Szóval nem kicsit sántultam le, de nagyon, a gyógytornászom szerint csak meghúztam a lábam, és nem nagyon vészesen, és remélem, lassan rendbe is, mert pillanatnyilag elég... korlátozottan működőképes. Sima talajon tökéletes, lépcsőn is nagyjából működik, de vizszintezőnek lehetne használni, úgy azonnal megérzi a félfokos lejtőt-emelkedőt is. És pont ilyenkor vannak olyan látványok odakinn, olyan deres erdők, hogy a legszivesebben rohannék a fényképezőgéppel, mert ilyet még nem is láttam (reggel épp feloszlott a köd, de a szemközti domb tetején félig még ült a felhő, félig már átsütött rajta a nap, és látszott, milyen vakitóan fehér dér ül minden ágon, hát ez valami elképesztő fény-élmény lehetett), de tudom, hogy a buszmegállóig nem jutnék el anélkül, hogy begörcsöljön a lábam. Francba.
Közben már a februáromat is kezdem túlszervezni a január után, bár máshogy, és el kéne kezdeni kitalálni, hogy tavasszal kit, hogyan és mikor látogatok meg, figyelembe véve az egyetlen fix programot (EasterCon), illetve a kollégáim szabadságait (nyilván tökéletes fedésben vannak az én elsődleges terveimmel). Ez az egyik nagy hátránya annak, hogy más és más országokba kell utaznom, ha látni akarom a családomat. Papíron tök jól hangzik, hogy megint megyek majd egy hetet Franciaországba, egy hetet Spanyolországba, és valamikor Angliába is biztos kinézünk a húgomhoz - de gyakorlatilag, ha látni akarom a családtagjaimat, azt két hónappal előre be kell jelentenem, a munkahelyemen, kifizetnem egy vagy két kisebb vagyont a repjegyre, és ha évente kétszer is akarom őket látni, ami még mindig nem durva dolog családi viszonylatban, akkor nem nagyon marad szabadságom másra. És bármennyire is szeretem őket, annyira nem pihentető más életterében, más életritmusában létezni.
