Egyébként a múlt hétvége sem volt eseménytelen, például csütörtökön voltam Grafikuslánynál, tőle szereztem be az istenmentes náthát, ami csak kellemetlen, de nyilván nem komoly, elvégre ő is kibírta, pedig ő csak kamillateát ihatott így, szülés előtt egy hónappal. Vittem hozzá hőre keményedő gyurmát, hogy csináljunk kis cipellőket a Monster High babáinak, egész sikeresek voltunk, bár én azért éreztem azt a bő két év kihagyást az ujjaimban. Nem tartottam magam az eredeti elképzeléshez, de egész jó lett, mondjuk mennyivel jobb lenne, ha értelmes problémákon tudnék annyit agyalni, mint hogy milyen kiegészítőket lehet összegyurmázni egy baba-franchise-nak.
Pénteken már nyűglődtem, de aztán szombaton elmentem write-inre, ahol egyrészt írtunk, másrészt rengeteget röhögtünk. Mondjuk ezúttal a hangosan sikítozó lány is lenn volt, ami erősen megnehezítette az írást, mert ő akkor is sikítozott, amikor más írt volna. De hát Istenem, tizenhét éves, én felnézek rá, amiért tizenhét éves, és egyáltalán ki mer menni az utcára, hát még emberek közé, nekem ez annak idején azért nagyon nehezen ment. A többiek szerencsére nem sikítoztak, és jaj, hát annyira végtelenül szeretetreméltóak, tényleg, és olyan fiatalok, és szépek, és lelkesek, és olyan végtelenül bájosak, hogy még féltékenykedni sem tudok rájuk. Persze, el fogják baszni ők is, de hátha mégsem. Jó lenne, ha mégsem.
Write-in után siettem tovább, mert Adeptussal megbeszéltük, hogy megnézzük az Interstellart. Jó két éve nem találkoztunk, már ideje volt. A filmtől kicsit féltem, metr úgy tűnt, ez pont olyasmi, amit az emberek zöme szeret, és én nagyon tudok utálni – aztán legnagyobb meglepetésemre egyik sem, csak egy ilyen „jó, hát ez is megvolt” érzés maradt utána. Szép, látványos, bele lehet merülni, mint a mocsárba, de hát azért arra oda kell figyelni, hogy az ember véletlenül se gondolkozzon rajta, de tíz másodpercet sem, mert onnantől kezdve már nem jó.
Ehhez persze hozzátartozik, hogy két olyan ordas scifi közhely is van benne, amit én nem értek. Az első az az, hogy ha képesnek véljük magunkat arra, hogy idegen bolygókat terraformáljunk, akkor a saját keresztbetolt bolygónkkal miért nem tudunk megbirkózni? Van egy bolygó, amin van felszín meg víz meg csak kicsit tök más gravitáció, na, hát ott sokkal egyszerűbb lesz megvetni a lábunkat, mint arra kitalálni valamit, hogy a monokultúrában termelt gabonaféléket megtámadta a penész. Sokkal egyszerűbb a nulláról felhúzni egy bioszférát, mint egy fertőzést megállítani.
Aztán lehet, hogy tényleg. Csak nekem nem tűnik logikusnak.
A másik, hogy úgy szeretnék már egy science fiction típusú filmet, ahol valaki belevezeti az űrhajót egy fekete lyukba, és kész, soha többé semmit nem tudunk róla, még csak azt sem, hogy meghalt. Bement a fekete lyukba, onnan ki már nem jönnek dolgok, kész, ennyi. Nincs transzdimenzionális szeretetkedés, sem időutazás, sem a férgebbnél is férgebb lyuk, nincs semmi, amiről nekünk tudnunk kéne. Nekiment, ennyi. Fekete lyuk. Ilyesmikről álmodozom.
No mindegy, a film után még megittunk némi sört és beszélgettünk, tök jó volt. Aztán másnap elhatalmasodott rajtam a borzalmas nátha, és akkor onnantól kezdve pár napon át volt tea és tea és néha nyifogtam, hogy jaj már, de unom a teát. Később már minden mást is untam, beleértve az egész világmindenséget, tudjátok mit, nem vicces.
