a vihar elmaradt

Jól van, néha a tükörben sem vagyok nagyon szép, sőt, éjjel egykor, a párás hőségtől még kócosabbra göndörödött hajjal, a szemfestékre egyenetlenül felkent szúnyogriasztóval, ernyedten fodros, furcsán szürkésbarna ruhámban például egészen sok minden más vagyok a szép helyett. Például túl fáradt, hogy érdekeljen bármi is egyáltalán még valaha az életben tizenhat óra egyenletes hőmérsékleten történő alváson kívül. És az nem most lesz.

Végtelenül régi barátok költöznek külföldre, az utolsó fröccsözésen végtelenül rég nem látott emberek, a múlt csak fény, változik, és hirtelen a folyóillatú éjszaka már egy szigettel északabbra van, tizenpár évvel korábban, a fényfüzérek egy fesztivál egymásba érő kocsmái fölött ringatóznak, nem a strandröplabda pálya magas kerítésén. Akkoriban persze jobban bírtam még az ébrenlétet és az ivást is, most már az is soknak tűnik, hogy éjfélre érek csak haza.

Külföldre költözött barát látogat haza, kitartóan iszunk a levegőtlen, zsúfolt kerthelyiségben, épp lemondok a meghívottak nagyjáról, amikor megjelennek. Itt nem mosódnak össze a képek, nincs minek egymásra vetülnie, és jó is, hogy elindulunk, mert egy pohárral később már pénteken is fel kell még kelni dolgozni.

Most álmos vagyok és kicsit szomorú, leginkább azért, mert túl fáradt vagyok, hogy érdekeljen bármi is egyáltalán még valaha az életben.

jajjjj

Oké, a fogammal nincs mit tenni, szerencsére abbahagyta a fájást is, a fogorvos szerint olyan mélyen van, hogy reális, hogy ott is marad. Remélem, hogy ott is marad.

Ettől persze (és az időjárástól is persze, nem csak ettől) én még olyan elképzelhetetlen mértékben frusztrált vagyok, hogy a levegőt rugdalom, és csak azért nem vinnyogok hangosan, mert még hárman ülnek a szobában, és dolgozni szeretnének. Este megyek baráti búcsúfröccsre, nem ártana vigyázni, hogy idegességemben ne igyam le magam, még rengeteg munkanap hátravan a hétből, szám szerint kettő.

most már tényleg

Ó, kivételesen egész kellemes min...

...eszeveszett, agyrohasztó fogfájás. A bölcsességfogam úgy döntött, mégis szeretne kinőni.

kajla

Aztán a vihar a földre csapta és eláztatta a megvadult molylepke-hadat, ami gondolatok helyett zsibongott a fejemben, hazafelé menet félúton és félálomban ettem végre meleg ételt (először a héten), odahaza pedig énekeltem másfél órát, és megittam másfél cent gint, mert keményen tolom. Utána simán csak nem aludtam el időben, akár valami hasznosat is csinálhattam volna, de nyilván nem.

De most kicsit jobb, kicsit kevésbé érzem magam aranyhalnak - mondjuk emberszabásúnak is, de az csak azért van, mert megérkeztek az első fényképek a céges hétvégéről, és hát. Nem leptek meg, eddig is tudtam, hogy nem vagyok ám olyan szép, mint a tükörben, és azt is felfedeztem már, nem csak az a baj, hogy hörcsögszabású vagyok, hanem hogy kajla is. Össze-vissza áll a hajam, a kezem, a lábam, hát ezek után csoda, ha a gondolataim is? ... Ja, ennyi, ezzel letudtam a kötelező nyári hogynézekmárki köröket, ha nem nyírnak véletlenül megint felpuhult ketrecharcosra, amint visszamerészkedem a fodrászhoz, egy ideig most csak magamban morgok.

A tükörben egyébként nagyon szép vagyok, csak mondom.

búgócsiga

Aztán a szállásadók jóindulatából megoldódott ez is, segítettek elintézni, hogy utólag tudjak neki utalni SZÉP kártyáról (MKB-nál nem úgy van ám ez, hogy csak utalok, mintha bankszámla lenne, vagy mi, de nem ám) (ó, és persze képtelenek voltak megmondani, miért nem sikerült a fizetés, mert hát érvényes a kártya, van rajta pénz... reméljük, legközelebb nem lesz vele baj?), a hagyományos pénzfélét meg visszautalták. De hát azért nem kis idegeskedés és telefonszámla volt ezt lebonyolítani, szóval továbbra is fenntartom, hogy rohadjanak meg.

