não é fantástico

Az irodában megint hűtés van fűtés helyett, pedig még nincs itt a nyár. Igaz, az időjárás sem döntötte még el, hogy akkor épp milyen évszak van most, kicsit elegem is van már a frontokból, de ez mostanra már igazán csak a szokásos.

Erre most véletlenül arcon dobtam magam egy gumikacsával. Izgalmas az életem.

Újra kéne húznom a körömlakkomat (lemosni időigényesebb) és innom egy kávét. Aztán megírni ötven tesztesetet, mert tudok élni! Nem, igazából tényleg tudok élni, például egészen hatékonyan veszek levegőt és csak néha próbálom olyankor, amikor épp víz alatt van a fejem (jó, hát még nem tudom összehangolni ezt a kartempó-lábtempó-levegő kombót, de már dolgozom rajta).

Természetesen rettegek a koronavírus miatt, ne is beszéljünk róla, mindig mindentől rettegek, és akkor jön egy ilyen. A helyettesítő körzeti orvos pedig majd megint hosszasan leszid, hogy mi az, hogy szorongok, ha nem bírom, minek szorongok, ha nem tetszik, akkor ne szorongjak; kibírnék pár hónapot, amikor épp nincs nyakunkon a világvége, de azt hiszem, ahhoz rosszkor születtem, mind rosszkor születtünk.

Újabb masterclasst hallgattam végig (még nem döntöttem el, zavar-e, hogy nem vagyok hajlandó öt percnél többet tölteni sminkeléssel), és már tudom azt mondani portugálul, hogy a szállodám nem nagyon jó, de az étterem abszolút fantasztikus. Sajnos mindössze négy főnevet ismerek (szálloda, étterem, csirke és pizza) és öt melléknevet (jó, rossz, finom, fantasztikus, rettenetes), szóval igazán összetett társalgásra még nem lennék képes, de legalább a csirkét bármikor meg tudom dicsérni. Muito bom! É delicioso!

Ma pizzát akarok vacsorázni és ettől senki nem tántoríthat el.

best of 2010

Láttam gillznél, hogy megnézte a tíz évvel ezelőtti blogbejegyzéseit, és gondoltam, én is elolvasom, mi történt velem 2010 februárjában (az év többi részére nagyjából emlékszem; az év többi részére nagyjából szánalmas borzalmak és röhejes katasztrófák sorozataként emlékszem). Ha már ott voltam, végigpörgettem a többi bejegyzést is, és a végtelen nyafogást meg az enyhe PTSD-t leszámítva egész jól szórakoztam. Kedvenc részleteim olykor egészen garfieldi múltamból:

Két fogadalmat is tettem ma gyors egymásutánban: 1) ezentúl jó fej leszek az emberekkel 2) faszt.

***

Tegnap eljutottam arra a pontra, ahol le kellett volna írnom egy lovat egy olyan szereplő szemszögéből, aki ért a lovakhoz, velem ellentétben. Gondolkoztam rajta, hogy ez a saját szintemen hogy nézne ki. "Pompás jószág volt. Nagy volt, mint a lovak általában, a pónikat és különösképp a shetland pónikat kivéve, mert azok elég kicsik, és annyira nem volt szőrös sem, bár nyilván volt sörénye, a nyakán, és ha jobban megnézte, volt farka is. Az nem a nyakán. Négy lába volt, kettő elöl és kettő hátul, és volt egy feje is. Elöl. A nyakán. De nem ott a nyakán, ahol a sörénye. Hanem feljebb. Meg máshol. Hozzáértően szemlélte a csodálatos állatot. A füle is pont ott volt, ahol lennie kellett, a sörénye két oldalán, a fején. A nyaka fölött."

***

Sülzanótok tövén kéne heverésznem a napsütésben, bár azok meg összekaristolnának folyton, és ráadásul a természetes élőhelyükön nagyon drága a sör.

***

Az egyetlen reális magyarázat az, hogy tényleg megvágtam tegnap a térdemet az asztallal.

***

Például a tőszomszédságunkban igen súlyos, talán Tündérek és Démonok, vagy valami hasonlóan bridget jones-i álarcosbált rendeztek, és Brainoiz hallotta a következő párbeszédet. Vétek lenne elfeledni.

Lány: Szia, én vagyok a Szerelemtündér!
Fiú: Mit mondtál? Szardínia?