Persze állítólag nem eshet örökké, de pillanatnyilag elég csak kinéznem az ablakon, hogy ebben erősen kételkedjek.
je ne regrette rien
Ültem az asztalnál, előttem egy mélytányérban a leves, egy bögrében a kávé. Fogtam a cukrot, és lassan, ráérősen beleöntöttem.
A levesbe.
Nyilván.
Teljesen kiütött a nátha, ez most valami fertőzés volt, én az időjárásnak megfelelően viselkedtem, pedig zokoghattam volna hajadonfőtt az ónos esőben, mármint ha annál is hülyébb lennék, mint amilyen vagyok. De nem, semmi ilyet nem tettem, és most mégis itt ülök zombiformán, utálom már minden teám; bár persze a sok köhögéstől legalább olyan noir hangom van, mintha az éjjel ét doboz cigarettát szívtam volna el a liter scotch mellé, és nem a mentateát váltogattam volna bodzával és kamillával. Most kéne franszia sanzonokat feldörmögnöm lemezrecsegést utánzó effektekre, hogy valami hasznát is érezzem ennek az egésznek.
Két nap múlva osztálytalálkozó, a szervezők még nem írták meg, hol, remélhetőleg nem azért, mert ők sem tudják – különben igen mókás lesz, ahogy huszonpár ideges negyvenéves próbál szabad asztalt keresni a belvárosban. Szombat este. Jaj, de nagyon elment a kedvem ettől is időközben, öreg vagyok én és nyomorult, nem bírok már inni sem, józanul meg nem lehet ezeket a dolgokat elviselni. Majdnem az írtam, hogy ép ésszel, de azért az durva lenne, ha ilyesmi egyáltalán felmerülne velem kapcsolatban.
A levesbe.
Nyilván.
Teljesen kiütött a nátha, ez most valami fertőzés volt, én az időjárásnak megfelelően viselkedtem, pedig zokoghattam volna hajadonfőtt az ónos esőben, mármint ha annál is hülyébb lennék, mint amilyen vagyok. De nem, semmi ilyet nem tettem, és most mégis itt ülök zombiformán, utálom már minden teám; bár persze a sok köhögéstől legalább olyan noir hangom van, mintha az éjjel ét doboz cigarettát szívtam volna el a liter scotch mellé, és nem a mentateát váltogattam volna bodzával és kamillával. Most kéne franszia sanzonokat feldörmögnöm lemezrecsegést utánzó effektekre, hogy valami hasznát is érezzem ennek az egésznek.
Két nap múlva osztálytalálkozó, a szervezők még nem írták meg, hol, remélhetőleg nem azért, mert ők sem tudják – különben igen mókás lesz, ahogy huszonpár ideges negyvenéves próbál szabad asztalt keresni a belvárosban. Szombat este. Jaj, de nagyon elment a kedvem ettől is időközben, öreg vagyok én és nyomorult, nem bírok már inni sem, józanul meg nem lehet ezeket a dolgokat elviselni. Majdnem az írtam, hogy ép ésszel, de azért az durva lenne, ha ilyesmi egyáltalán felmerülne velem kapcsolatban.
tényleg tök egyszerűek, nem?
De a legnagyobbra még így is ráférne némi munka (a hátsó lábról lejövő ív nagyon üres, kéne oda valami, és akkor már esetleg... jaj ne).
fekete, fehér, igen, igen
Szóval a facebookon kaptam olyan felkérést, hogy öt napon át fényképezzek feketén és fehéren, és ezt osszam is meg a közzel. A gondok ott kezdődtek, hogy így, közel két év ismeretség után rá kellett jönnöm, hogy a gépem nem tud fekete-fehér képeket csinálni, csak olyat, hogy fekete, fehér, és egy szín, teszem azt, piros. Ezzel a beállítással jól végigfényképeztem egy esős november délutánt, lettek közte egész csinos darabok is, de rájöttem, hogy igazából én a régi fényképeim között is garázdálkodhatnék. Mert van jó pár olyan erősen színhiányos darab, hogy akár fekete-fehérnek is elmenne, és van olyan is, ami fekete-fehérben is simán lehet olyan erős, mint színesben volt. Így végül az öt friss helyett 5x3 régi mellett döntöttem, laza téma szerint. Íme.
