panasz muki újra támad

Nagyjából december eleje óta fáj a jobb mutatóujjam, főleg az alsó része, és gondoltam, ez csak a szokásos: az 1998-as kézműtétem óta időnként előjön, hogy az az ujjam fáj, olyankor össze kell ragasztanom a mellette lévő ujjammal pár napig, és jobb lesz.  Ezúttal nem lett jobb, de hát öregszem, gondoltam, el kell fogadnom.

Mindezzel párhuzamosan nagyon zavart, hogy bal kézzel valahogy egyáltalán nem tudok úgy erőből odavágni a hangsúlyosabb ütemeknél a dobra, mint jobb kézzel, és néha kellene a rend kedvéért irtózatosan megcsapni bal kézzel is a pergőt, de a bal kezem valahogy gyenge takony.

És most hétfőn végre sikerült! Többször is! Csodálatos élmény volt!

...aztán fél órával később a bal kezem is elkezdett irtózatosan fájni pont ugyanott, ahol a jobb fáj hónapok óta. Először arra gondoltam, hirtelen kitört rajtam a köszvény, netán valami halálos kór jelentkezett be. Csak órákkal később ugrott be, hogy a jelenségek között akár összefüggés is lehet, és ez az összefüggés nem más, mint hogy: rosszul fogom azt a kurva dobverőt (és ez csak akkor gond, ha erőből játszom; akkor viszont brutálisan nagy gond lesz hirtelen, éjszaka többször felébredtem a fájdalomra).

Élmény lesz két és fél év után átnevelnem magam, és ezért nagyon az első dobtanáromat okolom (és ezúttal kicsit a másodikat is, hogy nem vette észre), mert bazmeg erre neki kellett volna a legelején odafigyelnie, ha mondjuk nem az lett volna, hogy baszik bármire is odafigyelni. Találtam mindenféle okosságot a neten, de sokkal-sokkal-sokkal nehezebb egy már rögzült mozdulatsort megváltoztatni, mint valamit jól megtanulni, és nem túl motiváló a korlátozott gyakorlóidőmet arra fordtani, hogy akkor ezermilliószor csak ugyanazt az egy mozdulatot csináljam, és közben nézzem, hogy jó szögben van-e az ujjam, a csuklóm, a könyököm, és semmi több, semmi variáció, semmi gyakorlás, amig ez az alap nincs rendben.

Az akicós lidlis kineziológiai tapasz viszont a világ legjobb dolga, olyan jólesően lehet vele rögziteni az ujjaimat, hogy néha órákon át nem félek tőle, hogy egyszer csak leesnek a helyükről.

üres

Ezen a héten főleg pakoltam. Még mindig nem értem magam utol az alvással, de legalább tegnap este lezajlott a Nagy Villanyszerelés, azaz kicserélték a biztosítéktáblámat, két konnektort, és a többit is megnézték, hogy jó állapotban van. Mivel egy ilyen kicsi lakásban szinte minden falfelületet bútor fed, nagyjából mindent el kellett mozdítani a nagyszobában, az ülőgarnitúra elemei különféle tetris-kombinációkban voltak egymásra építve, az asztal alatti polcok a szoba végén torlaszolták el az ágyam, a konyhában majdnem a plafonig érnek a ládák és zsákok, mert a szekrényeket ki kellett üríteni, hogy mozdíthatóak legyenek. Most olyan szép üres minden, de tudom, hogy képtelen leszek ennyi mindent kiselejtezni (még akkor is, ha a dolgok nagyon nagy részére igazából semmi szülségem; de néha van, hogy találok valamit, amit tizenöt évig nem használtam, és utána soha többé másfél órát sem bírok ki nélküle, és mélységes gyászba esek, amikor tönkremegy), mindegy, most még kicsit örülök neki, hogy milyen szép üres minden.

Valami értelmeset is akartam írni, azt hiszem?

Igazából meglepne, mert ahhoz kéne úgynevezett agy, ami működőképes. 

a bioritmusom egy másik bolygóról érkezett

Az a probléma, hogy huszonnégy óra egyáltalán nem elég a napba, ha aludni is akar az ember nyula, márpedig én, mint az ember nyula, kifejezetten akarok aludni, ráadásul többet, mint amennyit mostanában alszom. Igaz, hogy a legújabb csodapárnám beszerzése óta az okosórám szerint hirtelen sokkal több időt töltök mélyalvásban és REM-ben (amennyit álmodom, az alapján ez még igaz is lehet), és kevesebb alvással is sokkal pihentebbnek kéne lennem. Ez egyrészt meglepő fordulat, mert az alvásadataimban inkább csak szoftverfrissítések után szoktak ilyen ugrásszerű változások mutatkozni, párnafrissítéskor általában nem, másrészt viszont jó, kevesebbet alszom, de nem vagyok pihentebb. Csak felébredek reggel 10-40 perccel a vekkerem előtt, és rohadt morcos vagyok, hogy még aludhatnék. Aztán meg bezzeg egész nap nem érem utol magam, egyrészt, mert túl sok mindent akarok mindig csinálni, másrészt mert mi az az idő, mennyi egy óra, ezek az én adhd-s agyamnak tíz ujjal és további tíz lábujjal sem kitapintható fogalmak. Láthatóan szeretnék húsz órát ébren lenni és utána tíz órát aludni, és nagyon nem tetszik, hogy a Föld forgása nem igazodik az igényeimhez.

