Némileg megnehezíti a dogot, hogy már én sem tartom számon, mikor mit akartam feltenni, és ebből mit tettem fel, és és és. És azért nem akarom azt sem, hogy csak csomózott állatokból álljon itt minden, pedig lassan kezdek teljesen durván lemaradni velük, más pedig nincs, amit feltétlenül a közre bíznék (például, hogy mi történik velem, vagy mi jár a fejemben, mert hát egyrészt unalmas, másrészt úgy igazából senkinek semmi köze hozzá, valamikor elkezdtem valahogy... hidegnek és keménynek érezni ezt a felületet, és én mostanában meleg, puha takarókról álmodozom) (mínusz tíz fok van odakinn, mi másról álmodoznék?).
Láttam vörös mókusokat, simogattam fekete macskát, ittam fekete és vörös sört.
boldog karácsonyt
Idén is lesz karácsony, és idén is úgy gondoltam, hogy az egyszerűség kedvéért a képenként letölthető / kinyomtatható naptár lesz az ideális ajándék. Valakinek. Hátha valakinek az lesz. Ezúttal készült színes és fekete-fehér is, utóbbi főleg a csomózott lábú állatokkal, szóval ha valaki akar szabálytalan kelta fonást bogozni és színezni, hajrá!
Jó, hát a tipográfiához nem értek jobban idén sem, és ez valószínűleg egy ideig még így marad. De azért remélem, így is lesz, akinek tetszik!
Jó, hát a tipográfiához nem értek jobban idén sem, és ez valószínűleg egy ideig még így marad. De azért remélem, így is lesz, akinek tetszik!
alacsony hobbit-tartalmú készítmény
Rengeteg mindenről lehetne persze írnom, csak izé, na, betűk, ahhoz betűk kellenek, és azokkal még mindig nem vagyok igazán jóban. Meg nem is tudom, a gondolataim is olyan kis kuszák, hát sajnos ez van. Megnéztem az utolsó hobbitot, ööö, hát nem is tudom, nagyon szép volt, minden második képet kiakasztanék a falamra bekeretezve, de mi volt ez a sok marhaság??? A shai-hulud utász zászlóaljtól kezdve a mozgó katapult / faltörő kos / páncélos jármű kombinációban működő trollig? Mi a retek? És… uh. Most komolyan, ez az Alfrid nevű betoldmány tényleg annyira fáintos lett volna, hogy annyi játékidő járt neki, mint Bilbónak? Ha nem több. Őszintén, néha az volt az érzésem, hogy a filmnek találóbb cím lett volna az Alfrid nagyon vicces (not), netán a Sok fölösleges CGI 3, de szegény hobbitot annyira kihagyták a filmből, mintha nem is az ő története lett volna. És különben is. Nem lehetett volna, hogy csinálnak egy fasza kis útifilmet, amiben megmutogatják az összes kopáran gyönyörű Alan Lee-i beállítást, és a történetet kihagyják, mondjuk teljesen? Istenem. Borzalmas. És most eszembe jutott Dáin harci disznója, meg Thorinék páncélozott muflonjai (tényleg, azokat honnan szedték? Ja bocs, benéztem a kamrába, van négy pompásan idomított, felszerszámozott, rohamra kész törphátas, tök rendes Szmaugtól, hogy tartott ilyet a méretünkben?), te jóságos ég, valaki verje meg Peter Jacksont. Léccel.
ljsdsdgjfj
Történnek dolgok néha persze, például Noizzal voltunk kiadós eseményen, ahol rengeteg dolgot megtudtunk arról, hogy miért nem fog soha egyikünk sem történelmi regényt írni (a szent iszonyat, ami a tíz év kutatómunka említésekor mindkettőnk tekintetébe kiült, sötétlő sebként, és a többi), aztán pedig ittunk sört, és dögönyöztünk kutyát, nagyon okos kis pofácskája volt a kutyának, és a sör mellé járt akciós jéger, szóval nagyon kellemes volt minden, tán még az se baj, hogy rövid, mert hazaérve olyan hirtelen elaludtam, hogy jobb, hogy ez nem mondjuk a kocsmában történt meg velem.