és még hideg is van
Nyolc nap múlva osztálytalálkozó, tulajdonképp meglep, hogy csak most kezdtem el hülyeségeket álmodni róla. Például, hogy a Vidámparkba szervezték, ami álmaimban részint egy, a fél Margitszigetet beterítő kemping-strand-kaszinóváros (ötvözve a hatvanas években épült fürdőtelepek naiv és kissé lerongyosodott báját, a romkocsmákat, a bécsi Pratert, ás a Szigetet), részint pedig az a darabka ijesztő és meredek magashegység, ami a Normafa helyén lakik. Szóval egy sziget, ami egy hegycsúcs. És színesek rajta az utcák, és minden este karnevál van, a görög filozófusoknak külön játszótere a még lakható terület szélén (mögötte egyik irányban szakadék, másik irányban sziklafal), az opikusoknak múzeuma és foglalkoztatóháza, na, hát ide szerveztük álmomban az osztálytalálkozót. Az igazi, azt hiszem, sokkal bizarrabb lesz.
Mondjuk addig kezdeni kéne valamit azzal, hogy jeléül és okán annak, hogy ebben az országból szándékosan Kafka-karikatúrába torzított létesíményben élek, már megint véresre rágtam az ujjaimat; játszottam volna inkább aknakeresővel, attól eltekintve, hogy azt sikerült letörölnöm minden gépről. Minden szinten aggasztó dolgok vannak, és ezek nyilván összefüggenek: egy ilyen rendszerben, ami ennyire nyilvánvalóan ellensége az erkölcsnek és a közjónak, ahol milliók életét teszik tönkre vitathatatlan szándékossággal, nem lehet elvárni, hogy bárki tisztességes legyen (és mondjuk kifizesse a tavaly leadott munkám). És ettől nekem sem megy, és ettől, áh, hagyjuk, nekem amúgy sem megy semmi, és ami netán véletlenül menne, abból őszinte jószándékkal csinálnak nyomasztó terhet az emberek.
Nem lesz meg idén a nanowrimo, huszonegyedike van, és tizenkétezer szónál tartok, ez is nyomaszt, mert közel sem szeretek annyira kudarcot vallani, mint amilyen gyakran megteszem. Sokkal jobban nyomasztana, ha nem tudnám, hogy azért rendesen írok egész évben, akkor is, ha ennek háromnegyed része abszolút csak saját szórakoztatásra megy; de a két november között azért összekapartam három és fél nanowrimónyi szöveget, úgy, hogy a cikkeket (nem mintha idén mérhető mennyiséget termeltem volna) és a blogposztokat nem számoltam bele. Jó, a verseket viszont igen, de azért olyan ritkán van. Szóval oké, ez a november nem a szavak hónapja (terjesszük ki az egész évre), de azért na. Írok. Legfeljebb senki nem látja (de eddig sem látta úgysem).
Mondjuk addig kezdeni kéne valamit azzal, hogy jeléül és okán annak, hogy ebben az országból szándékosan Kafka-karikatúrába torzított létesíményben élek, már megint véresre rágtam az ujjaimat; játszottam volna inkább aknakeresővel, attól eltekintve, hogy azt sikerült letörölnöm minden gépről. Minden szinten aggasztó dolgok vannak, és ezek nyilván összefüggenek: egy ilyen rendszerben, ami ennyire nyilvánvalóan ellensége az erkölcsnek és a közjónak, ahol milliók életét teszik tönkre vitathatatlan szándékossággal, nem lehet elvárni, hogy bárki tisztességes legyen (és mondjuk kifizesse a tavaly leadott munkám). És ettől nekem sem megy, és ettől, áh, hagyjuk, nekem amúgy sem megy semmi, és ami netán véletlenül menne, abból őszinte jószándékkal csinálnak nyomasztó terhet az emberek.
