tél

Elkezdődött az új év, 2025, gombócból is sok. Még nem értem az évértékeléseim és évtervezéseim végére, egyrészt mert túlbonyolítom, másrészt mert még mindig nem működik az agyam, és szerintem már soha nem is fog: két hét pihenés után is csak nullára sikerült visszatornáznom magam valahogy, odáig, hogy mondjuk írjak, vagy gondolkozzak, odáig nem. Kicsit gyűlölöm is emiatt az életem és a munkám, de sajnos nagy valószínűséggel nem nagyon találnék semmit, ami szellemileg kevésbé kizsigerelő, és normálisan fizet (bár utóbbival most már itt is kezdenek komoly gondok lenni). De főleg az a gond, hogy annyira szét van rohadva az agyam, hogy én ilyet még nem éreztem. És bármiféle változáshoz ebben az állapotban kéne átgondolt döntéseket hoznom? Hahaha. Valaki adjon nekem egy lottóötöst, a gondjaim nagy részét megoldaná.

A hosszában csíkos kesztyűt még nem kötöttem meg, ezen a ponton megálljt parancsoltam magamnak. Nem mintha bármi hasznosabbal töltöttem volna az időmet, sorozatokat és filmeket néztem, és bután pörgettem a netet. Amikor elviselhető idő volt, sétáltam sokat, napsütésben és ködben egyaránt, bár nagyon festői fotóim csak utóbbiról vannak. Sajnos az lehetetlen elvárás a blogszerkesztő jelenlegi állásával, hogy plusz félóra html-farigcsálás nélkül sorba rakjam őket. 

szokás szerint vannak hobbijaim, szokás szerint unalmasak

Nagyon kevés munkaóra van hátra az évből, elég sok munkával megpakolva, de az agyam már négykézláb sem halad, inkább olyan érzés, mintha hason próbálnék felkúszni egy gépzsírral vastagon bekent csúszdán. Nem segít, hogy a többiek sincsenek sokkal jobb állapotban, és az még hagyján, de a dokumentáció, ami alapján tesztelünk, hát most hangosan felnevettem, az olyan szép tiszta és elvágólagos, mint az iszapos vízbe öntött híg moslék.

Közben a világon csak az érdekel, hogy valamelyik kisebb kötőkeretemmel hogyan tudok ötujjas kesztyűt kötni, mert ez nagyon fontos, nem lehet amúgy olcsó kötött kesztyűt kapni, nyilvánvalóan nekem kell ezzel napokig kísérleteznem. Az első prototípus nagyon béna lett, de nem reménytelenül használhatatlan, sokat tanultam belőle, de most épp az izgat, hogy mi van, ha az ujjak felől kezdem kötni az egészet? Van egy kiváló elméletem, úgy hogyan tudom sokkal jobban összeilleszteni az ujjait, oké, hát a hüvelykujja még így is kérdéses, azt mindenképp utólag kell ráfabrikálnom.

Persze legalább kötés közben haladok a hangoskönyveimmel, ami igencsak rám fér, mert több körben több akcióban vettem a kelleténél lényegesen több tucat könyvet. Például teljesen érthetetlen mód egy laza harminchét és fél órás Le Morte d'Arthurt, amit nyilvánvalóan sosem fogok végighallgatni, de birtokolnom kell, mert. Muszáj. Most nézem, hogy a Dhalgren is harmincnégy óra fölött van, csak Delany annyira drága szokott lenni, hogy nem lehetett otthagyni, mert mi van, ha tetszik (amit eddig hallgattam tőle, az tetszett). Német hangoskönyvből végtelenül túlvásároltam magam, bár főleg ifjúsági regények, és azokat lehet pörgetni (elmondhatatlan mennyiségű Rick Riordan regényt hallgattam végig az elmúlt időben, kicsit már unom is, és még mindig legalább két teljes sorozat hátravan) (és Marie Brennan Lady Trent sorozata is nagyon cuki és szívesen befejezném, de szerencsére a hátralevő kötetek nem voltak leárazva), na de bezzeg francia hangoskönyvből már megint nem volt érdekes a felhozatal. Lehet, hogy előbb-utóbb tényleg ráfanyalodok a teljes, összes és számolhatatlan Arsene Lupin gyűjteményes kötetre, amivel csak az a baj, hogy fantasztikumra vágyom. Az meg főleg csak németül van, és németül még nagyon nem tartok ott, hogy bevállaljak pl. egy Adrian Tchaikovsky-t.

