...a tegnapi edzés olyan volt, hogy utána kicsit sírtam, amiért nem alacsonypadlós villamos jött.
Közben célokat kell meghatároznom magamnak, miért, ó, miért. Tudom, azért, hogy fejlődjek, de valójában nem lehetne aludni helyette inkább, mindenkinek jobbat tenne, ha csak aludnék úgy összességében minden helyett (napok óta rengeteget alszom, tényleg, de így is teljesen kész vagyok). És a meghatározott célokat bevezetni a vállalati emberkezelő rendszerbe, és három hónap múlva majd mérhetően ellenőrizzük, ez már most fáj, és közben folyamatosan végig rettentően fájni fog.
Hétvégén voltunk Győrben és szép mandala-rajzok voltak a teaház falán. Nagymamámat kiengedték a kórházból. Valamikor most már elmegyek fodrászhoz. Már csak három hét, és lesz egy szusszanásnyi szabadságom is. Majd minden jobb lesz.
volt egy pont, amikor a dolgoknak volt értelme, de persze hamar elmúlt
Nézzük naplószerűen. Szóval múlt héten voltak itt svájci kollégák a legújabb projektről, elmentünk vacsorázni és sörözni, mindenki nagyon aranyos volt, időben elindultam haza, nem is ittam sokat, nem is beszéltem butaságokat. Aztán volt a céges kiállítás, illetve előtte még aznap az éves értékelés, és ugye megittunk két sört, és mivel előtte irtózatosan szétstresszeltem magam, két sörtől is rengeteg butaságot beszéltem, de fáradt vagyok én már ahhoz, hogy igazán bánjam az ilyesmit, és öreg is, azt hiszem. Butaságokat beszélek, ez van, ha valakit zavar, ne velem igyon söröket.
Aztán csütörtök este csak hazamentem és énekeltem, az elég jó, ráadásul most épp olyasmiket is el tudok énekelni, amik tavasszal nem mentek. Szerintem nagyon ügyes vagyok, a szomszédok nem biztos, hogy értékelik a dolgot, de általában én sem szeretem, amit ők csinálnak*, szóval csak a szokásos kölcsönös lakótelepi undor. Pénteken elvonszoltam magam edződni, hogy a fenébe vagyok én képes ilyesmire, továbbra sem értem (jó, nagyjából csak az elvonszolódás megy a dologból, edzettebb még mindig nem lettem). Hétvégén megnéztem a nemHarryPotter filmet, és elmentem éjszakai írásra, ahol 11 körül kidőltem, és inkább hazakúsztam aludni. A hétvégén összesen huszonhat órát aludtam, néha szeretnék ébren lenni egy kicsit olyankor is, amikor épp nem dolgozom.
Ez a hét aztán rettentő szürke volt és fáradt, iszonyúan nem bírom a neont, és nem csak a szemem fáj, de szédülök is tőle. A vérnyomásom rendben, reggel-este mérem, tényleg csak a mocskos neontól lehetek ilyen rosszul minden november-decemberben. Szerdán volt spontán össznépi és hosszas nagyölelés a wrimókkal, vicces volt, ahogy a búcsúzkodás negyedórás körkörös ölelgetésbe fulladt, de mindenkinek jól esik néha az ilyesmi, és nem mindenki kapja meg rendszeresen (pedig bizonyítottan stresszoldó hatású! Szóval fontos). Csütörtök reggel volt hipszterkávézós kiruccanás kollégákkal, szinte mindenki cuki volt, de vannak emberek, akikről tényleg nem tudom, minek beszélek velük egyáltalán. Meg este kocsmáztunk, csodálatosan hatékony vagyok, negyed kilenckor már közepesen részegen elindultam haza, fél tízkor már ágyban voltam. A rengeteg rémálom mellé befért egy olyan is, ahol nevetségesen szép, eldugott kis hegyi tavak mellett kempingeztünk (háttérben, a tó fölötti bércen a telihold fényében fürdőző vár), illetve egy ponton kinéztem az ablakon, és jeleztem, hogy én sajnos nem itt lakom, bármennyire tetszik is, ahogy a virágzó gyümölcsfák fölött rálátni a tengerre.
