pillanat

Na, utánanéztem, ezek nem tiszavirágok, a tiszavirágok irdatlan nagyok, ezek valami másféle kérészek. A legdurvább „hámlásokat” le sem fényképeztem, mert ott aztán tényleg nem lehetett látni, mi ez az egész, de az átlagos vízszinttől (a hídláb kis alagútjának a felső hetedétől-nyolcadától) lefelé ők borítják az egész felületet. Mint valami ókori túlvilág, fakó, szárnyas lények a hideg kő birodalmában, na jó, mindez megtoldva egy kis görög mozgékonysággal, mert végül is lépjünk már túl Mezopotámián, nem feltétlenül muszáj mindennek olyan porevősen merevnek lennie.

és a szörnyeteg ismét felkelt

Megint meleg lett, most ugyan nem fog már egy hétig sem tartani a hőség, de így, az előző négy (öt?) végtelen kánikula után még ez is soknak tűnik. Most kezd leülepedni, hogy idén nem megyünk nyaralni*, úgyhogy hirtelen egészen másnak érződik a perzselő napfény is, nem, nem esik jól így sem, de sokkal jobban ott van benne az őszi ideg és sötét ígérete. Hát ez van. Nem Párizsba, nem tegnap, és még igazán nem szökött be, de bármennyire elegem van is már a nyárból, az ősz mindig elmúlás és szomorú is, és sosem voltam akkora romantikus művészélek, hogy ez engem felderítsen.**

Tegnap nagyon nem bírtam magammal, a dupla végleges gyökér-újratömés (ez most egy laza kör volt, még érzéstelenítést sem kaptam; na de legközelebb!!! Mert ez még mindig nem a vége) után lementem a Margit-híd lábához. Az elmúlt napokban annyira össze-vissza apadt-áradt a Duna, hogy hétfőn víz alatt volt az egész, csütörtökön úgy tűnt, a híd elé is simán ki lehet gyalogolni, de pénteken végül csak a hídláb oldalánál lehetett ódon cölöpöket fényképezni. Érdekes volt látni, hogy a kis folyami hajószállodák is hogy tolják a vizet, csak aztán a hullám elől sikerült épp egy megbillenő kőre fellépnem, és a fél cipőm csupa Duna lett, fujj... aztán láttam, amint egy bikinis leányzó próbál a nagy kövek közt kilábalni a partra, egyrészt úgy nézett ki, mint egy Arany János ballada illusztrációja (csuromvizes hajába burkolódzó, kerekded nőalak, minden mozdulata szenvedést sugall, bár remélem, csak a kövek gyötörték finom kis talpát, és valami csoda folytán a mindenfelé szikrázó üvegcserepeket elkerülte) másrészt hát ott. Megfürödni. Abban. Inkább ne érje többet víz a testem. Szóval láttam rengeteg tiszavirág-héjat a híd lábán, nagyon furcsa volt, már csak azért is, mert nem undorodtam tőlük annyira, mint amúgy szoktam (dolgok, amiken látszik a szelvényezett felépítésük, és nem fémből vannak), másrészt ezek alighanem a vízbe haltak, és úgy akadtak fel a híd lábára, és most fakón, összetapadva lebegnek, mintha halott pilléket hámlana a kő.