Szombaton családi találkozók voltak, apámmal ebédeltem, mielőtt kiballagott volna a reptérre, aztán nagymamámat látogattam meg, akinél ott vendégeskedett nagynéném is, és pompásat vacsoráztunk, mmm, ecetes hagyma, mmm. Hazafelé menet aztán a három busz-villamost négyszer késtem le (mikor láttam, hogy tíz percet kéne várni a következőre, elindultam gyalog; hát persze, hogy jött egy menetrenden kívül is!), de végül csak hazaértem.
Amúgy pedig ehh, semmi nem megy úgy igazán, bár kiválóan nyúzott önarcképeket rajzoltam. A valóságban sem nézek ki sokkal frissebbnek és éberebbnek.
Szombaton családi találkozók voltak, apámmal ebédeltem, mielőtt kiballagott volna a reptérre, aztán nagymamámat látogattam meg, akinél ott vendégeskedett nagynéném is, és pompásat vacsoráztunk, mmm, ecetes hagyma, mmm. Hazafelé menet aztán a három busz-villamost négyszer késtem le (mikor láttam, hogy tíz percet kéne várni a következőre, elindultam gyalog; hát persze, hogy jött egy menetrenden kívül is!), de végül csak hazaértem.
Amúgy pedig ehh, semmi nem megy úgy igazán, bár kiválóan nyúzott önarcképeket rajzoltam. A valóságban sem nézek ki sokkal frissebbnek és éberebbnek.
Arthur király nagy erdőségei
Arthur király mondái legalább ezer éve nyűgözik le a briteket és a franciákat egyaránt. A legendás uralkodóról szóló első történetek Walesben születtek, és onnan kerültek át Bretagne-ba, és Arthur különféle lovagjainak különféle hőstettei a középkori francia költészet egyik igen népszerű témájává váltak. Érthető mód az erdők, a rengeteg, a felderíthetetlen és felderítetlen vadon is nagy szerepet játszik bennük, hiszen hol máshol bújnának meg a szörnyetegek és a király uralma alól kibújni próbáló, gonosz uraságok; de a hősi kalandok hátteréül szolgáló erdőségek közül is kiemelkedik pár ismertebb, és némelyikük a modern fantasztikumban is gyökeret vert.
Cikk az SFmag.hu-n.
napló, napló, sör
Aztán szerdán reggel végre visszajelzett a szerda esti mozizással kapcsolatban az egyik résztvevő, és tudtam írni a másiknak is, hogy oké, mégis megyünk, és igazából megnyugtató, hogy három találkozásból annyi már lejött, hogy az, hogy nem igazolta vissza, hogy megkapta az emailt és jön, azt jelenti, hogy jönni fog, nem azt, hogy rosszul jegyeztem meg az email címét (felírta, a biztonság kedvéért megjegyeztem, és jó is, mert azóta sem találom azt a cetlit). Nekem most épp ezek a kis sikerek is óriási diadalt jelentenek, és aranyos kislányokként aranyos kis filmet néztünk meg, egész eddig elkerült a teljes Madagaszkár franchise, de most a pingvinekkel rögtön a közepébe vetettem magam. Vihogtunk, és egy időre egészen úgy éreztem magam, mintha nem a teljes világvége volna épp a nyakamba szakadóban, csak úgy a fele. És rettentő édességeket és sósságokat ettünk a film alatt, és teljesen jó volt, több ilyen kell.
Csütörtökön végül Búvárzenekarral söröztem a helyen, ahol New Model Armi és Die Krupps szokott szólni, most egész estés The Cure parádé volt, még szerencse, hogy ez nem két nappal korábban történt, amikor a Pictures of You-nak már az első taktusánál telesírtam volna a söröskorsót. Így csak csendben dünnyögtem, teljességgel átérezve minden szótagot, mert Búvárzenekar persze késett, mármint én is eleve késtem húsz percet, hogy ne kelljen hülyén ott ülnöm egymagamban, és erre ő még többet késett, pff. No mindegy, azért jót söröztünk, mondjuk amikor a rainbow rule-t magyaráztam, és hogy miért lehetnek mégis olyan, egyértelműen régi, germán eredetű szavak az angolban, amik kilógnak alóla, akkor kicsit bölcsésznek éreztem magam. Illetve miért emlékszem még ilyesmire. Szerencsére a trisyllabic laxing és a különféle morfémahatárok előtt leállítottam magam, még érzem, hol a határ. Valahol ott mögöttem a messzeségben.
