Amikor megnyitod a fájlt, és kétségbeesve nézed, hogy de hát ezt a részt lefordítottad már, ez miért van angolul, Úr Isten, ez nem lehet, vajon mikori a legutolsó másodpéldány, mikor küldhetted el magadnak emailben... aztán másfél perc keresgélés és pánik után rájössz, hogy épp angolra fordítasz.
Amikor félrenyeled a csípős csipszet, köhögni kezdesz, a szád elé kapod a kezed, hogy ne a képernyőt terítsd be, és az ujjadon megpattanva egyenest a szemedbe röpül egy jó fűszeres, cakkos morzsa, majd cafatokra olvad a könnyedben, és mar.
Amikor hihetetlen durva fordítási hibát veszel észre a munkádban, és sehogy sem tudod kijavítani, később felébredsz, és rájössz, hogy azért nem ment, mert álmodban nem tudsz szöveget tartani, és mindig más volt az eredeti.
kedvesnapló, úgy nagy vonalakban
Na jó, legyen egy kis naplószerűség is, szóval végül gyökérkezelték a fogamat, pedig én annyira azt akartam, hogy kihúzzák, én nem ragaszkodom a dolgokhoz, a jobb alsó hatoshoz sem, annyival fájóbb dolgokat vesztettem már el az életemben, hogy... na jó, ez a jobb alsó hatos azért egy nagyon fájó dolog volt éppen, azért is akartam elveszteni. Szóval nem tudom, nem zenből nem zavart volna, ha kihúzzák, hanem mert rengeteg egyéb más okom is volt rá, komolyan, tényleg.
Szóval utána szombaton volt az éves SFmag sörözés, most mintha kicsit kevesebben lettünk volna, mint tavaly, és sokkal túlhúzottabb voltam a hosszú hajrá miatt (ez egy hosszú történet, és kivételesen nem csak én taktikáztam el), mondjuk nem annyira, mint egy hétre rá, amikor megint emberek közé kerültem, de ez egy másik történet, melynek elmesélésére egy másik bekezdésben kerítek sort. Szóval megsöröztünk, többen még meg is vacsoráztak, és beszélgettünk és nevettünk, és aztán én nem mentem át holmi másik sörözésekre, mert kicsit elaludtam, miközben a buszmegálló felé gyalogoltam, és ebből arra következtettem, hogy közelítek azon zombi állapothoz, amikor nem azt hörgöm, hogy agy, hanem hogy azt, hogy ágy.
Aztán péntekig az töltötte ki az időmet, hogy 1) miért alszom ilyen sokat 2) á, mert ha nem alszom ilyen sokat, fáj a szemem 3) akkor inkább alszom. Aztán pénteken elmentem megnézni, ahogy Noizzal beszélgetnek emberek arról, hogy Miéville (volt mögöttük vetítővászon, de sajnos nem projektáltak rá képeket, amiken China belemereng a londoni ködbe, China felemelt ököllel szónokol, China polipokat mustrál, meg egyáltalán, China) (vitás kérdés, de többen is úgy gondoljuk, hogy China Miéville pont úgy zord és ronda, hogy az szép), és voltak ott mindenféle barátok, meg aztán sörök is, és olyan éktelenül sok hülyeséget beszéltem, hogy eh.
Volt egy pont, amikor mondtam, hogy a héten szétdolgoztam az agyam, és ilyenkor a gondolatok nem egészen úgy alakulnak nálam mondatokká, ahogy én azt elképzelem, szóval a felét annak, amit mondok, egyáltalán nem úgy gondolom, majd a kérdésre, hogy és az melyik fele, kénytelen voltam beismerni, hogy nem tudom. Úgy könnyű lenne. De ilyenkor tényleg az van, mint amikor az egészen kicsi gyerek rajzol, és a ceruza nem arra megy, amerre akarja: én gondolok valamit, de a szavak valami mássá állnak össze. Biztos, mert nincs ott mellettük egy eredeti, hogy lássam, mi a frászról van szó.
