Miután tegnap lelkesen bebizonyítottam, hogy a trappista sör szeretetét nem kell külön megtanulni, mint a tonikét, vagy legalábbis nekem nem kellett, mert elsőre és előképzések nélkül is rettenetesen ízlett, és aztán ittunk még a belga sörök után skót whiskyket, és hát másnap reggel megrázó volt azzal a tudattal kelni, hogy itt most pakolás és bútormozgatás lesz. Kaptam nagy és komoly igazi irodai íróasztalt, igazi alágörgethető fióktartóval, aminek a tetején egyrészt pont jól elfér a laptop, csak ki kell gurítani, ha egyszerre két gépen akarok húsz dolgot csinálni, másrészt pont jól fel lehet rá tenni a lábamat is, szóval külön jó, és aztán az eredeti tervekkel ellentétben mégsem az ablak elé raktam keresztbe, hanem a fal mellé, és így előkerült a radiátor.
Történetünk ezen pontján úgy döntöttem, hogy a radiátor koszos (az nem kifejezés), és én most le fogom mosni, és az az ihlet szállt meg, hogy a szabvány, lakótelepi rácsos radiátor rácsait körömkefével a legbarátibb súrolni. A hanghatás leginkább arra emlékeztetett, mintha a csöveken át egy hungarocell tábla kísértete kapirgált volna egy palatáblát körömmel. Tulajdonképp nem lepne meg, ha az alsó és felső szomszédaim egyszer csak vasvillával és fáklyával jelennének meg az ajtóm előtt; a radiátor viszont ha patyolat nem is, de legalább olyan tisztaféle lett.
(Később másfél órán keresztül küzdöttem a fikusszal, valaki szólhatott volna előre, hogy ha az elhalt részek alatt vágom le a száraz ágakat, ragasztót ereszt. Egyelőre még csak remélem, hogy valahogy ki tudom mosni a hajamból. És hogy nem most öltem meg végképp a növényt sem.)