Végre tudok megint járni, bár a lábdobtól még kicsit félek, úgyhogy erősen felemásan gyakorolok mostanában. Mindenféle izgalmas és jó dolgok történtek, például már legalább hat órája ülök egy starbucksban, és még mindig nem merült le a laptopom (valamint a lattémat sem öntöttem bele, ami különösen jó és csodálatosan izgalmatlan dolog), halálosan érdekes féltudományos pszichológiai előadásokat hallgatok (például a trauma, a krónikus gyulladás és az autoimmun betegségek kapcsolatáról), kipróbáltam a neonfestékes kalózos minigolfot (a rendes golffal ellentétben ebben nem vagyok jó, és nem foghatom sem a neonfestékre, sem a kalózokra), elkezdtem rúzsozni magam, és majd valamikor írok egy esszét a karácsony előtt vásárolt plüss Tádéról. Teljesen úgy érzem magam, mint aki egy ponton egyértelműen megbolondult, de egyelőre inkább vidám kíváncsisággal tölt el a helyzet, a sikító pánikra még várok. Csodálatos dolog a női lét, főleg így a fordított kamaszkorban, amikor a hormonok nem elöntik az agyamat, hanem épp ellenkezőleg. Jobban örülnék, ha kevesebb ízületi fájdalommal járna, de nekem ez került a csomagba, lehetne sokkal rosszabb, csak kicsit panaszkodom.

No de most már lemerül a laptopom.

#irracionálisszámodikworldproblems

Szóval nem kicsit sántultam le, de nagyon, a gyógytornászom szerint csak meghúztam a lábam, és nem nagyon vészesen, és remélem, lassan rendbe is, mert pillanatnyilag elég... korlátozottan működőképes. Sima talajon tökéletes, lépcsőn is nagyjából működik, de vizszintezőnek lehetne használni, úgy azonnal megérzi a félfokos lejtőt-emelkedőt is. És pont ilyenkor vannak olyan látványok odakinn, olyan deres erdők, hogy a legszivesebben rohannék a fényképezőgéppel, mert ilyet még nem is láttam (reggel épp feloszlott a köd, de a szemközti domb tetején félig még ült a felhő, félig már átsütött rajta a nap, és látszott, milyen vakitóan fehér dér ül minden ágon, hát ez valami elképesztő fény-élmény lehetett), de tudom, hogy a buszmegállóig nem jutnék el anélkül, hogy begörcsöljön a lábam. Francba.

Közben már a februáromat is kezdem túlszervezni a január után, bár máshogy, és el kéne kezdeni kitalálni, hogy tavasszal kit, hogyan és mikor látogatok meg, figyelembe véve az egyetlen fix programot (EasterCon), illetve a kollégáim szabadságait (nyilván tökéletes fedésben vannak az én elsődleges terveimmel). Ez az egyik nagy hátránya annak, hogy más és más országokba kell utaznom, ha látni akarom a családomat. Papíron tök jól hangzik, hogy megint megyek majd egy hetet Franciaországba, egy hetet Spanyolországba, és valamikor Angliába is biztos kinézünk a húgomhoz - de gyakorlatilag, ha látni akarom a családtagjaimat, azt két hónappal előre be kell jelentenem, a munkahelyemen, kifizetnem egy vagy két kisebb vagyont a repjegyre, és ha évente kétszer is akarom őket látni, ami még mindig nem durva dolog családi viszonylatban, akkor nem nagyon marad szabadságom másra. És bármennyire is szeretem őket, annyira nem pihentető más életterében, más életritmusában létezni.

