szokás szerint hazajöttem, de most máshonnan

Bern nagyon szép város, nem sokat láttam belőle, de az tetszett. Utoljára Dublin volt rám ilyen hatással, pedig az nem szép város, és egész sokat láttam belőle; de az is tetszett (most ez úgy hangzik, mintha azóta sem láttam volna olyan várost, ami tetszett, pedig ez nem igaz, Saint Malo-t például látni kell és Quimperben simán laknék pár hónapot). A svájci kollégák végtelenül aranyosak, szerencsére senki sem fényképezett le, viszont ittunk vörösbort.

Aztán leszállt Budapesten a gép, nagyjából azóta fáj a fejem a nyomorult hőségtől, legyen már ősz, tényleg, vagy mit tudom én, nekem a világvége ellen sincs sok kifogásom pillanatnyilag.

ön dönt, iszik, vezet, vagy egyáltalán, mit csinál épp az életével

Most ott tartunk, hogy jövő héten életemben először üzletileg utazom, sőt, odakinn még egy céges grillpartin is részt fogok venni. Ez egyrészről nagyon jó, másrészről viszont érkezhetett volna olyankor, amikor épp nem az az elképzelésem az ideális szabadidős tevékenységről, hogy bemászom az asztal alatti legsötétebb sarokba, és álomba sírom magam, annyira alkalmatlannak érzem magam bármire mindenre.

Persze nem kéne figyelmen kívül hagyni a jó dolgokat sem, például sokszor szépen süt a nap és a héten nem volt őrjítően meleg, sőt, olyannyira tavaszi az idő, hogy felvehettem még a kék csizmámat, márpedig annál szebb+kényelmesebb nincsen. Sőt, öcsém esküvője is jól sikerült, szép volt az ifjú pár, isteni a barackpálinka, pompás a vörösbor, mindannyian jól éreztük magunkat, igazán pazar volt az egész. Még új cipőt is sikerült vennem előtte, nem nagyon elegáns, ellenben kényelmes és csillog, és egyszer sem estem hasra benne.

Ó, Istenem, azért örülnék, ha mondjuk már szeptember lenne, és egy tehetséges űrlény szimbióta megoldotta volna minden problémámat, mielőtt a játékra ráunva visszaadta nekem az irányítást, mert így önerőből ez elég ijesztő lesz.

szomorúság

Már félálomban, miután vagy negyedszerre sikerült tovább nyomnom az ébresztőt, valahogy csak összehoztam egy mondatot az elmúlt másfél hetemről.

Mostanában mindig nagyon szomorú vagyok álmomban, alighanem azért, mert az vagyok ébren is.

Látom én a lényeget.

Az a legrosszabb az egészben, hogy nem is akarnék senkivel sem beszélni róla, nagyon kevés emberrel akarok egyáltalán mostanában beszélni, és velük is csak fiktív dolgokról.

csak a szokásos

Az irtózatosan hülye hajtól, amit két és fél hete az instrukciókkal* teljesen ellentétesen vágott a fejemre a fodrászlány, irtózatosan nagydarabnak nézek ki, még annál is szélesebbnek és zsírfejűbbnek, mint amúgy**, szóval most két és fél hete ahányszor csak tükörbe nézek, vagy fényképet látok magamról, elönt a tehetetlen, tomboló undor, hogy miért kell nekem ilyen csúnyának lennem.

Ami nyilván nem teljesen jogos, mert például nem kell ilyen csúnyának lennem, például biztos tehetnék többet érte, hogy kisebb darab legyek***, a hajam pedig idővel csak visszanő valami emberi formáb; és illetve hát amennyire pedig ilyen csúnyának kell lennem, mert genetika és életkor és rossz reflexek****, azzal tulajdonképp hasznosabb lennem megbékélnem, mint minden egyes alkalommal megküzdeni az őrjöngő hisztivel.

Biztos minden más lenne, ha a családunkban nem lenne ennyire eszeveszetten fontos érték és kimondatlan elvárás a szépség, vagy ha valaha életemben legalább öt percre megfeleltem volna a családi szépségideálnak (atletikusan karcsú, szabályos vonású, és mindemellett láthatóan okos) (lehet, hogy ez soknak tűnik, de valójában a család jelentős része megfelel a kiírásnak, messze én vagyok a legalacsonyabb és egyben a legkövérebb). De a dolgok jelenlegi formájában akkora kudarcnak érzem magam, hogy a legszívesebben soha többé ki sem mennék a bejárati ajtóig sem.

*csak alul nyírd fel egy kicsit, és a fülemnél igazítsd meg, fenn szeretném, ha hosszabb maradna

**komolyan, rászoktam a nagy, hangsúlyos fülbevalókra, hogy keretezze már valami a rusnya hörcsögpofámat, hátha úgy kicsit visszabillen a vizuális egyensúly... pedig alapvetően nem is szeretem a fülbevalókat, meg be is gyullad tőlük a fülem

***csak hát úgy tűnik, amennyit leszed a több mozgás, azt visszateszi a kevesebb alvás és a stressz

****úgy értem, basszus, amilyen kínosan feszengő arcokat vágni tudok, ha tudom, hogy fényképeznek, vagy a "kérlek, ne üss meg" tartás, amit önkéntelenül felveszek, mert tudom, hogy ez (ha nem is most, de amint meglátom a végeredményt) fájni fog

nagyon fáradt és kicsit... fáradt is

Nem a szándék hiányzik a blogoláshoz, hanem minden más, úgyis mint: idő, agy, téma. Jó, ez sem teljesen igaz, mert még téma is lenne, elvégre megnéztem az Infinity War-t (szerintem elég jó lett), ismét voltam Tatán barátokkal kirándulni (furcsa volt a mráciusi havazás után most egy erős harminc fokban végigjárni ugyanazt a kört), volt Primordial és Ugly Kid Joe koncert is (mindkettő igen erősre sikerült), és ráadásul erről mind vannak gondolataim is, csak erőm nincs megfogalmazni őket.

Meg úgy igazából nem látom hasznát és értelmét sem, kevéssé társas korszakomat élem, ez van, sajnos, és itt a blogon még hagyján, de élőben néha már szóltak, hogy bunkó vagyok. Türelmet kérek.

És úgy nyolcvan óra díszdobozos alvást.

álmatlan

De hát ha nem tudok rendesen aludni; és nagyjából tudom is, miért nem tudok rendesen aludni; de nem igazán tudok vele mit kezdeni, azon kívül, hogy nem alszom rendesen; a gondolataim kezdenek egész érdekes struktúrákba rendetleneződni.

Az mondjuk jó volt, hogy a héten nem mentem minden este emberek közé. Lett volna rá lehetőség, és sok szempontból jó is lett volna ezekkel-azokkal-amazokkal a ritkán látott ismerősökkel meginni pár sört, de sok volt már az elmúlt hetekben. Vagy talán nem is az volt a sok (alapvetően nem tartom magam introvertált embernek, viszont tetszőleges társasági helyzetben csodálatosan tudok szorongani, ezért az ilyen bizonytalanabb periódusaimban irtózatosan kimerít minden baráti program), hanem az énidő kevés, nehéz eldönteni*.

*jaj, mármint nyilván az alvás a kevés, de az ébren töltött időt nézve mi a nagyobb gond.