Azt hiszem, egyébként jobban szeretnék olyan helyen lakni, ahol a tengerre lehet rálátni, mint ahol két forgalmas villamosvonalra, de nem panaszkodom, a két sor váltó közé legalább valahogy befér a Gellérthegy.
Aztán csütörtök este csak hazamentem és énekeltem, az elég jó, ráadásul most épp olyasmiket is el tudok énekelni, amik tavasszal nem mentek. Szerintem nagyon ügyes vagyok, a szomszédok nem biztos, hogy értékelik a dolgot, de általában én sem szeretem, amit ők csinálnak*, szóval csak a szokásos kölcsönös lakótelepi undor. Pénteken elvonszoltam magam edződni, hogy a fenébe vagyok én képes ilyesmire, továbbra sem értem (jó, nagyjából csak az elvonszolódás megy a dologból, edzettebb még mindig nem lettem). Hétvégén megnéztem a nemHarryPotter filmet, és elmentem éjszakai írásra, ahol 11 körül kidőltem, és inkább hazakúsztam aludni. A hétvégén összesen huszonhat órát aludtam, néha szeretnék ébren lenni egy kicsit olyankor is, amikor épp nem dolgozom.
Ez a hét aztán rettentő szürke volt és fáradt, iszonyúan nem bírom a neont, és nem csak a szemem fáj, de szédülök is tőle. A vérnyomásom rendben, reggel-este mérem, tényleg csak a mocskos neontól lehetek ilyen rosszul minden november-decemberben. Szerdán volt spontán össznépi és hosszas nagyölelés a wrimókkal, vicces volt, ahogy a búcsúzkodás negyedórás körkörös ölelgetésbe fulladt, de mindenkinek jól esik néha az ilyesmi, és nem mindenki kapja meg rendszeresen (pedig bizonyítottan stresszoldó hatású! Szóval fontos). Csütörtök reggel volt hipszterkávézós kiruccanás kollégákkal, szinte mindenki cuki volt, de vannak emberek, akikről tényleg nem tudom, minek beszélek velük egyáltalán. Meg este kocsmáztunk, csodálatosan hatékony vagyok, negyed kilenckor már közepesen részegen elindultam haza, fél tízkor már ágyban voltam. A rengeteg rémálom mellé befért egy olyan is, ahol nevetségesen szép, eldugott kis hegyi tavak mellett kempingeztünk (háttérben, a tó fölötti bércen a telihold fényében fürdőző vár), illetve egy ponton kinéztem az ablakon, és jeleztem, hogy én sajnos nem itt lakom, bármennyire tetszik is, ahogy a virágzó gyümölcsfák fölött rálátni a tengerre.
Azt hiszem, egyébként jobban szeretnék olyan helyen lakni, ahol a tengerre lehet rálátni, mint ahol két forgalmas villamosvonalra, de nem panaszkodom, a két sor váltó közé legalább valahogy befér a Gellérthegy.
*de tényleg, a hatodik keresztbeszomszéd egész éjszakára bukóra nyitja az ajtóm melletti folyosóablakot, mondván, hogy neki az kell a kereszthuzathoz, mert az ő lakásában csak egy falon van ablak, és másogy nem lehet rendesen szellőztetni, mint a folyosó felé (gondolom, egész éjszaka nyitva hagyja a lakásajtót, hogy szellőztessen, hát persze), reggelre aztán nálam kihűl az előszoba, a fürdő, a fél lakás. És ha becsukom a folyosóablakot, amikor este hazaérek, tizenegy körül kicsoszog, hogy kinyissa, bazmeg.
helyzet
A front sokadik napján, a végtelen álmosság vattaködében, miközben odakinn csepereg az ónos eső, és idebenn nem működik a tesztkörnyezet, nem tudom már, mit akartam írni, hatszor elaludtam közben.
Nanowrimóval pocsékul állok. Ma sminkelni nem volt időm reggel, de a fülbevalómat felvettem. Túléltem a céges kiállítást, utána megittunk két sört. Azt hiszem, ezen kívül is történtek dolgok, de ahhoz fel kéne ébrednem, hogy emlékezzek?