évet értékelek, avagy egy posztban összefoglalom, amit tavaly több posztra széthúztam

Egyébként visszatérnék azért az évértékelésre (elkezdtem december közepén, és még nem értem a végére, túl sok izgalmas kérdést és szempontot gyűjtöttem össze az évek során, és igazi hoarderként egyiket sincs szivem kidobni), igazából a tavalyi évben rengeteg jó dolog volt, és mégis sokszor voltam nagyon csalódott, szomorú és magányos is, és nagyjából május elejére letisztázódott, hogy egyelőre fogalmam sincs, merre van az előre. Persze, ahogy a világot elnézem, épp senkinek sincs róla semmi fogalma, merre a túlélhető előre, sőt, sokan kifejezetten épp rükvercbe tennék a bolygót, miközben előre száguld, ami általában jó ötlet szokott lenni (nem). Amik abszolút kiemelkednek, az tavasszal az EasterCon, nyáron a Fekete Zaj, és ősszel a Ciderfeszt (és Dublin és a brightoni World Fantasy Con). A családi események teljesen más kategóriát képviselnek, azok is kiválóak voltak, de ott azért többnyire tudtam, mire számitsak - nővéremék új, spanyol otthonában is igazából a citromvirág illata volt a legdöbbenetesebb élmény: amiért mentem, hogy velük legyek, az pont olyan jó volt, mint vártam. Teljesen döbbenetes érzés az is, hogy van új dobtanárom, aki odafigyel rá, amit csinálok!!! És megdicsér!!! És szerintem pár hónap alatt többet fejlődtem, mint az első két-három hónapot leszámitva a másik helyen másfél év alatt. Egy ponton rájöttem, hogy de hát én ezt élvezem!, és nem csak fogcsikorgatva mormolom gyakorlás közben, hogy "neuroplaszticitás, bazmeg, nagyon örülni fogsz húsz év múlva, hogy öt százalékkal kevésbé folyik szét az agyad", hanem hohohó, hát tök érdekes trükköket tanulok! Hát ez jól is hangzik, és játszadozni is lehet vele! Ebbe amúgy nyilván belejátszik az a teljesen döbbenetes fordulat, hogy benne vagyok egy együttesben (sosem hittem volna), ahol a próbák alatt mindannyian improvizálunk, és egyre többször megvan az az élményem, hogy tényleg együtt zenélünk, és nem csak szerencsétlenül kalimpálok, amit ők jóindulatúan elviselnek, hanem én is zenélek! Sosem hittem volna, hogy ilyen lesz. Sosem hittem volna, hogy ötven fölött megyek le életem első zenekari próbájára, és sosem hittem volna, hogy dobolni fogok. Kicsit ufóba oltott unikornisnak érzem magam, de ez egy nagyon izgalmas szelete ám az ufonikornis létnek!

Azért voltak kevésbé jó dolgok is, például a most már 14 hónapja tartó küzdelem a bordaközi és rekeszizomzatommal, néha már hetekig egész jó, aztán jön egy olyan visszaesés, hogy minden pózban fáj a létezés. Ezt most hirtelen megtoldottam azzal, hogy a csodás behavazott erdőben császkálás közepette valahogy meghúztam a jobb lábam, de úgy, hogy napok óta változó intenzitással vádlitól combközépig görcsöl és fáj. Még a dobot és a jógát is le kellett mondanom miatta, és volt olyan zebra, amin nem értem át egy zöld jelzés alatt, úgy sántitottam. Ezen kivül nyár elején volt pár kisebb pánikrohamom, és másfél hónapig jártam egy terapeutához, aki nagyon-nagyon kedves volt, de ahhoz képest nagyon drága, hogy nem éreztem, valaha is haladni fogunk valamerre, ami nem a klasszikus "mesélj a múltadról" enyhe kognitív viselkedésterápiával megfűszerezve. És én aztán bármikor, bárkinek, bármilyen döbbenetes dolgot elmesélek a múltamról, ezeket a gátakat egész jól ledaráltam, a kognitív viselkedésterápiáról pedig elég jól sejtem, milyen korlátok között működik nálam (egy pontig kiválóan, aztán hirtelen elképesztően ideges leszek tőle). Nyilván itt is lehetne még haladást elérni, hiszen magamtól is sokszor rádöbbenet újabb összefüggésekre, de nem volt fenntartható az ár-érték arány. Különösen, hogy év végén a munkahelyemen megajánlottak nekem 0,0% fizetésemelést, ami a tavalyi 1,4% és a tavalyelőtti 1,2% után azt jelenti, hogy a fizetésem három év alatt kellemesből számolgatósba csúszott, és a jó kurva anyjukat, tényleg nem tudok mást mondani (ezzel a fizetésemeléssel amúgy nem vagyok egyedül, másokat is ennyire becsülnek, a cégünk romlott el valamikor az évek során). Csak hát épp az álláspiac sem valami robusztus, és én baromi nehezen váltok. De muszáj lesz. Amitől már most szorongok, mint a mocsáricsiga, igaz, nekem könnyebb xanaxot szereznem, de sajnos a gondolataimat az sem oldja meg teljesen.

