párisba már biztos beszökött

Mindjárt véget ér a hónap, és alig írtam ide bármit, jaj, jaj, mondjuk egyrészt semmi sem történt, másrészt többnyire annak sem örültem, harmadrészt izé. Így is csak baj volt belőle, ha írtam. Mondjuk lehet, hogy Búvárzenekar mégsem túlzott, amikor azt mondta, hogy nem csak öregebbek lettünk, de bölcsebbek is, ami azért a mi esetünkben eléggé elképesztő kijelentés - viszont a szokásos hiszti-sértődés-sértődés-hiszti koreográfiát három-négy hónap helyett három-négy napban lezavartuk, és szinte már... belátóak voltunk egymás hibáival. És ittunk sört. Azt persze máskor is szoktunk, szóval nem csak ezen múlt.

Nagyon gyorsan elmúlt ez a nyár, és legfőképp a mérhetetlen semmivel, mindegy, beleolvad majd ez is a többibe, álmokba, képekbe, majd lepárolódik, és talán lesz valamilyen. Csomórajzolós-vízipipázós-állatkertes.

Robert Jordan, Brandon Sanderson: Az Idő Kereke

Robert Jordan írói stílusát hibáival és erényeivel együtt alaposan ismerem; a sorozatnak nagyjából a felét én fordítottam magyarra, és többet dolgoztam rajta, mint bármelyik másik magyar fordító. Összességében éveket töltöttem az életemből azzal, hogy Rand al’Thor mit sárkánykodik a sarokban, és nyilván elfogult vagyok. Sok hibáját látom a könyveknek, például csak egy másik fordító gyűlölhette úgy a fél oldalas, funkciótlan ruhaleírásokat, mint én, de meg kell hagyni, Jordannek rengeteg írói erénye is van.

Cikk az SFmag.hu-n.

17.

     A niebonni karneválon találkozunk újra, egyszer csak ott lépdel a balomon a tömegben, és olyan természetességgel kínálja felém a cukros sült almát, mintha egész életünkben egymás mellett sétáltunk volna. Persze ez Niebonn, és a karnevál, meg sem lepődök rajta, cserébe én is adok neki meggyet a poharamból, és egy ideig csak eszegetünk és ballagunk, mielőtt egyáltalán bemutatkoznánk.
     Egy idő után lekanyarodok az egyik mellékutcára, fel a lépcsőn a domb aljára. Meglököm a mezőre vezető kaput, halk kattanással kinyílik. A barna zakós férfi, ezúttal bordó ingben, szó nélkül követ, és amikor lepillantok a kapura, elégedetten látom, hogy nem az én felelősségemre engedték be, magától is volna bejárása ide. Megvagy, mosolygok magamban, és valamiért büszkeséggel tölt el, hogy lám, hogy kitaláltam, hogy földi, hogy beszökhet a követségi rezervátumba.
     Leülünk a fűbe, nézzük az utcákon kavargó tömeget, a házak fölött libegő kis lámpásokat, az elszabadult mécseseket, amint egyre feljebb lebbennek, és beolvadnak végül a csillagok közé, apróságokról beszélünk, ő is a palacsintabundás, fahéjas almát szereti jobban, de olyat nem talált, szép tiszta az idő, meg fogják tartani a tűzijátékot, nem kell félni tőle, hogy megvadulnának a fellegek.
     Elmosolyodik, és hanyatt dől, és egy pillanatra nem vigyáz, egy pillanatra be lehet látni az emlékei közé, és ott a kép, a lány a viharral az ujja hegyén, a legszebb dolog, amit életében látott… aztán már el is tűnik. Pislogok egyet, megszédít a félelem, aztán rájövök, hogy nem köti hozzám a képet, csak túl sok volt, túl erős ahhoz, hogy magában tartsa. Én is hanyatt dőlök, és lehunyom a szemem. Abszurd, de szinte érzem, hogy a hajunk összeér, érzem a füvet, a fű tövén a nedvességet, ahogy megsüpped a súlyunk alatt a föld, és ahogy lassan, finoman ráteszi a kezemre a kezét.
     A magasban szétfröccsennek az első tűzvirágok.

színezett

Voltak jó dolgok és vannak rossz dolgok, és valahol itt vagyok én is középen, és igyekszem megtartani az egyensúlyt, bár nehéz. Láttam cuki filmet (többször is) és vízipipáztunk a szakadó esőben (de ernyő alatt), és sétáltam nagyokat, és amikor épp nem esik, akkor tökéletes huszon-fokok vannak.