Na mindegy, mi volt még, az izé, amin csütörtökön?, csütörtökön húsz percig vigyorogtam, mert cuki volt, igen, hát néha én nem félek használni ezt a szót sem. Szóval csütörtökön nagyon taknyos idő volt, esett az eső, a tömegközlekedési eszközöket kigőzölgések és párák lepték be, és a négyes-hatosra csak úgy fértem fel, hogy arccal az ajtó üvege felé álltam. Döcögtünk át a Margit-hídon, idegesített, hogy csak fejmagasságig volt ledörgölve az üveg, és fölötte ott volt a pára, márpedig a bepárásodott ablak késztetéseket vált ki belőlem, még ha ezeken egész a Nyugatiig sikerült is erőt vennem. Már ott vártuk, hogy váltson a lámpa, és beguruljunk a megállóba, amikor is erősebb volt nálam a lelkem mélyén tébláboló óvodás, úgyhogy mégis kellett mosolygós napocskát rajzolnom az üvegre. Egy magas fickó állt mögöttem, átnyúlt a vállam fölött, és rajzolt egy felhőt a nap mellé és némi esőt, aztán eltelt pár másodperc, szinte lehetett érezni, hogy végigkattog mindkettőnk agya a képen, újra előrenyúlt, és gyorsan letörölte a felhőt. A villamos megállt, én hátrafordultam, összevigyorogtunk, az ajtó kinyílt, és mind a ketten mentünk a magunk eltérő útirányába. És ez cuki volt, na, akkor is.
Szóval utána szombaton volt az éves SFmag sörözés, most mintha kicsit kevesebben lettünk volna, mint tavaly, és sokkal túlhúzottabb voltam a hosszú hajrá miatt (ez egy hosszú történet, és kivételesen nem csak én taktikáztam el), mondjuk nem annyira, mint egy hétre rá, amikor megint emberek közé kerültem, de ez egy másik történet, melynek elmesélésére egy másik bekezdésben kerítek sort. Szóval megsöröztünk, többen még meg is vacsoráztak, és beszélgettünk és nevettünk, és aztán én nem mentem át holmi másik sörözésekre, mert kicsit elaludtam, miközben a buszmegálló felé gyalogoltam, és ebből arra következtettem, hogy közelítek azon zombi állapothoz, amikor nem azt hörgöm, hogy agy, hanem hogy azt, hogy ágy.
Aztán péntekig az töltötte ki az időmet, hogy 1) miért alszom ilyen sokat 2) á, mert ha nem alszom ilyen sokat, fáj a szemem 3) akkor inkább alszom. Aztán pénteken elmentem megnézni, ahogy Noizzal beszélgetnek emberek arról, hogy Miéville (volt mögöttük vetítővászon, de sajnos nem projektáltak rá képeket, amiken China belemereng a londoni ködbe, China felemelt ököllel szónokol, China polipokat mustrál, meg egyáltalán, China) (vitás kérdés, de többen is úgy gondoljuk, hogy China Miéville pont úgy zord és ronda, hogy az szép), és voltak ott mindenféle barátok, meg aztán sörök is, és olyan éktelenül sok hülyeséget beszéltem, hogy eh.
Volt egy pont, amikor mondtam, hogy a héten szétdolgoztam az agyam, és ilyenkor a gondolatok nem egészen úgy alakulnak nálam mondatokká, ahogy én azt elképzelem, szóval a felét annak, amit mondok, egyáltalán nem úgy gondolom, majd a kérdésre, hogy és az melyik fele, kénytelen voltam beismerni, hogy nem tudom. Úgy könnyű lenne. De ilyenkor tényleg az van, mint amikor az egészen kicsi gyerek rajzol, és a ceruza nem arra megy, amerre akarja: én gondolok valamit, de a szavak valami mássá állnak össze. Biztos, mert nincs ott mellettük egy eredeti, hogy lássam, mi a frászról van szó.