#justbénanyúlthings

A nap, amikor sikerült egy jó egy centis lyukat vágni a lábfejembe az asztalom alatti műanyag szemetessel. Kicsit vérzik és indokolatlanul fáj, és gyanús, hogy amint cipőt kell majd húznom, azonnal Hamupipőke összes mostohanővérének érzem magam. Nem tudom, pontosan mi a szuperképességem, de nyilvánvalóan kapcsolódik a röhejes balesetekhez.

halogatásokban

 Írhatnék évértékelést, de egyrészt nem szoktam, másrészt tök hosszú lenne, és kiderülne, hogy egy csomó mindenről nem írtam év közben, és milyen rosszul felépített dramaturgiai izé már, hogy egyszer csak itt a VÉGE felirat előtt hirtelen kiesik a szekrényből egy rakás fontos és izgalmas dolog? Ja nem is, a legizgalmasabb dolgokról többnyire írtam, EasterCon, Fekete Zaj, Pyoba, akkor meg tök unalmas lenne az összegzés, azon kívül lusta is vagyok? Igazából épp tételmondatnál akadtam el regényírás közben, és azt próbálom halogatni bármivel. Be akarom már fejezni ezt a nyomorult regényt így tizennégy év után, és akkor majd visszakanyarodhatok a Rókavár rejtélyéhez, netán a Sárkányudvarban szörnyetegek által nevelt kamaszokhoz, esetleg belekezdhetek abba a történetbe, ami a Szent Johanna gimi és a Mitágó-erdő keverékének indult, amíg rá nem jöttem, hogy valójában a depressziós családapa (másodállásban az erdő ura) az egyetlen igazán érdekes szereplő benne.

Jó, hát ez a jelenet semennyire sem lett izgalmas, ellenben sziruposabb, mint egy vödör dupla karamellás toffee nut frappuccino latte, ááááá, beütött a maximális melodráma, és még csak nem is tudom, mire fogjam.

a hétvégéről eddig

A huszonöt órás csütörtök után most lesz egy huszonhárom órás vasárnapom; húgom sikeresen férjhez ment; annyira elfelejtettem fényképezni, hogy már a szelfijeim sem előnyösek; sikeresen nem rúgtam be.

az agyam és az állapota

A körülmények és a saját hülyeségem csodálatos összjátéka kellett hozzá, hogy tegnap benn hagyjam az irodában az influenzaoltásomat. Ma jöhettem be érte, ezzel sikerült pont kiiktatnom az egyetlen időpontot a héten, amikor beadathattam volna, tehetségem parttalan. Ráadásul rendes ebédem sem volt, amit hozhattam volna, mert miért tartanék otthon mobilizálható ebédet, és mivel végül pont annyival költöttem túl magam novemberben, amennyibe a teljesen fölösleges, egyben teljesen elkerülhetetlen London-Párizs repjegy került, továbbá a biztositéktáblát sem fogják ingyen cserélni (még úgy sem, hogy nagyon kedvező árajánlatot kaptam rá), ezúttal az sem fér bele, hogy majd leugrok venni valamit. Szóval reggel a kis motyómba (a jegyzetfüzetem, a laptop, a töltő, a három teszttelefon, a töltőik, az egér és az órám töltője mellé) betettem egy zacskós levest, némi zöldséget és tojást, a teljes kartondobozzal, és egyáltalán nem érzem hülyén magam, hogy itt ülök az iroda közepén egy doboz tojással, amiből kettőt meg is fogok főzni ebédre. Aztán a törzsidő lejártakor nagyon gyorsan haza kell majd rohannom az oltással, hogy betegyem otthon a hűtőbe, és utána még odaérjek jógára, olyan jól tudom szervezni az életemet, mintha amúgy unatkoznék.

haladunk

Emlékeztek a telefonra, amit beleejtettem a fürdőkádba, és egy vagyonért cseréltettem a kijelzőjét?

Miközben próbáltam átpakolni a lakás egyik felét a másikba, ráejtettem a küszöbre, szilánkosra tört, és szétvágta az egyik ujjam.

Azt hiszem, ez most nem kifejezetten az én időszakom.

izgalmas időkben élek

Nagyon gyorsan akartam még valamit mesélni a hosszában csíkos kesztyűkről (épp dolgozom egy prototípuson, ha már Dublinban vettem igazi arrani gyapjúfonalat), vagy a teliholdakról, de az is lehet, hogy a versekről. Nem kizárt a sudoku sem.