A galaxis őrzői

Az első hírek idején még mindenki húzta a száját, hogy ismeretlen, megfilmesíthetetlen, és még a többi szuperhősös történethez képest is komolytalan – beszélő mosómedve, kicsit fafejű, beszélő… fa, ja, persze, tiszta dizni (és amúgy tényleg, de ez már más kérdés). Az első előzetes után viszont hirtelen az év egyik legvártabb filmje lett, és joggal: vicces, könnyed, látványos, egy másodpercig sem kell szégyenkeznie a nevesebb hősöket felvonultató sorozatok mellett, sőt, a többségüket zsebre teszi. Ráadásul mindezt úgy, hogy semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna már ezerszer. Legalább. Minden szereplő, minden helyszín, minden fordulat ismerős, de a film ennek ellenére (vagy épp ezért) végtelenül szórakoztató.

Cikk az SFmag.hu-n.

hidegfront és egyebek

Hú, de nem szeretek ara ébredni, hogy 1) nem ébredtem fel, csak úgy nagy vonalakban 2) a szemem úgy viselkedik, mintha éjszaka valaki gondosan lesmirglizte volna a teljes felületét, és bár hajlamos vagyok furcsa dolgokat elkövetni, ha éppen nem figyelek, erre csak emlékeznék 3) ja és az egész fejemet is belülről, kedves időjárás. Azt már nem is tudom, hogy ettől van sírhatnékom, vagy csak az ezer más dologtól, ezermillió más dologtól, ezercsillió más dologtól.

A gépnek láthatóan nem tett jót, hogy tegnap sikerült elhelyeznem egy kis levest a billentyűzetébe, egyes betűket úgy kell ütni, mintha régi, mechanikus írógép volna, mások meg beragadnak. Persze ez a pici gép, az öreg és megviselt, ami amúgy is csendben haldoklik már. Három és fél éve van nálam, két ez volt A Gép (itthoni és rohangálós; most már egy éve csak itthoni, de azért a legtöbbet itthon dolgozom), nagyon sokat használtam, és nagyon kíméletlenül, szóval kész csoda, hogy még él – de egyrészt ez a legkényelmesebb, másrészt addig sem az újat gyilkolom, harmadrészt izé, csak így kerülhetem el a Windows 8.1-et, és bár kezdem azt is megszokni, megszeretnem még nem sikerült. Néha egészen ludditának érzem magam, netán a haladás más ellenségének, de én olyan elégedett voltam az XP-vel, nem lehetett volna, hogy nem egy okostelefon-szimulátoron kell használnom egy számítógépet? Látom én a hasonlóságokat, csak mégis.

Teljesen rácsavarodtam a breton népiességre, megmagyarázhatatlanul vidám leszek tőle; olyan, mint az ír népzene, csak valahogy még ismerősebb (rengeteg szempontból értem is, hogy miért, mármint azt hiszem, az elterjedtebb ír dalok nagy része inkább kocsmazene, itt meg csomószor előjön az a válaszolgatós, ismétlődő jelleg, hogy jól lehet rá gondolkozással nem járó munkát végezni; arról nem is beszélve, hogy na, igen, most lett meg, honnan az az elszálltabb, progresszívabb jelleg a Branban, amit annyira szeretek). Ráadásul az a helyzet, hogy a p-kelta nyelvek igenis szebbek, vagy legalábbis az én szívemnek kedvesebbek, dacára annak, hogy amikor Walesben voltunk, néha okozott gondot, hogy a nacionalista buszsofőr még a furcsa, külföldi turistákkal sem volt hajlandó angolul értekezni. Jó, az azért gond, hogy ezek a bretonok, ha hagyják az ősi nyelvet, akkor is legfeljebb franciául énekelnek (jó, hát érthető), és azért nekem még nagy és sötét erdő az a nyelv.

csak a sötétség jószágait szeretem

A hollócsomóhollók végül ide költöztek, sokan vannak, nagyon, viszont szépek. Az angolban a madárrajoknak mindig nagyon vicces elnevezése van, például murder of crows, vagy murmuration of starlings, szerintem ez itt egy althing of ravens, mert az oké, hogy a madaraknak amúgy is van az ő nyelvi hagyományaik szerint parlamentje, de na, a holló olyan rendes viking állat (izé, bocs, kedves Hunyadi család), szóval nem csak úgy parlamentál, hanem rendes thinget tart, ahogy azt kell.