Na mindegy, mi volt még, az izé, amin csütörtökön?, csütörtökön húsz percig vigyorogtam, mert cuki volt, igen, hát néha én nem félek használni ezt a szót sem. Szóval csütörtökön nagyon taknyos idő volt, esett az eső, a tömegközlekedési eszközöket kigőzölgések és párák lepték be, és a négyes-hatosra csak úgy fértem fel, hogy arccal az ajtó üvege felé álltam. Döcögtünk át a Margit-hídon, idegesített, hogy csak fejmagasságig volt ledörgölve az üveg, és fölötte ott volt a pára, márpedig a bepárásodott ablak késztetéseket vált ki belőlem, még ha ezeken egész a Nyugatiig sikerült is erőt vennem. Már ott vártuk, hogy váltson a lámpa, és beguruljunk a megállóba, amikor is erősebb volt nálam a lelkem mélyén tébláboló óvodás, úgyhogy mégis kellett mosolygós napocskát rajzolnom az üvegre. Egy magas fickó állt mögöttem, átnyúlt a vállam fölött, és rajzolt egy felhőt a nap mellé és némi esőt, aztán eltelt pár másodperc, szinte lehetett érezni, hogy végigkattog mindkettőnk agya a képen, újra előrenyúlt, és gyorsan letörölte a felhőt. A villamos megállt, én hátrafordultam, összevigyorogtunk, az ajtó kinyílt, és mind a ketten mentünk a magunk eltérő útirányába. És ez cuki volt, na, akkor is.
családom és egyéb
A rajzok fotó alapján készültek, és mindegyik kép 18-22 éves korában ábrázolja különféle közeli nőrokonaimat, kivéve az alsót, az némileg idősebben ábrázol engem, csak mintha nem járt volna még itt. Az idén február végén készült eredeti fotóval is elégedett vagyok, bár persze szokás szerint felveti a kérdést, hogy az embernek milyen képeket illik feltennie magárül a netre, olyat, amin szebb, mint a valóságban (de akkor hazudsz!!! és félrevezetsz!!! és önhitt is vagy, meg öntelt, mondják emberek, nem tudom, miért), olyat, amin csúnyább (mert hát legyünk szerények... ööö... mi van???), olyat, amin mittudomén, látszik, hogy direkt torzít a kép, és ezért úgysem lehet eldönteni, hogy néz ki a delikvens. Nekem erről személy szerint az a véleményem, hogy valaki vagy ismer személyesen, tudja, hogy nézek ki, és ismeri az összes elbaszott grimaszomat, vagy nem ismer, akkor meg miért nézzen csúnya képeket, ha szépeket is nézhetne? Arról nem is beszélve, hogy a a női önbizalomnak igenis kellenek a szép képek, épp elég sértés és seb éri szegényt. Szerintem igazából minden nőt legalább évente kétszer kéne addig fotózni, amíg nem készül róla egy olyan kép, ami legalább a saját lélegzetét elállítja (nekem az a tapasztalatom, hogy az embernek magának általában nem az a kép tetszik a legjobban, ami a többieknek), hogy legyen mit nézegetnie, amikor épp úgy érzi, hogy a világon mindenki szebb és vonzóbb őnála.A képek mérete és kidolgozottsága között nem a gigantikus egóm miatt van különbség, hanem mert máskor és más elképzelésekkel vágtam neki, és körülbelül így aránylanak egymáshoz az eredeti rajzok vonalvastagságban, de majd csinálok magamról is rajzot ebből az életkorból, és az akkora lesz, mint a felső négy (valamint nagyjából szemből ábrázol, és a többi). Azt még nem tudom, hogy a férfirokonokkal mihez kezdjek, de majd meglátom okosan, ki tudja, lehet, hogy igazából a férfiaknak is jól állnak a lágy ívek, csak én vagyok kicsinyhitű.