Na, hát ezen annyit gondolkoztam, hogy tényleg történt izgalmas dolog, elfüstölt egy vezeték valahol a falban, és most a fél lakásban egyáltalán nincs áram, ráadásul csak szombatra találtam villanyszerelőt - ami abból a szempontból nem baj, hogy ruhásszekrényeket kell majd mozgatni, hogy megnézze, mi történt, és ahhoz ki kéne pakolni azokat a szekrényeket, meg esetleg a többi szekrényeket is, hátha azokat is mozgatni kell, és ááááááá... abból a szempontból meg baj, hogy addig nem tudom, mi történt, nincs áram a fél lakásban, és kicsit azért a lakás másik felétől is tartok. Aztán kiderült, hogy azért az elfüstölés csak megsuhintotta az épp töltőn lévő céges laptopot is, ami egy nap késéssel épp egy meeting kellős közepén omlott össze, és rohanhattam be az irodába, ahol persze most azóta működik, de a biztonság kedvéért kaptam újat is. Most szombatig épp sosem tudom, mi a helyzet, és félő, hogy utána sem lesz egyből és gyorsan megoldva, szerintem egy darabig nem mérem a vérnyomásomat, mert csak attól is kétségbe esnék, nem kicsit stresszelek ám folyamatosan cseppet sem. Pedig pont most voltam kardiológusnál, szerinte amúgy minden rendben, én már csak azt várom, hogy tényleg minden rendben legyen.

szokásos kedvesnaplóm, azaz mi történt velem az elmúlt nem tudom mióta

Most jutottam el a hétfő reggel azon pontjára, ahol őszinte gyanakvással méregetem a kikészített vitaminokat, mintha félnék tőlük. Pedig csak az aggaszt, hogy nem csináltam még hozzá teakávét, vagy valamit, amivel be tudom venni őket, és Feladatok! Feladatok mindenütt! Pedig ma már azzal is meg kellett küzdenem, hogy az Outlook használhatatlanra frissítette magát a hétvégén! És most akkor ezek után még kávét is főzzek? Kegyetlen világban élünk.

Szokás szerint fogalmam sincs már róla, mit, mikor és hova írtam, és igazából az sem segít, ha visszaolvasok, mert egy vödör amnéziás aranyhal lakik a fejemben. Van új dobtanárom, tök jó, például egész óra alatt ott van a teremben, és hallgatja, mit csinálok. Azt gondolnám persze, hogy ennek alapnak kéne lennie, de az előző szakember ezt a szintet nem igazán ugrotta meg - na de most! Komolyan motivál, hogy odafigyel rám, mintha tényleg érdemes lenne csinálnom! Őszintén, minél többet gondolkozom az egészen, annál jobban bosszant az előző tanárom viselkedése. És annál jobban értékelem a mostanit, még akkor is, ha majdnem kétszer annyiba kerül. Közben gillzék bevettek a Pyobába, mint dobost, nagyon vicces, szerintem mindenki jobban tud nálam dobolni az együttesben, csak inkább mást szeretnek csinálni. Szerencsére nincsenek velem szemben nagy elvárásaik, de majd fejlődöm ügyesen. Ha már kicsit stabilabbnak érzem a tizenhatodos csodákat, amiket most tanulok, elkápráztató új trükköket fogok villantani, de egyelőre vannak még problémák a mozgáskoordinációmmal. Végtelenül furcsa érzés volt amúgy az én koromban menni életemben először zenekari próbára, bár mostanra már megszokhattam volna, hogy a normák és az életem meglehetősen... laza viszonyban vannak egymással.