A kötésre visszatérve: kikísérleteztem, hogyan tudok kutyamintás sapkát kötni és kutyamintás sálat. Ez két külön technika két külön eszközön. Se sálra, se sapkára nincsen szükségem, de meg tudom csinálni, és működik, és mindig lenyűgöz, ha kitalálok valamit, és működik.

lassan vége az évnek, meg az erőmnek is

Igazából nem tudom, hol tartottam, sok a félkész poszt és kevés az idő, és annál már csak az akarat és a lelkierő a kevesebb. Nagyon kimerítő volt ez az év, leginkább a munka miatt, és bár végre sikerült elmennem egy hét szabadságra (másfélre terveztem, de visszavonattak velem két napot csak azért mert, és ezt sosem fogom megbocsátani), annyira lerohadt mostanra az agyam, hogy már a mondatokat is nehezen rakom össze. Tegnap voltam dobórán, és a metronómot nem tudtam követni, annyira szét voltam esve - jó, az sem segített, hogy a rider valamiért xilofonhangra volt állítva (nem is értem), és azon kívül, hogy üveghangon csilingelt,  még a lábdobot is elnyomta. Cafatokban hámlott tőle az agyam. Őszintén, nem is emlékszem rá, hogy valaha ennyit szenvedtem volna már azzal is, hogy a negyedeket legalább nagyjából eltaláljam, persze, amúgy is hajlamos vagyok megpróbálni legyorsulni a metronómot, de ez hát, ennyit a neuroplaszticitásról.

Utóbbi hiányát a munkában is érzem, most tartok ott, hogy az agyam a legkisebb összefüggés láttán sikítva eldobja magát, hogy ilyennel nem foglalkozik - végül is teljesen ideális, épp most vagyunk egy nagyon összetett folyamat kellős közepén,  amikor a miértekből lehetne csak visszafejteni, pontosan hogyan kellene működnie az egésznek, ilyenkor a legjobb agyműködés nélkül élni. Nem akkor, amikor csak az lenne, hogy "ott a gomb? megnyomom, működik? következő oldal betölt?". De hát persze abban nem is fáradtam volna ki ennyire, szóval vannak itt azért összefüggések, amiket mégis észreveszek, csak mire megyek vele? Semmire.

De majd karácsonykor alszom. Más tervem nincs is.

apró lépésekkel

Egyébként a probléma egyik gyökere valószínűleg az, hogy most már évek óta van valami esti nyilvántartós és némileg napló jellegű rutinom, amit persze hullámzó mértékben végzek el, de hát innentől kezdve egyszer már leírtam valahova, hogy mi történt, és nehéz magam arra motiválni, hogy máshova is írjak róla. Valamint egy kalap alatt végzek ún. gondolkozást is, hogy például mitől vagyok hülye, egész sok érdekes észrevételre jutottam már az évek során, de hát ez sem támogatja, hogy a világgal osszam meg azokat a mélyreszántó eszmefuttatásaim, amiket egyszer már jól megosztottam magammal.

Eddig az év egyik nagy felfedezése az volt, hogy a piskóta szó valójában a biscuit változata, és hogy az általános ruhanemű görögül is ruha. Ez még annál is meglepőbb és vicesebb, mint amikor az Akropolisz Múzeumban szembesültünk vele, hogy a pikszis görögül is pikszis, és.ezek szerint ez sem valami félpalóc tájszó, mint addig hittem. Már a félpalóc tájszavaknak sem hihetek.

ez már nem vasárnap este, hanem hétfő hajnal

Kitaláltam, hogy gyakrabban fogok blogolni, erre azóta csomó borzalmas dolog történt, és nem akarok borzalmas dolgokról írni. Jó, persze történt egy csomó nem borzalmas dolog is, de azok meg többnyire nem érdekesek, szóval azokról meg azért nem érdemes írni, ah, hát nehéz ez így.

Van valahol egy félkész posztom arról, hogy mi mindent csináltam nyár elején, majd valamikor hozzáteszem a nyár további részét is, hogy legyen értelme (bár így utólag semmi más emlékem nincs a nyárról, mint hogy izzadok, vagy besötétített, légkondicionált szobákban próbálok túlélni, és tényleg úgy érzem magam, mint egy inverz sarkkutató, aki az örök tél nyár fogságában ragadt). Mondjuk tényleg főleg ezt csináltam.

Azóta persze már ősz van, sőt, lassan tél, és olykor kifejezetten hideg. Pénteken akkora telihold volt, mint egy tányér, és végre sikerült kijutni erdőbe teliholdat nézni, és az mindig jó. Álmomban kiváló fesztiválokon járok, ez már csak azért is előny, mert ez idén ébren kimaradt, és a koncerteket sem tudom már úgy átélni... bár szerintem utóbbi leginkább azért lehet, mert nem Primordial koncertekre járok és Life of Agony-ra (esetleg New Model Army-ra), és hát minden más csak koncert, nem katarzis. Minden vasárnap elhatározom, hogy jövő héten lefekszem időben és legalább negyedórát gyakorolom a dobot és írok és rajzolok is, és ezt persze minden héten mind nem csinálom.

Még mindig nem jöttem rá, milyen színűre fessem a hajamat.

a pokolba vezető út

Sikerült felfáznom ebben a csodálatos időben (két és fél hónapja 36+ fok van), és a több évtizedes tapasztalat az, hogy nekem a probléma ezen stádiumában a 2+ sör használ a legtöbbet (sok folyadék és különféle vitaminok), aminek az a következménye, hogy az agyam a söröspohárba téve végignéztem egy vígjátékot Netflixen, és már megint nem fekszem le időben. Ah, és még naplóznom is kell, és nyújtanom, és nem töltöttem ki a céges jelenléti ívet, bár lehet hogy azt nem most kéne igazából teljesen mindegy, holnap este állítólag végre megérkezik a hidegfront.