zorro! vagy mégsem
Szóval miközben az internettelen hodályban nem-otthon dolgoztam*, az olasz étkezde tévéjén valami kosztümös régiség ment, fekete álarcos rabló, szép nők, és éppen azon gondolkoztam, hogy nicsak, Zorro, amikor bekörtáncoltak a román parasztok, viszont innen már elég nyilvánvaló volt, hogy itt a maszkos nem igazságosztó, hanem épp ellenkezőleg, Fatia Negra!!! Pár percenként felpislogtam, és mindig elálmélkodtam, hogy Jókai azért mekkora eszeveszett nagy mesélő, milyen iszonyatosan kegyetlen (emlékszem én még arra, hogy azért nem szerettem ezt a könyvet, mert úgy elbánt szegény, szerencsétlen kis Henriette-el, aki pedig tényleg nem tehetett semmiről) (Martin legalább megöli az áldozatait, de Jókai? Milyen sorsra kárhoztatja némelyiket? Rettenetes), és hogy tud játszani a legkalandosabb fordulatokkal.
Nyilván eszembe jutott a saját fekete álarcosom is, aki viszont igazságosztó, és majdnem hozzá is fűztem valamit, mielőtt rájöttem, hogy bár számomra egyértelmű, azt hiszem, senki sem jött még rá, csak Noiz tudja, mert annak idején vele ötleteltem. Mármint ezt a részét egymagam találtam ki, még mielőtt Egyéb Szereplők lettek volna, de Noizzal ötleteltem akkoriban a központi konfliktusról, mert az nagyon nem akart összeállni az istennek sem, mindig az volt, hogy jó, és ott akkor lesz valami nagyon baljós, de semmi nem illett bele, aztán egyik éjszaka álmodtam a madarakkal a jeges északi szigeten, és hirtelen látszott, hogy a történetben az a lyuk igencsak madáralakú, persze nyilván azóta ez a madáralakúság is átalakult sok szempontból. Például kiderült, hogy mi lehet benne a démoni, és izé, ez most sehogy sem jön ide, de a Cherubini rekviem is valami elképesztően szép.
Nyilván eszembe jutott a saját fekete álarcosom is, aki viszont igazságosztó, és majdnem hozzá is fűztem valamit, mielőtt rájöttem, hogy bár számomra egyértelmű, azt hiszem, senki sem jött még rá, csak Noiz tudja, mert annak idején vele ötleteltem. Mármint ezt a részét egymagam találtam ki, még mielőtt Egyéb Szereplők lettek volna, de Noizzal ötleteltem akkoriban a központi konfliktusról, mert az nagyon nem akart összeállni az istennek sem, mindig az volt, hogy jó, és ott akkor lesz valami nagyon baljós, de semmi nem illett bele, aztán egyik éjszaka álmodtam a madarakkal a jeges északi szigeten, és hirtelen látszott, hogy a történetben az a lyuk igencsak madáralakú, persze nyilván azóta ez a madáralakúság is átalakult sok szempontból. Például kiderült, hogy mi lehet benne a démoni, és izé, ez most sehogy sem jön ide, de a Cherubini rekviem is valami elképesztően szép.
*biztos van annak is megfelelője, amikor valaki nem az irodai munkájától szabadul haza dolgozni, hanem épp ellenkezőleg, időnként elmegy otthonról, hogy valahol máshol dolgozzon. Mármint néha fárasztó ugyanaz a kevés négyzetméter, tényleg, még nekem is.
valami levegőféleségért, vagy nem tudom
Húsz perce még nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, aztán bunkók voltak velem a kávézóban, pff, milyen már. Kezd teljesen magába csavarni a hosszú hajrá, és bár a november azon hónapok közé tartozik, amivel nincs semmi bajom (az elmúlt években február és április valahogy mindig alattomos volt és rohadék, szóval velük van bajom), a szép és színes októberrel ellentétben nem bánom annyira, ha agyatlanul* át kell gépelnem ahelyett, hogy bokrokat fényképeznék, és fára mászva énekelnék Radioheadet az utolsó év rövidujjús napján.