Később idén először befejeztem egy könyvet, amit a) nem én fordítottam b) idén kezdtem, és ööö még nem döntöttem el, azt hiszem, nagyon élveztem ezt a Farundellt, de nem igazán tetszett. Persze, ami miatt nem tetszett, az csupa olyan vonás, amiért a Vágy és vezeklést szabályszerűen rühelltem, szóval ez már teljesítmény – de én elég sok, vagy legalábbis elég markáns világháborús regényt. önéletrajzot és verset olvastam (mindkét háborúból), és ezen kívül elég sok, vagy legalábbis elég markáns regényt a két világháború közti és körüli angol felsőosztályról, és hiába nem tudnám megmondani, mi nem stimmel, valahogy itt is az volt a bajom, hogy érezhetően nem az igazi, csak… gumikönyv. Persze, persze, nem baj, hogy teszem azt, a lövészárkok valahogy sematikusabbak, és nem üt át az az döbbenettel vegyes iszonyat, inkább legyenek kicsit gumiízűek az ilyen részek bármelyik könyvben, mint hogy bárkinek még egyszer meg kelljen tapasztalni azt a borzalmat. De. Valahogy azzal együtt, hogy nagyon élveztem a könyvet, nem tudom, hogy szerettem-e.*
Szombaton megvolt az idei nanowrimo záróbulija, hát, ez most nem volt akkora élmény, valószínűleg én is nyűgösebb voltam, az elvárások is nagyobbak, és most először volt ott olyan ember (egy kupacban több is; helló, arrogáns gót senkik, legalább ne mellettem ültetek volna), akik nagyon idegesítettek, és onnantól már mindenre jobban ugrottam. azért persze jó volt, kaptunk csodaszép papírnyuszikat, kitűzőt, matricát, csokit, még csokit, szaloncukrot, további csokit. Utána felpakoltuk a gimnazistákat a metrópótlóra, és az egyetlen korombelivel elindultunk a saját buszaink felé, amiből aztán az lett, hogy fél egyig ittunk és beszélgettünk. Teljesen jó volt.
Csütörtökön végül Búvárzenekarral söröztem a helyen, ahol New Model Armi és Die Krupps szokott szólni, most egész estés The Cure parádé volt, még szerencse, hogy ez nem két nappal korábban történt, amikor a Pictures of You-nak már az első taktusánál telesírtam volna a söröskorsót. Így csak csendben dünnyögtem, teljességgel átérezve minden szótagot, mert Búvárzenekar persze késett, mármint én is eleve késtem húsz percet, hogy ne kelljen hülyén ott ülnöm egymagamban, és erre ő még többet késett, pff. No mindegy, azért jót söröztünk, mondjuk amikor a rainbow rule-t magyaráztam, és hogy miért lehetnek mégis olyan, egyértelműen régi, germán eredetű szavak az angolban, amik kilógnak alóla, akkor kicsit bölcsésznek éreztem magam. Illetve miért emlékszem még ilyesmire. Szerencsére a trisyllabic laxing és a különféle morfémahatárok előtt leállítottam magam, még érzem, hol a határ. Valahol ott mögöttem a messzeségben.
Később idén először befejeztem egy könyvet, amit a) nem én fordítottam b) idén kezdtem, és ööö még nem döntöttem el, azt hiszem, nagyon élveztem ezt a Farundellt, de nem igazán tetszett. Persze, ami miatt nem tetszett, az csupa olyan vonás, amiért a Vágy és vezeklést szabályszerűen rühelltem, szóval ez már teljesítmény – de én elég sok, vagy legalábbis elég markáns világháborús regényt. önéletrajzot és verset olvastam (mindkét háborúból), és ezen kívül elég sok, vagy legalábbis elég markáns regényt a két világháború közti és körüli angol felsőosztályról, és hiába nem tudnám megmondani, mi nem stimmel, valahogy itt is az volt a bajom, hogy érezhetően nem az igazi, csak… gumikönyv. Persze, persze, nem baj, hogy teszem azt, a lövészárkok valahogy sematikusabbak, és nem üt át az az döbbenettel vegyes iszonyat, inkább legyenek kicsit gumiízűek az ilyen részek bármelyik könyvben, mint hogy bárkinek még egyszer meg kelljen tapasztalni azt a borzalmat. De. Valahogy azzal együtt, hogy nagyon élveztem a könyvet, nem tudom, hogy szerettem-e.*
Szombaton megvolt az idei nanowrimo záróbulija, hát, ez most nem volt akkora élmény, valószínűleg én is nyűgösebb voltam, az elvárások is nagyobbak, és most először volt ott olyan ember (egy kupacban több is; helló, arrogáns gót senkik, legalább ne mellettem ültetek volna), akik nagyon idegesítettek, és onnantól már mindenre jobban ugrottam. azért persze jó volt, kaptunk csodaszép papírnyuszikat, kitűzőt, matricát, csokit, még csokit, szaloncukrot, további csokit. Utána felpakoltuk a gimnazistákat a metrópótlóra, és az egyetlen korombelivel elindultunk a saját buszaink felé, amiből aztán az lett, hogy fél egyig ittunk és beszélgettünk. Teljesen jó volt.
