song bird sing and give yourself away

 

 

végleg és örökké unalmas maradok most már, pedig lányok sírnak felragasztható csillámpöttyöket a tévében

Hosszú évek óta ma először nem égettem oda a pattogatott kukoricát, még nem tudom, hogy most valami új misztikus tudás birtokába jutottam, vagy csak tényleg számít, hogy más márkát vettem.

Reggel felébredtem valami iszonyúan ijesztő zajra, hát az eső verte az ablakot, tényleg elszoktam már tőle ebben az ótestamentumi kemencében, amit itt eddig szeptembernek hívtak. Aztán felvettem még egy zoknit, és álmodtam tovább hülyeségeket, továbbra is szeretném felpofozni a tudatalattimat, volna énnekem épp elég bajom nélküle is, nem kell még rálapátolnia a szokásos jajjajcsakeztnemár halmokat.

Annyi minden kattog a fejemben, hogy az rettenetes, és csupa olyasmi, amiről nem lehet írni, mert hosszú vagy bonyolult vagy szomorú vagy kínos vagy személyes vagy még ennél is sokkal unalmasabb.

egy boltkóros naplója

A vasárnap a következőképp telt: merengtem létem újonnan felfedezett korlátain (sosem lesz belőlem már Philip K. Dick, és én ennek személy szerint örülök, mert nála eléggé bejött ez a nomen est omen dolog, az utókor pedig őszintén nem érdekel), elkezdtem egy ládába dobálni a fürdőruháimat és a nyári ruháimat, vettem szúnyogriasztót, és azt is bedobáltam a ládába, és aloe verás napozás utáni zselét is, mert olyanom egyszer már volt; és évekig nagy sikerrel használtam égési sérülésekre is.

Ezen kívül megláttam a szomszéd bizsuszaküzlet ajtajában A Sálat, ami egyszerűen kiabált utánam és nekem, mert egyesít magában legalább három dolgot, ami kendőben és sálban kell nekem: skót kockás, fodrosra van gumírozva, és óriási. Az már csak ráadás, hogy piros. És gyönyörű. Aztán megláttam a pávás fülbevalót, ami pont olyan, mintha én rajzoltam volna, csak sokkal szebb, és a fekete csipke nyakbavalót, amihez vagy négy éve van már fülbevalóm, csak sosem tudtam, mit kössek a nyakamba, ha felveszem. Szóval ha Dick nem is leszek, ízig-vérig modern nő még lehetek.

A héten vettem amúgy egeret is a netbookhoz, mert mintha a touchpadet egy kicsit megviselte volna, hogy sokat kattintgatok (képeket piszkálok, játszom), és olyan kicsi és szép és tündér egeret találtam, hogy néha csak úgy nézegetem és tekergetem a madzagját. Kis fekete ékszeres zsákocskában lakik, és majdnem annyira élvezem, mint annak idején a gépet, amikor megszereztem (és ami egyszerűen azóta is szerelmetes boldogsággal tölt el, ahányszor bekapcsolom).

csak azért nem tengeribetegek, mert eszméletlenek

Még valamikor júniusban volt róla szó, hogy végül a Tobias S. Buckell novella, a Tagadd meg Babilont elé-mellé nem azt a rajzot raktam, amit eredetileg elkezdtem, mert például hogy az a sziget nem úgy néz ki, viszont telihold van a történetben, és egyáltalán.

Eltartott egy pár hónapig, de most akkor csak befejeztem, és íme, meg lehet nézni ezt is.

(Remélem, mindenkinél látszik a kép, mert vagy ezredszertre sikerült értelmezhetően betennem...)

biztos csak elgondolkoztam valamin

Tegnap valami teljesen érthetetlen elképzelésből leoltottam mindenhol a villanyt, mielőtt elmentem volna zuhanyozni, de hát azért élek lakótelepen, hogy az ún. „sötétben” vidáman lehessen akár olvasni is, szóval ez nem zavart abban, hogy utána kikapcsoljam a zenét, megigyam a maradék vizet, és kibogozzam a hajamból a csatokat.

Aztán nagy kötelességtudóan eltámolyogtam a szoba túlsó végére, és meggyújtottam a villanyt, mert tudtam, hogy azzal a kapcsolóval nekem elalvás előtt még dolgom van.

Azt már láthatóan nem, hogy mi a fene.

a szokásos

Amúgy tök jó, hogy nincs otthon internet, az elmúlt napokban ugyan nem vagyok épp hatékonyabb tőle, de legalább nem posztolok mindig minden hülyeséget, amikor elszontyolodok a világon és régi naplókon, amiket nem csak megtalálok, de hülye fejjel bele is olvasok, pedig igazán lehetne több eszem.

Kivirágzott a két évvel ezelőtt kapott amarilliszem és befejeztem egy rajzot.