Nem lesz meg idén a nanowrimo, huszonegyedike van, és tizenkétezer szónál tartok, ez is nyomaszt, mert közel sem szeretek annyira kudarcot vallani, mint amilyen gyakran megteszem. Sokkal jobban nyomasztana, ha nem tudnám, hogy azért rendesen írok egész évben, akkor is, ha ennek háromnegyed része abszolút csak saját szórakoztatásra megy; de a két november között azért összekapartam három és fél nanowrimónyi szöveget, úgy, hogy a cikkeket (nem mintha idén mérhető mennyiséget termeltem volna) és a blogposztokat nem számoltam bele. Jó, a verseket viszont igen, de azért olyan ritkán van. Szóval oké, ez a november nem a szavak hónapja (terjesszük ki az egész évre), de azért na. Írok. Legfeljebb senki nem látja (de eddig sem látta úgysem).
kéne rajzolni valami tök egyszerűt
De tényleg. Elegem van már belőle, hogy mindig túlbonyolítom.
Hát nagyon nem megy ez nekem.
Hát nagyon nem megy ez nekem.
jé, dolgok, és történtek, de fura
És aztán megint volt társas életem, főleg hétvégén, a dolgok hajlamosak hétvégén lenni, most például sci-fi nap volt, ahová főleg azért mentem, hogy felmarkoljak mindenféle lefordított könyvet, és találkozzam emberekkel, ennek persze az lett a vége, hogy vásároltam is, igazi könyveket, és alá is írattam, és hah, most van nekem saját és névre szóló, és az egyikbe még nagyon helyes macskát is rajzolt nekem a szerzője, tök jó, tök jó.
Majd megittunk egy sört és én megettem egy fél chili con carnét is, a másik felét kis műanyag dobozban vittem tovább magammal, és mentem éjszakai write-inre, mert nanowrimo, és most először kipróbáltuk az éjszakai közös írást. Egy gimnáziumba bezárva. A kiskorúakra való tekintettel józanul. Mondjuk ennek sok jelét nem mutattuk, amikor éjjel háromkor Chumbawambára ugráltunk páros lábbal és Queent karaokéztunk, aztán a többiek (kivétel nélkül 25 év alatt, szóval te jó ég) még modern slágereket is, aztán ugráltunk még egy kicsit, majd mindenki visszaült gépelni. Igazából nagyon vicces volt, bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy az, hogy olyan másfél-kétszer olyan idősen, mint a többiek, ott idétlenkedek, az most akkor szánalmas, vagy sem, kicsit hajlok arra, hogy nem és sem, ellenben szomorú, de lehet, hogy csak azért gondolom, mert másnap iszonyú fejfájásom volt (kettős front) és attól mindig szomorú vagyok.
Írtunk együtt aztán valamivel kevésbé gimnazista barátokkal is, akik nem csak novemberben szoktak írni (kivétel Noiz, aki ugye egy darab permanens novembert hordoz maga körül, szóval neki minden hónap nanowrimo) (és egyébként írt!!!), és ittunk kávét, és kellett is, mert ez az idei november igazán tökélyre fejlesztette ezt a taknyos-nyákos időjárást, amikor még ahhoz is kéne egy kávé az embernek, hogy a kávéjáig elmenjen. A kávéja gondolatáig. ElzzzZZzzzzzZZZz
Pénteken pedig (ez még nem az időutazás, még cska cspaongok) Fleó és Virgonc ruhát vásároltak, majd mindhárman parfümöket szagolgattunk. Sőt, kávét is ittunk, nem is tudom, mivel lehetett volna még teljesebbé tenni a pláza-élményt, talán ha a végén beülünk egy filmre, vagy kipróbálunk egy ingyen sminket, de hát mindent nem lehet mégsem. Ó, és szerdán nagyszerű furcsa kocsmákat fedeztünk fel Búvárzenekarral, és tökéletes szőlőpálinkát, nocsak, milyen sok minden belefért ebbe a múlt hétbe, hah, ennek a hétnek nagyon kell kapaszkodnia, hogy beérje (és csak jó dolgoknak ér történnie, nyilván).
Majd megittunk egy sört és én megettem egy fél chili con carnét is, a másik felét kis műanyag dobozban vittem tovább magammal, és mentem éjszakai write-inre, mert nanowrimo, és most először kipróbáltuk az éjszakai közös írást. Egy gimnáziumba bezárva. A kiskorúakra való tekintettel józanul. Mondjuk ennek sok jelét nem mutattuk, amikor éjjel háromkor Chumbawambára ugráltunk páros lábbal és Queent karaokéztunk, aztán a többiek (kivétel nélkül 25 év alatt, szóval te jó ég) még modern slágereket is, aztán ugráltunk még egy kicsit, majd mindenki visszaült gépelni. Igazából nagyon vicces volt, bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy az, hogy olyan másfél-kétszer olyan idősen, mint a többiek, ott idétlenkedek, az most akkor szánalmas, vagy sem, kicsit hajlok arra, hogy nem és sem, ellenben szomorú, de lehet, hogy csak azért gondolom, mert másnap iszonyú fejfájásom volt (kettős front) és attól mindig szomorú vagyok.