*Megjegyzem, ez így volt a másik könyvvel is, amit idén a fordítandókon kívül képes voltam elolvasni, csak azt még tavaly novemberben kezdtem, és júliusra rágtam át magam rajta. Élveztem, többnyire, de ott volt az a de, és ráadásul annak a végét kifejezetten nem szerettem. Csodálatosan szépen megírt, kissé talán már túlírt szöveg, lenyűgözően színes történet, de. De.
hé
A rendbe jövést nem úgy gondoltam, hogy mondjuk dőljön a nővéremék hétvégi házára egy fa, és zúzza szét a tetőt, és utána két napon át szakadjon az eső, és árasszon el mindent. Miközben ők odahaza rettegnek, hogy mi van, mert életveszélyes felmenni és körbenézni, és menteni, ami esetleg még menthető.
üröm
Valamikor éjjel tizenegy és háromnegyed tizenkettő között, amikor csak ültem, és nem bírtam abbahagyni a bőgést, de közben persze a jövő heti adag csomót és kaleidoszkópot készítettem elő, mert kifutottam a több hónapos tartalékból, és mert méretezni, vágni, másolni, színekkel vacakolni akkor is lehet, ha amúgy csak csökkentett üzemmódban látok ki a fejemből; szóval valamikor rájöttem, hogy a rohadt életbe, én észre sem vettem, hogy milyen iszonyatosan keserű lettem.
Mindig azzal áltattam magam, hogy valahol a mélyben azért ez még csak a tonik, nem az epe, hogy van ott még édes és könnyű is, és most sem akkor esett le, hogy mire mi volt a reakció, és miért, amikor megtörtént, hanem napokkal utána. Istenem, hogy jutottam idáig, hogy már saját magamat sem látom rendesen. Mikor történt ez. És közben tudom, tudom, hogy a nehéz mikor fordult át abba, hogy minden mozdulatnál, minden gondolatnál úgy érzem, hogy meg vagyok mérgezve, hogy valami borzalmas és fekete kereng az ereimben vér helyett, és a kilátástalanság mióta van ott abban is, amit addig tudtam élvezni. Március-áprilisban eléggé kéz a kézben érkezett az, hogy váratlanul és igazságtalanul átvertek anyagilag, egy olyan gumiindokkal, amibe nem lehetett volna hosszas pereskedés nélkül belekötni (de legalább egy barátság is ment vele a levesbe), ért némi személyes érzelmi csalódás is, amikor holmi váratlan kedvességről kiderült, hogy szigorúan érdek mentén mozgott, és amint teljesült a kért szívesség, hopp, a kedvességnek is vége volt, majd végül egy régi, bár szerencsére ritkán látott ismerősöm alaposan megalázott csak úgy, mert épp megtehette.
De... de azt hittem, ha nehezen is, de valahogy azért csak leráztam magamról ezeket a dolgokat. Hát egy frászt. Itt ülök, és legszívesebben a fejemet verném a falba, ha nem tudnám tapasztalatból, hogy az nagyon fáj, és nem old meg semmit sem. De én sem tudom, hogyan oldhatnék meg bármit is, nincsenek már ötleteim, sem stratégiáim, a Hókirálynő hülye kristálya nem jön ki a szememből, akárhogy bőgök, minden legyőzhetetlenül bonyolult és sötét, és azt sem tudom, hol kezdhetném el... mit kezdhetnék el egyáltalán. Elfogytam. Kevés vagyok ehhez. Azt sem tudom, mihez.