Egyelőre nem tudom elképzelni, milyen lesz újra szilárd halmazállapotban létezni.

az idő telik, valamint múlik is

Lényegesen gyakrabban eszembe jut, hogy írni kéne ide, mint ahányszor megteszem, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy sokszor csak írok, de nem sikerül befejeznem, és ezért nem kerül ki. Történnek dolgok, van köztük unalmas, van köztük munka, és van köztük olyan is, amiről nem tudnék higgadtan írni, arról pedig próbálok leszokni, hogy nyilvánosan hisztizzek. Ó, és persze voltak választások is, de arról azt hiszem, elég egy mélységesen lemondó sóhajjal megemlékeznem, illetve hozzátenném, hogy oké, (egyelőre még) ebben a lángoktól ölelt kis latrinában élek, de amitől most igazán rosszul vagyok, az a francia helyzet. Azon persze még annyit sem tudok változtatni, mint az itteni trágyán, majdnem egy teljes milliomoddal tehetetetlenebb vagyok, mint szülőhazámban.

Közben eljött a nyár, egyre jobban idegesít, hogy ilyen gyorsan múlik az idő. Jaj, és őszülök, és sajnos a szemműtét óta megváltozott színérzékelésem sokkal élesebben mutatja, hát rémes! Ennél csak az a rémesebb, hogy mennyire nincs kedvem festeni a hajam, semmi elvi vagy erkölcsi akadály, csak a puszta lustaság (már az is, hogy kitaláljam, milyen színű legyen). Valamikor lassan egy hónapja tönkrement a jobb térdem, most épp kicsit jobb, de ahányszor másfél lépésnél többet kell megtennem, előre rettegek, hogy most akkor megint napokig fájni fog? Vagy nem? Csodálatos élmény, és persze egyetlen gyógytornásznak / manuálterapeutának sincs szabad időpontja az előrelátható két életben. Nem nagy élmény ez az öregedés, csak sajnos az alternatíva rosszabb.

ja hát hogy azóta

Történtek ilyen dolgok, hogy megműtötték a szemem, és most akkor nagyjából életemben először szemüveg nélkül járok a világban (kb. másfél évesen kaptam az első szemüvegem, addigra tanultam meg gyorsabban járni, mint amilyen messzire láttam, és ez mindenféle "nem vak ez, hanem bátor" katregóriájú problémákat okozott). Néha még mindig megpróbálom levenni vagy igazgatni a nemlétező szemüvegem, de mától már szemcseppeznem sem kell. Valószínűleg olvasáshoz majd kell azért egy gyengébb szemüveg, de nagyjából a műtét után két hónap, mire beáll, szóval addig... néha nehéz. Nem lézeres kezelés volt amúgy, hanem műlencse-beültetés, azaz gyakorlatilag alkatrészt cseréltek mindkét szememben. Ez kicsit megváltoztatta a színérzékelésemet (nagyon-nagyon enyhén más színe van annak, amin átnézek), ezzel még kicsit szenvedek, például rengeteg fekete dolgot sötétkéknek látok, és néhány sötétkéket feketének, ez ruhavásárlásnál például zavaró. A piros és a sötétrózsaszín közt is máshol húzódik meg a határ, a narancssárgák többségének döglött színe van (alighanem a sárga-kék tengelyen csúsztak el dolgok), és ez valószínűleg pl. meg fog látszani azon, hogy az emlékeimhez korrigálom majd a fényképeket, nem ahhoz, amilyenek a valóságban. Illetve kicsit más dolgokat fogok együtt felvenni, amik olykor ütni fogják egymást. És meg kell szoknom, hogy a szemüvegkeret nem takarja el jótékonyan a szemem alatt húzódó árkokat.

Emellett minden más esemény eltörpül, de amúgy sem voltak nagyon érdekes dolgok az elmúlt hónapokban. Voltunk különféle városi sétákon, igazából ez az egy az, amit kifejezetten ajánlanék (bárkinek, aki szereti a vörösbort). Voltam koncerteken és kirándultam is, ettem-ittam, hallgattam könyveket, csak a szokásos.

március végi töredék

Szokás szerint elvesztem a félkész vázlatok között, mert mire végiggépelnék egy bekezdést, épp jön valami halaszthatatlan, vagy csak elfelejtem, mit is akartam. Az a kora reggeli interjú valamikor a múlt ködében hibának bizonyult, mert bár jó volt a jelölt, és értettem is, mit beszél (sri lankai volt, nem vietnámi, feltehetően azért), de annyira kimerített, hogy utána egész héten használhatatlan voltam. Kedden mondjuk a telefonomnak köszönhetően zártam ki magam egész napra az ügyfél rendszeréből, nem én voltam a hibás, de csodálatos hat és fél óra volt, mire négy ember segítségével sikerült visszakaparnom magam a virtuális munkaállomásra. Később a céges vpn gyűlölt valamiért, de őszintén szólva, ez legalább kölcsönös.

