a második labda

És most csalok.

De meg tudom ideologizálni is, ha kell, az úgy volt, hogy ma délelőtt épp a teljes agyhalál állapotában néztem a saját tenyerem, és egyszerre csak észrevettem rajta egy nagyon halvány heget. Még sosem láttam, pedig pontosan emlékszem rá, hogy került oda; de eddig azt hittem, hogy nem maradt nyoma. Nem volt mély seb, csak hosszú, csúnya és tanulságos. Addig csak gyanítottam, hogy az úgy lenne, hogy gyengéden megfogják a kezemet, mélyen a szemembe néznek, azt mondják, hogy szeretnek, és három napig nem veszik észre, hogy van egy négy centis, gyulladt seb a tenyeremen. Úgy is lett. Három nap után szóltam. Persze akkoriban amúgy is minden hosszú volt, csúnya és tanulságos, ezt később évek kínkeserves munkájával leküzdöttem rövid, csúnya és tanulságos esetekre, majd kukáztam a projektet. De ez a heg és ez a novella összefüggenek, a tavaly október óta félkész ötletekhez pedig legfeljebb csak pár bekezdést sikerült hozzákínlódnom, szóval. Most csalok.

Hazatérés

     A falakon túl most ébred a világ. Még a homokdűnék is kergetőznek a tavaszi szélben. Fénylik a messzeség, az otthoni dombok szelíd ívét is szinte látom. Lehunyom a szemem. Almafák fehérlenek fel képzeletemben, és örülök, hogy hazatérhetek.
     Pedig ragyogó hely Khanart is. Most fekete zászlók csüggesztik fejüket a zömök tornyokon, de emlékszem, mikor először jártunk itt, vörössel volt fellobogózva az egész város, vörössel és arannyal. Micsoda ünnep volt, micsoda diadal; évszázados rabság után újra szabad a vidék! A miénk, csak a miénk… Az utcákon egy álló hónapig táncolt a nép, mindenkit megrészegített a dicsőség, mint a könnyű khanarti bor. Győzelem csillogott a te szemedben is, és öröm. Hol van az már! A karomba kapaszkodó, nevető gyereklány, az üde-csípős tavaszi esték, jegyességünk fényes napjai – elsüllyedtek mind, a gőgös Quendaira bárkáinál is mélyebbre.
     Megrázom a fejem, undorral tölt el az emlék, hogy egykor ilyenek is voltunk. Vagy inkább, hogy már nem vagyunk azok? Nem tudom. Nem érdekel. Megvonom a vállam. A szekér zökken egy nagyot; útnak indul a menet.
   
     Lóháton pár óra csak a sebes folyású Lígra; most két napba telik az út. Alkonyatkor döcögünk át Morbont alacsony kapuboltja alatt. A Nap már a látóhatár alá bukik, mikor az első lovasok ráfordulnak a széles kőhídra. Lángol az ég, haragját a Lígra örökké sötét vize is visszatükrözi. A házak között már majdnem teljes a sötét. Csak a hullámok vetette vörösség dereng: micsoda szörnyű fény, súgnak össze a tömegben itt is, ott is. A babonásabbja megremeg. Vér festi meg az eget, a folyót; az ég irgalmazzon nekünk, a bűnösökre sújtson le, ne ránk!
     Targil itt lovagol mellettem, az arca komor, üres, mint egy hete már mindig. Szólni akarok, de némává dermeszt a kápolna üres ajtaja, a fájdalom, hogy a kiszűrődő fény nem rajzolja körbe alakodat. Itt kértem meg a kezed. Emlékszel? Targil akkor nevetett, hát hogyne adta volna a húgát, ha én kérem – pirulva bújtál a háta mögé, de a vacsoránál már hagytad, hogy átöleljelek.
   
     Kopaszfa és Nyíred között félúton van hét öreg tölgy. Forrás fakad a tövükben, vize édesebb a bornál is. Ma haladunk el arra. Targil megálljt parancsol, leszáll a lováról, hajadonfőtt térdel a vízhez. A sisakjából iszik, aztán elhajítja, olyan erővel, hogy az horpadtan gurul a fák gyökerei közé. Vörös az arca, a keze ökölben; majd szétszakítja az indulat. Magában forrongva lovagol tovább. Talán csitítanám, ha nem hasít belém, hogy nem emlékszem a víz ízére, amit barátságunk megpecsételésére az én sisakomból ittunk – elhomályosította az első csók, amit a forrás mellett loptam tőled. Összerázkódok, ha tehetném, kiköpnék. Az emléked is méreg, hogy nem szabadulok tőle most sem?! Aztán csak bólintok egyet. Undok dolog a szerelem. Annyi bölcs ember mondta már, most én, a balga is megtanulhatom.
   