És ilyenkor olyan jól jönne némivel több spontán és őszinte kedvesség, amit nem kellett sem kizsarolnom, sem kikönyörögnöm, és amiről utólag nem derül ki, hogy csak azért volt, mert én hülye még örültem is, hogy segíthetek, amiben nincs számonkérés, aminek nincs feltétele, amihez nem kell teljesítenem. Én tökre nem akarom már, hogy minden rendbe jöjjön. Csak néhány dolog, mielőtt teljesen elfelejtenék szeretni.
Mindig azzal áltattam magam, hogy valahol a mélyben azért ez még csak a tonik, nem az epe, hogy van ott még édes és könnyű is, és most sem akkor esett le, hogy mire mi volt a reakció, és miért, amikor megtörtént, hanem napokkal utána. Istenem, hogy jutottam idáig, hogy már saját magamat sem látom rendesen. Mikor történt ez. És közben tudom, tudom, hogy a nehéz mikor fordult át abba, hogy minden mozdulatnál, minden gondolatnál úgy érzem, hogy meg vagyok mérgezve, hogy valami borzalmas és fekete kereng az ereimben vér helyett, és a kilátástalanság mióta van ott abban is, amit addig tudtam élvezni. Március-áprilisban eléggé kéz a kézben érkezett az, hogy váratlanul és igazságtalanul átvertek anyagilag, egy olyan gumiindokkal, amibe nem lehetett volna hosszas pereskedés nélkül belekötni (de legalább egy barátság is ment vele a levesbe), ért némi személyes érzelmi csalódás is, amikor holmi váratlan kedvességről kiderült, hogy szigorúan érdek mentén mozgott, és amint teljesült a kért szívesség, hopp, a kedvességnek is vége volt, majd végül egy régi, bár szerencsére ritkán látott ismerősöm alaposan megalázott csak úgy, mert épp megtehette.
De... de azt hittem, ha nehezen is, de valahogy azért csak leráztam magamról ezeket a dolgokat. Hát egy frászt. Itt ülök, és legszívesebben a fejemet verném a falba, ha nem tudnám tapasztalatból, hogy az nagyon fáj, és nem old meg semmit sem. De én sem tudom, hogyan oldhatnék meg bármit is, nincsenek már ötleteim, sem stratégiáim, a Hókirálynő hülye kristálya nem jön ki a szememből, akárhogy bőgök, minden legyőzhetetlenül bonyolult és sötét, és azt sem tudom, hol kezdhetném el... mit kezdhetnék el egyáltalán. Elfogytam. Kevés vagyok ehhez. Azt sem tudom, mihez.
És ilyenkor olyan jól jönne némivel több spontán és őszinte kedvesség, amit nem kellett sem kizsarolnom, sem kikönyörögnöm, és amiről utólag nem derül ki, hogy csak azért volt, mert én hülye még örültem is, hogy segíthetek, amiben nincs számonkérés, aminek nincs feltétele, amihez nem kell teljesítenem. Én tökre nem akarom már, hogy minden rendbe jöjjön. Csak néhány dolog, mielőtt teljesen elfelejtenék szeretni.
A hercegnő, a tűzmadár és a boszorkány – Patricia McKillip: Vadág erdeiben
Mint azt már a könyv címe is elárulja, a Vadág erdeiben egy olyan regény, ahol az erdőnek – méghozzá Vadág erdeinek – igencsak fontos szerep jut. Annyira persze nem, mint teszem azt, a Mitágó erdőben, ahol az erdő a minden, és még a főszereplők is körülbelül csak úgy viszonyulnak hozzá, mint pár, csálén felaggatott karácsonyfadísz a téli fenyveshez; de azért itt is eléggé fontos, hogy Vadág királysága bizony túlnyomórészt erdő.
Cikk az SFmag.hu-n.
eszem megáll
Ugyan, olyan nincsen, hogy van egy szemüveg, és csak egy pár szárat kéne rá rakni. Jaj, hát ez el van törve, ezzel én nem tudok mit csinálni. Új szárat akar hozzá venni? Azzal nem foglalkozunk. Ez egy 2011-es modell, ilyet már nem tartunk. Megpróbálhatjuk berendelni, de egyszerűbb lenne egy új szemüveget csináltatnia, nem?
Nem.