Írtunk együtt aztán valamivel kevésbé gimnazista barátokkal is, akik nem csak novemberben szoktak írni (kivétel Noiz, aki ugye egy darab permanens novembert hordoz maga körül, szóval neki minden hónap nanowrimo) (és egyébként írt!!!), és ittunk kávét, és kellett is, mert ez az idei november igazán tökélyre fejlesztette ezt a taknyos-nyákos időjárást, amikor még ahhoz is kéne egy kávé az embernek, hogy a kávéjáig elmenjen. A kávéja gondolatáig. ElzzzZZzzzzzZZZz
Pénteken pedig (ez még nem az időutazás, még cska cspaongok) Fleó és Virgonc ruhát vásároltak, majd mindhárman parfümöket szagolgattunk. Sőt, kávét is ittunk, nem is tudom, mivel lehetett volna még teljesebbé tenni a pláza-élményt, talán ha a végén beülünk egy filmre, vagy kipróbálunk egy ingyen sminket, de hát mindent nem lehet mégsem. Ó, és szerdán nagyszerű furcsa kocsmákat fedeztünk fel Búvárzenekarral, és tökéletes szőlőpálinkát, nocsak, milyen sok minden belefért ebbe a múlt hétbe, hah, ennek a hétnek nagyon kell kapaszkodnia, hogy beérje (és csak jó dolgoknak ér történnie, nyilván).
mint a nagyok
Egy akadályt legyőztem, és utána négy napig dorbézoltam, nem egészen azért, mert megérdemeltem, hanem mert mindenki abba a négy napban volt a városban / kíváncsi rám, és volt olyan, hogy egyszerre négy helyen kellett volna lennem, de persze ennyire nem vagyok még tehetséges.
Szóval lasagnáztunk fűtött teraszon, és söröztünk baráti kiskocsmában, és ettem májas hurkát a családdal (vérest csak azért nem, mert a nagymamám csak ebéd után vágta el a kezét), és megnéztem Jud kiállítását és a vonatkozó megnyitót, és aztán a világ legfölöslegesebb filmjét, és sajnos most megint hónapokig nem látom majd anyukámat, ami a sok nagy jóság után szomorú.
Próbáltam farmert vásárolni, és milyen dolog már, hogy a hozzám hasonló darabokra is már csak skinny, super skinny, slim fit és jeggings van, én a nadrág szárát szeretem ráhúzni a csizmámra, nem fordítva. Hová tűntek a bootcut és bootleg (ah, flare-ről már nem is álmodok) szabások, már sima egyenes szárú nadrágot is alig találni, teljesen kétségbe vagyok esve.
Közben elvesztettem a pendrive-omat, rajta másfél napi munkámmal (mondjuk erősen átmulatott és átaludt másfél nap volt, de akkor is), kiesett a zsebemből a sok próbálgatás közben, de szerencsére meglett, de jó, de jó, mondjuk utána rögtön meghibásodott, de közben még épp sikerült lementenem róla dolgokat. Kéne nekem egy elveszthetetlen-meghibásodhatatlan pendrive, ami ráadásul automatikusan mindenből oda ment és másol példányokat, ahova kell. Vagy kéne nekem egy új fej, de ezt már mondom egy ideje.
Szóval lasagnáztunk fűtött teraszon, és söröztünk baráti kiskocsmában, és ettem májas hurkát a családdal (vérest csak azért nem, mert a nagymamám csak ebéd után vágta el a kezét), és megnéztem Jud kiállítását és a vonatkozó megnyitót, és aztán a világ legfölöslegesebb filmjét, és sajnos most megint hónapokig nem látom majd anyukámat, ami a sok nagy jóság után szomorú.
