miért fontos az eurovíziós dalfesztivál

Szóval aztán a múlt hét azzal folytatódott (még azelőtt, hogy részegen embereknek írtam volna, miközben átéltem a kelta sötétséget), hogy kedden, nem is, szerdán reggel meghívtak "A mi Gagánk nevében" című facebook csoportba, ahol a posztokból csak annyit lehetett kihámozni, hogy Dragana, aki nagyon fontos alakja volt az ősrégi fórumos társaságnak, nagyjából fél éve meghalt. Az "ő, bárcsak tudtuk volna, hogy ilyen rossz a helyzet" típusú beírások alapján először megijedtem, hogy öngyilkos lett, mert sajnos ebből a társaságból vesztettünk már el így embert, de nem, szívroham végzett vele álmában. Negyvenöt éves volt. Ez nekem már csak azért is borzasztóan furcsa, mert amikor megismertem, amikor a legtöbbet leveleztem vele, frissen bukott ki az egyetemről, és mi történt ezzel a rengeteg idővel?

De a legdöbbenetesebb persze az, hogy mi minderről több, mint hat hónapon át nem is tudtunk. Nekem nem volt gyanús, hogy nem ír, már évek óta nem leveleztünk - egy ideig én még írtam neki, de nem nagyon válaszolt, és aztán é is elengedtem. Valamikor április környékén valaki rám írt, hogy tudok-e valamit Gagáról, aztán nem került elő többet a téma.

Egész az Eurovíziós Dalfesztiválig.

Velem ellentétben a társaság nagy része nem allergiás erre az, eh, izé, kulturális jelenségre, és minden évben együtt nézték online. És mindené évben Dragana szervezte. De idén senkinek sem írt, és a többiek innen már tudták, hogy baj van, méghozzá komoly baj. De hogy a fenébe tudod meg, mi történt valakivel, aki egy idegen országban él(t), idegen városban, nem mehetsz oda csak úgy végigcsöngetni a szomszédokat, hogy hallottak-e valamit róla! Próbáltak a testvérének írni, de el sem olvasta. Végül bő másfél hónap kutatás után találtak egy fényképet, amin be volt jelölve egy másik ismerős is, akit sikerült végre utolérni. Tőle tudjuk, mi történt.

Persze vasárnap, amikor dolgokat akartam elsiratni, ezt még nem tudtam, de azért na. Utálok abban az életkorban lenni, ahol ezek már elkezdődnek.

ne hallgassatok doom metalt

Kicsit bánom, hogy nem lehet mindenkinek megírnom, akire ma X hónap hallgatás után ráírtam, hogy egyébként részeg vagyok és amúgy józanul is nagyon érzem a világok kollektív végét.

De ez sanszosan nem használna?

ez a hét eddig

Aztán nem elaludtam, hanem csak rajzoltam csomó csomót, és utána volt egy olyan minősíthetetlenül pocsék hétfőm, hogy a fal adta a másikat. Nagyjából úgy kezdődött, hogy amikor beléptem a céges gépre, egy svácji kolléga hisztérikusan rám írt, hogy NEM CSINÁLTAD MEG AZ IZÉBIGYÓT AZ ÜGYFÉL RENDSZERÉBEN ÉS LE FOGNAK TILTANI MINDÖRÖKRE!!!! AZ EGÉSZ CÉGET FEL FOGJÁK MIATTAD GYÚJTANI, MEG AZ ORSZÁGOT IS, AZ ÖSSZES ORSZÁGOT, MINDET!!!, megnéztem az emailjeimet, egyetlen egy levelet kaptam róla, vasárnap reggel kilenckor.  Hát basszus, ezt az emailt történetesen egész hétfő reggel kilencig nem láttam! Egyéként arról van szó, hogy kéthavonta rá kell kattintanunk egy gombra, hogy azóta sem dogozik közeli hozzátartozónk az ügyfélnél, ami mondjuk a havi három kötelező tréning mellett (szabad-e elvinni céges pénzen ebédelni a tárgyalópartner feleségét, és milyen értékben vehetsz neki Bajnokok Ligája döntőre belépőjegyet) eltörpül, de azért meglennék nélküle.

És ez az első húsz perc volt, a nap még csak utána kezdődött.

A gyász egyik oka, hogy a kis ideiglenes szőrgombóc a héten végleges gazdihoz költözik, miután közel két hónapig a nővéreméknél lábadozott. Még westie-ben is ritka az ennyire aranyos kiskutya, nem volt problémamentes, de nagyon szerethető. És volt egy pont, ahol úgy tűnt, hogy már el sem tudok tőle búcsúzni, mielőtt elköltözik, de végül kedd este kilátogattam hozzájuk, és még alaposan megdögönyözgettem. Hiányozni fog, de négy kutya már nagyon sok lett volna, és jó helyre kerül - csak attól még nehéz elengedni. Nagyon élvezi a kertet, és főleg a lehulló almákat, amiket rendszeresen hurcol magával mindenhová: egy ideig nem jött rá, hogy kéne megenni, de mostanra már lelkesen falja őket. Esténként együtt vadászott a többiekkel, és lelkesen őrizte a házat. Az új helyén nem lesz kert, de első és egyetlen kutya lesz, az örökbefogadók szeme fénye, amire láthatóan nagy igénye van (simán átgázolt a többieken, ha őket simugattuk). És tudom, hogy nagyon jó dolga lesz, de azért nagyon fog hiányozni.