Nem.
húsz év múlva
Pénteken aztán először is volt megint write-in, és most csak négyen voltunk, ráadásul a csendesebb fajtából, de így is nagyon jó volt, ráadásul igen eredményes. Oké, én csaltam, és félidőben fájlt váltottam, és „regényírás” helyett fordítottam, mondjuk így látványosabb volt a haladás. A write-inek jellemző eleme ugyanis a ww, a word war, amikor megadott ideig (15-20-30-45 perc) mindenki csak gépel, mint az állat, és a végén felírjuk, ki hány szót termelt. Igazából itt meg kell tanulni azt, hogy mindenkinek más a tempója, és nincs abban semmi szégyen, ha valaki egy adott ww alatt mondjuk 98 szót csinál, míg más 500 fölött, mert a győzelem nem itt van, hanem abban, hogy november 30-ra meglegyen az 50000 szó (hát, idén nem nyertem). És sok múlik azon is, hogy ki milyen nyelven ír. Péntek-szombaton pl. lejött a write-inekre Sandra is, a német egyetemista, és ő végig 20-30%-al magasabb szószámokat mondott, ami vagy azt jelenti, hogy éktelenül gyorsan ír, vagy azt, hogy a német szószaporább nyelv. Az angol pl. egyértelműen az, bár nem ennyire. Én – sajnos, nem sajnos – még mindig nem vetkeztem le azt a szokásomat, hogy gondolkozom és javítok írás közben, de amikor áttértem a fordításra, ahol legalább már csak a hogyan volt a kérdés, a mit az oda volt vésve elém, hirtelen megugrott a teljesítményem. Persze szóltam előtte a többieknek, hogy ne lepődjenek meg.
Mert hát szombaton is volt write-in, a szezon utolsója, de ennyire még ne szaladjunk előre, mert pénteken a kedélyes írogatás után átballagtam egy még kedélyesebb sörözgetésre. Rengeteg nagyon-nagyon rég nem látott, rengeteg rég nem látott, és rengeteg, szerencsére gyakrabban látott barátommal találkoztam, és nézhettünk cuki fényképeket cuki kisbabáról (mi kértük, önszántunkból, mert igazából azért nem rossz ilyesmit nézegetni), és geekültünk rendesen. Mondjuk egy plüss Darth Vaderrel az asztal közepén ez azért nem volt olyan nehéz.
Szombaton aztán volt write-in, kicsit zaklatottan és megkésve értem oda, mert metrókarbantartás, jaj már, ilyenekkel idegesíteni az embert egy amúgy is rusnya, esős novemberi napom. De a write-in jó volt, és a jelenlévők aranyosak és kedvesek, és még haladtunk is, Sandra például átlépte a bűvös 40000 szavas határt. Onnan meg már könnyű, egy nap alatt be lehet hozni tízezer szót, annak idején, az első nanómon nekem is sikerült. Harminchármat azért nem, szóval én akkor már végképp feladtam.
Később átballagtam osztálytalálkozóra, ami nagyjából pont olyan volt, mint vártam: nem bántó, csak nyomasztó, és kicsit meh. Szóval értem én, hogy mi közöm van nekem ezekhez az emberekhez, végül is jellemet és sorsot meghatározó élményeken osztozunk, de az már olyan régen volt, hogy azóta akár idegenek is lehetnénk. Vagyunk. A szervezők előre körbeküldtek egy kis kérdőívet, hogy ki hogyan és mint, és valamikor éjfél után nyilván felolvasták a válaszokat, az enyémben nyilván persze nem értette a Dr. Who utalást. Mondanám, hogy egy pillanatra jeges markába szorította kis szívemet a rettegés, hogy úristen-úristen, hova kerültem én, de persze előtte sejtettem, hogy mindenki borzalmasan megnormálisodott, és nincs egy rendes geek sem köztük. De lám, a beugrót is elrontották, meg egyébként is, ööö inkább nem szeretek mégsem arra gondolni, hogy mindeni máséhoz képest még mennyire borzalmasabban elcseszettnek tűnik az egész életem.
Vasárnap nagyjából úgy éreztem magam, mint egy bögre letört füle, pedig csak a szemüvegem füle tört le, mondjuk az is elég problémás. Félvakon, a kötelező, hajnali bőgéstől csíkszeműen eltámolyogtam apámhoz, aki épp házat őrzött itt fenn a székesfővárosban, és főzött nekem lencsefőzeléket, és sütött medvehagymás pogácsát, és gesztenyepüré is volt mirelit meggyel, mmm. És beszéltünk szkájpon a húgommal is. Ez kellett, mert különben szerintem a vasárnapot egyszerűen kivettem volna a nyilvántartásból, és legfeljebb addig jutottam volna, hogy szomorúan nézem a lakótelepi félsötétet, és próbálom meggyőzni magam arról, hogy azért néha vannak olyan pillanatok, amiért érdemes.
