szokásos szerda

Ma sikerült egy perccel az első meetingem előtt felébrednem, vannak az itthon dolgozásnak is előnyei, bár azt nem mondanám, hogy nagyon összefüggően számoltam volna be arról, mit csináltam tegnap, és mik a mai terveim. Valamit azért mégis sikerülhetett átadnom a szándékaimból, mert később felhívott a főfejlesztő, hogy pontosan hogy lenne mindenkinek kényelmes megoldani azt, amit kértem (ha két tesztkörnyezetünk van, ne mindkettőn ugyanaz a változat legyen, hanem az egyikre tegyünk fel olyan fejlesztés alatt álló dolgokat, amiket az ügyfélnek még nem kell látnia, de nekem már hasznos lenne elkezdenem tesztelni, a másikon pedig maradjon az a változat, amit az ügyfél is megkap, hogy tudjunk dolgozni az általa jelentett hibákkal).

Aztán itt véget is ért a diadalmenet, a reggelimet nagyjából délre sikerült összeállítanom, de csodákat várok tőle: kurkumás-avokádós-gyömbéres-bazsalikomos banánturmix, egyetlen merő szupertáp. Spenótot már nem volt szívem belerakni, így is olyan íze van, mint egy félrekalibrált légfrissítőnek, nem kellett volna ennyi gyömbért beleaprítanom..

Elkezdődött a francia tanfolyam, az első lecke, hogy valami kreatív feladattal készüljünk az előző óra tartalmából. Ez egyrészt tök aranyos és milyen kedvesen próbál bevonni minket a tanulásba! Másrészt a tanfolyamon többségében munka mellett tanuló felnőttek vannak (tudom, láttam a fejüket zoomon), és szerintem ilyenkor a kötelező leckét is érdemes megfontolni, és visszasorolni ajánlottnak, a kreatívkodást pedig véletlenül sem várnám el. Nyolc óra szellemi munka után nekem legalábbis nincs rá igényem, hogy még a feladatot is én találjam ki, nem csak a megoldást.

Meghatározatlan ideig szünetelteti magát az Anathema, valószínűleg jobban elkeserítene a dolog, ha az elmúlt tizenöt évben kiadott lemezeik nem álmosítanának annyira, hogy még koncerten is unom őket (a hiba az én készülékemben van, nem kétség). Meg hát volt már ilyen, ha valaki olyan régóta követi őket, mint én, épp elég meredek dolgot látott-hallott... csak ki tudja, mikor jön el az a pont, ahonnan aztán tényleg nincs visszatérés.

szóval itt tartok

Amikor akvarellpapírt vettem, egyszerre tört elő belőlem a volt bölcsész és a volt matektagozatos. Az egyik abban, hogy még mindig elég árérzékeny vagyok, a másik pedig abban, hogy egyrészt fel tudok osztani téglalapokat kisebb téglalapokra, másrészt tudok osztani és szorozni, mindezt fejben. Szóval kiszámoltam, hogy ha képeslap méretű papírra akarok festeni, akkor nem éri meg képeslap méretű papírt venni, hanem egy másik formátumot, és azt felvágni.

Az első lapot sikerült kicsit félreszabnom, lett némi maradék, amin elkezdhettem tét nélkül maszatolni. Kiváló Dragon Age helyszínek részleteit festettem le, és mindegyik képen van valami, amire már büszke vagyok, bár persze nyilván még elég kis kezdetlegesek.

A második sorozat fényképek alapján készült, nem sikerült olyan jól lefényképeznem, és az is látszik rajta, hogy a kávé (legalábbis a nescafé, amit használtam) nem marad matt, amikor megszárad, és minél sötétebb, annál jobban becsillan a fényben. Itt is van még hova fejlődni, de itt is minden képen van olyan rész, ahol valami nagyon fontosat tanultam, vagy amire különösen büszke vagyok. Még az óriáspados balatoni látképen is, ahol nem csak a pad lett túl nagy a fákhoz képest, de a kontrasztok sem elég erősek (nem sikerült olyan sötétet kihoznom a kávéból, mint a többi képen), viszont a sétány szegélye nagy diadal, szó szerint a semmiből hoztam vissza.