Később elkaptam egy undorítóan giccses teliholdas naplementét, majd felmentem a kedvenc hegyoldalamra (á, csak teljesen szándékosan szálltam rossz buszra, mert összekevertem a járatok számait, mert annyi eszem sincs), és hát a telihold fénye, az valami elképesztő, szerintem olvasni is lehetne. És most már egyértelmű, hogy ezek között a fák között, ebben a nap- és évszakban magamtól is felismerem a Vegát és az Arcturust (és alighanem tegnap az Altairt is megtanultam). Mivel amúgy csak a Szíriuszt és az Rigel-Betelgeuze párost, és csak télen ismerem meg (máskor még számomra is civilizálatlan időszakban vannak fenn, vagy nappal), ez nagy előrelépés. Azt is felfedeztem, hogy a csillagok és csillagképek azonosításában a sky map*** alkalmazáson kívül nagy segítségemre van, ha látszanak, bazdmeg, ami nálunk sajnos viszonylag ritka. Két hete például akkora mocsok volt a levegőben, hogy hiába volt újhold, kevesebb csillagot lehetett látni, mint most, a telihold mellett; ilyenkor mindig arra gondolok, hogy hah, és ez átmegy a tüdőmön is, amúgy meg tökmindegy, a XIX. századi Londonban is éltek emberek (és némelyikük egész sokáig). De akkor is. Ülni fenn egy közepesen kivilágítatlan hegyoldalon, hallgatni a tücsköket, és elképedve röhögni, hogy ne már, még a telihold sem lehet ennyire fényes, az megéri a nappali hőséget is.

*tudom, örüljek, hogy eddig rendszeresen voltunk, más bezzeg; örülök neki, más pedig őszintén nem érdekel, a bezzeg típusú mások pedig kifejezetten idegesítenek.

**most az összes megmaradt kis gótpontomat elvesztettem, ugye? És soha többé nem vagyok jogosult fekete csipkekombinét hordani szegecselt latex csizmával. A lábfejnél kilyuggatott fekete harisnyákól készült báli kesztyűmet is le kell adnom a kijáratnál, érzem.

***igazából ez volt az az app, amiért mindig is akartam okostelefont. Jó, ma már beismerem, hogy többet használom az emailt és a facebookot, sőt, a sima böngészőt is, de a pótolhatatlan, nagy vágy az ez volt. Csillagtérkép. Amin nem ismerem ki magam, mert a tíz legfényesebb csillagon kívül legfeljebb a bolygók ütnek át a budapesti fényszennyezésen.

A mesék meséje

Bár a klasszikus európai mesegyűjtemények közül Magyarországon a Grimm fivérek gyűjtötte történetekből így-úgy átírt és átválogatott kötetek a legismertebbek, korántsem az számít a legrégebbinek. A röviden leginkább csak Pentameron néven elhíresült (A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása) mű, Giambattista Basile kétkötetes opusza az 1630-as években jelent meg, és Grimmék is sok történetet vettek át belőle.

Cikk az SFmag.hu-n.

élménybeszámoló

Kivételesen tudom, hogy attól fáj a fejem, hogy túl sok cigarettát szívtam el, miközben Fleóval boroztunk és beszélgettünk. Igen jól néz ki az új albérletük, bár a macskák még nem érzik magukat teljesen otthon; Wilhelm beköltözött a hátam mögé, és olyan alaposan összedörgölődzte a bordó kardigánomat, hogy a végén már egészen kevert színe volt a sok macskaszőrtől, nem láttam még ennyire szőrös ruhadarabot, ne tudom, miért volt érte oda ennyire, de szabályosan beletekerte magát. Jó, legutóbb, amikor ez a kardigán volt rajtam, westie-k mászkáltak az ölemben és a nyakamban, de nem hinném, hogy ez egy macskának olyan ellenállhatatlan vonzerőt jelent.

Voltam családi múzeumozáson is, ismét megállapítottam, hogy Vasarely sokkal jobban hat ám az én gondolkozásmódomra, mint többnyire emlékszem rá. Összefutottunk szintén családi múzeumuzásukat töltő barátokkal is, aztán vacsoráztunk, én később felmentem a kedvenc hegyoldalamra, de minden tele volt csigával, úgyhogy nagyon hamar visszatértem a civilizációba, mert csiga, jaj, a csiga rettenetes dolog, és félek, hogy rálépek.

Többször söröztünk is, vagy fröccsöztünk, netán csak tésztáztunk, szóval legalább fejenként két lényegtelen részletet megtudtam róla, hogyan folyik Ausztráliába és Amerikába elvándorolt barátaim sora, több és igazán érdemi információcserére ilyenkor amúgy sincs sem idő, sem hangulat, de azért persze jó volt látni őket. Ó, és a hétfői nagy vihart is túléltem, és bölcs mértéktartásomnak (nem indulok el a kávézóból a kocsmába, amíg nem csitul az eső) köszönhetően nem ázott be a cipőm, bár ennek ellenére marhára megfáztam.