Az elmúlt két hónap amúgy nagyon eseménydús volt. Brutálisan túlszerveződött, mert túl sok kihagyhatatlan program került be épp csak nagyon szorosan, de még pont sikeresen egymás után fűzhetőre ebbe a szűk időbe, és hát kihagyhatatlan programok voltak. Először mentünk a céggel Svájcba, undorító idő volt, de azért egész jól sikerült az út, még nagynénémet is meglátogattam! Aztán voltunk Abaligeten Ciderfeszten, végtelen szerencsénk volt az időjárással, döbbenetesen finomakat ettünk és ittunk, és az egész hétvége valami meglepően tökéletes volt. Utána elmentem egy hétvégére Dublinba, hát ott nem volt szerencsém az időjárással, de Vidnél laktam és olyan jó volt látni! És voltunk fonalfesztiválon és dumáltunk tök sokat és annyira jó volt az egész! Aztán pár napra rá beleejtettem a telefonom a fürdőkádba, az nem volt tervezett program, és nem volt jó sem, de legalább négy-öt napra stabil programot jelentett, és rohadt sok pénzbe került. Ezen a ponton kezdtem kicsit frusztrált lenni, mert mindezt nyilván négy-öt nappal a kéthetes külföldi utazás előtt sikerült elkövetnem, mikor máskor. Közben legalább sajtoztunk egy jót Noizékkal, és végül sikerült összeszednem magam az útra is, csak a telefontöltőt felejtettem itthon, de telefont lehet tölteni a laptop töltővel is, úgyhogy ez sem volt tragédia. Ügyesen eljutottunk Brightonba, meglehetős ideggörcsök után, mert az utolsó három hétben két visszaigazolt szállást mondtak le alólunk? A másodikat az utazás előtt két nappal? Ott legalább rendesek voltak és kerestek nekünk új helyet, szóval volt hol aludnunk, de meglettem volna a stressz nélkül. Onnantól már csak a London-Párizs vonatjeggyel voltak felfoghatatlan problémák, mert Brighton után mentem tovább anyámhoz, na, hát az addigra oldódott meg, amikor már vettem az utolsó pillanatban egy repjegyet is aranyáron, mert nyilván hetvenkét órája nem költöttem elég pénzt különféle katasztrófákra. De minden jó, ha vége jó, átértem Párizsba, vonattal, utólag úgy érzem, jobb lett volna a repülő, akkor fel tudtam volna adni a csomagomat, és nem kobozzák el a kedvenc bicskámat a biztonsági ellenőrzésnél (eszembe juthatott volna, hogy a vonaton máshogy működnek a dolgok, de amilyen deatelefon-deaszállás-deavonatjegy agyfaszok közepette indultam otthonról, az a csoda, hogy nem egy kóbor kecskét vittem magammal bőrönd helyett). Anyámnál aztán már minden jó volt, néha az idő is, és a Cica többször is az ölembe hajtotta a fejét, és mintha elkezdett volna megtanulni dorombolni!!! Döbbenetes! A Cica eddig nem tudott dorombolni, eddig a maximum valamiféle asztmás sípolás volt, amit akkor csinált, amikor más macskák dorombolnak, de most már majdnem dorombol! Amúgy meg, hogy mit csináltunk Brightonban, elmentünk World Fantasy Conra, mert rájöttem, hogy sff conokra járni a világ legjobb dolga, és ez is nagyon jó volt, továbbra is fennáll, hogy sff conokra járni a világ legjobb dolga. És Brighton nagyon jó hely, pancsolni nem mennék oda, mert ezen a fajta kavicsos tengerparton bakancsban is borzalmas volt járni, de nem túl kicsi, nem túl nagy, szép, és van benne élet, a környéken pedig végtelen sok szép dolog, amiket mind nem volt időnk megnézni (nem mondom, hogy Adrian Tchaikovsky szebb volt, de mindenképp viccesebb). Most kicsit fáradt vagyok, és fáj megnéznem a bankszámlámat... 

...és még mindig nem csináltam meg a teakávét és nem vettem be a vitaminjaimat. Megyek, szerzek felforralható vizet.

olykor, mint a magyar vasút

A munkámban, a projekten, amit kedvelek, az emberekkel, akiket kedvelek, most épp egyszerre 625 különféle átmenet van, amit külön-külön is rosszul viselnék, együtt meg teljesen kikészítenek. És ettől folyamatosan blokkolok és lassú vagyok, és most már nagyon feltűnően, és ettől még jobban blokkolok és még lassabb vagyok.

Aztán most olvastam róla, hogy a xanax enyhíti a mocsáricsiga szorongását, és mély depresszióba estem, mert bassza meg, a mocsáricsiga is szorong, hát miféle Isten teremtette ezt a nyomorult világmindenséget, ahol még a mocsáricsigának is szorongania kell, vagy miféle evolúció az, ahol öröklendő előny azonosíthatatlan, nem létező, esetleg elkerülhetetlen veszélyre reagáló, kellemetlen érzelmi állapotban tengetni ezt a rövid kis életet, hát a kurva mindenit már. Szerencsétlen mocsáricsiga. Ott ül a mocsárban, és szorong. És még én panaszkodom, akinek kérésre simán felír a körzeti orvos xanaxot, nem kell különleges állatkísérletben részt vennem, hogy megkapjam!

