Tegnap egy ponton megfogalmaztam fejben egy igen hosszú és szokatlanul, hm, nem az őszinte a jó szó, mert az olyan, mintha nem szoktam volna itt őszinte lenni, pedig azzal nincs gond, őszintén írok ám ide, csak sokszor szándékosan elnagyoltan, szóval inkább a "tényleg valós és olykor szánalmas részletekbe is belemenő" posztot, de már akkor is tudtam, hogy mire hazaérek gépközelbe, egyrészt nagyon álmos leszek, másrészt a felét elfelejtem. Természetesen amúgy sem az aktuális nagy traumáról szólt, hanem arról, hogy elmentem megnézni egy friss magyar filmet, és többet nem követem el ezt a hibát, akkor sem, ha néha másodpercekig lelkesen vigyorogtam (ami nyilvánvalóan nem tartozott a film céljai közé). Szóval megnéztem az Itt érzem magam otthon-t, természetesen előre tudtam, hogy nem nekem való, nekem nagyon kevés olyan film való, ami nem a koffeinmentes pistacchio shaken oat pumpkin spice toffee vanilla latte extra tejszínhabbal mozgóképes megfelelője, de mindenhonnan csak jókat hallottam róla, és Veres Attila írta a forgatókönyvét, akit ahhoz képest indokolatlanul kedvelek, hogy legfeljebb másfélszer beszéltem vele.
A film végig nagyon kényelmetlen, természetesen szándékosan és tudatosan, ez erénye és nem hibája, bár a magam személyes kis világában nem biztos, hogy akkora csodálatos ötlet volt egy nagyon kényelmetlen felmondás utáni nap megnézni. Ami zavart benne, bár tulajdonképp még ez sem feltétlen hiba, és szinte biztos vagyok benne, hogy szándékos, az az, hogy nagyon hamar leszűkülnek a lehetséges kimenetek, és miután alaposan a szánkba rágja a miértet, igazából már a hogyan sem érdekes. A (remélem valójában legkevésbé sem) sokkolónak szánt utolsó mondat már csak megkönnyebbülés, hogy oké, ki lett mondva, lehet végre hazamenni, és azon tovább gondolkozni rajta, hogy a fenébe lehetek olyan alkalmatlan, hogy nem emigráltam még ebből az országból. Meg hogy a makulátlan fehér sportcipő a film többi részéhez képest is kiugróan esetlen szimbólum, nem tudom, ki ragaszkodott hozzá, de jobb lett volna kihagyni; viszont a két Veres Attila cameo nagyon cuki. A belső tereket végtelenül tudtam gyűlölni, épp eleget jártam hasonló belvárosi lakásokban, hogy a besavanyodott öregház szagot is érezzem, de felmerült bennem a kérdés, hogy azoknak a nézőknek, akik nem töltöttek végtelen öregnéni-látogatásokat és később részeg házibulikat jobb napokat látott budapesti nagypolgári lakások romjain (netán nem laktak maguk is ilyenben), például mert történetesen nem budapestiek, mit mondott egyáltalán ez a környezet? Feltételezem, de legalábbis remélem, hogy ez a fajta lakókörnyezet még annyira sem általános trauma, mint egy rendes linóleumpadlós panellakás.
Legközelebb majd A Hail Mary-küldetést nézem meg, arról előre tudom, hogy cuki, mert olvastam meghallgattam a könyvet, és szerintem ahhoz képest még a tudományos dolgokat is értettem benne, hogy franciául.