     A hetedik éjszaka nem bírok nyugodni. Felkelek, árnyékként lopom át magam az őrök között. Céltalan sétálok, míg csak fel nem kel a Hold. Ezüstös fényében holtnak tűnnek az alvók is, megborzadok. Mintha valami vértelen csatában estek volna el, úgy pihennek a harmatos fűben a menet közrangú tagjai, akiknek a faluban nem jutott szállás. Az élükre álljak…? Elképzelem, ahogy felkelnek szavamra, és botorkálva megindulnak mögöttem. Én pedig felvezetem őket a törékeny holdsugáron, messze, messze, ahol se napfény nincs, sem pedig remény… Megrándul a kezem a kard markolatán. Felhő libben át a Hold előtt. Targil rettegve néz.
     – A kísértetek órája – súgja Nila, hangjában nyersen roppan a félelem.
     – Kimerültség – Targil válasza most is tömör, ésszerű. De nyugodt szavára rácáfol riadt tekintete.
   
     Solymosd vára komoran tornyosul a mély völgy fölé. Még a széles országút is összehúzza magát láttára. Lassan kúszik fel a meredek hegyoldalon a fekete szekér. Odafenn tárva-nyitva a kapu, csendben áll az udvaron a nép. Körülnézek. A büszke tornyok magukhoz emelnek, szédülök, repülök a mennybe fel. Ez a varázs nem kopott. Elmosolyodok. Hányszor feküdtem itt sárban-fagyban, lesve a bástyák fokán egyensúlyozó eget! Közelinek tűnt, szinte súrolta a két kezem. Aztán a tenyeremet nézem. Idegen a finom selyemkesztyűben. Kékesfekete az ujjam alatta. Hiába nyúlnék most az ég felé, nem markolnék mást, csak űrt. Eladtam mindent a te múló varázsodért.
     Nila felpillant, tudom, benne is ez villan végig. Miért épp a tulajdon öcsémet bolondítottad meg? Elfordítom a fejem. Látni sem bírom a szemében a bűntudatot.
   
     Csend van. Nagy csend. Mindenütt. Mintha még a madarak is elhallgatnának, ahol elhaladunk. Az út mentén emberek állnak hajadonfőtt. Katonák, parasztok, nemesek vegyesen. Csak vánszorgunk mellettük. Figyelem az arcokat. Most van időm megnézni mindet, nem mosódnak el, mint régen, mikor csatából csatába robogtunk. Egyiket-másikat fel is ismerem. Attól a kajla bajszútól ott az egyetlen lovát vittük el. Most itt áll mégis, kalaplevéve.
     Hirtelen megbolydul a rend, egy öreg paraszt törne át a katonák során, hogy a halottaskocsihoz férjen. Nem hiszi el, hogy meghalt a királya, az eszét vesztette félig. Csak nézem, ahogy két alabárdos már viszi is. Mit tehetnék?
   
     Virágoznak az almafák, szirmoktól fehérek a dombok. Végre itthon vagyok.
     Pár lépés már csak. Ott vársz benn. Tudom. Vörös a szemed, virrasztottál, ahogy illik. De ragyogsz gyászodban is. Nilára villan a tekinteted, ám ő a ravatalt nézi konokul.
     Targil lép előre. Üres az arca most is, komor. Kezében fehér levélke. Elsápadsz a láttára, megremegsz. Nila bőg, mint egy gyerek. Mit tudta, miféle levelet küldesz vele nekem? „Csak a bátyád kezébe, senki másnak”, így mondtad neki, ugye… Ő pedig hozta, engedelmesen.
     Targil a földre dobja a levelet. A vékony kesztyűt már majdnem átmarta a méreg.
     – Melyik volt gyilkosabb, királyném, a tinta, vagy az üzenet?
     Tompán koppannak a szavak, kitágul körülötted a tér. Targil elfordul, testőrök vesznek körül. Riadtan nézed őket. Elnyílik a tekinteted, ahogy észreveszel mögöttük. Egyedül csak te látsz. Mosolygok. Hogy hihetted, hogy elhagylak? Kinyújtom feléd a két kezem. Hozzád jöttem haza.