Amúgy szakad az eső, délután háromkor fel kell kapcsolni a villanyt, és arról álmodozom, milyen lenne fahéjillatú utcákon mászkálni ódon, alpesi városkákban, cserépbögrét venni, és abból inni a forralt bort, hurkapálcáról enni a vaníliás palacsintatésztában kisütött almafalatkákat, és úgy általában.
Amúgy szakad az eső, délután háromkor fel kell kapcsolni a villanyt, és arról álmodozom, milyen lenne fahéjillatú utcákon mászkálni ódon, alpesi városkákban, cserépbögrét venni, és abból inni a forralt bort, hurkapálcáról enni a vaníliás palacsintatésztában kisütött almafalatkákat, és úgy általában.
*a baj persze nyilván az, hogy nem agyatlanul kell gépelnem, hanem agyból, és az agyam azért, argh, képes elfáradni alaposan
az ígéret földje
A munkám mai vadhajtása: három burnusz-szabásminta és egy részletes Islay térkép.
A Laphroaig és az Ardbeg főzde között csak három kilométer van. És a Lagavulin főzde.
A Laphroaig és az Ardbeg főzde között csak három kilométer van. És a Lagavulin főzde.
ennyit erről
Próbálok itt pozitívumokat is felsorolni, erre rögvest utána körberöhög az élet, komolyan, akkor most visszatérek ahhoz, hogy csak fonott lábú állatokat, Verdit és Wagnert posztolok, számlával, csekkel és nyugtával fényképezem a napot, a medve bőre helyett pedig a fájdalomcsillapítóra iszogatok kellően előre.
Elkezdtem kiszínezni. Még nagyon messze van attól, hogy akár félig kész legyen, de azt hiszem, érthető, miért jobb az, ha nem színezek ki dolgokat.
Még a végén megkerül rajtuk a sárkány.
Meg látszik, mennyire nem tudok térben gondolkozni és árnyékolni.
Elkezdtem kiszínezni. Még nagyon messze van attól, hogy akár félig kész legyen, de azt hiszem, érthető, miért jobb az, ha nem színezek ki dolgokat.
Még a végén megkerül rajtuk a sárkány.
Meg látszik, mennyire nem tudok térben gondolkozni és árnyékolni.
egyébként
Persze, történnek jó dolgok is, ettünk finomakat, kávéztunk őszi teraszon, néztünk szép filmet, sétáltunk szemerkélő esőben, haladok a munkával, minden páros nap szép az idő, és ez ráadásul a pillanatnyi boldogságon kívül majd a fűtésszámlára is jótékonyan hat.
nehéz az élet, és én sem vagyok könnyebb
Valamelyik fájdalomcsillapítóban szerintem prodepresszánsnak kell lennie, vagy nem tudom. Most épp azon gondolkozom, hogy de mi van, ha a fogam csak tipikusan úgy fáj rettenetesen, mintha a gyökere vacakolna, de valójában semmi baja (ez végül is reális, nem?), netán csak a bölcsességfogam ébredezik, és sugároz gonosz fájdalmakat szanaszét, és hülyét csinálok magamból a fogorvos előtt, aki emiatt majd meggyűlöl, és direkt bántani fog (ez is kifejezetten reális, nem?), és egyébként is, a gyógyszerektől teljesen agyhalottra tompultam, nem tudok gondolkozni sem, olyan mondatokat írtam le ma, hogy semmi értelme, továbbá az életnek sincs semmi értelme, hetek óta nem fordítottam verset sem, és egyáltalán.
De nem baj, holnap ilyenkorra legalább már az aktuális fogorvosi kezelésen túl leszek, és tök más elviselhetetlen és irreális félelmekkel kell megküzdenem, a lemaradásaimon kívül, amik szintén elviselhetetlen, de legalább hótt reális félelmekkel töltenek el.