***

Az utolsó öt perc pedig különösen ördögtől való volt. De nem a laza dolgok ördögétől, hanem attól, amelyik rosszindulatúan röhögve kevergeti a szánalmasságok üstjét (egy gigantikus műanyag kávéspálcával) és Britney Spearst dúdol közben.

***

Hogy hagyok én majd így ércnél maradandóbbat magam után (bár azt hiszem, egy csomó pillepalack maradandóbb egy csomó ércnél, nem? Vagy azok a sörösüvegek?).

***

Aztán bánatomban elkezdtem rágcsálni a fésűmet, és telement hajjal a szám.

Hja, igen, hogy is van ez, minél jobban változik, annál inkább ugyanaz (minél jobban ugyanaz, annál inkább változik, hull a hó és havazik, hull a hó és hózik (ugyan már, semmi hó, globális felmelegedés van, csak viccelek)).

felelősségtudatom teljes birtokában

Belekezdtem pár kevésbé napló típusú posztba, például a Valentin-napról meg a Masterclassról, mert ezekről van véleményem és/vagy tapasztalatom, de aztán sosem érek a végére semminek, sőt, a legtöbb dolognak a közepéig sem jutok el, teljesen nyűgös vagyok már ettől. A munka sem megy mostanában, ahányszor úgy érzem, hogy végre értem az új (frászokat új, november óta dolgozom rajta) projekt apró kis finomságait, előkerül valami olyan csücsök, hogy csak ostobán nézek (vagy ami még sokkal rosszabb: magabiztosan leírok valamit, amiről kiderül, hogy mérhetetlenül nem úgy van). Szabályosan butának érzem magam, és ez elég szokatlan, nem is túl kellemes.

Saját hatáskörben el kéne épp döntenem, megyünk-e hétfőn korcsolyázni még egy utolsót, vagy sem, mert a korai tavasz sajnos rövid korcsolyaszezonnal jár. Csak öten jelentkeztünk, ami pont elég, de kevés, igazából pont elég kevés, és igazából nincs sok kedvem menni. Jaj, jaj. Döntések, döntések.

Na jó, nem megyünk. Amúgy is biztos tömeg lesz és rettenetesen rossz a forralt boruk.

soha többé puzzle

Szerdán újfent voltunk korcsolyázni, svájci kollégák is jöttek, egész jól sikerült. Befejeztem a szörnyeteg puzzle-t, soha többé nem akarok olyan puzzle közelében lenni sem, ami nincs még kirakva és legalább két különböző technikával összeragasztva, irtózatos nagy harc volt! ...és végtelen időelbaszás, nyilván ez a nagyobb baj vele. Mondjuk az érdekes élmény volt, amikor egy-egy nehezebb részen éreztem, hogy máshogy kattog az agyam, máshogy látok, teljesen érzékelhető volt, hogy máshogy működik a rendszer, de hát ezen a kevés érdekességen túl nem szolgált sok előnnyel a hetekig tartó küzdelem.

Nekiláttam átválogatni az athéni képeket, és csak szemléltetném, hogy mi volt a legcsodálatosabb az egész utazásban, ami csúnyán maga mögé utasította az egész akropoliszi kőhalmazt és az összes boldogan mosolygó küroszt, de még a vidám borjúval a nyakában pózoló szakembert is, pedig ő aztán nagyon szeretetreméltó volt:

   

Narancsfák. Gyümölcstől roskadozó, szépséges narancsfák mindenütt. Az egész városban. Az összes utcán.

alig beteg

Nagyjából már nem vagyok beteg, csak végtelenül fáradt, elképesztően motiválatlan, és undorítóan frusztrált, mert a motiválatlanság sajnos nem esik egybe azzal, hogy amúgy sem kéne semmit sem csinálnom. Nem, rohadt sok mindent kéne csinálnom, de még az ebédemet megmelegíteni is förtelmes teher.

Közben megpróbáltam összeszedni, hogy tavaly mit olvastam és kiket-miket láttam, és meglepődtem, hogy több könyv (de kevesebb film, és pláne kevesebb koncert) jött össze, mint gondoltam. Még messze nem tartok ott, ahol a teljes kiégés és betűundor előtt voltam, de hé, könyvek, és csak egy részüknek utáltam a végét! Azoknak mondjuk eléggé.

Mutatok pár háromszögletű csomót, hátha attól jobb lesz.