ahogy beck mondaná

Jól van, idén nem nyertem meg a nanowrimót, ez tökéletesen illik az idei évbe, mondjuk nem lógott volna ki a tavalyiból sem (nem is tette, akkor sem nyertem meg). Nyűgös vagyok, köhögök, szeretnék egy másik világot, mert ez most épp nem tetszik, és alighanem leginkább én nem tetszem magamnak benne. Pedig kaptam szép új blúzt, szép új sálat, de ezek szerint valami másra van szükségem. Mondanám, hogy akciós Dragon Age: Inquisition-re, de az meg nem fut el a gépemen.

Ha nem lennének közel egy hete különösen nyomasztó rémálmaim, aludnék, de így ahhoz sincs átütő kedvem.

Azt hiszem, véletlenszerű 'Allo 'Allo részeket fogok nézni, hátha jól öregedtek.

a szarkák itt magányosan járnak

...márpedig az angol mondóka szerint ez bánatot jelent. Az van is, térdig ér, aztán derékig, végül nyakig, elég kinézni az ablakon, köd van és eső, a képernyőkről pedig vér ömlik ránk, halál és gyász. Szükségállapot és készültség.

Persze azért nem csak ebből áll a világ, vannak szépséges dogok is, két fehér kiskutya kergetőzik a késő délutáni napfényben, abban az igazán aranyló fajtában, ami smaragddá változtatja a füvet és lángra lobbantja az őszi bokrokat. A narancssárga labdák röpülnek, Mandula visszahozza az egyiket, Kavics labda nélkül rohan vissza. Igen, van új kutya, kölyök és egészséges, eleven kis szőrgombóc, rossz, mint az ördög, és segít betölteni azt az űrt, ami Masni után maradt.

November lévén vannak közös írások is, éttermekbe, kávézókban, hol sok, hol kevés emberrel, teázunk, nevetünk, nem feledkezünk meg a születésnaposokról sem. Másokkal egész évben rendszeresen írogatunk, most megbeszéljük a kiadói pletykákat, cikkekről egyeztetünk, én közben megakadályozom, hogy a főszereplőm szerezzen egy kutyát, de a történet több további pontján megoldhatatlan gondot okozna egy némileg varázslatos puli jelenléte. Nehéz a mesefaragók sorsa.

És szerdán fogorvos és ez most fájni fog. Remélem, az a magányos szarka baromi gyorsan szerez magának egy párt, mert kettesével már örömöt hoznak, és az most mindannyiunkra ránk férne.

nem és nem

Az a nehéz, a gyomrot megülő érzés, amiről nehéz eldönteni, hogy az alváshiány undora vagy valami másé, a véré, a halálé, a félelemé. Péntek este éjszakai write-in volt az egyik wrimónál, hatalmas pizzák és chips-halmok között ültünk az ebédlőasztal körül, időnként feltűnt egy-egy csaucsau, hogy dögönyözzük meg, és épp csak ránéztem a facebookra két „és akkor most húsz percig csak írunk” között. És akkor.

Emlékszem 2011. szeptember 11-re is, az irodában ültünk, munka helyett csak néztük és nem akartuk elhinni. Most először kicsit összeugrott a társaság, mert nem volt teljes az egyetértés, ki hogy kapcsolná a terrortámadásokhoz az egész menekültáradatot, és mindenki feszült volt és lehetetlenül, tehetetlenül dühös. Aztán beszélgettünk másról is, és volt, aki még tudott írni, én főleg csak a fogamat csikorgattam.

Ugyanezt másképp, később.

Nem jó érzés meggyújtanom a gyertyát. Letenni és menni. Semmit sem jelent. Nem hoz sem lezárást, sem feloldozást. Nem jó hallani, ahogy a Lánchídtól távolodva kezd kikopni a francia a turisták bábeli zsivajából, és akikkel Pesten jövök szemben, azok már nevetnek is. Nem sajnálom tőlük, hogy tudnak nevetni; az zavar, hogy nekem még mindig az a hitetlenkedő fuldoklás szorítja össze a torkom. Nem akarom, hogy a világ ilyen legyen.

Nem akarom, hogy ők győzzenek.

nem

Annyi mindentől félek. Én aztán tényleg mindentől félek. De Párizstól nem vagyok hajlandó félni.

csak mint mindig

Közben beteg is voltam-vagyok, fáj a derekam, fáj a fejem, fáj a bokám, fáj a vállam, igazából nagyjából mindenem fáj, legfőképp az agyam hűlt helye. Most már köhögök is. De azért voltam vicces write-ineken, és moziban is, és vettem kockás pizsamanadrágot, csak hogy a legfontosabbakat említsem. És születésnapi ebéden, és dögrováson. Ó, és sörözésen.

Igazából azóta nem söröztünk, hogy Liverpoolban voltam, kezdtem már azt hinni, hogy oda sem találok majd, és meg sem ismerem az embereket. Persze odataláltam és megismertem, és utána hosszan beszélgettünk arról, hogy milyen neműek a plüssállatok (nincs semmi aktuális súlya ennek a merőben elméleti kérdésnek, de milyen neműek a plüssállatok? Az én plüssállataim a ritka kivételektől eltekintve mindig is fiúk voltak, ott van kapásól Seamus, a jegesmedve, aki hideg, téli éjszakákon a fejemen alszik (sapka helyett), de SzóLó ötéves lányának a plüsstevéje például lány), megosztottuk a fogászati rémtörténeteinket (nem egy lövészárokban harcolunk, de többen is időnk és vagyonunk jelentős részét a fogorvosunkra áldozzuk mostanában), és nem találtunk gazdát Fleó telefonon kiajánlott macskájának.

Akarok egy macifüles kapucnis pulóvert. Most. Esetleg tegnap.

a harmadik labdák

Eléggé alibik, és az egyiken szerintem még fogok javítani, de legalább lett valami. Aztán ráborítottam a laptopra egy fél pohár vizet, és akkor elmentem aludni.

elkeseredett fintor

Ú, annyira nem szeretek ilyet írni, mert szakmai szolidaritás és miegymás, de hát most beleolvastam ebbe a könyvbe, és szóval vannak kevésbé sikerült fordítások, de ez egészen egyszerűen retek. A stílus persze ízlés kérdése, és az még nem feltétlenül minőségi probléma, hogy én nagyjából semmit sem úgy oldottam volna meg, de azért az "XY helye" (mármint lakása)) akkora utolsó csepp volt a pohárban, hogy az éves olvashatnékomat elmosta (tsodás képzavar). És hát ha csak egy-egy ilyen lett volna, azon átsiklom, mert mindenki beleálmosodik néha a szövegbe, de rég nem szenvedtem ennyire magyar olvasnivalóval. Most egyfolytában azon gondolkozom, hogy vajon a könyv tényleg olyan semmilyen (inkább rossz), mint amilyennek érzem, vagy eredetiben akár tetszett is volna, sosem fogom már megtudni, azt hiszem.