Döbbenetesen gyorsan telik ez az év, egyrészt olyan, mintha semmit sem csináltam volna, másrészt rengeteg mindent csinálok folyamatosan. Megtaláltam a nekem való jógaformát (jógakerék), végelenül béna vagyok, de úgy tűnik, most jött el az ideje annak, hogy olyan dolgokat csináljak, amiben végtelenül béna vagyok - részint azért, mert egyszerre több végtagomat kellene koordinálnom, részint azért, mert az elmúlt pár évben a vállam és a nyakam egyetlen merev fájdalomgócba égett, kb. mint a villanytűzhelyen felejtett kés műanyag nyele. De azért főleg az a gond, hogy az agyam nincs hozzászokva, hogy mozgásokon törje magát, inkább az olyanokban jó, hogy milyen szabályos fonetikai eltérések vannak a spanyol és a portugál között, és ezek hogyan viszonyulnak a franciához. Szóval még soká lesz, hogy bármiféle mozgáskultúrát tudok majd felmutatni, de nem kizárt, hogy egyszer eljutok odáig. 

a fontolva haladás elve

Aznap, amikor nagyon gyorsan akartam megmelegíteni az ebédemet, teljesen véletlenül megtaláltam a kiolvasztó funkciót a mikrohullámú sütőn.

szerintem sem sürgetésből

"Nem sürgetésből, de ugye sikerült haladnod azzal a feladattal, amire nem adtam határidőt, és megbeszéltük, hogy egyébként ráér?"

nem kellenek nekem ellenségek

Mire gondolhattam, amikor azt mondtam, részemről teljesen rendben van, tehetjük hétfő reggel nyolcra az interjút az új vietnámi tesztelőjelölttel?

Őszintén érdekelne.

dolgok

Igazából sokszor akarok írni, és néha bele is vágok, csak mindent annyira az ősembertől kéne elkezdenem magyarázni, hogy inkább feladom. Hol vannak már az ártatlan énblogos naplóbejegyzések! Már abban sem lehetek biztos, hogy ha azt írom, hogy Book of Kells, mindenki tisztában lesz azzal, milyen bonyolult érzelmi kapcsolat fűz az illuminált kódexekhez. Vagy, hogy igazából ezzel bárkinek is tisztában kéne lennie, saját magamat is beleértve.

Szóval mikről nem írtam az elmúlt időben? Esemény szinten lassan már nem is emlékszem, de kezdjük mondjuk onnan, hogy:

• szeptemberen voltam két napot Írországban, hogy megnézzek egy koncertet egy kocsmában, aztán egy várost, aminek harminc éven át rosszul ejtettem a nevét, és örök hálám Vidnek, amiért Dublinban megszállhattam náluk!
• október elején voltam egy hetet Zürichben a nagyobbik projektemmel, minden szempontból meglepően tökéletesre sikerült az út, azóta sem térek magamhoz, hogy dolgok lehetnek ilyen tökéletesek, jó volt, érdekes volt, szórakoztató és kedves emberekkel találkoztam, beszélgettem rég nem látott ismerőssel is, voltam múzeumban, és szinte nyári időben várost nézni (és ó, de nagyon sajnáltam, hogy nem vittem fürdőruhát!).
• aztán négy napig felügyeltem a három kis fehér kutyát, és nagyon ügyesek voltak (tűrték a napi három szemcseppezést, a tappancskrémezést, és szegény kis Csipke azt is, hogy naponta kétszer-háromszor átkötöttem a lábát) és persze elképesztően cukik, de hát mindig rettenetesen cukik.
• október végén voltunk Abaligeten egy nagyon családias, de annál érdekesebb cider-fesztiválon, ahol megkóstoltunk 40 fajta cidert és mégsem rúgtunk be! A csoda titka, hogy mindegyikből csak keveset kaptunk, bő tizenkét órás volt az esemény, és jócskán ettünk is közben. Nagyon kellemes élmény volt, és most már csomó mindent tudok a cider készítéséről és fajtáiról (egész addig, amíg el nem felejtem majd megint). 
• novemberben végre elmentem szabadságra (ezt nyáron nem igazán sikerült), és voltam anyámnál majdnem két hetet, szinte végig esett az eső, de voltunk mindenfelé mindenféle múzeumban (Barbizonban XIX. századi festőkkel ismerkedtünk, Párizsban matematikából, az agyról és két részletben különböző meghökkentő és vicces optikai illúzióról okultunk, aztán Nemours-ban egy nagyon érdekes őstörténeti kiállítást néztünk meg), nagyokat ettünk, a Cica néha mellettem aludt (volt, amikor csak úgy volt hajlandó aludni, hogy közben fogtam a hasát - nem kellett simogatni, de ha elvettem a kezem, felébredt és kiabált).
• aztán november végén húgomat is meglátogattuk Newcastle-ben egy hétvégére, rövid volt, de kellemes. Voltunk a tengerparton borzalmas szélben és teliholdkor is, és próbáltuk megszelídíteni húgom kamasz macskáját, Haggist, de a teljes sikerhez kellett volna még egy-két nap.

