erdő, erdő

Voltunk családilag Velemben pár napot, nem mentünk fel a templomhoz a hegytetőn, helyette patakparton bóklásztunk két fehér kiskutyával, láttunk őzet is, és már megint túl sokat fényképeztem. Szívem szerint maradtam volna még ott úgy akármeddig, lehet, hogy mégis el kéne mennem remetének, a masszív térerőhiánytól úgyis kicsit annak éreztük magunkat mindannyian.

Holnap fogorvos.

ezt én nem

Ma azért erősen aggódom, hogy miképp jutok el bárhonnan bárhová anélkül, hogy összeesnék és meghalnék közben, végképp kivégzett a kánikula, és estig még nem ígérnek enyhülést. Éjjel egykor még harminchárom fok volt, reggel nyolckor már csákánnyal bontották a betont az ablak alatt, a kimerültség, a szédülés, az öt napja folyamatosan lüktető fejfájás (bitang erős fájdalomcsillapítóval néha talán húsz percre is betompul), az egész világ kicsit sok most nekem. Nem vagyok elégedett az emberekkel sem (elfelejtették a születésnapomat, és erre idén az átlagosnál is nyűgösebb voltam), de ez nyilván az én hibám, lehet, hogy tényleg el kéne mennem remetének, bár nem szeretem annyira a mézet, hogy csak azon és sáskán a világ végéig boldogan eléldegéljek.

ide most egy sercegve fényre gyúló villanykörtét képzeljenek, kérem

Megtudtam, hogy a blogom egyik fő funkciója, hogy a Búvárzenekart sértegessem. Igazán szólhatott volna előbb, akkor nem nyűglődtem volna annyit, hogy már megint miről írjak.

au

Na jó, ez a harapás dolog azért még nem megy igazán, azt hiszem, most egy ideig nem pályázom a nagy fehér cápa szerepére (bár a dögsápadt tónus és a vízkiszorítás megvan hozzá), az előbb véletlenül rosszul haraptam össze, és azt hittem, elsírom magam. Még legalább egy hét kánikulát jósolnak, ennek örömére olyan nyári ruhákat rángatok magamra, amiket még soha, tiszta ötvenes évek, nem illik sem a fejemhez, sem a cipőmhöz, de még csak az alkalomhoz sem, legfeljebb a hőmérséklethez. A harmadik kávé után sem megy a gondolat- és mondatalkotás, már macskákat sincs kedvem csomózni, sörre sem vágyok, és kivételesen nem aludni szeretnék, hanem végre felébredni.

most itt tartok

Három hete először ettem valamit, amit harapni kell, bár a fogászati maratonnak még csak az elején tartok. Rémes hőség van már megint, teljesen valószerűtlennek érzek mindent, továbbra is rajzolom a színezhető macskákat, és egyre kevesebb marad a nyárból.

ez is, az is

Vannak csodálatos pillanatok, nagyjából az egész párizsi út, a hőség és a taxisblokád dacára is; Impatienttel fényképezni ugyanazt a sikátort húsz percen át, anyukámmal egymás ételét kóstolgatni egy vendéglőben, ahol már Robert Louis Stevenson is (nem az anyukájával, és szerintem nem olyan finomakat, mint mi, de egészen biztosan evett), száguldani az éjszakában, nézni a Vénuszt és a Jupitert, a rádióban érzelmes francia sanzonok, és rajtam az aznap kapott, új fekete cipőm, ami nem csak szép, de járni is lehet benne. Vagy aztán itthon az erdei házikó teraszán, a hűvös szellőben ülve dolgozni a nővéremmel, miközben a két fehér kiskutya hol egyikünk, hol másikunk lábánál alszik - és ráadásul még a munka is sokkal hatékonyabban, mint otthon. Vagy sétálni a vakító, de nem perzselő napsütésben, színes lufikat fényképezni, kérni egy citromos sört a fehér tütüs fiúk kamionjáról, összefutni Nimandiékkal, utána Mételyék teraszáról nézni a giccses naplementét, rozét inni, röhögve beesni egy díványra harmadiknak. Sőt, még másnaposan kávézni és másokkal együtt írni is jó, hallgatni, ahogy a különféle társaságból érkezett írók és írópalánták egyszerre gépelnek, repkednek a szószámok, és kicsit óvakodva, nagyon udvariasan találkozik a két mentalitás, a már ismert írók és a nanowrimón szocializált kezdők világa.

