rövid és úgyis átalszom, mi az?
Nem volt akkora ötlet fél délután olyan videókat nézni a youtube-on, amikben különféle pályatársak emlékeznek meg Chris Cornellről, némelyikük egész meglepő, mások elsírják magukat (mindig is szerelmes voltam Corey Gloverbe, ez van). Én pedig egész éjszaka nyomorultul szomorú dolgokat álmodtam, hatalmas üvegablak mögül néztem a szürke, deres téli hajnalt, nem voltam ott, csak tehetetlenül figyeltem. Vidám dolog így ébredni hétfő reggel.
A hétvége amúgy kellemesen telt (az az elenyésző kis része, amit ébren töltöttem), például életemben először megnéztem a Gourmet fesztivált. Ár-érték arányban nem volt meggyőző, de tapasztalatnak mindenképp kellemes, és most már azt is tudom, hogy az eper igenis értelmezhető (sőt, finom!!!) pizzafeltét. Ráadásul a megkóstolt halleveshez kaptam igazi lekoccolt zománcbögrét (igazából csak azért volt a leves is, mert nekem az a bögre kellett) (régi és romantikus vonzalom fűz a zománcbögrékhez, végtelen sátorozós ifjúságom fő kellékeihez, és nem emlékszem már rá, a régi útitársak hol lehetnek), az olivás mangalicakolbász mindent tudott, amit ebben a kategóriában tudni kell, és még haza is értem az esti vihar előtt.
A borecetes üdítőről viszont nem vagyok meggyőződve, kellemesen savanykás volt, de éktelenül büdös.
Vasárnap kávéztunk és írtunk, hosszú idő óta először én is értékelhető betűszámot hoztam, azért nincsenek illúzióim afelől, hogy ez a fellendülés sokáig tartana. Túlságosan is fáradt vagyok én ahhoz fejben.
Az alvásigényem alapján nem csak fejben.
Az elhagyatott fészek körül azóta sem láttuk a szülőket, szegény varjak, olyan lelkesek voltak, én pedig itt a civilizált városi létemben teljesen elszoktam ám attól, hogy az élet valójában ilyen. Jön másfél hét havaseső április közepén, és oda minden. Örülnöm kéne, hogy a mi világunk már nem dől össze ilyen könnyedén*, de most inkább csak szomorú vagyok.
Nagy, vaníliás-epres süteményre vágyom. Úgyis szezonja van.
A hétvége amúgy kellemesen telt (az az elenyésző kis része, amit ébren töltöttem), például életemben először megnéztem a Gourmet fesztivált. Ár-érték arányban nem volt meggyőző, de tapasztalatnak mindenképp kellemes, és most már azt is tudom, hogy az eper igenis értelmezhető (sőt, finom!!!) pizzafeltét. Ráadásul a megkóstolt halleveshez kaptam igazi lekoccolt zománcbögrét (igazából csak azért volt a leves is, mert nekem az a bögre kellett) (régi és romantikus vonzalom fűz a zománcbögrékhez, végtelen sátorozós ifjúságom fő kellékeihez, és nem emlékszem már rá, a régi útitársak hol lehetnek), az olivás mangalicakolbász mindent tudott, amit ebben a kategóriában tudni kell, és még haza is értem az esti vihar előtt.
A borecetes üdítőről viszont nem vagyok meggyőződve, kellemesen savanykás volt, de éktelenül büdös.
Vasárnap kávéztunk és írtunk, hosszú idő óta először én is értékelhető betűszámot hoztam, azért nincsenek illúzióim afelől, hogy ez a fellendülés sokáig tartana. Túlságosan is fáradt vagyok én ahhoz fejben.
Az alvásigényem alapján nem csak fejben.
Az elhagyatott fészek körül azóta sem láttuk a szülőket, szegény varjak, olyan lelkesek voltak, én pedig itt a civilizált városi létemben teljesen elszoktam ám attól, hogy az élet valójában ilyen. Jön másfél hét havaseső április közepén, és oda minden. Örülnöm kéne, hogy a mi világunk már nem dől össze ilyen könnyedén*, de most inkább csak szomorú vagyok.
Nagy, vaníliás-epres süteményre vágyom. Úgyis szezonja van.