És már megint 35 fok van, komolyan, valakit meg fogok verni az időjárás helyett.

voltam már ügyesebb is

Ma sikerült odáig eljutnom, hogy amikor épp elaludtam a villamoson (mert késésben voltam, és hamarabb jött, mint a busz, amire aztán végül átszálltam, és az egész végén mégis kaptam töltött káposztát és szilvásgombócot) szóval egyszer csak arra a kérdésre riadtam, hogy épp melyik narrációban járok, ami egyrészt azt jelenti, hogy hülye idegen szavakat használok rosszul félálomban, másrészt, hogy tele van történetekkel a fejem, sajnos nem azokkal a történetekkel, amikkel épp dolgoznom kéne, hanem más történetekkel, és ezért azokkal nem haladok cseppet sem, pedig kéne.

Persze nyilván azok a történetek jönnek elő, amikben a saját nagy problémáimat próbálom valamiféle szituációs gyakorlat keretében megoldani, például, hogy mit tennék, ha (leginkább a jegesmedvék és a varjak tulajdonságait egyestítő) intelligens óriásmadarak lepnék el a vidéket, bár gyaníthatóan valójában nem mennék el megkeresni a fészküket, valójában nincs bennem egy árva hősies vonás sem.

éjjeli kávézás

Leginkább azért nem írok, mert időm, agyam és netem nincs különféle kombinációkban, például, hogy néha csak időm és agyam nincs, máskor netem sem. Ó, és kedvem. Olykor annak is híja bizony, alaposan.

Tegnap voltunk mindenféle tudományos fantasztikumos eseménysorozaton (főleg sör), aminek a végén vagy inkább úgy a háromnegyedénél a Szigeten szerzett ikercipőnket fényképeztük, és hülyeségekről beszéltünk.

Ma teljesen oktalanul feltörte a lábamat a zoknim. Nem, nekem ahhoz még cipő sem kell. Mondjuk lehet, hogy valami más szuperképességnek azért jobban örülnék, de ez van.

tovább nyűglődik

Tegnap már szeptember volt egy ideje, és harminchét fok, és én olyan rosszul voltam, hogya napi adag munka fele után sírva beborultam egy sarokba, majd elmentem vaníliás tejet inni literszám, és megnéztem a Conan, a barbár első olyan változatát valaha, ami nekem tetszett.

Itt kitérnék arra, hogy annak idején többször is próbáltam megszeretni Howard munkásságát, legutóbb tavaly, és továbbra is teljes értetlenséggel állok a jelenség előtt, mármint hogy ez itt mi, és emberek miért szeretik, mert hát valami borzalmas. Giccses-ragacsos, vágykielégítő képzelgés, abból a fajtából, aminek a lányos megfelelőjét épp a Howard rajongók szokták a legmélyebben megvetni. Aztán az eredeti filmnél ott van szegény Schwarzenegger, aki minél kevesebb ruhát ránt magára egy filmben, annál kétségbeesettebben menekülök a képernyő elől, mert ejj már, valaki ne nézzen ki ilyen természetellenesen. Jason Momoa viszont épp annyira rettentően izmos, hogy az még hihető, és az sem árt, hogy van hozzá vagy két méter magas, és ritka érzéki fickó. A film története persze ritka egyszerű, és az elején az a császármetszés a csatamezőn valami olyan szinten röhejes, hogy az egész egyszerűen alulmúlhatatlan, de idővel egész kellemes kis kalandfilmmé rúgja ki magát.

Hétfőre aztán enyhülést ígértek, de persze ehelyett csak folytatódott a nyomorult dunszt, a gép leállt, én a földön fetrengve őrjöngtem, a vaníliás tej elfogyott, a kávé is, és be kellett ismernem, hogy itt komolyabb munkavégzés már nem lesz a hideg idő beálltáig. Határidőtől függetlenül. Lefordítottam két oldalt, visszaolvastam, és olyan rossz volt, hogy sírva töröltem a fenébe. Nem tudom elkapni a szöveget. Annyira leköt, hogy szakad rólam a víz, hogy nem megy.

Aztán ha meg eljövök légkondicionált és internetes helyekre, akkor vidám gimnazisták köpőcsöveznek és dobálódznak a fejem fölött, ami szintén nem kedvez a munkavégzésnek. Szerencsére nem nekem kellett rájuk förmednem, megtette helyettem a biztonsági őr, de akkor is. Legyen már ősz, vagy legalább csak emberi idő.

szombat esti láz

Darabonként győzöm le a dolgokat, mármint a munkát, és megint hőség van, ma egyszer már leállt a gépem, és legalább háromszor hozzáragadtam a billentyűzethez.

Szomorkás vagyok kicsit, főleg, mert mindjárt lejár a vacsoraszünetem, és mehetek vissza világokat pusztítani. Nem akarok világokat pusztítani, nyuszikat akarok rajzolni, de hát mindig ez a vége.