példabeszéd a ki mit láthat típusú beállításokról

Szóval a céges rendszerben mindig kell jelentkeznünk ezerféle dologra, céges vacsorára, állatmenhely látogatásra, karácsonyi bulira, és mindig be kell jelölni ezerféle dolgot, vegán vagyok-e, laktózérzékeny, netán allergiás a macskaszőrre, és eddig mindig csak a saját válaszainkat láttuk beküldés után.

Nem úgy a pólórendelésnél, ott mindenkiét megcsodálhatta az ember, és gondolkoztam is, hogy jaj, hát mennyire kínos már, hogy én alacsony vagyok, mégis Akkora Darab. De hát utálom, ha mellben szorít a pólóm, és bár közel sem nekem van a legimpozánsabb dekoltázsom a cégnél, a hátam cserébe jó széles: rendre legalább egy, de inkább két mérettel a várható fölött kell választanom. És különben is, komolyan, úgysem nézi meg senki, ki mit rendelt!

Aha, egy órán belül volt, aki rákérdezett cseten, hogy de miért, hát biztos nem kell nekem akkora. Ami egyrészt jól esik, hogy nem feltűnő a körméretem, másrészt viszont mennyire kínos már, hogy most mindenki tudja, valójában mekkora irdatlan darab vagyok.

vagyok még

Csak nincs időm írni, de amúgy nagyjából minden egyben.

ráférne egy kis töredezettség-mentesítés néha

Elég vegyes most ez az elmúlt időszak, egyrészt van benne csomó napfény és érdekes beszélgetés, másrészt egy hete már megint megállás nélkül szédülök és fáj a fejem (meg a nyakam és a vállam is egyre jobban, szóval a frontok mellett gyaníthatóan az tehet az egészről, hogy a memóriahabos csodapárna sem tudja ellensúlyozni az ülőmunka kártékony hatását). Ráadásul múlt csütörtökön olyan erős indítással kezdte az idei szédelgés, hogy dolgozni sem tudtam bemenni, pedig aznap volt benn ingyen pizza. Aztán szombaton összetörtem a telefonom kijelzőjét, kedden elpusztítottam egy tányért, egyfolytában nekimegyek és botlom és bicsaklom dolgoknak/ban/ról, igencsak elegem van a napok rohangálós részéből, az a helyzet.

Aztán persze van olyan is, hogy épp nem vagyok elkésve, lemaradva, nyakig tizenkilenc különböző megold(hat)atlan pitiáner fosban, és van másfél percem észrevenni a csodás szeptemberi fényeket, kiülni még a Dunapartra anélkül, hogy ráfagynék a kövezetre, ebédelni egy öreg tölgyfa árnyékában. Csak utána mindig tovább kell rohanni, és a komolyan, ennek az egésznek így mi értelme? És persze, le lehetne tenni dolgokat, még mindig el lehetne engedni barátokat és hobbikat, de már így is egyre közelebb állok ahhoz, hogy a hétköznapi dolgozom-alszom között már csak az ingázás és a fürdés legyen az ütköző, és hétvégén így is alig tudom kipihenni magam, annyira kíkészít, hogy egész nap folyamatosan tucatnyi dolgot kéne egyszerre-párhuzamosan-azonnal-mélységében figyelemmel kísérni. Nem megy a multitasking, nem az a vége, hogy megtanulok egyszerre több dologra összpontosítani, hanem hogy már egy kétsoros emailt nem tudok egyben megírni, annyira szétesett az agyam.

(De legalább tudjátok, miért tartott két hétig befejezni ezt az egy darab posztot.)

újabb hét

Vihar végül nem volt, csak erős szél, és aztán valamikor késő éjjel eső. Aztán pedig egy egész hét, amikor történtek dolgok, voltunk például városnéző sétán Noizzal, sörfesztiválon a kollégákkal, westieválon a nővéremékkel, és az irodaépület szemközti szárnyában néhány emeletre bekerültek a falak.

Egyébként minden rendben, csak fáradt vagyok, beszélgetni sincs indíttatásom, se témám, se agyam, se kedvem.  Tegnap majdnem elindultam hazafelé a benti kis papucsomban, odakinn szemerkélt az eső, használna, ha nem egyszerre kéne mindent csinálni ebben a modern világban, hogy aztán leginkább ne haladjak semmivel. Amúgy nincs semmi baj, csak feltorlódtak a gondolataim, és használhatatlan masszává rohadtak össze, majd egyszer virág sarjad rajtuk vagy gesztenyefa, nagyjából ebben reménykedem.

ízig-vérig hétfő

Az irodában szétverték a konyhát, garanciális javítások, most egy hétig a szobánk előtt van egy mikró és egy kávégép. Hűtő és vízcsap csak a másik épületszárnyban, amit a javítások miatt csak kilép-belép (súlyos ajtókat rángat) koreográfiával lehet megközelíteni. Szóval ha tejet akarok a kávémba, visszafelé menet úgyis leöntöm magam, ha teát innék, le is forrázom, és egyébként pedig mindenki kinn zajong az ajtónk előtt. Mindeközben jelentős lehűlés száguld felénk, hogy véget vessen a hetek óta tartó, fülledt harmincsok foknak, és a legapróbb műtéti hegem is sajog, az agyműködésem pedig nagyjából leállt.

Egyszer majd biztos jobb lesz minden, például hátha hazaérek még a vihar előtt?