*tudom, összedőlőben van, kevésbé könnyedén, ellenben sokkal alaposabban.
say hello to heaven
Nem igazán tudom elhinni, hogy Chris Cornell meghalt, ötvenkét éves volt, csupa lelkesedés, és persze a kamaszkorom. Soundgarden, Temple of the Dog, Audioslave... Nyugodj békében, Chris. Hiányozni fogsz.
I never wanted to write these words down for you.
I never wanted to write these words down for you.
szó se róla, frissítő élmény
Bármilyen fáradt vagyok, nem kéne a mentaolajas üveg kupakját rágcsálnom.
soktételes élménybeszámoló
Lassan kisebb időutazás lesz felvenni a fonalat, ez van, ha az ember nem is tudom, nem blogol rendszeresen, vagy mi. Volt háromnapos hétvége, jó volt, lehetne gyakrabban, nagyjából a harmadik napra voltam olyan állapotban, hogy ne csak bután nézzek magam elé. Ennek örömére elmentem végre libegőzni, végül is csak tavaly október eleje óta tervezem.
Persze ez sem volt egyszerű: fogalmam sem volt róla, épp melyik busz visz ki a Libegőhöz, annyit változott az elmúlt években. Gondoltam, kicselezem a rendszert, és felmegyek busszal a Normafához, onnan átsétálok a Libegőhöz, és minden rendben. Halványan ugyan eszembe jutott, hogy egy napfényes május elsején akár tömeg is lehet, de arra azért nem számítottam, hogy nagyjából olyan lesz, mint a Szigeten délután három-négy körül, amikor már elég sokan ébren vannak, de még meg lehet mozdulni. Ami oké, csak nem épp kirándulóbarát; ráadásul az Anna-réten mindenki nyílt tűzön sütögetett, úgyhogy még meg is éheztem. A közelben valami egyházi gazember csepegtette a gyűlöletet a hívek szívébe, fontos ám a napi intolerancia.
A szentbeszéd elől menekülve kicsit eltévedtem, aztán visszatértem a szélesebb és zsúfoltabb útra (bár ez ellentmond vallásos neveltetésemnek, mely szerint a jó helyre bizony a szűk és kényelmetlen ösvény visz el; ennyit a vallási oktatás gyakorlati hasznáról!), és idővel megérkeztem a Libegőhöz. Ott nagyjából végtelen sorok álltak: leültem, betoltam az út közben vett spagetti maradékát, figyeltem a sor tempóját, és arra jutottam, hogy ez most így nem fog menni. Felballagtam inkább a kilátóhoz, láttam, hogy nyitva a kávézó, sőt, asztalok is vannak kitéve szépen, rendben a teraszra, úgyhogy ittam egy sört és rajzoltam (nem sokat. Inkább keveset). Mire visszaértem a Libegőhöz, már kezelhetőnek tűnt a sor, én meg kicsit fáradt voltam ahhoz, hogy visszabandukoljak a Normafáig, és megpróbáljam felverekedni magam egy dugig tömött 21-esre, szóval inkább a sorbanállást választottam. Én voltam az egyedüli egyedül libegőző, de szeretetteljesen magamhoz öleltem a táskámat, és arra gondoltam, legalább nem hisztizik visítva a fáradtságtól, mint a mögöttem álló kisiskolás kölök (és nem sérteget, mint a kettővel előttem álló párocska tette boldogtalan kölcsönösségben).
Az alsó végállomáson sokadszorra is megbeszéltem magammal, hogy én abban a kempingben egyszer meg akarok szállni, mert érdekel (ahhoz képest, hogy soha többé nem akarok sátorban aludni, és épp tervezem, hogy a két (feltehetően már szétrohadt, 21, illetve 28 éves) sátramat eladományozom) (a másik nagy álmom, hogy egyszer lakni akarok a Margitszigeten abban az erősen lekattant hostelben, ami előtt olyan idillit söröztünk tavaly májusban) (szerintem egyik esetben sem néznének hülyén, amikor kitölteném a kötelező adatlapot, és látnák a budapesti címem). Tudom, furcsa álmaim vannak. És az igazi álmaim még sokkal furcsábbak (de most mindenkit megkímélek tőlük).
