A gépnek láthatóan nem tett jót, hogy tegnap sikerült elhelyeznem egy kis levest a billentyűzetébe, egyes betűket úgy kell ütni, mintha régi, mechanikus írógép volna, mások meg beragadnak. Persze ez a pici gép, az öreg és megviselt, ami amúgy is csendben haldoklik már. Három és fél éve van nálam, két ez volt A Gép (itthoni és rohangálós; most már egy éve csak itthoni, de azért a legtöbbet itthon dolgozom), nagyon sokat használtam, és nagyon kíméletlenül, szóval kész csoda, hogy még él – de egyrészt ez a legkényelmesebb, másrészt addig sem az újat gyilkolom, harmadrészt izé, csak így kerülhetem el a Windows 8.1-et, és bár kezdem azt is megszokni, megszeretnem még nem sikerült. Néha egészen ludditának érzem magam, netán a haladás más ellenségének, de én olyan elégedett voltam az XP-vel, nem lehetett volna, hogy nem egy okostelefon-szimulátoron kell használnom egy számítógépet? Látom én a hasonlóságokat, csak mégis.
Teljesen rácsavarodtam a breton népiességre, megmagyarázhatatlanul vidám leszek tőle; olyan, mint az ír népzene, csak valahogy még ismerősebb (rengeteg szempontból értem is, hogy miért, mármint azt hiszem, az elterjedtebb ír dalok nagy része inkább kocsmazene, itt meg csomószor előjön az a válaszolgatós, ismétlődő jelleg, hogy jól lehet rá gondolkozással nem járó munkát végezni; arról nem is beszélve, hogy na, igen, most lett meg, honnan az az elszálltabb, progresszívabb jelleg a Branban, amit annyira szeretek). Ráadásul az a helyzet, hogy a p-kelta nyelvek igenis szebbek, vagy legalábbis az én szívemnek kedvesebbek, dacára annak, hogy amikor Walesben voltunk, néha okozott gondot, hogy a nacionalista buszsofőr még a furcsa, külföldi turistákkal sem volt hajlandó angolul értekezni. Jó, az azért gond, hogy ezek a bretonok, ha hagyják az ősi nyelvet, akkor is legfeljebb franciául énekelnek (jó, hát érthető), és azért nekem még nagy és sötét erdő az a nyelv.