2001.

a következő fokozat

Az őrjöngő hiszti határán állok, nem egészen tiszta, melyik oldalon. Semmi sem megy, semmi sem úgy megy, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok-e pusztán akaraterőből tovább görgetni azokat a dolgokat, amik nekem ugyan fontosak, de elegem van, elegem van, és nem kapom vissza sehol sem azt az erőt, amit beléjük ölök. Csak már most tudom, hogy aztán két hét múlva, amikor végre kialudtam magam, kudarcként élném meg, nem azt látnám, hogy de éveken át igenis csináltam, hanem hogy eldobtam a labdát, már megint eldobtam egy nyomorult labdát.

Na, közben az egyik labdát sikerült visszakotornom, a másikat viszont nagyon úgy tűnik, hogy nem csak eldobtam, de utána még durcásan berúgtam a szederbokor közepébe is, és ki nem szedem onnan. A harmadikat csak holnap fogom cafatokra vágni egy metszőollóval, mondjuk azzal a projekttel úgy előreszaladtam az elmúlt hónapokban, hogy meg tudom magyarázni magamnak, ennyi csúszás belefér. Nem kéne, hogy beleférjen, a munka jellegű kötelezettségeimbe viszont az nem férne bele, hogy egy fél napot ezzel vacakoljak, és pillanatnyilag nincs semmi gyorsan összevakarható, mégis látványos ötletem (megnéztem a nyilvántartásban is, és nincsen) (igen, nyilvántartásom viszont van). Azon, hogy a holnap kezdődő nanowrimón mit fogok írni, nem is jajongok, majd talán jövő héten rájövök, és aztán vagy behozom a lemaradásomat, vagy nem. Közben idegesít, hogy szavakat kell kitalálnom, és igazából nem szeretek szavakat kitalálni, nem szeretek én semmit sem, legfeljebb a rakott krumplit.

De ha valaki meg akar lepni egy üveg Ardbeggel, akkor sem tiltakoznék.

[ez itt a hisztérikus vinnyogás helye]

Aztán persze van olyan is, hogy nem azt nehéz megmondani, mi rontotta el a kedvem (szeretném, ha a tudatalattim egy másik ember lenne, és betörhetném az arcát; illetve egyes kiadókat fel fogok gyújtani az összes picsába), hanem hogy miért nem tudom túltenni magam rajta. Már megint valami lehangolót és nyomasztót álmodtam*, hagyjuk már, legalább felébredtem; illetve ha tényleg van képük azzal baszakodni, hogy nem okézzák vissza a számlázási részleteket (és nem küldik el a számlázási címet), akkor egy idő után (nagyjából a jövő hét elején) az lesz, hogy nem járulok hozzá, hogy felhasználják a fordításomat. Nem tudom, ennek pontosan mi a menete, de egészen biztos vagyok benne, hogy olyan nincs, hogy csak úgy mindenféle számon kérhető fizetési szándék nélkül megjelentetik a munkám (de azért a fülszöveget még nézzem át, és a többi... ja, a számlázással kapcsolatos kérdések, hát azokat elvitte a cica). Ez persze már csak a hab a tortán, és igazából amúgy is ujjonganom kéne, hogy miután bő két éve szó nélkül eltűntek a leadott fordítással, most mégis ki akarják adni, és akkor talán ki is fizetik - csak hát az a helyzet, hogy az elmúlt hetekben legfeljebb a kiadásra láttam itt hajlamot (tök jó, hogy még nekem kéne, hogy bűntudatom legyen, amiért lassan néztem át a javításokat a szövegben - mert amúgy nyilván nem lehet aktuális és esetleg fontosabb munkám és határidőm, nyilván el kell mindent dobnom, mert méltóztattak két év után előkerülni a semmiből), a fizetésre nem. (Megoldódott, elküldték, minden, ööö, nincs rendben, de egyszerűbbnek tűnik.) Na, ezektől többnyire olyan ideges leszek, hogy képtelen  vagyok dolgozni, pedig le kéne tudnom rázni magamról, és arra összpontosítani, hogy vannak megbízható kiadók, és néha könyvet is adnak nekem.