Itthon is sok érdekes program volt, voltunk kelta Samhain ünnepen Aquincumban, sörözni mindenfelé, sétálni őszi erdőben. Néztem sorozatokat (Az Idő Kereke második évada közel tökéletes!!! Nagyon közel!!!), hallgattam könyveket (idén sokkal-sokkal jobb ismeretterjesztő könyveket választottam, mint regényeket; mondjuk a Paolini scifi annyira ütnivalóan rossz volt, hogy szerintem az összes többi regényt is lehúzta, te jó ég, és ráadásul közel ötven óra... hát két és félszeres sebességen daráltam be, csak legyen vége). Ezen kívül munka, néha elviselhető, olykor már-már élvezhető is, máskor a hajamat tépem. 

miért fontos az eurovíziós dalfesztivál

Szóval aztán a múlt hét azzal folytatódott (még azelőtt, hogy részegen embereknek írtam volna, miközben átéltem a kelta sötétséget), hogy kedden, nem is, szerdán reggel meghívtak "A mi Gagánk nevében" című facebook csoportba, ahol a posztokból csak annyit lehetett kihámozni, hogy Dragana, aki nagyon fontos alakja volt az ősrégi fórumos társaságnak, nagyjából fél éve meghalt. Az "ő, bárcsak tudtuk volna, hogy ilyen rossz a helyzet" típusú beírások alapján először megijedtem, hogy öngyilkos lett, mert sajnos ebből a társaságból vesztettünk már el így embert, de nem, szívroham végzett vele álmában. Negyvenöt éves volt. Ez nekem már csak azért is borzasztóan furcsa, mert amikor megismertem, amikor a legtöbbet leveleztem vele, frissen bukott ki az egyetemről, és mi történt ezzel a rengeteg idővel?

De a legdöbbenetesebb persze az, hogy mi minderről több, mint hat hónapon át nem is tudtunk. Nekem nem volt gyanús, hogy nem ír, már évek óta nem leveleztünk - egy ideig én még írtam neki, de nem nagyon válaszolt, és aztán é is elengedtem. Valamikor április környékén valaki rám írt, hogy tudok-e valamit Gagáról, aztán nem került elő többet a téma.

Egész az Eurovíziós Dalfesztiválig.

Velem ellentétben a társaság nagy része nem allergiás erre az, eh, izé, kulturális jelenségre, és minden évben együtt nézték online. És mindené évben Dragana szervezte. De idén senkinek sem írt, és a többiek innen már tudták, hogy baj van, méghozzá komoly baj. De hogy a fenébe tudod meg, mi történt valakivel, aki egy idegen országban él(t), idegen városban, nem mehetsz oda csak úgy végigcsöngetni a szomszédokat, hogy hallottak-e valamit róla! Próbáltak a testvérének írni, de el sem olvasta. Végül bő másfél hónap kutatás után találtak egy fényképet, amin be volt jelölve egy másik ismerős is, akit sikerült végre utolérni. Tőle tudjuk, mi történt.

Persze vasárnap, amikor dolgokat akartam elsiratni, ezt még nem tudtam, de azért na. Utálok abban az életkorban lenni, ahol ezek már elkezdődnek.

ne hallgassatok doom metalt

Kicsit bánom, hogy nem lehet mindenkinek megírnom, akire ma X hónap hallgatás után ráírtam, hogy egyébként részeg vagyok és amúgy józanul is nagyon érzem a világok kollektív végét.

De ez sanszosan nem használna?

ez a hét eddig

Aztán nem elaludtam, hanem csak rajzoltam csomó csomót, és utána volt egy olyan minősíthetetlenül pocsék hétfőm, hogy a fal adta a másikat. Nagyjából úgy kezdődött, hogy amikor beléptem a céges gépre, egy svácji kolléga hisztérikusan rám írt, hogy NEM CSINÁLTAD MEG AZ IZÉBIGYÓT AZ ÜGYFÉL RENDSZERÉBEN ÉS LE FOGNAK TILTANI MINDÖRÖKRE!!!! AZ EGÉSZ CÉGET FEL FOGJÁK MIATTAD GYÚJTANI, MEG AZ ORSZÁGOT IS, AZ ÖSSZES ORSZÁGOT, MINDET!!!, megnéztem az emailjeimet, egyetlen egy levelet kaptam róla, vasárnap reggel kilenckor.  Hát basszus, ezt az emailt történetesen egész hétfő reggel kilencig nem láttam! Egyéként arról van szó, hogy kéthavonta rá kell kattintanunk egy gombra, hogy azóta sem dogozik közeli hozzátartozónk az ügyfélnél, ami mondjuk a havi három kötelező tréning mellett (szabad-e elvinni céges pénzen ebédelni a tárgyalópartner feleségét, és milyen értékben vehetsz neki Bajnokok Ligája döntőre belépőjegyet) eltörpül, de azért meglennék nélküle.

