Szóval mostanában hétvégenként sétálok az erdőben, és van új telefonom meg régi fényképezőgépem, és ennek megfelelően tizenszázcsillió képem az Oroszlánszikláról és téli napsütésről. Vannak részek, amiket minden egyes alkalommal lefényképezek, nehogy elfelejtsem, hogy láttam (mintha amúgy nem naplóznám, melyik nap mit csinálok), pedig leginkább mindig ugyanolyan.
Kifogytam Percy Jacksonból, és bár tudom, hogy van több más Rick Riordan sorozat, az nem ugyanolyan, úgyhogy most nagy sci-fi klasszikust pótlok. Teljesen magamtól felismertem a Canterbury mesék formátumát, és olyan ideges lettem tőle, hogy azóta sem tudom megszeretni a könyvet. Sajnos én vagyok az az ember, aki indulatból és nagyon rühelli a Chaucer ezen gyöngyszemét, bármilyen páratlan is... uhh. Nagyon. Utálom. A hangoskönyvben nehéz, hogy erősen bezavar a saját szókincse és a nevek, és nyilvánvalóan rengeteg oda-vissza utalgatás és kikacsintás van benne, amit csak érzek, nem értek. A tapasztalat amúgy az, hogy a könyv közepére (most a negyedénél lehetek) már sokkal jobban fog menni minden, sok idő felvennem egy új narrátor hangját és egy új író szókincsét, mondatszerkesztését, gondolati ritmusát. Angolul már olyan rég nem éreztem ilyet, hogy szinte el is felejtettem - utoljára talán akkor, amikor hatezer oldalnyi Robert Jordan után elkezdtem Juliet McKennát fordítani, és rádöbbentem, mennyire máshogy kezeli az angolt. De most megint ott vagyok, hogy minden egyes írót szinte nulláról kell megtanulnom, és úgy, hogy csak hallom a szavakat, de nem látom őket leírva, még sokkal nehezebb.