Nem mintha attól nem lenne folyamatos gyomorgörcsöm, mert egy ideje már sosem tudom, mikor omlok össze szakmailag, többnyire nyilván akkor, amikor ilyesmikkel kell küzdenem ahelyett, hogy kibaszott mondatokat fordítok egyik nyelvről a másikra.

Szóval kb. így kezdődött a napom, és hiába voltak később jó dolgok is (például kóstoltam kávét, dedikáltattam könyvet), estére eléggé eltörtem. Az is benne van, amit már említettem, hogy a Bíborhegy végül nem a kísértetekkel tett be nekem, hanem egészen mással, és ez azért is rossz, mert igazából olyan szépségesen szép az a film, és olyan pompásan össze van rakva, hogy jobb lett volna csak úgy élvezni, és nem befordulni tőle.

De hát ez van. És igazából nem is tudom, hogy maga a film elég lett volna hozzá, vagy kellettek mindenféle mellékes asszociációk is. Mert a kísértetek, azok csak rondák, de amikor Sir Thomas átszellemült mosollyal belehazudik Edith szemébe, na, arról a vonulatról azóta is rémálmaim vannak. Hogy volt, amikor én is bedőltem az ilyesminek, és álmomban újra visszaránt az a leküzdhetetlen mocsár, és újra ott a kilátástalanság és a szégyen, és amikor felébredek, ugyanolyan keserű és ugyanolyan ocsmány, mintha még mindig benne lennék. Mondjuk nem tudom, hogy a mocsarak amúgy keserűek-e, de szag alapján arra tippelnék, és szag alapján már meg tudom különböztetni a világos és a sötét pörkölésű kávét is, szóval.

*az agyam szerint Londonban például van egy Temetkezési Múzeum, bár álmomban szerencsére csak a "Gyermekkoporsók és -ravatalok 1920 és 1980 között" termet kellett végignéznem gót hipster barátaimmal (azt a szépen újraépített, Lego tematikájú búcsúztatást azért szeretném kitörölni az emlékezetemből), és a "Szmog és balzsam: a viktoriánus London múmiái" című állandó kiállításnak csak a prospektusát láttam. Tényleg szeretnék már egy másik agyat. 

baszki

Az illata alapján meg tudtam különböztetni a legsötétebbre pörkölt kávét a legvilágosabbtól. Ízre nehezebben ment volna, és azt hiszem, senki sem örült volna, ha bevallom, hogy a testesebb konkrétan egy istállót juttatott az eszembe, széna, szalma, trágya, por. Ínyenc vagyok, na, vagy csak túl sok borász-barokkot olvastunk az éves távolról indítások során.

National Novel Writing Month: a novemberi regényíró-őrület

Most vasárnap, november elsején kezdetét veszi az idei NaNoWriMo. A rövidítés a National Novel Writing Month, azaz Nemzeti Regényíró Hónap kifejezést takarja, bár az amerikai kezdeményezés már nagyon régóta nemzetközi, és évről évre népszerűbb. Az egy hónapos kihívás lényege, hogy a résztvevők mindegyike írjon meg ötvenezer szót egy vadonatúj regényből – és ebből igazából csak az ötvenezer szót veszik komolyan, mert azt aztán senki sem fogja ellenőrizni, hogy valóban vadonatúj, és valóban regény lesz-e a dolog. Sőt, kifejezetten gyakori dolog, ha valaki „rebel”, és lázadása jeléül nem kezd új történetet novemberben, hanem folytatja, amin épp dolgozott.
.

Cikk az SFmag.hu-n.

Mentőexpedíció

A Mentőexpedíció (leánykori nevén A marsi) roppant szórakoztató, jó ritmusú, ügyesen felépített, látványos és izgalmas science fiction film. Ritka az olyan könyvadaptáció, ami önmagában is jól működik filmként, én néha már azt kívánom, inkább meg se próbálkoztak volna a forgatókönyvesítéssel, mert akkor legalább a Zs-kategória jellemző dramaturgiai sablonjait eltalálták volna, és nem lenne fej-, far-, netán bal alsó lengőborda-nehéz.. A Mentőexpedíció ezen ritka kivételek közé tartozik, filmként nem könyvadaptációnak tűnik, hanem filmnek, nem telepszik rá, hogy egy másik műfajból emelték át a történetet. Sőt, a könyvalap kifejezetten jót tesz neki, mert segít túllépni a faéknél is egyszerűbb, hóttunalmas történetsablonokon és humort csempészett a filmbe anélkül, hogy vígjátékot vagy paródiát csinált volna belőle.