Voltunk aztán Hollókőn céges hétvégén, nagyon jó volt a kaja, nagyon meleg volt az idő, nagyon sok volt a szúnyog, nagyon jó volt az egész. Mondjuk én főleg aludtam, mert nagyon jó volt a matrac is. Ezen kívül: életemben először lőttem íjjal (eltaláltam a földet), volt rajtam hollókői népviselet (nem, senki nem nézheti meg a fényképeket), ittam aperol spritzet (nekem bejött). Azóta azért most megint tudnék két napot aludni.

Amúgy pedig csak a szokásos (illetve egy kicsit rosszabb), dolgok vannak a fejemben, miért vannak dolgok a fejemben, úgy érzem magam, mint egy különösen hiperaktív aranyhal, másfél másodperc alatt felejtek el mindent, és iszonyatosan túl vagyok pörögve, miért vagyok iszonyatosan túlpörögve, és mennyire fogok összeomlani, ha vége?

mkb, a kurva anyád

Megpróbáltam kifizetni a szállásomat SZÉP kártyáról. Van rajta legalabb ötvenezer forintnyi nem lejárt zseton. A terminállal nem lehetett zsebet választani. Készpénzzel kellett végül mindent kifizetnem, vagy készpénzzel?

A kibaszott kurva anyjukat basznák meg, de tényleg. Minek kapom játékpénzben a fizetésem egy részét, ha aztán még fizetni sem lehet vele?

tompa

Lusta vagyok írni, fáradt és unott; vagy csak nem ide tartozik, amin rettentően jár az eszem; vagy csak minek. Nagyjából ezek vannak, nagyjából ebben a sorrendben.

Huszonöt év fáziskéséssel teljesen rácsavarodtam a Corrosion of Conformity-re, részint azért, mert a mellettem ülő kolléga rengeteget tanácskozik emberekkel rohadt hangosan, és a gondolataimból sem tudom végigvinni fél szót sem, nem hogy dolgozni. Vannak azért helyzetek, amikor nosztalgiával révedek vissza a kussban fordítós időkre. Oké, hogy mindig fúrtak, de hát itt is mindig fúrnak, egy félkész épületben ülünk, mindig fúrnak, mindenhol fúrnak, csak még a tetejében ordítva csocsóznak, pingpongoznak és xboxoznak is a szobánk előtt. Kifogtuk a legjobb sarkot.

A helyzet valószerűségét azt hiszem, a sötét, szűk belső lépcsőház fordulóiba festett A kis herceg idézetek lőtték ki az űrbe, néha, amikor megyek haza, úgy érzem magam, mintha egy díszletben bolyonganék. Egy nagyon furcsa világ nagyon furcsa díszletében, a kiglancolt, szinte már huszonegyedik századi Corvin sétányon a szomszédos gettómaradvány lakói vitatják meg börtönélményeiket, a plázában télen-nyáron rosszul szintetizált csokoládéaromát kevernek a levegőbe, az egész nem valóságos, eltűnhet bármelyik pillanatban, lekapcsolhatják a reflektorokat, álomszerű minden. Még az átmeneti irodával kapcsolatban sem volt ilyen bizonytalan érzésem, az minden dobozszerűsége dacára valós hely volt, szerettem, rohadt személyes és önző okokból, persze, de szerettem. Ezen a helyen viszont csak meglepődöm, amikor néha sikerül ráébrednem, hogy tényleg létezik.

Rengeteg sok mindent el kéne intéznem (lemondani, átállítani, szervizbe vinni, időpontot kérni, asztalt foglalni), csupa olyan dolgot, amihez tagolt mondatokban el kell magyaráznom idegeneknek a szándékaimat, márpedig én erre életemben sosem éreztem magam képesnek. Nem, nem lesz jobb, minél többet csinálom, a legkevésbé sem lesz jobb tőle. Szerencsére azért az élet nem csak ebből áll, néha hazafelé rajzolok a Duna-parton, írok a villamoson, és lassan már egész szépen ki tudom festeni a szememet.