kába

 Volt hosszú hétvége, jó volt, csak nevével ellentétben természetesen túl rövid. Átállítottuk az órát, ilyen sem lesz már sokszor (egyszer vagy kétszer, ha el tudják végre dönteni, melyik időzónában ragadjunk mindörökre), nem csak én nem éreztem meg, de valamiért a vadonatúj okosórámnak sem sikerült hozzászámolnia az alvásomhoz azt a plusz órát. Néha amúgy is furcsán számolja ezt az alvás dolgot, a délutáni szundikálásokat van, hogy egyáltalán nem érzi, máskor pedig azt nem veszi észre, hogy már felkeltem, és egy órája dolgozom, beírja még azt is alvásnak. De legalább gyönyörű és számolja a lépéseimet, és ezzel erősen motivál, hogy ne csak egy helyben üljek.

Az egyik tempósabb séta alatt aztán le is izzadtam, másfél órával később már kapart a torkom, és másnap reggelre nem kaptam levegőt sem. Mivel akkor épp tizenkét napja nem találkoztam élő emberrel (sem három méternél közelebbről, sem másfél percnél tovább, és persze azt is csak maszkban), feltehetően csak a rendszerbe kiskorom óta beépült nátha lobbant be - de az is épp elég rusnyán ki tud ütni, ha épp olyanja van.

Egyébként csendes világvége hangulatom van, sokat rontanak a dolgon az álmaim: többnyire nem rémesek, csak szomorúak, nyomasztóak, vagy a kettő együtt, de hát most épp nincs semmiféle extra bánatra kifejezett, nagy szükségem. Végtelen számú csomót rajzolok, de másfél hónapja nem festettem, mert nem éreztem egyik nap sem, hogy lenne rá egybefüggő két-három órám, ami persze nem azt jelenti, hogy nincs dolgokra egybefüggő két-három órám, hanem hogy nem érzem, mikor lesz, és mi lesz, és egyáltalán.

(Igazából az is benne van, hogy a harmadik kis kép annyira jó lett, hogy tudom, képtelen lennék hozni ezt a szintet, és félek a kudarctól. Mint mindig, most is félek a kudarctól.)

vár a nagyvilág

 Végül éjfél után levittem a szemetet és felhoztam a postát, és persze a matricákat is leszedtem, bár a bejárati ajtón lesz még mit vakarni, mert nyilván a fele fennragadt. Ma még el akarok menni sétálni és postára is, persze a franciaóra bezavar, de valamit valahogy akkor is össze fogok hozni!

karantén

Álmos vagyok, fáj a fejem, és most már nagyon elmennék sétálni, de szerencsére nemsokára meg is tehetem! Már csak tizenhárom óra van hátra a karanténból, bár talán jobb úgy fogalmazni, hogy egy nap, mert nem hinném, hogy éjfélkor majd felugrok, és elmegyek járni egyet. Tegnap a rendőrök már csak felhívtak telefonon, hogy ugyan, integessek nekik az ablakból (okozott némi szervezési nehézséget, hogy ahol ők parkoltak, oda nekem nem nyílik ablakom,de nagy kegyesen átgurultak a déli oldal elé, hogy lássák, amint rózsaszín pizsamafelsőben idétlenkedem a tizediken), és ma még nem jöttek, pedig ilyentájt már túl szoktam lenni az ellenőrzésen.

Amúgy a legizgalmasabb, amiről be tudok számolni, az, hogy múlt kedden leforráztam a combom, és idegesítően lassan gyógyul, de most már nem fáj állandóan. Nem ez az elmúlt hét lesz az az időszak, amiről élénk emlékeim fognak fennmaradni, ami persze nem rossz... legfeljebb nem is jó. De manapság becsüljük meg azt is, ami csak nem rossz, oké? Jó emlékeket meg majd gyártunk valamikor máskor.

vannak érzéseim, de elég nevetségesek

Nem olyan régen, egy teljesen oda nem illő nap teljesen oda nem illő pillanatában belém hasított a felismerés, hogy nem emlékszem a legutóbbi reménytelen rajongásom tárgyának a hangjára. Teljesen elkeseredtem, mert már hideg lápon bolyongó, romantikus hősnőnek sem lennék jó, aki a szél susogásában is csak az Ideál édes szavát hallja jó (oké, van az a +2 évszázad és -1 tüdőbaj is, ami elválaszt a keatsi idilltől, hogy egyéb paramétereket ne feszegessünk). Aztán egy hétre rá álmodtam a hangjával, hallottam, hogy beszélget valakivel, és jönnek felém... és álombeli, bátor énem, aki amúgy sárkányokat szokott legyőzni és időtlen nomád birodalmak urait tanítja meg a helyes teregetésre*, ezen a ponton bebújt egy szekrény mögé. Én csak a hangját akartam hallani! De pizsamában vagyok és nem fésülködtem! Három hónapja**! Legalább!

Ezen a ponton felébredtem, és megbeszéltem magammal, hogy ez hülyeség, a saját szekrényeim mögé nem férek be, idegen szekrényeket pedig csak felöltözve és (a lehetőségekhez képest) jólfésülten látogatok. Azóta azt hiszem, emlékszem a hangjára, vagy legalábbis nem aggaszt, hogy nem, és egyébként is, butaság reménytelenül rajongani. Reménytelin rajongani pedig nem szeretek, csupa rossz tapasztalatom van vele, szóval maradjunk a helyes teregetésnél, annak legalább van értelme

*nem tudom, miért, nem én választottam a tudatalattimat.

**valójában azért minden reggel megfésülködöm. És átöltözöm a nappali pizsamámba, szóval a nagy riadtság egy része sajnos stimmelt. 

hatósági

Itthon ülök, karantén ötödik napja, reggelente megnéznek a rendőrök, aztán visszacsukom magamra az ajtót a következő reggelig. Anyámat látogattam meg, és azt kell, hogy mondjam, a magas francia esetszám ellenére is sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam Párizsban, mint itthon. Egyrészt, ott legalább van valami hozzávetőleges fogalmuk arról, hogy áll a járvány - itthon már rég elértük a tesztelési kapacitás határait, szóval legfeljebb a kórházban és lélegeztetőgépen levők számából lehet bármire is következtetni, valamint abból, hogy most már egyre több közeli ismerős családján megy végig a vírus. Másrészt az emberek hordják a maszkot, és 99%-ban rendesen, orrukon-szájukon, nem úgy, mint itthon, ahol a reptéri transzfer sofőrje szabályos hisztit vágott le, amiért megkértem, hogy vegyen fel egy maszkot (aztán mire megérkeztünk, hogy, hogy nem, le is csúszott az álláig; hát, egy ügyfelet már biztos örökre buktak ezzel).

Odakinn jó volt, de odakinn mindig jó, kert és nyugalom és séták és rengeteg finomság és pompás borok, nem is akarom részletezni, mert csak összefacsarodik a szívem, hogy itt vagyok, és nem ott.