Lettek közben farkascsomók is, egy csomó, rájöttem, hogy akkor rajzolok ilyeneket, ha nagyon frusztrál a munka, mármint ha nagyon frusztrál, hogy nem tudok koncentrálni semmire, amiben szavak vannak, csak olyasmire, amiben fekete-fehér ívek. Ha egyszer öt percig nem lennék iszonyú álmos, és ha egyszer tíz percig tudnék összpontosítani bármiféle szövegre, az nagyon jó lenne, különösen figyelembe véve, hogy még leginkább azért fizetnek (nem, semmi másért nem, de azért sem rendesen. Vagy időben. Vagy egyáltalán), meg hogy határidők. Eh.

Közben rájöttem, hogy nem vagyok igaz és jó barát, argh, hosszú, de azt hiszem, most megint volt, ami kicsit túl sok (például a pinalé kifejezés már csak úgy önmagában. Mééé van nekem olyan ismerősöm, aki szerint rám tartozik, hogy tocsogott-e benne combtól derékig, vagy sem). Szóval most igazából nem csak időm, de kedvem sincs egy ideig egyáltalán valaha beszélni még emberekkel, csak csomókat akarok rajzolni, esetleg vonatozni (???) (én sem értem), vagy mondjuk fagyizni, a hátizsákommal, a laptopommal és a fényképezőgépemmel négyesben.

cukik 1-2

Szóval amikor Mergenc elvitt a születésnapomon az állatkertbe, és nagyon jó volt. Persze nem csak szurikátakölyköket láttunk, bár ők voltak a legvirgoncabbak, de a teljesen kidőlt lajhár is nagyon aranyos volt, továbbá a mindenféle egerek, és a prérikutyák, és a kedvencem a vízidisznó, de arról most nincs kép.

Nővéremék csatlakoztak egy westie-mentő szervezethez, ennek az a lényege, hogy a menhelyeken leadott westie-ket igyekeznek kihozni, és családoknál elhelyezve rehabilitálni, mielőtt új gazdát találnának nekik. Ez a második kutya, aki Kavics, az ifjú (és nagyon kutyaszerető) rocksztár mellett heveri ki eddigi viszontagságait. Mint látható, rettentő barátságos jószág, rögtön mindenkinek az ölébe kéredzkedett, és szerencsére a ház szőrös, fehér urával is pompásan kijönnek. Szegény előző vendégüknek nagyon sanyarú sorsa lehetett, mielőtt kidobták, mert rettegett az emberektől, de minden jó, ha vége jó alapon szerető otthonra talált. Azért nyilván Kavicsról is készültek fényképek, elvégre nagyon tud pózolni...

ez a hónap is jól kezdődik

Álmomban Orbán Viktor látogatta meg érettségi előtt álló osztályunkat, miközben nekem lógós osztálytársak biológia tételeit kellett volna megírnom, és különben is, én csak az igazolást hoztam, hogy ezen a héten még nem jövök, mert fordítanivalóm van. Aztán felkeltem, és úgy bevágtam a térdem valami alattomos bútor-élbe, hogy felnyílt a három hét alatt kínkeservesen és szinte begyógyult horzsolás; nem nagyon, csak annyira, hogy csillagokat lássak a fájdalomtól, és összevérezze a pizsamám. Később hosszú és leküzdhetetlen hisztéria uralkodott el rajtam, hogy mit vegyek fel, aztán kitaláltam, persze azóta sem találom azt a felsőmet, és most már csak olyan helyen lehet, ami után vasalni kell, ebben a hőségben. Majd elvágtam a kezem alufóliával.

És még mindig nincs délelőtt sem.

És még mindig nem tudom, mit vegyek fel.

Miért nem születtem Peter Steele-nek, neki ezzel sosem volt ennyi gondja, és fogadjunk, hogy sosem álmodott magyar miniszterelnökökkel.