Ah, igen, hangjegyzet. Egyik barátunk ajánlott egy hangjegyzetelős programot, ami csodálatos, olyan félreírásokat produkál, hogy felváltva káromkodok és sikítok, viszont képes vagyok minden áldott nap legalább félig rendesen naplózni, mi történt. Csak felmondom az eseményeket némi kommentárral, aztán bemásolom a helyére, csodálatos. Az álomnaplózást is megkönnyíti, ha már az átlagosnál lényegesen több és színesebb álmomra emlékszem ébredéskor, és néha kiválóan bizarr magvak vannak bennük (egy cseresznye, egy regény).
De vissza a Zajra, szóval miután három hosszas felvonásban magam elé dünnyögtem a jót, a rosszat és a csúfat, arra jutotam, hogy azért ahhoz túlságosan is pompázatos volt, hogy csak úgy eltegyem magamnak, vagy arra fűzzem fel, mennyire máshogy volt másmilyen fiatalabbnak lenni (többet ittam, jobban bírtam, nem horkoltam, de az idei társaságot - sem a szobatársakat, sem a kvízcsapatot, sem az összes többi, gyakrabban és ritkábban látott, közelebbi és távolabbi barátomat - semmiért sem adnám). Szóval.
Az első pillantás a majdnem teljesen kiszáradt tóra döbbenetes volt, ez később sem lett vidámabb, vagy kevésbé letaglózó. A tó majdnem felén már a meder is csontszáraz volt, és ahol még akadt némi víz, abban sem tudtak már úszni a kacsák, csak a sarat köpülték a lábukkal. Mindez az aktuális hőkupolával együtt preapokaliptikus emlékeztető volt, hogy élvezzük ki ezt a nyarat, mert ki tudja, hány ilyen lesz még. És lesz-e még ilyen egyáltalán, mert ebben a döbbenetes aszályban az egész erdő tavastul-kempingestül ugyanúgy porrá éghet, mint bármelyik francia vagy walesi vidék. Fontainebleau sokkal csapadékosabb, mint a Mátra, mégis napokig lángolt.
Ez volt a nem jó része, bár nem a fesztiválnak, hanem a világnak, amiben élünk.
Viszont milyen csodálatos élmény volt Alcest koncert alatt nézni, ahogy a színpad mögött kövéren és sárgán felkel a telihold, miközben a háttérvetítésen épp kövéren és sárgán ragyog, és amúgy is, az Alcest rettentően telihold-kompatibilis zene. Utána átbotorkálni a Nem Kilátó színpadra a mezőn, és nézni, ahogy az egész táj ragyog a holdfényben, és nem tudja elnyomni a fák koronájára vetített, pszichedelikus minták örvénye sem, csak kiemeli, milyen hideg és ezüstös.
De pompás volt a BBM kocsmakvíz is, ahol holtversenyben harmadik-negyedik helyezettek lettünk, és nyertünk póráhagymát, kenyeret és kolbászt, mert kellően öreg vagyok, és legalább annyi régi punk slágert felismerek, mint ahányat nem (persze sem a California Uber Alles, sem a London Calling nem az az aluljátszott darab, és a jelek szerint a kvíz összeállítója nem csak nagyjából az én korosztályom lehet, de a szubkultúrás beágyazottsága is hasonló... amiben semmi meglepő nincs, annak idején a szendvicskészítések során nagyjából ez a benyomásom volt a társaságról, talán több NYHC-ra számítottam volna, de gondolom, igyekeztek a Zaj-tipikus zenéket előnyben részesíteni).
Vagy a sörkóstoló, ahol kézzel hidegkomlóztuk az első pohár lágert, bár nem hagytunk neki pár órát, hogy össze is érjenek az ízek, hanem megittuk pár percen belül. Ismét kiváló anekdotákat hallhattunk, és a pincében hideg volt! Majdnem! De hűvös biztosan! Olyan vidámra ittuk magunkat, hogy az csoda.
Jó volt végigugrálni a Front Line Assembly-t, és utána jó volt a Coltaine, ahol Noiz nem talált minket, mire írtam neki, hogy "mi itt vagyunk a genyofak mogott valahol", ami eredetileg fenyőfa akart lenni, de most már tudjuk, hogy azok ott a genyófák, mind a négyen egy kupacban. A Coltaine mondjuk enélkül is jó volt, olyannyira, hogy másnap az akusztikus programjukat is megnéztük, napfényben a ligetes szigetecskén (nulla genyófa, csak rendes lombullatók), és úgy is működött.
És persze nagyon hiányzott volna, ha nem beszélgetünk emberekkel az életről, a személyesebb részeiről is, és néha a szomorúbbat sem kihagyva, például ott tudtam meg, hogy két nappal korábban motorbalesetben meghalt Glen Hansard, akit azóta szeretek, hogy 2006-ban véletlenül meghallgattunk egy The Frames lemezt egy dublini kávézóban, ahová az eső elől menekültünk be Asztrogóttal és átmeneti finn lakótársunkkal. Erre az volt az egyetlen megfelelő reakció, hogy éjjel kettőkor még jártam egy kört az erdőben, és a Neath the Beeches-t dünnyögtem magamban, mert az ír zenészekről legalább tudom, hogy énekkel kell elbúcsúztatni őket.
Aztán a Zúgó idő tárlat beszélgetés is zseniális volt, ahol Kátai Tamás csak szerényen, a partvonalpadról nézte, ahogy az ötvenedik születésnapjára készült meglepetéskötet három szerzőjét faggatják, hogy mégis, miért ír az ember novellát zenéről, és az még hagyján, hogy miért, de hogyan? Végtelenül szórakoztató volt, úgy is, hogy addigra már kezdtem kicsit túlpörögni, mint minden fesztivál utolsó napján, vagy ahányszor csak a barátaim és számomra kedves emberek szerepelnek valahol, és engem elönt a végtelen büszkeség, hogy igen, én ilyen kiváló embereket ismerek (mintha legalább is az én személyes érdemem volna,, hogy ilyen kiválóak).
És jó volt minden, a pizza, a sör, a fröccs, együtt kávézni reggelente a faházak mögé ácsolt teraszon, egymásba botlani a tóparton sétálva, nem eljutni programokra, amiket bejelöltem, jó volt az egész.
És ha rajtam múlik, jövőre is jó lesz.