Cikk az SFmag.hu-n.

mazsolakávé

Aztán Noiz mester ajánlására elmentem és megnéztem a Bíborhegyet, ismertetőt is írtam róla, csak áááá, be kéne linkelni, áááá, dolgokat kéne csinálni már megint mindig. És mindig megint már. Voltam fogorvosnál is, mostanában épp ínyszabályozunk, teljesen vicces, nem is tudtam, hogy van ilyen, de legalább valami valóban tökéletes is lesz rajtam.

Voltam ezen kívül kávékóstoláson,  azt hiszem, a baristákat sikerült azzal sokkolnunk, hogy a mellettem ülő javaslatára kipróbáltuk, milyen, ha a forró kávét a mellé kínált mazsolára öntjük. Igazából tovább kellett volna ázni hagyni, vagy a mazsolát előbb beáztatni egy kicsit, két-három perc alatt még a forró kávé sem mossa át eléggé, de amúgy igen, a kenyai kávéknak tényleg gyümölcsös a karaktere, és a boros-ribizlis jegyeket kiemeli a mazsola is, valamint a jeges változat mellé kínált epres sajttorta is. Szakértelmem odáig még nem terjed, hogy egy kávéról csukott (vagy akár nyitott) szemmel meg tudnám mondani, hol nőtt ilyen jó koffeinesre, de tényleg éreztem különbséget a guatemalai és a kenyai között, durva.

Ennek örömére kupont is kaptam, Fleóval jól elkávéztuk, aztán majdnem vettünk rengeteg ruhát, de végül mégsem. Később elmentünk, és együtt is megnéztük a Bíborhegyet, másodszorra lényegesen jobban tetszett, mert mindig tudtam, hogy mikor kell becsuknom a szemem, hogy ne lássam a ritka rusnya kísérteteket (jól van, nem rólam mintázták a főhősnőt, ő látni akarta a kellemetlen dolgokat is, cserébe viszont én már a fürdőszoba láttán azonnal elváltam volna, szóval már a környéken sem vagyok, mire az első kísértet felveszi a műszakot). Vannak azért a film kapcsán komor gondolataim is, komorak és ahhoz túl személyesek, hogy egy ismertetőbe belerángassam őket, majd egyszer biztos írok róluk, mert voltaképp érdekelne, hogy néznek ki ezek a gondolatok, ha szavakba kell gyúrnom őket, de ahhoz majd vörösbort kell innom, vagy valami egyéb gótikumot, mittudomén, pasztörizált kecskevért.

Közeleg a nanowrimo, nem tudom, mit akarok írni, mármint hivatalosan, mert gyakorlatilag valószínűleg szokás szerint mindent írni fogok, ami az eszembe jut, képtelen vagyok egy történetre összpontosítani, egy bögre kávéra nem tudok összpontosítani, majd épp egy regényre való betűre menne. Sajnos a nanowrimo előtt még be kéne fejeznem egy novellát, mert Halloween (miért vannak ostoba elvárásaim magammal szemben?) és az hagyján, de egy fordítást is, és akkor a heti macskarajzot nem is említettem. És néha kéne találkoznom a barátaimmal is, nem? És az alvásból sem engedhetek. Eh. De nem baj. Majd minden... ó, basszus, még egy korrektúrázott fordítást is át kell néznem, kérem a plüssmacimat és egy üveg whiskyt, igen, mind a kettőt, azonnal, egyszerre.

Bíborhegy

A Bíborhegy egy igen klasszikus gótikus történet, ami felvonultatja a műfaj szinte összes kliséjét, és épp ettől jó. Ugyan korántsem vagyok akkora szakértője a XIX. századi ijesztgetősdinek, mint néhány barátom, de azért azt sem mondanám, hogy teljesen ismeretlen a terep – és ezek alapján nekem bizony úgy tűnik, hogy ez az a történettípus, ahol nem az eredeti ötlet a legfontosabb, hanem a panelek minél hangulatosabb összeszerelése..

