órán át araszoltunk a dugóban, szóval erősen elkéstem volna, azon kívül, hogy mire megfürödtem, és a legfontosabbakat kipakoltam, már rosszul voltam az álmosságtól. Újabb nyaralás ért véget, és újabb korszak, nem fogunk már szökőkutas kertecskében, rózsák és mentabokrok között vízipipázni és fügepálinkázni, miközben Szabotázs bácsi vigyorogva panaszkodik, ha valaki nem kér még egy kört, hogy szabotázs.

vidám történetek a múltamból

Voltunk a westieválon (Nem. Én. Találtam. Ki), és mindenféle örökzöldek mentek, és volt a What's Up a 4 Non Blondes-től, és az annak idején mekkora szám volt már, és te jó ég, a klip, hát ennyire grunge holmikat, mint azon a lányon, és ó, te jó ég, akkoriban, óbasszameg, kicsit olyan érzés, mint amikor az ember tompítás nélkül ráborul az ágyra, és beveri az orrát a párnába, és fáj (megtörtént eset). Az összefüggő bevezetés után térjünk a tárgyra.

A tárgy a következő, azt hiszem: mostanában néha eszembe jut a kamaszkorom, és 1) már akkor is alkalmatlan voltam mindenre, csak akkor még azt hittem, majd kinövöm 2) most is alkalmatlan vagyok mindenre, és soha többé ne beszéljen hozzám senki. Igazából volt ennek egy hosszabb változata is, de már attól is fájt az agyam, hogy megpróbáltam megfogalmazni, és a végeredménytől aztán pláne. Mondanám, hogy nem volt kifejezetten euklidészi, de a blogolás többnyire nem az, és különben is, sosem értettem, a nem euklidészi hogyan lett a kozmikus horror egyik kedvenc jelzője, amikor az egy matematikai dolog (de van egy olyan sanda gyanúm, hogy Lovecraft a matekhoz is hülye volt). Szóval maradjunk annyiban, hogy nem volt értelmes, többnyire én sem vagyok az.

De volt az a szilveszteri buli harmadikban, amikor az egyik srác Dugó nevű haverjánál kötöttünk ki, és grunge típusú zenékre ugráltunk, és egy ponton lesmárolt a házigazda egyik haverja, és utána az én derék fiú osztálytársaim kiröhögték (majd megnyugtatták, hogy nem, nem arról van szó, hogy világosban sokkal ijesztőbben nézek ki, mint félhomályban, csak éééérted) (hát bolond, na, hát éééérted), és hogy én ezt honnan tudom? Három napra rá, a sítáborban a derék fiú osztálytársak egyike ezzel szórakoztatott vacsora közben, és nem értette, miért vonultam el magányosan zokogni egy kihalt kollégiumi lépcsőházba. Egy merő csodálatosság volt a kamaszkorom, olyan jó, hogy néha eszembe jut, nem is tudom, hová lennék ilyen vidám emlékek nélkül. Akkoriban különben is pont ennek az osztálytársamnak az egyik haverjáról álmodoztam, aki teljesen kajla volt és idétlen és vicces és nyilvánvalóan soha semmiféle esélyem nem lett volna nála, ő elsősorban laza volt, nyolcadsorban geek, én pedig a legtöbb sorban leginkább nyomi, kis geek beütéssel. Esetleg sültbolond.

Később aztán a grunge felruházott némi zordsággal, és kevésbé voltam nyomi és inkább sültbolond, és jóképű fiúk ismerkedtek velem sötét szórakozóhelyeken, de ez nem tartott sokáig, mert lett egy barátom, és akkor egészen sokáig már majdnem elhittem, hogy mégsem vagyok alkalmatlan mindenre. Aztán rájöttem, hogy de, inkább mégis, de addigra elmúlt a kamaszkorom, és nagyjából a huszadik század is. Na, hát ilyen vidám dolgok jutnak az eszembe, amikről aztán inkább mégsem szoktam írni, és most is csak azért teszem, hogy mutassam, miért is jobb az úgy mindenkinek.

nyárutó

Péntek délután van, egyedül ülök a szobában: általában heten vagyunk, de most egy beteg, négy szabadságon, a részmunkaidős kolléganőnek pedig már véget ért a hét. Nehéz bármire is összpontosítani, régi teszteseteken rágódom, nem egyértelmű, hogy kicsit csavarni kell rajtuk, és minden rendben lesz, vagy azóta nem csak a felismerhetetlenségig, de a letesztelhetetlenségig is átszabták az egészet. Odakinn újra leküldték a gödörbe a szépséges türkiz gépet, és most átható kattogással zúzza a követ, mélyíti és szélesíti a szellős és fás üres telekre tervezett ház alapját. A szemközti ház erkélyéről látcsővel figyelik az építkezést. Poloskák mászkálnak az ablaküvegen, napok óta nem merünk szellőztetni, nehogy beköltözzenek.

Másfél hónapos szerencsétlenkedés után szerdán végre sikerült elmennünk kocsmázni, mint a régi szép időkben, jó volt, és pont olyan közel a munkahelyünkhöz, hogy még útba is essen hazafelé. A hétvége is mozgalmas lesz, kicsit aggasztóan mozgalmas, de soha... ööö... soha ne igyunk előre a medve bőrére, és nyugtával a napot. Meg kéne még találnom a fényképezőgépemet is, hogy minden jó legyen.

már megint macskák

Azért rajzoltam is, ezerszer annyi munka volt, mint amennyire semmilyennek néz ki, és még mindig rengeteg színezős képet kéne csinálnom, hogy a saját elképzeléseinnek megfelelve zárhassam a projektet.

Igen, most aprómacskákban gondolkozom. Nem, valójában egyáltalán nem biztos, hogy a "gondolkozom" a helyes kifejezés.

vasárnap délutáni pánik

2589 poszt közül kell megtalálnom egyet, rosszul taggeltem, nagyszerű érzés, ahogy az irodában mondanánk. Szombaton rajzolni akartam, olvasni, sétálni, ehelyett egész nap Dragon Age 2-t játszottam, biztos fontos volt valamiért, de mikor fogom elolvasni a könyveimet? Öt könyvem is van, amit el akarok olvasni, de nem merem hétköznap elkezdeni őket, mert akkor napokig nem alszom, és öreg vagyok én már ehhez. Mostanában már aludnom kell, nem helyettesíti a koffein, így múlik el a világ dicsősége.

Megtaláltam a rosszul taggelt posztot. Most végre megont rajzolhatnék vagy elmehetnék sétálni. De azt hiszem, kivételesen inkább alszom egyet (nem, nem, nem játszom!!!).