Nanowrimóval pocsékul állok. Ma sminkelni nem volt időm reggel, de a fülbevalómat felvettem. Túléltem a céges kiállítást, utána megittunk két sört. Azt hiszem, ezen kívül is történtek dolgok, de ahhoz fel kéne ébrednem, hogy emlékezzek?
kapkod
Hét perc múlva éves értékelés, már túl ideges vagyok mindenhez. Ahhoz is.
Összeszedtem az esti kiállításra a képeket, ki is nyomtattam őket, címük nincs, azt elfelejtettem rájuk írni. Mondjuk a jaguar5aC amúgy sem olyan költői cím.
Mostanában reggel annyira rohanok, hogy nincs időm betenni a fülbevalómat a fülembe, csak zsebre dugom a megfelelő párat, és este aztán rájövöh, hogy ó, ez szúrta úgy a combomat egész nap!
Azt hiszem, sikerült durván megfáznom.
Összeszedtem az esti kiállításra a képeket, ki is nyomtattam őket, címük nincs, azt elfelejtettem rájuk írni. Mondjuk a jaguar5aC amúgy sem olyan költői cím.
Mostanában reggel annyira rohanok, hogy nincs időm betenni a fülbevalómat a fülembe, csak zsebre dugom a megfelelő párat, és este aztán rájövöh, hogy ó, ez szúrta úgy a combomat egész nap!
Azt hiszem, sikerült durván megfáznom.
száz éve
Száz éve ért véget az I. világháború, és olyan hamar követte a második, hogy felfoghatatlan; különösen felfoghatatlan nekünk, azóta jött nemzedékeknek, akik ilyen-olyan, sokszor sanyarú és sokszor félelmetes békében, de békében nőhettünk fel. Európa nagy részén több, mint hetven éve nem volt háború. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem láttak háborút. Ez páratlan csoda, páratlan kincs, talán nem is tudjuk megbecsülni - és amennyiben nem történik csoda, nem leszünk képesek sokáig megőrizni, ez egyre biztosabbnak látszik. Pedig jó lenne, jó lenne nem átélni újra a borzalmakat, a félelmet, az esztelen pusztítást. Bízzunk a csodában. Reménykedjünk. És hajtsunk fejet azok előtt, akiknek nem adatott meg.
| Wilfred Owen: Strange meeting It seemed that out of battle I escaped Down some profound dull tunnel, long since scooped Through granites, which titanic wars had groined. Yet also there encumbered sleepers groaned, Too fast in thought or death to be bestirred. Then, as I probed them, one sprang up, and stared With piteous recognition in fixed eyes, Lifting distressful hands as if to bless. And by his smile, I know that sullen hall, By his dead smile, I knew we stood in Hell. With a thousand pains that vision’s face was grained; Yet no blood reached there from the upper ground, And no guns thumped, or down the flues made moan. ‘Strange friend,’ I said, ‘here’s no cause to mourn.’ ‘None,’ said the other, ‘save the undone years, The hopelessness. Whatever hope is yours, Was my life also; I went hunting wild After the wildest beauty in the world, Which lies not calm in eyes, or braided hair, But mocks the steady running of the hour, And if it grieves, grieves richlier than here. For by my glee might many men have laughed, And of my weeping something had been left, Which must die now. I mean the truth untold, The pity of the war, the pity war distilled. Now men will go content with what we spoiled. Or, discontent, boil bloody, and be spilled. They will be swift with the swiftness of the tigress, None will break ranks, though nations trek from progress. Courage was mine, and I had mystery, Wisdom was mine, and I had mastery; To miss the march of this retreating world Into vain citadels that are not walled. Then, when much blood has clogged their chariot-wheels I would go up and wash them from sweet wells, Even with truths that lie too deep for taint. I would have poured my spirit without stint But not through wounds, not on the cess of war. Foreheads