tegnap
A nap úgy kezdődött, hogy a csodálatosan éles, és vadonatosan új körömollóm kettétört (éles volt, nem erős), aztán lefagyott a villamos, és bár háromszor is újraindították, végül egy megálló után feladta, és kiállt a forgalomból. (Reggel. Hőség. Tömeg.) Hihetetlenül álmos mindenki, én is, kéne valami rágcsálnivaló, miért van egy tasak méz a fiókomban? A csokikat értem, azok vésztartaléknak vannak, de sajnos nem lehet jól rágcsálni őket. És még csak hétfő van.
Hétvégén főleg aludtam, illetve röviden söröztünk is, de öreg vagyok én már ehhez. Előtte, izé, ha történt is valami a múlt héten, az nem lehetett túl emlékezetes, én legalábbis nem emlékszem rá. Kivéve a harmadik, és egyelőre utolsó általános iskolás osztálytalálkozót, na, az jól sikerült, de tényleg. De ezt már írtam, nem?
Hétvégén főleg aludtam, illetve röviden söröztünk is, de öreg vagyok én már ehhez. Előtte, izé, ha történt is valami a múlt héten, az nem lehetett túl emlékezetes, én legalábbis nem emlékszem rá. Kivéve a harmadik, és egyelőre utolsó általános iskolás osztálytalálkozót, na, az jól sikerült, de tényleg. De ezt már írtam, nem?
visszatérve
Voltam közben nyaralni is, szép volt, jó volt, álmos vagyok. Megint találkoztunk az általános iskolás osztállyal, most kicsit mások értek rá, de most is sokkal kevésbé volt szomorú, mint a gimnáziumi találkozók, talán, mert sokkal kevésbé kötődtünk egymáshoz. Érdekes volt és jó, azt hiszem, a következővel nem várunk huszonhét évet.
Eljövetel
A legújabb társulattal nem élőben írunk együtt, hogy aztán szigorúan eldugjuk egymás elől a magas szószám mögött rejlő iszonyatot, itt házi feladatok vannak, és felolvasás. Angolul. Persze többnyire inkább senki sem ír semmit, csak Brian, ő ráadásul folytatásos abszurdumba gyúrja össze a teljesen széteső feladatkákat, és felolvasás közben röhög a saját poénjain. Én rövid ötletekben sosem voltam erős, ráadásul az anyanyelviek mellett rettenetesen kijönnek a nyelvi korlátaim is, pedig úgy igyekszem. Mint a mellékelt ábra mutatja.
Halott volt. Akkora vértócsában hevert, hogy nem is lehetett más, csak halott. És persze láttam, ahogy még egyszer, utoljára vadul csapott párat a szárnyával, mielőtt ernyedten a betonra csuklott volna, épp, mint a hullámos papagájom gyerekkoromban, vagy mint a kórházablakba repülő galambok. Utoljára még repült, át ebből az életből a rákövetkezőbe, mint minden rendes madár. Épp csak fogalmam sem volt róla, hogy ennek itt van-e következő élete. Vagy felmerült-e valaha, hogy ezt az egy életét elveszítheti.
Amikor a hatalmas, fehér alak alázuhant az égből, először persze én is csak sikoltottam és hátraugrottam, mint a többiek. Azt sem tudtam, mi lehet. Csak álltam, a hátam egy kirakatnak vetettem, a szívem a torkomban dobogott, és arra gondoltam, hogy élek, még élek, még élek, mint a többiek, miközben a folttalan szárnyak még verdestek, és próbálták felemelni a földről a szétroncsolt testet. Mindenki lebénult a döbbenettől. Senki nem próbált segíteni, bár a dermedten bámuló tömeg fele a kórházban dolgozott.
Láttam az arcukon, hogy mind az épületet megrázó becsapódásokra gondolunk, a tompa puffanásokra, amik elől az utcára futottunk. Az egyik orvos tekintetében a döbbenetet lassanként felváltotta a gyanú, és fellesett az égre. Követtem a példáját. A kórház fölött azóta örvénylett a hófehér felhő, hogy behoztuk azt a mindenórás kamaszt, de most ujjként meredt ki belőle egy villogó fénynyaláb: egy tornádó tölcsére. Halálos csúcsa fehér szirmokra robbant, ahol a kórházat védő, új részecskekupola húzódhatott.
És csak az járt az eszemben, hogy felhívtál az első csattanás előtt.
– Nehéz szülés volt – sóhajtottál, aztán hirtelen megváltozott a hangod. – Angyalok! És támadnak!
Halott volt. Akkora vértócsában hevert, hogy nem is lehetett más, csak halott. És persze láttam, ahogy még egyszer, utoljára vadul csapott párat a szárnyával, mielőtt ernyedten a betonra csuklott volna, épp, mint a hullámos papagájom gyerekkoromban, vagy mint a kórházablakba repülő galambok. Utoljára még repült, át ebből az életből a rákövetkezőbe, mint minden rendes madár. Épp csak fogalmam sem volt róla, hogy ennek itt van-e következő élete. Vagy felmerült-e valaha, hogy ezt az egy életét elveszítheti.
Amikor a hatalmas, fehér alak alázuhant az égből, először persze én is csak sikoltottam és hátraugrottam, mint a többiek. Azt sem tudtam, mi lehet. Csak álltam, a hátam egy kirakatnak vetettem, a szívem a torkomban dobogott, és arra gondoltam, hogy élek, még élek, még élek, mint a többiek, miközben a folttalan szárnyak még verdestek, és próbálták felemelni a földről a szétroncsolt testet. Mindenki lebénult a döbbenettől. Senki nem próbált segíteni, bár a dermedten bámuló tömeg fele a kórházban dolgozott.
Láttam az arcukon, hogy mind az épületet megrázó becsapódásokra gondolunk, a tompa puffanásokra, amik elől az utcára futottunk. Az egyik orvos tekintetében a döbbenetet lassanként felváltotta a gyanú, és fellesett az égre. Követtem a példáját. A kórház fölött azóta örvénylett a hófehér felhő, hogy behoztuk azt a mindenórás kamaszt, de most ujjként meredt ki belőle egy villogó fénynyaláb: egy tornádó tölcsére. Halálos csúcsa fehér szirmokra robbant, ahol a kórházat védő, új részecskekupola húzódhatott.
És csak az járt az eszemben, hogy felhívtál az első csattanás előtt.
– Nehéz szülés volt – sóhajtottál, aztán hirtelen megváltozott a hangod. – Angyalok! És támadnak!
2016.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)