Az utolsó kép pedig az eheti "képeslap" - nagyon messze van a tökéletestől, de ez mindössze a negyedik színes kép, amit ebben az évezredben festettem, és ahhoz képest egész jó. (Oké, a görögök párhuzamosabb oszlopokkal dolgoztak, mint én, de több gyakorlatuk volt benne.)

mert nincs elég hobbim

 Valamit azért összeszedtem, ha mást nem, legalább egy megfázást, úgyhogy szombaton le kellett mondanom a családi programot, amit egész héten vártam, nagyon vidám hétvégém volt ennek megfelelően. Még mindig köhögök, igaz, lázam nincs, és a karantén kezdete óta ezt a két nap nátha, öt nap "valami van a torkomon" típusú köhögést negyedszerre játszom el, szóval nagy eséllyel nem koronavírus, csak... idegesítő.

Újabb hobbim van, festek. Nem sokat, legfeljebb hetente egy képeslapnyit, és ennek megfelelően még elég kiforratlan a technikám, de a befektetett energiához képest egész jól megy. Mondjuk a színekkel még mindig nem barátkoztam meg, amíg nem érkezett meg az aliexpressről rendelt szuper vízfesték készlet, kávéval festettem, és azóta még nem éreztem rá nagy kísértést, hogy tovább bonyolítsam a saját életemet. Az egyetlen, amiről magamtól is tudtam, hogy nem pótolhatom ki mással átmenetileg, az a papír volt, vettem rendes akvarellpapírt, elképesztő drága. 

Az egészről egyébként Jud tehet, aki az idei Távolról indítás alatt rávett minket, hogy fessünk borozgatás közben, és bár az első kép még csak a környezetből derül ki, hogy a zöld paca nem fodros kel, hanem vízparti bokor, a második kép, egész jó lett. Már ahhoz képest, hogy a második képem középiskola óta, amit vízfestékkel készítettem, mert amúgy béna. De ebből úgy tűnt, akár még érzékem is lehet hozzá, és mivel egyáltalán nincs még elég hobbim, amire nincs időm, á, ugyan, egy sem, úgy döntöttem, hogy kísérletezem vele. Nagyon furcsa, mert minden, amit amúgy rajzolok, szinte csak kontúrokból áll... meg is lepett, hogy ez megy.

Szóval most újabb dologra nincs időm, úgyhogy jelentkeztem francia tanfolyamra és kéthetente versfordító műhelyre is.

szabadság, elmúlt

Végül eljutottam a Balatonhoz, egyszer meg is fürödtem benne (hideg volt), de összességében nem érte meg az utazás sem anyagilag, sem idegileg. Pedig az első pár napban még elég üres volt a környék, és szombaton, mire igazán rondán besűrűsödött a népesség, már haza is jöttem. Nagyon megviselt, hogy mennyire úgy tett mindenki, mintha nem lenne világjárvány, miközben minden egyes nap rekordot döntött az új fertőzöttek száma. Maszkot legfeljebb a drágább kávézók pincérein lehetett látni, állra tolva vagy nyakba akasztva, távolságtartás semmi. Persze legalább láttam csodaszép holdkeltét a Balaton fölött, nagyokat aludtam, és élveztem egy kicsit a későnyári napsütést, de így utólag azt mondom, maradtam volna inkább itthon (és még mindig csak remélem, hogy nem kaptam el semmit).

Aztán voltunk családilag nyuszifutamon, Mandula és Csipke jól megkergethették az agárpályán a műnyulat. Mandula főleg a vadászatot élvezte benne, Csipke a rohangálást. Kavics már zsörtös öregúr az ilyen tömegrendezvényekhez, otthon maradt, de kapott madárlátta finomságot. Jaj, nagyon jó volt, és nagyon édesek voltak!

Azóta pedig munka és itthon ücsörgés (bár sétálni azért elmehetnék), és próbálom kitalálni, mitől érezném úgy, hogy mégsem lopta el tőlem a világ ezt a nyomorult évet.

mindenki máshogy pihen

Elterveztem, hogy a szabadságom első napján majd sokáig alszom, elkezdem olvasni a legfrissebb Kate Elliott könyvet, és esetleg sétálok egyet.

Ehhez képest olyan rosszakat álmodtam, hogy egy idő után inkább felkeltem, egész nap nyomorultul éreztem magam és szorongtam, persze legalább játék helyett kivételesen rajzolással próbáltam levezetni. Nemsokára nem fogok elférni a gépen a jaguároktól sem.