könyvhörcsögködés

Ma reggel kicsit megzavart, hogy az Amazon Prime levont egy nagyjából húsz dolláros tételt, és hát nem erről volt szó, amikor előfizettem, aztán kiderült, hogy csak egy régebbi könyvelőrendelésem esett be, nem a havi sorozatnézésnek ugrott neg így az ára nagy hirtelen. De komolyan, nem tudom én már számon tartania a semmit sem, és most akkor van még egy regény, amit el kéne olvasnom? Miért teszek én ilyeneket magammal (semmi gond, most már hangoskönyvből is kezdem túlvásárolni magam)?

nincsenek gondolataim, de láttam sorozatokat és filmeket

Kicsit mindig az az érzésem, hogy ennyi semmitmondó nyavalygás után valami értelmeset kéne írnom, de ahhoz többnyire túl fáradt vagyok. Megnéztem az Our Flag Means Death-t, és nagyon cuki volt, akarom a következő évadot, MOST.

Láttam az utolsó pót-Harry Potter filmet is, és mintha a második és a harmadik rész között elveszítették volna a jegyzeteiket, máskülönben nem értem, hogy miután két részen át építették fel a titokzatos Crendence karakterét, az utolsó részben miért cserélték le egy természetellenesen CGI mozgású, harcsaszájú Disney-őzre. Úgy összességében a harmadik részből mintha kimaradt volna a történet, és ahhoz képest nagyon hosszú volt.

A Licorice Pizza sem nyűgözött le, úgy igazán sosem gerjedtem a hetvenes évek Amerikájára, és ennek megfelelően ez a nosztalgikus visszatekintés sem kötött le. Annak nyilván jó a film, olyan erős a hangulata, hogy szinte még a pállott izzadtságszagot is éreztem gőzölögni a hőfehér nejlonöltöny - ordító pink nejloning kombináció alól, de arra nem sikerült rájönnöm, hogy a nosztalgián túl volt-e benne bármi.

A Belfast viszont nagyon tetszett, a témájához (protestáns-katolikus szembenállás a hatvanas évek végén Belfastban) képest meglepően kedves film, szépen, szépen felépített és végigvitt konfliktusokkal. Végül is Kenneth Branagh bevallottan a saját életéből vette az egészet, és kellően jó rendező ahhoz, hogy pátosz nélkül tudjon megható lenni.

Bedaráltam az idei Snowpiercer és Bridgerton évadokat is. A Snowpiercer jobban tetszett a tavalyinál, kiszámíthatatlanabb volt, és néha érdekes konfliktusokat hozott be váratlan helyről, bár volt egy-két olyan töltelék rész is, amit utólag sem tudok hová tenni (a savfelhős résznél fölöslegesebb dolgot ritkán láttam életemben). A Bridgerton szép volt és látványos, és úgy volt baromi unalmas, hogy közben nem lehetett mégsem kikapcsolni. Mint a rágógumi, ami tíz másodperc után már nem esik jól, de még van egy kis íze, és lehet rajta dolgozni, és lenyelni nem jó, kiköpni fárasztó, mi ez a bazári marhaság, de most már essünk túl rajta, hogy ne maradjanak kérdések.

Ó, és volt még a Turning Red is, nem vagyok hajlandó leírni a magyar címét, annyira rettenetes. De csak a magyar cím rettenetes, a film maga nagyon aranyos, még vöröspandák nélkül is az lenne, de hát vannak benne vöröspandák, szóval így különösen az. Igazi kis lélekmelengető darab.

A Tizenegyes állomás sajnos elég nagy csalódás volt. Még csak rossznak sem mondanám, a harmadik rész után egyszerűen nem jutott eszembe tovább nézni, pedig a könyvet nagyon szerettem. Valahogy pont azt nem sikerült elkapnia, hogy a könyvben esendőek a szereplők, de szerethetőek - a sorozatban viszont mindenki nagyon idegesítő és agresszív. Nemsokára jön a Tündöklő lányok sorozat is, egy negyedik szolgáltatónál. Szerencsére már a könyvet sem szerettem, úgyhogy nem kell csak azért előfizetnem, hogy lássam, mit hoztak ki a könyvből, amit én fordítottam.

nem

Olyan érzés, mintha az agyam egy szétrúgott hangyaboly lenne, a gondolataim össze-vissza cikáznak, nem jutnak el odáig sem, hogy egy értelmes mondatot elvigyenek az elejéről a végére. El kell innen menni, gondolom sokadszorra, de most már tényleg, csak nem tudok németül, csak nem tudok franciául, csak nem tudok portugálul. Csak itt a családom fele, a barátaim kétharmada, a lakásom egésze, az összes növényem, amit én gyökereztettem, levélről levélre nézem, ahogy nőnek, és senki sem szeretné őket ennyire. A sokszor idegesítő, mégis kényelmes állásom.

Nagy sóhaj.

Majd lesz valami. Feltehetően nem itt, a Huxit árnyékában, de valahol. Valami. Csoda.

mindenki irritál

Most tartok ott, hogy rengeteg minden történt (egyik sem hatalmas és sorsfordító), de fárasztó írni, és nem látom sok értelmét sem, nem mintha amúgy olyan dolgokat csinálnék helyette, amiknek értelme van. Voltam Párizsban, voltam Bernben, már megint nincs rendes tavasz. Ki nem állhatom a laptoptáskákat és kezdenem kéne valamit magammal és az életemmel  (de hogy mennyire drasztikusan, azon most hétfőig gondolkozni sem akarok) (nem mintha nagy illúzióim lennének a választások kimenetéről).