2025 eddig főleg annak a jegyében telt, hogy valamikor tavaly novemberben elkezdett fájni a gyomromnál és kicsit lejjebb, kicsit jobbra, ahol az embernek fontos szervei vannak, és elmentem orvoshoz - a történet már most egy vidám, tíz hónapos karneválnál tart, melynek különféle pontjan mindig mást nem ehettem vagy ihattam, illetve szinte minden létező eszközzel (ultrahang, CT, MR) megvizsgáltak, de szerencsére semmi drámait nem találtak. Csak fáj. És nyom. És néha görcsöl. Aztán teljesen más okból jártam ortopéd szakorvosnál is, és gondoltam, őt is megkérdezem, azonnal rávágta, hogy szerinte a bordaközi izmaimat sikerült elgyaláznom. A gyógytornász arra módosította, hogy igen, azokat is, de elsősorban a rekeszizmomat húztam meg - nem, nem nevettem annyit, nem olyan szórakoztató a világ. Pár hónapja járok gyógymasszázsra, mert a rekeszizmot viszonylag alacsony hatásfokkal lehet csak önállóan tornáztatni. Senkinek sem javaslom, hogy meghúzza a rekeszizmát, mert a gyógymasszázs abból áll, hogy a szakember csuklóig benyúl a bordáim alá, és kifejti alóluk az izmokat. És lehet, hogy ez rosszul hangzik, de a valóság sokkal rosszabb! Viszont nagyon hatékony. Nagyon-nagyon hatékony. Szóval ha másnak szintén van makacs, gyomor-bordaív körüli fájdalma, és a belső szervi okokat már mind kizárták, érdemes lehet elmenni ortopéd orvoshoz és/vagy gyógytornászhoz, és rákérdezni, hogy a rekeszizom vagy a bordaközi izmok okozhatják-e a problémát. Belgyógyászban és gasztroenterológusban soha egy másodpercig fel sem fog merülni ez a lehetőség, a gasztroenterológus konkrétan megsértődött, amikor azt mertem mondani, hogy a masszázs használ, hát még annyi jó ötlete volt, hogy mit ne egyek soha többet. És még gyomortükrözésre is csak most akart elküldeni, ne mondjak én neki olyanokat, hogy egy masszázs bármit megoldhat. Közben pedig igen, megoldhat, megold, életben tart. Csodálatos, hány helyen tud úgy elromlani az emberi test, hogy nagyjából ugyanott fájjon.

a napom eddig

Szerintem nagyon szépen leírja, hogy az előbb majdnem kiszúrtam a szemem egy papír teásdobozzal.

valaki fáradt

Kicsit meglepett, hogy amikor reggel negyed nyolckor a járdaszint alá süllyesztett padon ültem, előttem egy bőrönddel és egy két órán belül kezdődő munkahéttel, mögöttem egy négynapos fesztivállal, nem arra gondoltam, hogy "öreg vagyok én már ehhez", hanem arra, hogy "én most tényleg ennyire hülye vagyok, komolyan, ez azért még engem is meglep". Pedig öreg is vagyok, csak ezek szerint nem ehhez.

A fesztivál kifejezetten jó volt, egyrészt lusta vagyok részletesen írni róla, másrészt egész délelőtt meetingjeim lesznek, agyam pedig már most sincs. Amúgy csak példaképp mondom, hogy még februárban elkezdtem írni egy részletes beszámolót egy háromnapos utazásról, és még mindig nem fejeztem be, szóval egy négynapos fesztiválról? Jó esetben 2029-ben lenne itt bármi. Addigra pedig már ki tudja, lehet, hogy egy radioaktív sivatagban vadászunk csótányokra, vagy kötelező AI-interfész van az agyunkba építve, és azon át kapjuk a hétujjú hódkölyköket dédelgető, nem euklidészi hallucinációt.

Azért majd megpróbálok valamikor többet is írni. De senki se lepődjön meg, ha nem jön össze.

veilguard

Az volt még közben, hogy befejeztem a Dragon Age: The Veilguard-ot, és nem tudom eldönteni, hogy ha épp nem egy nagyon zaklatott aranyhal idegrendszerével léteznék, akkor jobban élveztem-e volna. Szerintem igen, szerintem most az Inquisition-höz sem lenne türelmem, öt perc után hagyok abba filmeket, mert nem érdekelnek, a tulajdon gondolataimat nincs agyam befejezni. De ezzel együtt is tény, hogy a Veilguard a leggyengébb DA fejezet, és sok szempontból inkább csak egy felpuffasztott DA2 (ami maga is csak felpuffasztott DLC), mint akár az Origins-szel, akár az Inquisition-nel egyenrangú játék.

A gond az, hogy ami egy olyan kicsi és rettentően fókuszált történetnek, mint a DA2, még jól is állt, az egy tíz évnyi várakozás után kihozott játékhoz kevés. Nem rossz a Veilguard, de kevés... vagy inkább súlytalan. A pályák sokkal kisebbek és egyszerűbbek (és nem lehet szabadon mászkálni rajtuk, ami az Inquisition után nekem borzasztó visszalépés), a történet fókuszálatlan, a karakterek egy része önmaga paródiája (nagyon szeretem Emmrichet, de nekem az egész nevarrai nekropolisz szál kínos azzal, hogy egy amúgy érdekes halottkultuszt próbálnak az egyetemi pozícióharcokkal összefércelni), ráadásul semennyire nem képesek kapcsolódni egymáshoz. Még a banterek is üresek, egyedül a Lucanis-Neve párosnál éreztem, hogy ilyesmit akár emberek is mondhatnak egymásnak. Sajnos amúgy is Neve volt az egyetlen erősen megírt karakter szerintem, megtalán még Davrin. A többiek is szerethetőek, némelyiküknél a személyes dráma is eltalált, de az péládul kissé zavaró, hogy Lucanis személyiségének milyen nagy százaléka, hogy sok kávét iszik. Mert olasz. Érted, hát olasz. Sok kávét iszik. Elvégre olasz. Jó, van az a dolog is, hogy nem akar aludni, de elsősorban olasz. Kész szerencse, hogy a rendes nápolyi pizzát még nem találták fel Thedason! Ezzel együtt Lucanis a szívem csücske - alighanem azért, mert a többiekkel végképp nem tudtam mit kezdeni. A játék végén az első Nagy Fordulat számomra nagyon meh volt, a második várható, és utána olyan gyorsan rövidre zárták az epilógust, hogy pislogni sem volt időm. Őszintén szólva, annyival jobban meg lehetett volna csinálni... és ezt nem azért mondom, mert ilyen hosszú idő alatt irreálisra dagadtak az elvárásaim, hanem mert az előző három játékot annyival jobban megcsinálták.