A négynapos munkahetet túléltem, csütörtökön a kollégákkal söröztünk, és bár terveztem, hogy később csatlakozom a kreatív írókhoz, végül maradtam az illetlenül aranyos munkatársakkal (tényleg, hát nem is értem, ennél a cégnél mindenki eszeveszett cuki, komolyan már). Ettünk rántott tintahal karikákat, kellett is ahhoz, hogy pénteken ne négykézláb és másnaposan vonszoljam be magam az irodába. Hétvégén írtunk együtt, majd részt vettem évadzáró keltuláson is, és szembesültem vele, hogy mióta péntekre tették az ószirmi meséket, és sosem jutok el (péntek! Ha nincs más dolgom, akkor álmon halok), rengeteg új dal és új mese lett, és áááá, kimaradtam mindenből. Illetve a koncert alatt a terem üresen tátongó hátsó traktusában a sötétben lelkes párok ropták kényszer és irányítás nélkül bonyolult ír társastáncokra, még figuráztak is, hát ilyet sem láttam még, irigyeltem őket. Bennem még élénken él, amikor másfél évvel ezelőtt berángattak egy egyszerű körtáncra, és mindenkinek nekimentem az alap emberi mozgáskultúrával összeegyeztethetetlen irányokban és módokon (néha azóta is vannak rémálmaim, Cthulhu ehhez képest semmi), erre mások könnyedén szökdécselnek egyik bonyolult kombinációból a másikba. Rémes.
Vasárnap apám látott vendégül házi breton palacsintára, nagyon finom volt - mondanám, hogy csak a cidre hiányzott mellőle, de igazság szerint épp megfázás elleni gyógyszereken éltem, azokkal pedig még a legkönnyedebb alkoholokat sem érdemes kombinálni. Tervezgettük, hogyan juthatnánk vissza a palacsinták földjére, hah, nemsokára nyár és utazások, alig várom már!
Kedden filmklubba mentem, megnéztük a Neon démont. Mondanám, hogy nem értem azt a filmet, de azóta olvastam egy interjút a rendezővel, ami alapján az érthetetlen, bizarr, irreális és undorító részeket is megtörténtnek kell tekinteni, szóval azt hiszem, értem a filmet. És ez nem jó senkinek. Nagyon esztétikus, nagyon szép, de a nekrofíliánál úgy elvesztettek, hogy mire a kannibalizmusig értünk, már a vállamat sem vonogattam. Nagyon kisplogár vagyok én ahhoz, hogy ne érezzem öncélúnak ezeket a tabudöntögetéseket, hát érteni lehetett volna a DRÁMÁT (a modell-lét megesz! Salátakörettel!) anélkül is, hogy vérben kell fürdeni és tengerárként menstruálni a telihold fényében. Hiába volt szép, hiába volt gyönyörűséges képileg, az összbenyomásom nagyjából az volt, hogy "öreg, értem én, hogy akarsz magadnak forgatni egy saját Mulholland Drive-ot, de ezt így inkább ne".
Persze lehet, hogy ebbe a nagy szigorba már belejátszott a hirtelen időjárásváltozással érkező migrénféleség is, amitől a szerdát nagyjából négykézláb vészeltem át. Szerda reggel még kesztyű-sál idő volt, pénteken már harminc fok, nem bírom én ezt, kérem. Alighanem az sem volt jó ötlet, hogy az időjárás erős sújtására csütörtökön még három korsó sört is rátoltam, bár a szombat reggelig tartó másnapban szerintem az is benne volt, hogy amilyen retek helyre járunk mostanában a kreatívan írókkal (én mostanában kreatívan nem írok, de szívesen hallgatom a többiek sztorijait), a sör is lehetett enyhén hibbant, meg a pohár is lehetett ótvar mocskos. Követni kellett volna a pálinkázók példáját és fertőtleníteni.