És ez az első húsz perc volt, a nap még csak utána kezdődött.

A gyász egyik oka, hogy a kis ideiglenes szőrgombóc a héten végleges gazdihoz költözik, miután közel két hónapig a nővéreméknél lábadozott. Még westie-ben is ritka az ennyire aranyos kiskutya, nem volt problémamentes, de nagyon szerethető. És volt egy pont, ahol úgy tűnt, hogy már el sem tudok tőle búcsúzni, mielőtt elköltözik, de végül kedd este kilátogattam hozzájuk, és még alaposan megdögönyözgettem. Hiányozni fog, de négy kutya már nagyon sok lett volna, és jó helyre kerül - csak attól még nehéz elengedni. Nagyon élvezi a kertet, és főleg a lehulló almákat, amiket rendszeresen hurcol magával mindenhová: egy ideig nem jött rá, hogy kéne megenni, de mostanra már lelkesen falja őket. Esténként együtt vadászott a többiekkel, és lelkesen őrizte a házat. Az új helyén nem lesz kert, de első és egyetlen kutya lesz, az örökbefogadók szeme fénye, amire láthatóan nagy igénye van (simán átgázolt a többieken, ha őket simugattuk). És tudom, hogy nagyon jó dolga lesz, de azért nagyon fog hiányozni.

A gyász többi oka összetettebb, és a klímaszorongástól kezdve minden benne van, amitől manapság élhetetlennek tarthatja a világot az ember. Azt hiszem, a klímaszorongás csúcsát akkor értem el, amikor augusztus végén, egy őrjítóen forró délután a távolsági buszból néztem a Vértes áthatolhatatlanul buja, fülledt zöld fáit (idén nagyon sok eső esett), és láttam, milyen lenne, milyen lesz majd, amikor égni fog. Mert nem úszhatjuk meg mi sem, egyszer ez is ugyanúgy égni fog, ahogy az elmúlt években a Földközi-tenger vidéke égett. Igazán szívderító gondolataim vannak!

néha

Vasárnap délután kettőkor, miután dührohamot kaptam, mert addig válogattam a két farmerem közül, amíg le nem késtem az utolsó vonatot, amivel legalább délutánra érdemes lett volna elmenni kirándulni (egész hétvégére ez volt az egyetlen program, hogy elmenjek kirándulni egyet), és elindultam legalább piknikezni, de be kellett ugranom a boltba kifliért... na és akkor hirtelen rájöttem, hogy nem véletlenül nem sikerült másfél napon át elindulnom, hanem az van, hogy nem lehet mindig menni, meg csinálni, hanem néha meg kéne állni, és elsiratni dolgokat. Ha már amúgy is második napja olyan orrbavert érzéssel kelek fel, mintha az egész világnak vége volna.

Mert vége van. Vagy lesz ijesztően nem is olyan sokára vége lesz, el kell engednem ezt az országot, ami már nem a hazám, és soha többé nem is lesz az, mert ha a kormányt netán le is lehetne váltani (én azért nem hiszek ebben sem), a nép már kellően hasonult hozzá. Itt már örökké csak gyűlölködés lesz és sunyiság és hazudozás, és "okosba" jeligére valami olyan mélységes erkölcsi sötétség, amit én nem akarok a bőrömön tapasztalni napi szinten. És végtelen düh van bennem, hogy miért kell ennek így lennie, miért kellett elárulniuk és elrohasztaniuk és kiárusítaniuk ezt az országot, miért nem élhetek nyugodtan itthon, ahogy azt szlovákként vagy románként is ezerszer inkább megtehetném, miért kell szégyellnem magam külföldön (meg amúgy belföldön is), hogy ebből a putyincsicska szartengerből jövök.

Aztán persze sokkal személyesebb dolgokat is el kéne gyászolnom, amikről annak ellenére nem írok szívesen, hogy ez itt elméletileg valamiféle személyes blog lenne. De hát ez van, figyelembe véve a múltbéli traumáimat, az a csoda, ha valamiről egyáltalán beszélek, nyilván ezen is dolgoznom kéne.

Szóval arra jutottam, hogy ezen a hétvégén kirándulás helyett ki kéne sírnom magam, ami egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, és teljesen reális, hogy egy ponton inkább csak elalszom. 

permanens másnap ivás nélkül

Végre hideg van, úgyhogy már csak a szemem fáj és a fejem, ó, és úgy zúg a fülem, mintha egy lerobbant rádiót építettek volna a koponyámba. Elég idegesítő, de legalább nem ragadok. Az élet apró örömei.