De nem baj, holnap ilyenkorra legalább már az aktuális fogorvosi kezelésen túl leszek, és tök más elviselhetetlen és irreális félelmekkel kell megküzdenem, a lemaradásaimon kívül, amik szintén elviselhetetlen, de legalább hótt reális félelmekkel töltenek el.
nemvidám vasárnap
Én tökre adtam még egy utolsó esélyt a fogamnak, és amikor a fogorvos azt mondta, hogy szerinte inkább mégsem kéne kihúzni, nem erősködtem, hogy de, bizony, tessék csak kihúzni; ezt azzal hálálta meg, hogy szombat hajnalban elkezdett nagyon fájni, mert ugye akkor hétfő reggelig időpontot sem lehet kérni. Szinte kizárt, hogy bármi baja lenne, hát, jellemző.
és félek is a fogorvostól
Fáj a fogam, nagyon, igazából én akkor lennék a legboldogabb, ha kihúznák, mert dühös vagyok rá, hogy éppen most fáj, amikor nagyon nincs nekem erre időm (és pénzem), miért nem tudott várni decemberig, amikor több lenne (mindkettőből), no mindegy, holnap délután kiderül, mi a pálya, remélem, kedves lesz a fogdoktorbácsi, vagy legalább... nem tudom, remélem, nem összetörten zokogó kis rongycsomóként* kell madj visszaülnöm fordítani a gép elé holnap este, mert az az egy biztos a holnapi napban, hogy vissza kell majd még ülnöm fordítani a gép elé este.
*az összetört az a zokogásra vonatkozik, tudom, hogy a rongycsomók nem törnek össze
snark
Bárki, aki eltöltött velem másfél óránál többet, összesen, tudja, hogy néha előtör belőlem a tömör és jogos rosszindulat, és képes vagyok egy-egy profánabb hasonlattal egy életre tönkre tenni nemesb érzületeket, olykor akár többet is egyszerre. A gótigazolványomat talán visszavonták, de a trolligazolványomat sosem, és ha úgy hozza kedvem, képes vagyok bármiről találó, mégis megalázó dolgokat mondani.
Épp csak.
Épp csak az a baj ezzel, hogy mint mindenre, erre is könnyen rászokik az ember, és észre sem veszi, amikor már a harmóniában is a botlást keresi, a meghatóban a giccset, a szánandóban a szánalmasat. És eljön az a pont, amikor már nem tud meghatódni, no, és akkor és ott vége mindennek. Akkor úgy járt az illető, mint Kay a Hókirálynő tükrének szilánkjával a szívében, onnantól csak torz röhögés lesz az egész világ, épp csak sanszosan nincs neki kis Gerdája, aki leküzd mindenféle szörnyű akadályt, hogy újra felébressze benne az embert.
És akkor jönnek az ismerőseim, és marha büszkék arra, hogy mennyire jól tudnak dolgokat fikázni izomból, csípőből, és alighanem már reflexből is, és el sem tudom nekik mondani, mennyire végtelenül kibasznak magukkal, és erre mennyire nem kéne büszkének lenniük.
Épp csak.
Épp csak az a baj ezzel, hogy mint mindenre, erre is könnyen rászokik az ember, és észre sem veszi, amikor már a harmóniában is a botlást keresi, a meghatóban a giccset, a szánandóban a szánalmasat. És eljön az a pont, amikor már nem tud meghatódni, no, és akkor és ott vége mindennek. Akkor úgy járt az illető, mint Kay a Hókirálynő tükrének szilánkjával a szívében, onnantól csak torz röhögés lesz az egész világ, épp csak sanszosan nincs neki kis Gerdája, aki leküzd mindenféle szörnyű akadályt, hogy újra felébressze benne az embert.
És akkor jönnek az ismerőseim, és marha büszkék arra, hogy mennyire jól tudnak dolgokat fikázni izomból, csípőből, és alighanem már reflexből is, és el sem tudom nekik mondani, mennyire végtelenül kibasznak magukkal, és erre mennyire nem kéne büszkének lenniük.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)