Próbáltam farmert vásárolni, és milyen dolog már, hogy a hozzám hasonló darabokra is már csak skinny, super skinny, slim fit és jeggings van, én a nadrág szárát szeretem ráhúzni a csizmámra, nem fordítva. Hová tűntek a bootcut és bootleg (ah, flare-ről már nem is álmodok) szabások, már sima egyenes szárú nadrágot is alig találni, teljesen kétségbe vagyok esve.
Közben elvesztettem a pendrive-omat, rajta másfél napi munkámmal (mondjuk erősen átmulatott és átaludt másfél nap volt, de akkor is), kiesett a zsebemből a sok próbálgatás közben, de szerencsére meglett, de jó, de jó, mondjuk utána rögtön meghibásodott, de közben még épp sikerült lementenem róla dolgokat. Kéne nekem egy elveszthetetlen-meghibásodhatatlan pendrive, ami ráadásul automatikusan mindenből oda ment és másol példányokat, ahova kell. Vagy kéne nekem egy új fej, de ezt már mondom egy ideje.
mindezt egy levegővel
Az őszi célkitűzéseimből egyet már három hetedéig teljesítettem, szóval a Can vei la lauzeta... első másfél versszakát egész üzembiztosan tudom, ami azért kemény, mert még annyira sem bomlik szavakra, mint a Liebestod, pedig németül nem nagyon beszélek, vagy tetszőleges Verdi, pedig olaszul még annyit sem. Jó, hát a „per mort li respon” még nincs meg teljesen, és egyáltalán, mit rinyál ez (az okcitán, meg a világ egyik leghíresebb trubadúrjáról van itt épp szó, jelzem), és különben is, miért nem Beatriz grófnő sirámai érdekelnek engem, ha már (nő vagyok, és akkor épp a nőknek is volt szava), és miért nem a mondanivaló, hanem a dallam és az előadásmód, bár az az igazság, hogy az egész keresgélést Bernart de Ventadornnál kezdtem, és aztán Raimon de Miravalt már például egy vaskos kötegből választottam ki, és azt hiszem, ez az A penas sai don m’apreing inkább tartozik az internet csodálatos balesetei közé, mint az elvárható értelmezésekhez. Engem a végtelenségig lenyűgöz, hogy nem tart szabályos ütemet, hanem ahol elkapja a hév, ott szinte hadar, és igazából már csak ezért az egy videó is akkora rácsodálkozás és inspiráció számomra, hogy csak azért nem mondom, hogy pusztán az én rádöbbenésemért megérte felvennie és feltennie az elkövetőnek, mert szerény pályám dacára épp elégszer kaptam meg az „és megváltoztatta az életemet” vallomást ahhoz, hogy tudjam, ennél nincs és nem létezik több és nagyobb, és mégis, pontosan a metrikus lófaszt lehet kezdeni vele.
fáj a fejem
Olyan sokáig minden más bajom volt, hogy most egészen meglep.
Mondjuk továbbra is van minden más bajom, de ma hurkát fogunk ebédelni, szóval nem reménytelen az élet..
Mondjuk továbbra is van minden más bajom, de ma hurkát fogunk ebédelni, szóval nem reménytelen az élet..
egy nap az életemben, amikor történt valami
Amúgy ilyen csodálatos dolgok akadályozták, hogy pénteken ne éjjel tizenegy után fejezzem be a novellát, aminek meg kellett lennie (nem tudom, miért találtam ki, hogy Halloweenkor nekem másvilágias novellát kell feltennem, de valamiért úgy dereng, hogy Neil Gaiman tehet róla. Mármint az, hogy szerinte ilyenkor ijesztő könyveket kell olvasni hangosan. És ezek szerint számomra ez áll hozzá legközelebb? Mintha lennének szövegértelmezési gondjaim, sebaj, az csak a szakmám...), mint hogy.
Jött Edem, és ebédeltünk rettentő finomat, és utána kávéztunk is rettentő finomat, és beszélgettünk nagyot, és amúgy teljesen vicces, hogy áradozott valamiféle kivis ciderről, és nem egész két napra rá beszéltem a húgommal, aki Liverpoolban él, és akkor is szóba került ugyanaz a cider (azt mondta, azzal vigasztalja majd magát, amiért nem tudunk neki skype-on feketeerdő tortát küldeni). Valamint hozott nekem whiskyt! És vannak rajta majmok! És majd egyszer ha ünnepi alkalom lesz, akkor ki is bontom, mert ez azért nem az a kategória, amit az ember csak úgy megiszogat, ezt izé, nagyobb átéléssel iszogatja meg.