Előtte pedig meleg volt, és arra gondolni is rossz.

eső

Úgy szakad, hogy szinte el sem tudom képzelni, pár napja még milyen őrületes meleg volt, olyan, mint egy rossz álom, és most, örömömben, hogy felébredtem végre, minden áldott nap kifestem a szemem, mert végre nem fog leolvadni, de durva már, el sem hiszem. Még mindig épp elég össze-vissza sminkelek ahhoz, hogy kicsit furcsán érezzem magam,

A Burger King és a KFC többnyire tele van átvonulókkal, de a Subwayben egyetlen fejkendős nőt látni, ő is a szakadó eső miatt húzta fel a fejére a virágos sálat. Nos, igen, itt a szendvicsek fele szalámis, sonkás vagy szalonnás,  nem a marha és a csirke dominál, bár a fene sem tudja, hogy amúgy mennyire halal a gyorskaja. Nagyon látványos, hogy milyen hirtelen duzzadt fel az emberáradat, ez tényleg népvándorlás, és aki nem tartja félelmetesnek, az elég vaskos fejezeteket hagyott ki történelemből. Nem, nem mondom, hogy zavarjuk haza mindet. És építsünk kerítést, még magasabbat, az hatékony (a szerb érzelmű őzek és vaddisznók ellen). Nem tudom, mi a megoldás, nem lehet befogadni még két kontinensnyi embert, és a francia, angol, német példa azt mutatja, hogy sokkal felkészültebb országok sem tudták integrálni az érkezőket. De a népvándorlásokat emlékeim szerint nem nagyon szokták tudni csak úgy, békés útlevél-ellenőrzéssel megállítani, és ez némileg aggaszt.

Másfelől viszont aki itt van, aki átutazik, az nem ellenség, nem bűnöző, nem kell gyűlölni, meghurcolni, hashajtóval összekevert ételt-italt adni neki, azt fogadhatjuk együttérzéssel, míg itt van, bánhatunk vele úgy, mint nehéz helyzetben lévő emberrel. Mert az. Nem értem, miért nem lehet egyszerre empátiával, emberséggel és józan aggodalommal nézni a helyzetet, miért csak szélsőséges állításokban lehet gondolkozni, hogy kötelességünk mindenkit befogadni és támogatni vagy tüntessük el mindet, amíg még mi vagyunk többen. Ha a lehetőségeinket meghaladó kötelezettséget vállalunk magunkra, annak csak összeomlás lehet a vége. Ugyanakkor az európai értékrendbe tényleg nem fér bele, hogy láthatóan, észlelhetően és számon kérhetően mindenfajta szolidaritást megtagadjunk az elesettekkel.

Mindegy is, legalább a tavalyi apokaliptikus főijesztegetést lenyomtuk, és az ebola ellen van már védőoltás. Valahogy az idei világfélelmekkel is elbánunk. Vagy nem, és majd inkább ők bánnak el velünk, és az nem lesz olyan vidám, de hát nem lehet minden tökéletes.

perszeizék

Tegnap úgy másfél órára teljesen jó volt minden, ültem a kedvenc mandulafámon, hűvös szellő fújt, a tücskök már majdnem túlordították a Szigetet, és csak kicsit zavart, hogy egy elhagyatott mező közepén is olyan világos van, hogy 1) olvasni tudnék 2) nem látom a hullócsillagokat, bár a telefonom szerint a fény- és légszennyezésen* kívül a szomszédos fa is takarta őket. Aztán persze idővel haza kellett ballagni, vissza a fojtó melegbe és a teljes agyhalálba, egyfolytában álmos vagyok, mert sosem tudok rendesen aludni, rám olvad a párnahuzat, a szokásos. Már csak pár nap. Már csak pár nap.