Voltam írótáborban múlt héten, kicsit írtam is (tavaly is voltam, akkor összesen egy hatmondatos bekezdést sikerült összehoznom), elsétáltunk egy arborétumig, és szép volt a kilátás, és finomakat ettünk. Még hetekkel korábban voltunk távolról indítani Etyeken, akkor nem volt olyan brutális hőség, és nagyon finom borokat ittunk, de már túl öregek vagyunk egy rendes berúgáshoz. Igazából mind írhatnék is ezekről, ha nem lenne így is kb tíz órával rövidebb minden egyes nap, mint amire szükségem lenne. És ez nem csak a szétszórtság, szerintem egy olyan brutális kiégést hordok ki lábon, hogy a fal adja a másikat - és már nem olyan vészes, mint télen-tavasszal volt, de érzem, hogy nem jövök ki elég gyorsan belőle. Mármint ha az is a célok között van, hogy ne utáljanak meg a kollégáim, amiért egy belassult csiga viaszszobrára emlékeztető sebességgel sem fogok fel bármit (a mondat végére nem emlékszem a mondat elejére, tetszőleges nyelven, de legfőképp németül) (pedig a portugálok is megugorják ezt a szintet, szóval lehet ezt aktív német nyelvtudás nélkül csinálni).

egy utolsó forró este

Felfoghatatlanul izzadt vagyok, és most az időképet nézem, hogy mikor jön a vihar, elmenjek-e zuhanyozni, hogy aztán másfél perc múlva újra undorítóan ragadjak, vagy nemsokára úgyis egybeszakad az ég a földdel, és akkor az első esőcseppeknél beülök a kádba, és utána már egy boldog, új világra kelhetek ki belőle, ahol akár napokig száraz maradok.

Na jó, ezt nem lehet kibírni, megyek a kádba.

hazaértem és aludtam is

A gondolatok valóban elmúltak, amit kicsit bánok, mert mintha lettek volna köztük hasznosak.

az alternatíva az lenne, hogy felesezek

23.25

Vannak gondolataim, csak kezd lemerulni a telefonom.

Holnapra ugyis elmulnak.

22.57

Igazabol unatkozom.

21.16

Ettem egy pizzat es elallt az eso. Most mar csak aludnom kene (rohogok magamon, mert 2.30kor megy majd csak haza a busz).

21.19

Elajandekoztam a got nyakpantomat, az esokabatban ugysem ervenyesult.

21.01

Oke ez egy korrekt vihar nagyon esik es ehes vagyok (de a kajaldak az elemeken tul vannak).

20.46

Ja hogy az esokabatomon van cipzar es akkot nem esik a melltartomba az eso. Folyamatosan villamlik, es ki kene talalnom egy athidalo jelenetet a tinidramahoz, de miiiiiit.

20.41

Egyre jobban esik. Kiprobaltam a fesztivalsort. Finom.

19.46

Valami koncerten vagyok a kilato toveben, szappanbuborekok es baszki esik.

19.15

Legolas fekete csipkeben.

18.52

Lejottem egyedul Fekete Zajra mert csak (pl 2018 ota nem voltam fesztivalon) de most unatkozom szoval ugy dontottem, live bloggolni fogom a Zelmenyt.

Egyelore talalkoztam csomo emberrel de nem mindenkirol tudom kicsoda, illetve legalabb 2 ismeros nem ismert meg, ettol szomcsi vagyok.

De kolleganovel es lanyaival Dixiteztunk egyet mielott bezart a tarsasjatekozo, es elvesztettem egy kor Cica Pizza Taco Gidat is, mikozben Mango kutya hanyast evett a vece mogott (onnantol porazra kerult).

Mindenki vagy fiatal vagy szep vagy vicces csak en vagyok nagyon almos.

megint csak könyvekről

Végighallgattam egy okos könyvet arról, hogy milyen stratégiákkal érdemes belemenni az igazán fontos beszélgetésekbe, nagyon érdekes volt, most meghallgatok egy okos könyvet az okos jegyzetelésről, és utána majd újra meghallgatom az okos könyvet a fontos beszélgetésekről, és jegyzetelek, mert végtelenül keveset vagyok képes megjegyezni bármiből is. Ez különösen hasznos, amikor egyszerre két projektre tanulok be, sajnos a másodikat úgy dobja le az agyam folyamatában, mint kacsa háta a vizet. Lépésről lépésre átküzdöm magam egy munkafolyamaton, öt perc múlva ugyanúgy küzdök, mintha még sosem láttam volna ezt a folyamatot, egy árva lépésre sem emlékszem. Eltört az agyam, tartok tőle, hogy már egy ideje. (A másik projekt megy, de az csalás, annak idején négy éven át dolgoztam valamilyen inkarnációján, és hiába volt utána három év szünet, az alapokat még akkor elsajátítottam, amikor az agyam képes volt dolgokat felfogni.)