Mondjuk hát olyanból nyilván több van, amiért muszáj, szóval most például elindulhatok megszereltetni a szemüvegemet, meg elintézni dolgokat, és olyan nagyon elegem van az egészből, de komolyan. Most már történjen valami nagyon és kifejezetten jó, és lehetőleg kivételesen markáns árnyoldalak nélkül, mert különben. Kénytelen leszek mindig ilyen depresszív szarokat posztolni, és nem szeretek.
Mert hát szombaton is volt write-in, a szezon utolsója, de ennyire még ne szaladjunk előre, mert pénteken a kedélyes írogatás után átballagtam egy még kedélyesebb sörözgetésre. Rengeteg nagyon-nagyon rég nem látott, rengeteg rég nem látott, és rengeteg, szerencsére gyakrabban látott barátommal találkoztam, és nézhettünk cuki fényképeket cuki kisbabáról (mi kértük, önszántunkból, mert igazából azért nem rossz ilyesmit nézegetni), és geekültünk rendesen. Mondjuk egy plüss Darth Vaderrel az asztal közepén ez azért nem volt olyan nehéz.
Szombaton aztán volt write-in, kicsit zaklatottan és megkésve értem oda, mert metrókarbantartás, jaj már, ilyenekkel idegesíteni az embert egy amúgy is rusnya, esős novemberi napom. De a write-in jó volt, és a jelenlévők aranyosak és kedvesek, és még haladtunk is, Sandra például átlépte a bűvös 40000 szavas határt. Onnan meg már könnyű, egy nap alatt be lehet hozni tízezer szót, annak idején, az első nanómon nekem is sikerült. Harminchármat azért nem, szóval én akkor már végképp feladtam.
Később átballagtam osztálytalálkozóra, ami nagyjából pont olyan volt, mint vártam: nem bántó, csak nyomasztó, és kicsit meh. Szóval értem én, hogy mi közöm van nekem ezekhez az emberekhez, végül is jellemet és sorsot meghatározó élményeken osztozunk, de az már olyan régen volt, hogy azóta akár idegenek is lehetnénk. Vagyunk. A szervezők előre körbeküldtek egy kis kérdőívet, hogy ki hogyan és mint, és valamikor éjfél után nyilván felolvasták a válaszokat, az enyémben nyilván persze nem értette a Dr. Who utalást. Mondanám, hogy egy pillanatra jeges markába szorította kis szívemet a rettegés, hogy úristen-úristen, hova kerültem én, de persze előtte sejtettem, hogy mindenki borzalmasan megnormálisodott, és nincs egy rendes geek sem köztük. De lám, a beugrót is elrontották, meg egyébként is, ööö inkább nem szeretek mégsem arra gondolni, hogy mindeni máséhoz képest még mennyire borzalmasabban elcseszettnek tűnik az egész életem.
Vasárnap nagyjából úgy éreztem magam, mint egy bögre letört füle, pedig csak a szemüvegem füle tört le, mondjuk az is elég problémás. Félvakon, a kötelező, hajnali bőgéstől csíkszeműen eltámolyogtam apámhoz, aki épp házat őrzött itt fenn a székesfővárosban, és főzött nekem lencsefőzeléket, és sütött medvehagymás pogácsát, és gesztenyepüré is volt mirelit meggyel, mmm. És beszéltünk szkájpon a húgommal is. Ez kellett, mert különben szerintem a vasárnapot egyszerűen kivettem volna a nyilvántartásból, és legfeljebb addig jutottam volna, hogy szomorúan nézem a lakótelepi félsötétet, és próbálom meggyőzni magam arról, hogy azért néha vannak olyan pillanatok, amiért érdemes.
Mondjuk hát olyanból nyilván több van, amiért muszáj, szóval most például elindulhatok megszereltetni a szemüvegemet, meg elintézni dolgokat, és olyan nagyon elegem van az egészből, de komolyan. Most már történjen valami nagyon és kifejezetten jó, és lehetőleg kivételesen markáns árnyoldalak nélkül, mert különben. Kénytelen leszek mindig ilyen depresszív szarokat posztolni, és nem szeretek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)