Maga a sörözés amúgy elég vicces volt, egyrészt M. úgy másfél hónapja feladta, hogy tiltakozzon E. elmélete ellen, mely szerint ő bizony nyugalmazott MI6 ügynök, és azóta príma történeteket mesél a különféle bevetésekről (amik vagy igazak, vagy csak nagyon szórakoztatóak). E. ugyan saját bevallása szerint nem volt ügynök, de dolgozott nagy multiknak szovjet utódállamokban, és remek sztorikat tud arról, amikor felgyulladt az üdítőgyár, vagy amikor feltörekvő amatőrök úgy döntöttek, megpróbálnak védelmi pénzt beszedni egy nemzetközi cégtől (később a cég az ex-KGB-s partnere intézkedett, és néhányan elhagyták a bolygót). Egy idő után hétköznapibb dolgokról esett szó, és épp elmagyaráztam volna, miért nem lesz Fields of the Nephilim koncert Budapesten, amikor a kocsma törzsközönsége betántorgott a mi kis hátsó termünkbe, és tört angolsággal előadta nemzetközi nézeteit az asztalnál ülő britnek (they're all a bit fascist and very racist, foglalta utána össze a célközönség). Mindenki más le volt ejtve, de egy brit, egy igazi BRIT, hát szóval na, a derék Orbán-hívő egy ponton karon fogta, és kivonszolta a pulthoz pálinkát inni. Még nem sikerült megfejtenem, hogy pontosan mi ez a viszonzatlan szerelem, amit az iskolázottabb magyar jobboldaliak éreznek a britek (és kizárólag a britek) iránt, de már többször láttam, és nagyon vicces. A dicsfényből valami halvány derengés ránk is vetült, például egy ponton az egész asztalt meghívták egy tál rágcsálnivalóra (szalonna, töpörtyű, ecetes almapaprika; szigorúan kenyér nélkül). Ez nem feltétlenül volt jó ötlet, de összességében még mindig túlélhetőbb, mint amikor pár hete egy ilyen alkalommal a tulajdon társaságunk egy tagja egy tálca szilvapálinkával jelent meg.
Pénteken ezek után dolgoztam (de tényleg!) és munka után még sütiztünk is egyet Orsie-val (sőt, láttunk SIX terminálokat természetes élőhelyükön; a SIX terminál egy bankkártyát és egyéb fizetési módokat támogató eszköz, amivel mi egyéb fizetési módokat tesztelünk). Később én elmentem Arthur királyos filmet nézni. Azzal vigasztalom magam, hogy nekem mindenképp meg kellett néznem, kötelező, nincs mese - amúgy kínosan ostoba és rossz film, nem is értem, Guy Ritchie hogy adhatta hozzá a nevét. No nem baj. Az új Titánok harcáná... ööö... szóval igazából nem jobb annál sem.
Szombat este teraszparti, grill és barátok, hamar haza, alvás, alvás. Vasárnapi csúcsteljesítményem, hogy átvergődtem a boltba vacsoráért. A nyakamat a memóriahabos csodapárnán is tökéletesen tönkre tudom aludni, és sajnos erre nem találtam olyan kiváló gyakorlatokat, mint annak idején a derékfájásra. De jövő héttől kéthetente lesz céges masszázs! Nem ingyen, de legalább házhoz jön! Hátha az segít. (Jövő héten lesz fogorvos is, az még annyira sem lesz ingyen, házhoz sem jön, de legalább nem is lelkesedem érte. Ellenben muszáj.)
Persze ez sem volt egyszerű: fogalmam sem volt róla, épp melyik busz visz ki a Libegőhöz, annyit változott az elmúlt években. Gondoltam, kicselezem a rendszert, és felmegyek busszal a Normafához, onnan átsétálok a Libegőhöz, és minden rendben. Halványan ugyan eszembe jutott, hogy egy napfényes május elsején akár tömeg is lehet, de arra azért nem számítottam, hogy nagyjából olyan lesz, mint a Szigeten délután három-négy körül, amikor már elég sokan ébren vannak, de még meg lehet mozdulni. Ami oké, csak nem épp kirándulóbarát; ráadásul az Anna-réten mindenki nyílt tűzön sütögetett, úgyhogy még meg is éheztem. A közelben valami egyházi gazember csepegtette a gyűlöletet a hívek szívébe, fontos ám a napi intolerancia.
A szentbeszéd elől menekülve kicsit eltévedtem, aztán visszatértem a szélesebb és zsúfoltabb útra (bár ez ellentmond vallásos neveltetésemnek, mely szerint a jó helyre bizony a szűk és kényelmetlen ösvény visz el; ennyit a vallási oktatás gyakorlati hasznáról!), és idővel megérkeztem a Libegőhöz. Ott nagyjából végtelen sorok álltak: leültem, betoltam az út közben vett spagetti maradékát, figyeltem a sor tempóját, és arra jutottam, hogy ez most így nem fog menni. Felballagtam inkább a kilátóhoz, láttam, hogy nyitva a kávézó, sőt, asztalok is vannak kitéve szépen, rendben a teraszra, úgyhogy ittam egy sört és rajzoltam (nem sokat. Inkább keveset). Mire visszaértem a Libegőhöz, már kezelhetőnek tűnt a sor, én meg kicsit fáradt voltam ahhoz, hogy visszabandukoljak a Normafáig, és megpróbáljam felverekedni magam egy dugig tömött 21-esre, szóval inkább a sorbanállást választottam. Én voltam az egyedüli egyedül libegőző, de szeretetteljesen magamhoz öleltem a táskámat, és arra gondoltam, legalább nem hisztizik visítva a fáradtságtól, mint a mögöttem álló kisiskolás kölök (és nem sérteget, mint a kettővel előttem álló párocska tette boldogtalan kölcsönösségben).