of men have bled where no wounds were. I am the enemy you killed, my friend. I knew you in this dark; for so you frowned Yesterday through me as you jabbed and killed. I parried; but my hands were loath and cold. Let us sleep now... | Különös találkozás Mintha csatából menekültem volna, és az út Szűk alagúton vitt egyre lejjebb, át Száz titáni harc meggyűrte fal között, Tövében sok menetruhában fekvő átkozott Gondba s halálba merülve szótlan elmarad. Megbököm őket, egy ugrik, s rám mered. Szánakozva néz, felismer vak szeme, S fáradt kart emel, mint hogyha áldana. S mosolyán már látom, hogy hova jutottam; Holt mosolyán látom, ez a Pokol köröttem. Kínok kínja ül a látomásom arcán Bár a fönn ömlő vér nem jut át az ércen, S fegyverrobajt, sikolyt sem veszek már észre. – Idegen barátom, nincs okunk a gyászra! – Nincs – felel –, hacsak az el nem jött jövő, S a remény holta nem. A meg nem alkuvó Remény voltam, mint te, s a legvadabb csodát Kergettem én is, a szökdöső időt, Mi gúnyra vesz nyugalmat, szűk rendet fellazít, Megtöri az órák örök-egy közét, S ha sír, hát könnye dúsabb, mint e kárhozat. Hisz nevetésem talán nevetést szült volna, És sírásom mintha még most is élne, Bár meg kell halnia. Az igaz szó halott, S a gyilkolás fájdalma kihunyt a harc alatt. Amit mi elrontottunk, gyönyörködve nézik, Vagy még háborognak, s vérrel lobban lázuk. Tigrisfürgék lesznek, egy sem bont majd sort, Bár népeknek ássák meg léptükkel a sírt. Bátor voltam, titkokat őrzött utam, Bölcs voltam, uraltam elmém s életem, S a távozó világgal nem vonultam vissza, Hogy gőgös, védtelen tornyokban rogyjak össze. Majd kerekük az alvadt vér ha megrekeszti, Felmegyek, s a mélyen ülő vizek tiszta Igaz, szűz vérével mosom le vétkeik. Kéretlen önteném lelkem, ám e ritka ék Nem fakadhat sebből, harc gennye nem lehet! Vagy tiszta homlokon tán nem serkent vért a hit? Barátom, megöltél, az ellenség vagyok; Felismerlek, bármilyen sötétben is legyek, Épp így néztél tegnap. Leszúrtál, s bár karom Még védeni emeltem, nem volt már erőm. Jöjj, nyugodjunk... |
(megjegyzés: én fordítottam, mert ügyes vagyok, és miután készen voltam a fordítással, rájöttem, hogy mi a vers trükkje, és akkor megcsináltam elölről újra jól.. kevés versfordításomra vagyok kifejezetten büszke, de erre igen)
érzem ám a dolgok súlyát
Már legalább másfél napja nem volt egy rémálmom sem, itt lehetett az ideje, tényleg. Ezúttal sikerült a céges kiállításra ráparázni, arra a végtelen komoly eseményre, hogy az egyik munkanap után a százharminc fős cégből nyolcan kiteszünk majd pár rajzot és fotót a falra, ketten zenélnek, később süteményt eszünk. Erre. Ráparáztam. Erre. Komolyan. Nem az évvégi értékelésre*, hanem erre.
Nagyon vágom ám, mi milyen fontos épp az életemben.
Nagyon vágom ám, mi milyen fontos épp az életemben.
*oké, attól már február óta rettegek, mostanra nagyjából beépült a mentális háttérzajba.
na jól van már most már
Szóval a kelta fuksznak nagyon örültem, meg annak is, hogy előtte siukerült valamit öt perc alatt megtalálnom az egyikprojekt teljesen felfoghatatlan excel táblázat-szörnyetegében, ahol amúgy általában háromnegyed óra alatt sem találok meg semmit, hah, de most! Na, ez volt a hétfő utolsó értékelhető momentuma. Amit utána minősíthetetlenül és rettenetesen összebénáztam, azt inkább, nem is tudom, ilyen ügyetlen azért nem szoktam lenni. Tényleg nem.
Mi lenne, ha egyszer egy teljes napig jól mennének a dolgok?
Mi lenne, ha egyszer egy teljes napig jól mennének a dolgok?
lett egy instagrammmom is
Olyan nagyon fontos dolgok vannak rajta. mint hogy érkezett egy maréknyi kelta fuksz.