A gyász többi oka összetettebb, és a klímaszorongástól kezdve minden benne van, amitől manapság élhetetlennek tarthatja a világot az ember. Azt hiszem, a klímaszorongás csúcsát akkor értem el, amikor augusztus végén, egy őrjítóen forró délután a távolsági buszból néztem a Vértes áthatolhatatlanul buja, fülledt zöld fáit (idén nagyon sok eső esett), és láttam, milyen lenne, milyen lesz majd, amikor égni fog. Mert nem úszhatjuk meg mi sem, egyszer ez is ugyanúgy égni fog, ahogy az elmúlt években a Földközi-tenger vidéke égett. Igazán szívderító gondolataim vannak!

néha

Vasárnap délután kettőkor, miután dührohamot kaptam, mert addig válogattam a két farmerem közül, amíg le nem késtem az utolsó vonatot, amivel legalább délutánra érdemes lett volna elmenni kirándulni (egész hétvégére ez volt az egyetlen program, hogy elmenjek kirándulni egyet), és elindultam legalább piknikezni, de be kellett ugranom a boltba kifliért... na és akkor hirtelen rájöttem, hogy nem véletlenül nem sikerült másfél napon át elindulnom, hanem az van, hogy nem lehet mindig menni, meg csinálni, hanem néha meg kéne állni, és elsiratni dolgokat. Ha már amúgy is második napja olyan orrbavert érzéssel kelek fel, mintha az egész világnak vége volna.

Mert vége van. Vagy lesz ijesztően nem is olyan sokára vége lesz, el kell engednem ezt az országot, ami már nem a hazám, és soha többé nem is lesz az, mert ha a kormányt netán le is lehetne váltani (én azért nem hiszek ebben sem), a nép már kellően hasonult hozzá. Itt már örökké csak gyűlölködés lesz és sunyiság és hazudozás, és "okosba" jeligére valami olyan mélységes erkölcsi sötétség, amit én nem akarok a bőrömön tapasztalni napi szinten. És végtelen düh van bennem, hogy miért kell ennek így lennie, miért kellett elárulniuk és elrohasztaniuk és kiárusítaniuk ezt az országot, miért nem élhetek nyugodtan itthon, ahogy azt szlovákként vagy románként is ezerszer inkább megtehetném, miért kell szégyellnem magam külföldön (meg amúgy belföldön is), hogy ebből a putyincsicska szartengerből jövök.

Aztán persze sokkal személyesebb dolgokat is el kéne gyászolnom, amikről annak ellenére nem írok szívesen, hogy ez itt elméletileg valamiféle személyes blog lenne. De hát ez van, figyelembe véve a múltbéli traumáimat, az a csoda, ha valamiről egyáltalán beszélek, nyilván ezen is dolgoznom kéne.

Szóval arra jutottam, hogy ezen a hétvégén kirándulás helyett ki kéne sírnom magam, ami egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, és teljesen reális, hogy egy ponton inkább csak elalszom. 

permanens másnap ivás nélkül

Végre hideg van, úgyhogy már csak a szemem fáj és a fejem, ó, és úgy zúg a fülem, mintha egy lerobbant rádiót építettek volna a koponyámba. Elég idegesítő, de legalább nem ragadok. Az élet apró örömei.

Voltam írótáborban múlt héten, kicsit írtam is (tavaly is voltam, akkor összesen egy hatmondatos bekezdést sikerült összehoznom), elsétáltunk egy arborétumig, és szép volt a kilátás, és finomakat ettünk. Még hetekkel korábban voltunk távolról indítani Etyeken, akkor nem volt olyan brutális hőség, és nagyon finom borokat ittunk, de már túl öregek vagyunk egy rendes berúgáshoz. Igazából mind írhatnék is ezekről, ha nem lenne így is kb tíz órával rövidebb minden egyes nap, mint amire szükségem lenne. És ez nem csak a szétszórtság, szerintem egy olyan brutális kiégést hordok ki lábon, hogy a fal adja a másikat - és már nem olyan vészes, mint télen-tavasszal volt, de érzem, hogy nem jövök ki elég gyorsan belőle. Mármint ha az is a célok között van, hogy ne utáljanak meg a kollégáim, amiért egy belassult csiga viaszszobrára emlékeztető sebességgel sem fogok fel bármit (a mondat végére nem emlékszem a mondat elejére, tetszőleges nyelven, de legfőképp németül) (pedig a portugálok is megugorják ezt a szintet, szóval lehet ezt aktív német nyelvtudás nélkül csinálni).

egy utolsó forró este

Felfoghatatlanul izzadt vagyok, és most az időképet nézem, hogy mikor jön a vihar, elmenjek-e zuhanyozni, hogy aztán másfél perc múlva újra undorítóan ragadjak, vagy nemsokára úgyis egybeszakad az ég a földdel, és akkor az első esőcseppeknél beülök a kádba, és utána már egy boldog, új világra kelhetek ki belőle, ahol akár napokig száraz maradok.

Na jó, ezt nem lehet kibírni, megyek a kádba.