Az alsó végállomáson sokadszorra is megbeszéltem magammal, hogy én abban a kempingben egyszer meg akarok szállni, mert érdekel (ahhoz képest, hogy soha többé nem akarok sátorban aludni, és épp tervezem, hogy a két (feltehetően már szétrohadt, 21, illetve 28 éves) sátramat eladományozom) (a másik nagy álmom, hogy egyszer lakni akarok a Margitszigeten abban az erősen lekattant hostelben, ami előtt olyan idillit söröztünk tavaly májusban) (szerintem egyik esetben sem néznének hülyén, amikor kitölteném a kötelező adatlapot, és látnák a budapesti címem). Tudom, furcsa álmaim vannak. És az igazi álmaim még sokkal furcsábbak (de most mindenkit megkímélek tőlük).
A négynapos munkahetet túléltem, csütörtökön a kollégákkal söröztünk, és bár terveztem, hogy később csatlakozom a kreatív írókhoz, végül maradtam az illetlenül aranyos munkatársakkal (tényleg, hát nem is értem, ennél a cégnél mindenki eszeveszett cuki, komolyan már). Ettünk rántott tintahal karikákat, kellett is ahhoz, hogy pénteken ne négykézláb és másnaposan vonszoljam be magam az irodába. Hétvégén írtunk együtt, majd részt vettem évadzáró keltuláson is, és szembesültem vele, hogy mióta péntekre tették az ószirmi meséket, és sosem jutok el (péntek! Ha nincs más dolgom, akkor álmon halok), rengeteg új dal és új mese lett, és áááá, kimaradtam mindenből. Illetve a koncert alatt a terem üresen tátongó hátsó traktusában a sötétben lelkes párok ropták kényszer és irányítás nélkül bonyolult ír társastáncokra, még figuráztak is, hát ilyet sem láttam még, irigyeltem őket. Bennem még élénken él, amikor másfél évvel ezelőtt berángattak egy egyszerű körtáncra, és mindenkinek nekimentem az alap emberi mozgáskultúrával összeegyeztethetetlen irányokban és módokon (néha azóta is vannak rémálmaim, Cthulhu ehhez képest semmi), erre mások könnyedén szökdécselnek egyik bonyolult kombinációból a másikba. Rémes.
Vasárnap apám látott vendégül házi breton palacsintára, nagyon finom volt - mondanám, hogy csak a cidre hiányzott mellőle, de igazság szerint épp megfázás elleni gyógyszereken éltem, azokkal pedig még a legkönnyedebb alkoholokat sem érdemes kombinálni. Tervezgettük, hogyan juthatnánk vissza a palacsinták földjére, hah, nemsokára nyár és utazások, alig várom már!
Kedden filmklubba mentem, megnéztük a Neon démont. Mondanám, hogy nem értem azt a filmet, de azóta olvastam egy interjút a rendezővel, ami alapján az érthetetlen, bizarr, irreális és undorító részeket is megtörténtnek kell tekinteni, szóval azt hiszem, értem a filmet. És ez nem jó senkinek. Nagyon esztétikus, nagyon szép, de a nekrofíliánál úgy elvesztettek, hogy mire a kannibalizmusig értünk, már a vállamat sem vonogattam. Nagyon kisplogár vagyok én ahhoz, hogy ne érezzem öncélúnak ezeket a tabudöntögetéseket, hát érteni lehetett volna a DRÁMÁT (a modell-lét megesz! Salátakörettel!) anélkül is, hogy vérben kell fürdeni és tengerárként menstruálni a telihold fényében. Hiába volt szép, hiába volt gyönyörűséges képileg, az összbenyomásom nagyjából az volt, hogy "öreg, értem én, hogy akarsz magadnak forgatni egy saját Mulholland Drive-ot, de ezt így inkább ne".