Elég boldog vagyok a maréknyi kelta fukszommal, bár aránytalanul drágább, mint a nem-kelta fuksz (akár már dollár fölött is van ám darabja, szörnyű). De hát kelta, és legalább huszonöt éve vágyom ilyesmire!
Elég boldog vagyok a maréknyi kelta fukszommal, bár aránytalanul drágább, mint a nem-kelta fuksz (akár már dollár fölött is van ám darabja, szörnyű). De hát kelta, és legalább huszonöt éve vágyom ilyesmire!
életjel, szokás szerint
Akarok írni már végtelen ideje, mert történnek dolgok és vannak a fejemben gondolatok, egyik sem vészesen fontos vagy érdekes, de akár le is írhatnám őket. Csak közben történnek dolgok, és olyankor inkább azokkal kell foglalkoznom, utána pedig aludnom néha, és nagyon sok mindenen gondolkozni, végtelen szellemi munka az életem, hirtelen és kiszámíthatatlan témaváltásokkal. És mostanában már egyszerre egy dologra is nehezen tudok összpontosítani.
Eltelt az október, voltam Tihanyban, megnéztem az apátságot éjszaka, a legjobb az volt, hogy lehetett mentát csipegetni a kertben, és elvben csak szaglászni kellett volna, de én nyilván inkább megettem. Voltam koncerteken is, Crippled Black Phoenixen és Life of Agony-n, és mindkettőről elkezdtem írni valamit, de egyiknek sem értem a végére. Mindig ez van. Elkezdődött a nanowrimo és már a negyedik nap rettenetesen el vagyok vele maradva. Véget ért a horror-projekt és átkerültem egy másikra, ahol be kell még tanulnom, és fárasztó dolog betanulni és csupa fárasztó dologgal van tele az életem, ahelyett, hogy csupa szórakoztató dologgal lenne tele.
Szeretnék még négy napot végigaludni és rajzolni és írni és nem azon rettegni, hogy túl fáradt leszek mindenhez, és augusztus óta* végre megint eljutni edzésre. Tartok tőle, hogy mindez nem ezen a héten lesz, mármint a négy nap alvás nyilván nem, de a rajzolás, az írás, a nem-rettegés és az edzés sem. De hátha a félig elolvasott könyvet sikerül befejeznem.
Eltelt az október, voltam Tihanyban, megnéztem az apátságot éjszaka, a legjobb az volt, hogy lehetett mentát csipegetni a kertben, és elvben csak szaglászni kellett volna, de én nyilván inkább megettem. Voltam koncerteken is, Crippled Black Phoenixen és Life of Agony-n, és mindkettőről elkezdtem írni valamit, de egyiknek sem értem a végére. Mindig ez van. Elkezdődött a nanowrimo és már a negyedik nap rettenetesen el vagyok vele maradva. Véget ért a horror-projekt és átkerültem egy másikra, ahol be kell még tanulnom, és fárasztó dolog betanulni és csupa fárasztó dologgal van tele az életem, ahelyett, hogy csupa szórakoztató dologgal lenne tele.
Szeretnék még négy napot végigaludni és rajzolni és írni és nem azon rettegni, hogy túl fáradt leszek mindenhez, és augusztus óta* végre megint eljutni edzésre. Tartok tőle, hogy mindez nem ezen a héten lesz, mármint a négy nap alvás nyilván nem, de a rajzolás, az írás, a nem-rettegés és az edzés sem. De hátha a félig elolvasott könyvet sikerül befejeznem.
*azóta sorban: sok volt a munka, egy hétig nyaraltam, négy hétig köhögtem, begyulladt a fogam, irtózatosan szédültem (gyanús, hogy minden évben akkor szédülök pár hétig, amikor elkezdjük felkapcsolni a munkahelyi neont napközben... aztán megszokja a szemem?), vagy csak nem volt egy szabad délutánom sem. Hozzáteszem, az edzéstől nem lettem sem vékonyabb, sem energikusabb, sem kipihentebb, sem szebb, viszont ritkábban állt be a nyakam és kevesebbet fájt a fejem, szóval mégis folytatni kéne.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)