Igazából a terv az, hogy majd újra meghallgatom a legjobb okos könyveket, úgyis mint: a flow-s, a polipos, a másik polipos, a gombás, az adósságos, a fókuszos, az alvós, és a fontos beszélgetéses. Sokkal több okos könyvet hallgattam meg, de némelyiket egyszer is kínlódás volt letudnom, mások pedig érdekesek voltak, de nem hoztak különösebb megvilágosodást (a szexes könyvet amúgy mindenkinek ajánlom, nem csak a szexről szól, tele van az élet egészére használható meglátásokkal és tanácsokkal, csak nekem nem ismétlős, mert a tintahalak sokkal érdekesebbek) (arról nem is beszélve, hogy le vagyok maradva legalább 40 rész Tides of History-val, ami ugyan nem könyv, de nagyon érdekel, és még mindig nem jutottam el a bronzkori összeomlásig!!! Hogy lehet így élni). És majd amikor újra meghallgatom a legjobbakat, akkor jegyzetelek, és biztos még sokkal okosabb leszek (bár egyelőre a jegyzetelős könyv még nem csapott oda: azt hiszem, ehhez németnek kellett volna születnem, vagy legalább enyhébb adhd jelleget növesztenem).

az alvásról

Gyűröm az okos könyveket (a francia könyvek és a német könyvek mellett), és most épp az alvásról hallgattam egyet. Elég sok mindent végighallgattam az alvásról az elmúlt években, de ebben most megint volt csomó újdonság. Például, hogy nagy általánosságban, aki sokat van REM-ben, az kevesebbet van mélyalvásban, és fordítva, és aki kevesebbet van mélyalvásban, az fizikailag kevésbé piheni ki magát - hát ez elég szépen megmagyarázná, hogy miért vagyok mindig fáradt. Annyit álmodok, hogy másra már nem jut elég időm éjszaka. Ezt amúgy az okosórám is alátámasztaná, ha lehetne hinni neki, de rendszeresen bedob nekem másfél-két óra alvást, amikor moziban vagyok, úgyhogy vannak kétségeim. 

Ettől teljesen függetlenül tegnap éjjel volt itthoni alvásvizsgálatom, közepesen kényelmetlen volt és semennyire sem pihentető (egy kilométer drót, mindenféle eszközök, orrkanül, pulzoximéter az ujjamon, és aludjak úgy, ahogy szoktam). Eredmény három héten belül. Utána most már nem tervezek egzotikus vizsgálatokat (kivéve, ha mégis, hát sosem lehet tudni), sőt, igazából az sem bánnám, ha pár hónapig nem kéne hivatalos minőségében orvost látnom - ezen a ponton nyilván elkezdett fájni a torkom és a fülem, de ez feltehetően százszázalék stressz.

Közben elkezdődött a nyár is, megvolt az első undorító és elviselhetetlen hőség, az a része nem hiányzott. Annak a néhány hétnek sajnos már a vége felé közeledünk, amikor munka után még zuhanyozni is van időm, és utána kényelmesen fel tudok buszozni-sétálni a hegyre megnézni a napnyugtát - most jön majd talán egy hónap, amikor zuhanyzás nélkül talán belefér, aztán hamarosan megint le kell mondanom a csodálatos esti piknikekről. Legutóbb még szentjánosbogarakat is láttam!

hisztis vagyok, nem is kicsit

Múlt hétfőn majdnem írtam egy posztot, csak aztán hirtelen el kellett indulnom, és így is késtem kicsit a masszázsról (az elmúlt hónapokban megint teljesen beállt a nyakam és a vállam, nem is vagyok feszült egyáltalán). Aztán kedden majdnem megírtam mégis, de estére rájöttem, hogy igazából nem akarom én ezt. Legalább húsz éves időutazással kéne kezdeni, lenne benne egy csomó minden, amiről nem véletlenül nem írtam soha, és amúgy sincs értelme. Igazából egyedül is el kéne tudnom dönteni, mennyi pénzt és mennyi kényelmetlenséget ér meg nekem, hogy a múltam egy olyan szeletkéjét kergessem, amelyik sosem igényelte, hogy kergessem.

Persze lehet, hogy ezt most csak az általános rosszkedv mondatja velem, utálom, amikor mindig kimerült vagyok, és most mindig kimerült vagyok. És túl sok pénzt költöttem, iszonyatosan túl sok pénzt költöttem, pedig a Könyvhéten nem is vettem semmit (jó, amit megvettem volna, azt már egy hónapja előrendeltem, és négy nappal előtte összeharácsoltam pár durván leárazott hangoskönyvet audible-n, adok azért a kultúrára), sőt, igazából semmi nagyon extrém kiadásom nem volt, nem vettem bútort, nem utaztam (pedig szeretnék), csak elmentem a barátaimmal sörözni két este, és egyszer együtt ebédeltünk. Meg egyik nap pizzát rendeltem magamnak, és nem főzeléket. Igazából gyűlölöm ezt a kurva országot, ahol még a kibaszott inflációval is tovább rabolják tőlünk, amit netán nem sikerült csak úgy ellopniuk. Azt hiszem, a mérhetetlen szomorúságban az is benne van, hogy egyre tisztábban látom, most már előbb kell innen elmenni, nem utóbb, és érzelmileg még mindig nem vagyok erre felkészülve.

Pedig vannak jó dolgok, voltunk sörörzni, voltunk kávézni, voltunk Könyvhéten, befejeztem két hangoskönyvet, megnéztem egy filmet, ettem fagyit, sétáltam a napsütésben, egyszer sem áztam el, pedig többször is elkapott a vihar széle.