Persze lehet, hogy ebbe a nagy szigorba már belejátszott a hirtelen időjárásváltozással érkező migrénféleség is, amitől a szerdát nagyjából négykézláb vészeltem át. Szerda reggel még kesztyű-sál idő volt, pénteken már harminc fok, nem bírom én ezt, kérem. Alighanem az sem volt jó ötlet, hogy az időjárás erős sújtására csütörtökön még három korsó sört is rátoltam, bár a szombat reggelig tartó másnapban szerintem az is benne volt, hogy amilyen retek helyre járunk mostanában a kreatívan írókkal (én mostanában kreatívan nem írok, de szívesen hallgatom a többiek sztorijait), a sör is lehetett enyhén hibbant, meg a pohár is lehetett ótvar mocskos. Követni kellett volna a pálinkázók példáját és fertőtleníteni.
Maga a sörözés amúgy elég vicces volt, egyrészt M. úgy másfél hónapja feladta, hogy tiltakozzon E. elmélete ellen, mely szerint ő bizony nyugalmazott MI6 ügynök, és azóta príma történeteket mesél a különféle bevetésekről (amik vagy igazak, vagy csak nagyon szórakoztatóak). E. ugyan saját bevallása szerint nem volt ügynök, de dolgozott nagy multiknak szovjet utódállamokban, és remek sztorikat tud arról, amikor felgyulladt az üdítőgyár, vagy amikor feltörekvő amatőrök úgy döntöttek, megpróbálnak védelmi pénzt beszedni egy nemzetközi cégtől (később a cég az ex-KGB-s partnere intézkedett, és néhányan elhagyták a bolygót). Egy idő után hétköznapibb dolgokról esett szó, és épp elmagyaráztam volna, miért nem lesz Fields of the Nephilim koncert Budapesten, amikor a kocsma törzsközönsége betántorgott a mi kis hátsó termünkbe, és tört angolsággal előadta nemzetközi nézeteit az asztalnál ülő britnek (they're all a bit fascist and very racist, foglalta utána össze a célközönség). Mindenki más le volt ejtve, de egy brit, egy igazi BRIT, hát szóval na, a derék Orbán-hívő egy ponton karon fogta, és kivonszolta a pulthoz pálinkát inni. Még nem sikerült megfejtenem, hogy pontosan mi ez a viszonzatlan szerelem, amit az iskolázottabb magyar jobboldaliak éreznek a britek (és kizárólag a britek) iránt, de már többször láttam, és nagyon vicces. A dicsfényből valami halvány derengés ránk is vetült, például egy ponton az egész asztalt meghívták egy tál rágcsálnivalóra (szalonna, töpörtyű, ecetes almapaprika; szigorúan kenyér nélkül). Ez nem feltétlenül volt jó ötlet, de összességében még mindig túlélhetőbb, mint amikor pár hete egy ilyen alkalommal a tulajdon társaságunk egy tagja egy tálca szilvapálinkával jelent meg.
Pénteken ezek után dolgoztam (de tényleg!) és munka után még sütiztünk is egyet Orsie-val (sőt, láttunk SIX terminálokat természetes élőhelyükön; a SIX terminál egy bankkártyát és egyéb fizetési módokat támogató eszköz, amivel mi egyéb fizetési módokat tesztelünk). Később én elmentem Arthur királyos filmet nézni. Azzal vigasztalom magam, hogy nekem mindenképp meg kellett néznem, kötelező, nincs mese - amúgy kínosan ostoba és rossz film, nem is értem, Guy Ritchie hogy adhatta hozzá a nevét. No nem baj. Az új Titánok harcáná... ööö... szóval igazából nem jobb annál sem.
Szombat este teraszparti, grill és barátok, hamar haza, alvás, alvás. Vasárnapi csúcsteljesítményem, hogy átvergődtem a boltba vacsoráért. A nyakamat a memóriahabos csodapárnán is tökéletesen tönkre tudom aludni, és sajnos erre nem találtam olyan kiváló gyakorlatokat, mint annak idején a derékfájásra. De jövő héttől kéthetente lesz céges masszázs! Nem ingyen, de legalább házhoz jön! Hátha az segít. (Jövő héten lesz fogorvos is, az még annyira sem lesz ingyen, házhoz sem jön, de legalább nem is lelkesedem érte. Ellenben muszáj.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)