Aztán vannak kevésbé csodálatos pillanatok, például amikor két fogorvos konzultál a a friss röntgenfelvételem fölött, mert ehhez a másik jobban ért, és igen, szerdán végül is be tudnak jönni korábban, mert ezzel nem érdemes várni, én pedig közben azt számolom, hogy ezt kimerítő családi támogatással együtt is igen érdekes feladat lesz kigazdálkodnom, de nyilván metszőfog, és látványos foghíjakkal nélkül még annyi esélyem sem lenne munkát találni, mint bölcsészdiplomával. Mert egyébként munkát is keresek, nagyon a kiégés határán vagyok a fordítással (kérdés, hogy a határ melyik felén, nem egyértelmű a válasz), és nem is biztos, hogy a szellemi terhelés miatt, hanem inkább azért, mert az elmúlt években nagyjából minden második-harmadik könyv kapcsán volt valami átverés, lelépés, csődeljárás, és az ilyesmi megeszi az embert. A gond leginkább az, hogy az önbizalmamat eléggé ledarálták az elmúlt évek, és pillanatnyilag nem érzem, hogy értenék bármihez, már azon kívül, hogy csomót kötök rajzolt állatok lábára, azért pedig egyelőre senki sem akart még nekem pénzt adni, bármennyire is helytelen.

szotyolahéjban

Szóval miután túléltem egy taxisblokádot és egy vasúttársaságot, amihez képest a MÁV kompetens és utasbarát, és másfél hét hőséget egy nagyon büdös városba, hazajöttem egy másik nagyon büdös városban, ahol hőség volt, és részeg munkásember magyarázott egyre emeltebb hangon a családi problémáiról a buszon két riadt holland turistalánynak. Aztán volt erdő is, kis fehér kutyák, vihar, minden jó, ha vége jó, és amúgy hétfőn végre mehetek fogorvoshoz, alig várom.

minőségi fehéryeah (távolról indít 7.0)

Szóval tavaly lusta voltam és nyűgös, és túl sokat fényképeztem (a mai napig nem jutottam a végére), és képek nélkül mit és hogyan és minek, szóval az elmaradt, de voltunk ám akkor is távolról indítani, méghozzá borban igen bőségeset. Ez persze idén sem volt másképp, bár ezúttal a nyitóeste a sör jegyében telt, én főleg egy American Beauty nevű finomsággal múlattam az időt, valamint bazsalikomos csirkemellel, paradicsomsalátával és polentával (ilyenkor mindig eszembe jut, hogy egy réges-rég fordított vicces női könyv szerint a sznob újgazdagok így hívják a gyerekeiket) és persze az úri társasággal, jelen esetben Juddal, Nyerwvel, Wooffal és Noizzal, minthogy a szokásos csapat többi tagja kivándorolt Ausztráliába, és csak vasárnap reggel skype-oltunk velük egy kicsit.

Az első reggel meglepően visszafogottan telt el, például senki sem táncolt Szécsi Pálra, mint két éve, szerintem a hőség miatt lehettünk csak ilyen bágyadtak. Csomagoltunk naptejet, szúnyogriasztót, Woof útközben még cukorral ÉS édesítőszerrel megtámogatott frissítőt is vett magának, aztán ráolvadtunk a vonatülésre, és átdöcögtünk Villányba. Ezúttal nem szálltunk le előbb, nem kirándulgattunk, nem sétáltunk erősen beborozva a műúton, tűző napsütésben (bár volt rá szavazat – nem az enyém, nyilván), hanem a lehető legrövidebb úton felballagtunk a Polgár pincébe, és az is pont sok volt. Ott egy szellős teraszon elfogyott az első rozé rengeteg szódával, aztán elvánszorogtunk ebédelni, közben fényképeztem fecskefészkeket. A Vinatusban bőségesen és kimerítően belaktunk, miközben a fejünk fölött egy fészekalja nagyon hangos madárfióka is ezzel próbálkozott. Günzer, Gere, Bock, itt már a kávék is markánsan megjelentek, Jud és Noiz ijesztően fel is pörgött, a csokiszuflés alakulat bezzeg békésen kornyadozott tovább. A városba visszatérve felballagtunk még a kedvenc romjainkhoz, hogy tovább fröccsözzünk, és a fordítói részleg kivárta az éjfélt is, hogy egy végső pálinkával gyorsan felköszönthessük az épp születésnapossá vált Noizt.

Vasárnap ebédidőben indult a vonatunk Pestre, így csak egy bőséges reggeli (és közben skype a déli féltekével) fért bele, valamint egy pompás kávé-süti kombó; Woof isteni csilis babja sajnos idén kimaradt. Mondjuk abban az őrületes melegben szerintem simán mindenkit kiütött volna, és még most is ott ülnénk a kanapén, mint egy-egy kőtömb. Így viszont hazaértünk, mert minden jó, ha vége jó.