Cikk az SFmag.hu-n.

ezért megérte előszedni

Azon még nem sértődtem meg, hogy amint kiléptem az utcára, beigazolást nyert az a furcsa gyanú, hogy nem a jobb lábam fázósabb a balnál, hanem valahol orrtájban igencsak ereszt a csizmám. Végtére is hordtam én azért az elmúlt négy-öt-hat évben, ha nem is sokat, de épp eleget, vannak ám róla emlékeim, hogy én ebben a csizmában mászkálok, legutóbb idén nyáron, amikor egyszer hideg volt és esett. Akkor még nem ázott be. Szóval kiszolgálta a csizmáknak szabott időt, a sarkát is kezdtem szétrúgni, ott valaminek el is kellett kopnia, mert ma vettem észre, milyen erősen billeg. De hát ez a lábbelik sorsa, durván külső talpélen járok, néhány cipőn bő egy centis eltérést is koptatok a talpam egyik és másik széle közé. Ezért sem szeretem a magas, de különösen a vékony sarkakat, sokkal könnyebben befordítják a lábam, és nem túl kényelmes, amikor a bokámra próbálok lépni. Azon kívül nem is valami egészséges, éktelen nagyokat tudok ilyenkor esni.

Még azt sem vettem a szívemre, hogy az utca tele volt harminccentis földigilisztákkal, megértem a dolgot, nekem is sok már ez a víz, igyekeztem nem eltaposni egyet sem. A kisebbekre is figyeltem, bár remélem, ekkorára nem nőnek majd meg, Istenem, miért láttad jónak, hogy ekkora nyálkás dögöket teremtsél?

De aztán a lift és a lakás között még utoljára bebillent a döglött csizma sarka, és akkorát vetődtem, hogy rögbi-válogatottak hümmögtek volna elismerően a láttán, és ott már az én türelmem is elfogyott. Miután sikerült elvergődnöm az ajtómig, és lerángathattam végre az aljas dögöt, megvizsgáltam. Lyukas az orra, és most már haragszom is rá, hogy az utolsó öt méteren még meg kellett próbálnia megölni engem. Rohadék. És megrándítottam a bokámat is. Kuka, kész, még csak nem is selejtezés. Ha lenne cipődarálóm, beletenném. Szemétláda.

(Amúgy aggódni nem kell, van még magassarkú csizmám, olyan is, amiben tudok járni. Már amennyire. Vízhatlan, gyaloglós (bár nem túl elegáns) csizmából pedig nagyhatalom vagyok, nem kell mezítláb nekivágnom a télvíznek meg az idejének.)

ööö....ööősz

Volt egy kis napsütés is, sétáltam is nagyot, aztán ma megint úgy szakad az eső, hogy nyugodt lélekkel vettem fel magassarkú csizmát, mert ilyen időben biztos nincs kedvem órákon át gyalogolni. Amúgy néha előfordul, és magassarkúban úgy negyven perc után a talpam sajog úgy, hogy sírni tudnék, és azt akkor sem szeretem, ha amúgy mennyivel elegánsabb és nőiesebb (ahogy görnyedten sántikálok, mert a lábfejem egyetlen pontjára sem tudok már rendesen terhelni).

Voltunk moziban Fleóékkal, megnéztük a Mentőexpedíciót, (leánykori nevén A marsi), nekem nagyon tetszett, még a humora is. Ha így megy tovább, akkor sem kedvelem meg Matt Damont, de ez a film igenis jó volt, jól felépített, jó tempójú, ügyesen megszerkesztett darab, lehet, hogy ehhez az kellet, hogy egy jó könyvet vegyenek alapul, és jól nyessék le róla, mi nem fér már bele a filmbe (néha eszembe jut A hobbit harmadik része, és szeretnék széket törni Peter Jackson arcába) (valójában már a másodikért is, de a harmadik valami egészen elképesztően, már-már filmszerűtlenül rossz lett; nem csak adaptációnak, de filmnek is értelmezhetetlenül fos volt). Szóval mindenesetre jó volt, gondolataim is vannak róla, igaz, azért csak módjával és kevesen.

Gondolataim amúgy is vannak, most például arról, hogy be kéne fejeznem a hamburgeremet és nem kéne horrorfilmet néznem, akkor sem, ha Tom Hiddleston van benne, és szépséges a plakátja. És innom kéne egy kávét, akkor is, ha lassan már este lesz. Hátha attól felszaporodnak kissé a gondolataim.

most azért elég büszke vagyok magamra

Különösen a két kicsi miatt, mert azok már majdnem egyszerűek.