Aztán mire a kávét is kivégeztük, nagyjából mennem is kellett már NaNoWriMo kick-off partira, és azt hiszem, most, hogy ötödjére veszek már részt benne, nem fogom elmagyarázni, mi ez. Tavaly lekéstem a kick-off bulit, mert épp kétségbeesetten gépeltem be a villamoson kitalált novellát az Oktogonon a Burger Kingben (és hát azon már akkor is éreztem, hogy félig költészet, és egészen büszke vagyok rá), idén viszont még annyira csak félkész ötletek voltak a fejemben, ahogy a helyszín felé közeledtem, hogy semmi értelme nem lett volna ezért megkurtítanom a programomat. Szomorú is lett volna, mert nagyon jól sikerült, írtam már, ugye, hogy én nagyon szeretem a wrimókat? És főleg csak miattuk veszek részt az egészben? Mert annyira kedvesek és szeretetreméltóak? És egyre többen vagyunk. Most már szinte nem is fértünk el, több sorban és kígyózva ültünk, de jó volt a társaság és a hangulat, és érdekesek az emberek. Hamar kiderült, hogy gyakorlatilag mindenki beszél angolul, de a magyarral az idén itt író külföldieknek van egy kis gondja, így nagyjából a bemutatkozás is angolul ment, aztán én az egyik nemzetközi csücsökben találtam magam, és roppant izgalmas dolgokat tudtam meg, például arról, hogy a francia regényírók miért szeretnek E/1-ben írni (állítólag akár 5-6 különösen bonyolult múltidőt is megspórolhatnak vele az E/3-hoz képest) (ezen a ponton rájöttem, hogy sosem fogok megtanulni franciául), vagy hogy a Supernatural sorozat és Tom Hiddleston rajongói származástól függetlenül ugyanazon a frekvencián sikítanak, ha eszükbe jut Dan. Vagy Dave. Vagy... ahh, Dean. Tudtam én.
De hát nehezemre esett elválni onnan, és csak azért sikerült, mert tudtam, hogy nekem még meg kell írnom egy novellát, és fel is kell tennem, és jajjajjaj, egyáltalán, nem szabad, hogy a hülye Állatok elokoskodják az egészet. És hagynom kell időt arra, hogy valamikor a felénél biztos elkezdek valamit kiguglizni, hát igen, húsz percen át nézegettem a kőrisfák törzsét (mert fejből honnan tudjam én, milyen színű?), mielőtt ismét szembesültem az elmélettel, hogy de az Yggdrasil igenis tiszafa volt, csak félrefordították kőrisnek, a tiszafa törzsére viszont szintúgy nem emlékszem, mármint keverem a cipruséval, és tényleg, lehetne ciprus is, mert az szintúgy temetői fa, és legalább tudom, milyen a kérge, aztán kissé magam is megdöbbentem, hogy képes vagyok ezen problémázni ahelyett, hogy mondjuk a történettel vacakolnék. Vagy a világgal (amiről szándékosan nem derül ki semmi, mert nem az a lényeg, hogy miért vannak az űrben, hanem hogy ott nem lehet rendesen világfát mászni, és az milyen már). Vagy bármi.
Később elindultam hazafelé, és minden tele volt zombikkal, a busz alá is majdnem jutott egy (oké, végül is nem lehet elvárni egy zombitól, hogy tudjon tűsarkúban járni, vagy hogy a nyílt törés előtt eszébe jusson a váltócipő), legalább valaki öltözhetett volna zombivadásznak, nem is értem.
Jött Edem, és ebédeltünk rettentő finomat, és utána kávéztunk is rettentő finomat, és beszélgettünk nagyot, és amúgy teljesen vicces, hogy áradozott valamiféle kivis ciderről, és nem egész két napra rá beszéltem a húgommal, aki Liverpoolban él, és akkor is szóba került ugyanaz a cider (azt mondta, azzal vigasztalja majd magát, amiért nem tudunk neki skype-on feketeerdő tortát küldeni). Valamint hozott nekem whiskyt! És vannak rajta majmok! És majd egyszer ha ünnepi alkalom lesz, akkor ki is bontom, mert ez azért nem az a kategória, amit az ember csak úgy megiszogat, ezt izé, nagyobb átéléssel iszogatja meg.