*nappal is látszott, hogy brutális szmog-por van a levegőben, este alig egy tucatnyi csillag vitte át a mocskot, rémes. És ebben élünk, ha a negyvensok fok nem lenne elég rossz.

jégkondicionálás

Beültem egy kávézóba, hogy egy kicsit ne legyen melegem, hátha akkor működni fog az agyam, és haladok dolgokkal; a terv annyiban bevált, hogy most iszonyatosan fázom, és alig várom, hogy feltöltsön a netbook és végre leléphessek innen. Semmi sem elég jó nekem, de szerintem az, hogy kb. tizennyolc fokra hűtenek, amikor odakinn lazán van negyven, az mindenkinek elég rossz.

Már csak macskákkal, apokalipszissel és csomókkal tudok álmodni, például, hogy miközben épp egy vidéki paplakot próbáltunk elfoglalni a pusztulás utáni órákban (a bal farmerzsebemből kilógott az a pár tartalék cipő, amit a Budapest evakuálása előtti utolsó pillanatban már nem tudtam begyömöszölni az előírt egy hátizsákba), és agyon örültünk, hogy cserépkályha van a szobákban, és nem fogunk megfagyni, leszedtem egy vörös cirmost az ajtófélfa fölül, hogy jé, hát végre, pont ilyen lusta dögre volna szükségem a következő rajzhoz. Persze nem tudom, hogy a civilizáció összeomlása után pontosan hol, kinek és miért akartam macskás kifestőkönyvet csinálni, de ez nem az álmok szokásos logikátlansága, azt hiszem, ébren sincs több eszem.

És most végre elmegyek felolvadni egy kicsit. Aztán rögtön utána elolvadni. De az is lehet, hogy kilépek az ajtón, és egyből szublimálok.

ó, jaj

Visszatért az elmondhatatlan meleg, és állítólag még marad két hétig, nem tudom, nincsenek terveim a jövőre nézve, szerintem belátható időn belül inkább elolvadok. Többnyire nem tudom eldönteni, hogy hallucinálok a melegtől, vagy tényleg csak bizarrabb az élet, vagy legalábbis a díszletek, amik között zajlik. Impatienttel voltunk moziban és kivételesen sörözni, nem borozni, jó volt ez is, csak aztán nagyjából alig értem haza és aludtam el, már fel is ébresztett a napsütés, és teljesen vámpírnak érezhettem magam, hogy áááá, éget, ááá, meghalok.

Amúgy mag büszke lehetek magamra, legalább három internetes hirigbe nem ugrottam fejest.

közben

A kaleido-mandaloszkópos blog eljutott az 500. bejegyzéshez, sőt, már túl is lépte, de ennek örömére meglehetősen véletlenszerű fázisokban dokumentáltam, hogy is készülnek a csomózott állatok. Jó, angolul van a szöveg, de éktelenül lusta vagyok fordítani, és a képek amúgy is magukért kéne, hogy beszéljenek.

eh

Igazából sok oka van annak, hogy nem írok, időhiány, agyhiány, és a félelmek, hogy ezzel ezt bánthatom meg, azzal azt, ezzel ennek szolgáltatom ki magam, azzal annak. Igen, sajnos a régi rossz reflexek visszatértek, ne mondj semmit senkinek, amíg nem muszáj, abból még sosem volt... ööö izé, abból már épp elégszer volt épp elég nagy baj, és a túloldalról is pontosan tudom, mekkora ostobaság, volt, hogy nekem nem tudtak elmondani dolgokat, és rettenetes érzés volt. Mondjuk nem vagyok benne biztos, hogy kinek lenne rettenetes érzés, hogy hallgatok, mert nem érzem, hogy valójában bárkit érdekelne, amit mondanék.

Szakadoznak körülöttem barátságok, azt hiszem, és valahol ez természetes, az emberek változnak, én például zárulok be, érzem, ahogy rám csukódik a saját világom, hiába küzdök ellene.