ön fáradt, netán skót

A háttérben annyira elszántan gondolkozom valamin (min?), hogy ma sikerült azt mondanom, hogy məkˈbɛθ a mahbet helyett. Egy pillanatra még el is gondolkoztam rajta, hogy valami nem stimmel, aztán Fleóék értetlen arcát látva rájöttem, hogy tényleg nem.

esős, őszi, alighanem vasárnap is

Másfél órája iszom két deci kávét, előfordulhat, hogy így nem fog hatni. Valahová bevertem az alkaromat, vagy csak annyit nyomtam az asztalnak gépelés közben, hogy most fáj, ha az asztalnak nyomom gépelés közben, ez sem segít koncentrálni. Semmi sem segít koncentrálni, döbbenetesen izgalmas fél-és háromnegyedkész történetek kavarognak a fejemben, nem hagynak gondolkozni, és az egész csak még zavaróbb attól, hogy tudom, hogy sosem fogom megírni őket. Mert még azokat sem írtam meg, amik négy, öt, hat éve kavarognak már a fejemben, és erre jönnek ezek az újoncok, és annyira elvonják a figyelmemet, hogy még fésülködni sem tudok tőlük.

Álmomban gőzmozdonnyal hajtok át Írországon, de kicsit aggaszt, hogy nincs nálam útlevél és lakáskulcs. Álmomban átlépek egy falon, hogy megnézzem, az ellenség mit rejteget a vár kazamatáiban, és amikor sikerül értelmeznem a látványt, tudom, hogy soha nem mondhatom el senkinek, mert annyira evilági és emberi gonoszság, hogy az minden idegen förtelemnél hamarabb megőrjítené a társaimat. Álmomban a négy hazugságra gondolok, amit tanultam, álmomban sárkányokat látok a lombok között, és azon szomorkodom, hogy sokkal szebb a kilátás az erkélyről, mint ébren.

Ébren rövid ruhákat hordok, harisnyát vásárolok, és igyekszem nem gondolni arra a nem négy, de négyszázezer hazugságra, amit tanultam, azért nézek ki az ablakon, hogy lássam, esik-e, viszont nálam van az útlevelem és a lakáskulcsom.

Álmos vagyok.

laktózmentes sör

Amikor félrehallottam az alkoholmentes tejet, épp a reptéren ültem, és különösen elszomorított, hogy nem utazom sehova. Az érkezésen csak egy kis kávézó van, az érkezésen úgysem várakozik más, csak a taxisok meg az ügyfélért érkező utazási lótifutik, a székek kényelmetlenek, az asztalokról senki sem viszi el a szemetet, és a forgóajtóból mindig bevág a huzat. Akkor épp három és fél órája rohantam, hogy anyámnak alkossunk egy működőképes telefont, SIM kártyával, és ami csak kell, mert indulás előtt lelkiismeretesen töltőn hagyta mindkét bevett mobilját. Lássuk be, ez megesik a legjobbakkal is, és abszolút orvosolható probléma volt, de az elmúlt napok nagyjából ennyire követtek bármiféle forgatókönyvet, amit én felvázoltam magamnak. Önmagában ezzel nincs sok baj, legfeljebb, hogy azt is elfelejtem, ha valamit elfelejtettem, és már én magam sem mindig tudom, mi merre honnan hová, és hányadik kávénál tartok és miért.

Masni

Bár a tavaszi üszkös tüdőgyulladás után talpra állt, és sokkal élénkebb és bátrabb lett, mint előtte, most mégis elment a kis Masni. Három hete kezdett megint betegeskedni, először azt mondták, a veséje, aztán, hogy a mája – és végül nem tudni, mi volt az, csak hogy ezt már nem bírta a szervezete. Arra gondolok, mert arra kell gondolnom, hogy megtanulhatta és kiélvezhette, milyen igazi kutyának lenni, patakban bóklászni, vadnyomot szagolni, szedret és görögdinnyét enni (ezeket mind jóváhagyta az állatorvos, mint jutalomfalat, akárcsak az almát és a sárgarépát, amiért szintén odavolt; a kölyökgyárként ketrecben töltött évek tették tönkre), és milyen az, ha szeretik.

Mert nagyon szerettük. Mindannyian.