Aztán mire a kávét is kivégeztük, nagyjából mennem is kellett már NaNoWriMo kick-off partira, és azt hiszem, most, hogy ötödjére veszek már részt benne, nem fogom elmagyarázni, mi ez. Tavaly lekéstem a kick-off bulit, mert épp kétségbeesetten gépeltem be a villamoson kitalált novellát az Oktogonon a Burger Kingben (és hát azon már akkor is éreztem, hogy félig költészet, és egészen büszke vagyok rá), idén viszont még annyira csak félkész ötletek voltak a fejemben, ahogy a helyszín felé közeledtem, hogy semmi értelme nem lett volna ezért megkurtítanom a programomat. Szomorú is lett volna, mert nagyon jól sikerült, írtam már, ugye, hogy én nagyon szeretem a wrimókat? És főleg csak miattuk veszek részt az egészben? Mert annyira kedvesek és szeretetreméltóak? És egyre többen vagyunk. Most már szinte nem is fértünk el, több sorban és kígyózva ültünk, de jó volt a társaság és a hangulat, és érdekesek az emberek. Hamar kiderült, hogy gyakorlatilag mindenki beszél angolul, de a magyarral az idén itt író külföldieknek van egy kis gondja, így nagyjából a bemutatkozás is angolul ment, aztán én az egyik nemzetközi csücsökben találtam magam, és roppant izgalmas dolgokat tudtam meg, például arról, hogy a francia regényírók miért szeretnek E/1-ben írni (állítólag akár 5-6 különösen bonyolult múltidőt is megspórolhatnak vele az E/3-hoz képest) (ezen a ponton rájöttem, hogy sosem fogok megtanulni franciául), vagy hogy a Supernatural sorozat és Tom Hiddleston rajongói származástól függetlenül ugyanazon a frekvencián sikítanak, ha eszükbe jut Dan. Vagy Dave. Vagy... ahh, Dean. Tudtam én.
De hát nehezemre esett elválni onnan, és csak azért sikerült, mert tudtam, hogy nekem még meg kell írnom egy novellát, és fel is kell tennem, és jajjajjaj, egyáltalán, nem szabad, hogy a hülye Állatok elokoskodják az egészet. És hagynom kell időt arra, hogy valamikor a felénél biztos elkezdek valamit kiguglizni, hát igen, húsz percen át nézegettem a kőrisfák törzsét (mert fejből honnan tudjam én, milyen színű?), mielőtt ismét szembesültem az elmélettel, hogy de az Yggdrasil igenis tiszafa volt, csak félrefordították kőrisnek, a tiszafa törzsére viszont szintúgy nem emlékszem, mármint keverem a cipruséval, és tényleg, lehetne ciprus is, mert az szintúgy temetői fa, és legalább tudom, milyen a kérge, aztán kissé magam is megdöbbentem, hogy képes vagyok ezen problémázni ahelyett, hogy mondjuk a történettel vacakolnék. Vagy a világgal (amiről szándékosan nem derül ki semmi, mert nem az a lényeg, hogy miért vannak az űrben, hanem hogy ott nem lehet rendesen világfát mászni, és az milyen már). Vagy bármi.
Később elindultam hazafelé, és minden tele volt zombikkal, a busz alá is majdnem jutott egy (oké, végül is nem lehet elvárni egy zombitól, hogy tudjon tűsarkúban járni, vagy hogy a nyílt törés előtt eszébe jusson a váltócipő), legalább valaki öltözhetett volna zombivadásznak, nem is értem.
mindannyian tudtuk, hogy egyszer eljön ez a pillanat
A nagy rajzon már kijavítottam a szánalmas és rút hibát, de annyira agyhalott vagyok, hogy mostanában még a csomókat is elrontom, pedig nem kéne, hogy ennyire nehéz legyen azt követni, hogy fent-lent-fent-lent-fent-lent...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)