Persze mindezzel együtt is jó volt végigjátszani, és szomorú vagyok, hogy a maradék írókat is kirúgták, és szinte esély sincs rá, hogy valaha legyen következő játék. Mondjuk oké, most egy ideig úgysem lenne pénzem új gépet venni.

tehetséges vagyok

Tegnap jóga közben sikerült úgy lerúgnom a tulajdon ujjamat, hogy kis híján eltört. Jobban mondva, ha nem tört volna már el több ujjam, most azt hinném, eltört, de sokkal lassabban és sokkal kevésbé dagadt fel és lilult be, szóval valószínűleg csak irgalmatlanul megzúztam. Éjszakára sportkrémbe pácoltam, most pedig betekertem egy fájdalomcsillapítós tapaszba, ami kicsit rögzíti is. De komolyan. Nem lehetnék kicsit kevésbé idétlen?

szokásos életjel

Mindig akarok írni, csak olyan folyamatos végkimerülésekbe vagyok, hogy azt nem is értem - aztán általában eszembe jut, hogy mennyit nem alszom, és akkor a kimerültséget értem, csak azt nem hogy miért nem alszom. Persze igazából azt is értem, és összetett, és bármennyire érthető, nem értelmezhető, nagy sóhaj, miért ilyen bonyolult az emberi viselkedés. Miért nem tudok csak úgy aludni, amikor kéne. Miért vágyom mindig valami másra, mint amim van, most például három hétre, amikor semmi más dolgom nincs, aludnom sem kell, csak Dragon Age-et játszom, majd, ha vettem hozzá új gépet, amin elfut a Veilguard, de miért vegyek új gépet, amin elfut a Veilguard, ha úgysem lenne időm játszani vele, és aludni is kéne, és ezen a ponton leblokkolok, és semmit sem csinálok meg, amit terveztem vagy kéne.

Ma több változatban és izgalmas részletekben azt álmodtam, hogy el kell jutnom Londonba vonattal, és természetesen ezt sem értem, nem akarok Londonba menni, és pláne nem vonattal, létezik repülő. Néha szeretném tudni, mi van a fejemben, amikor azt hiszem, épp üres.

Húsvétkor voltam Belfastban pár napot, a városból nem sokat láttam, de nagyon érdekes beszélgetéseket hallgattam meg az EasterCon keretében science fiction, fantasy és horror témában. Rájöttem, hogy szeretek ilyen programokra járni. Utána meglátogattam nővéreméket Spanyolországban, rengeteget játszottam a kutyákkal, és néha csak körbejártam és élveztem a virágzó citromfák illatát.

Ott voltam a nagy áramszünet alatt, amikor a teljes Ibériai félszigeten és Dél-Franciaországban elment az áram és az internet. Nálunk nem nagyon voltak belőle nehézségek, ennyi idő alatt még kényelmetlenségek is alig, de nekem személy szerint eléggé megrázta az amúgy sem sziklaszilárd biztonságérzetemet, mert nem lehetett tudni, meddig tart, és mekkora károkat okoz. Így, hogy nem egész tizenegy órát voltunk áram és internet nélkül, jó időben, kertesházban, úgy, hogy este kilenc után sötétedett csak be, volt gáztűzhelyünk, tudtunk főzni, volt víz, volt étel - így nem volt igazából gond. De ha egy nappal tovább tartott volna, már nem lett volna olyan megnyugtató a helyzet, és igazából nem lehetett tudni, hogy tényleg sikerül-e hat-tíz óra alatt helyreállítani a rendszert. És hát minden előrejelzés szerint ezekre a helyzetekre fel kell készülnünk, még az általam hallott és olvasott, legoptimistább becslések szerint is 2028-29 magasságától mindenhol számolni kell már két-három napos áramkiesésekkel. Egyes emeletes házakban ez jelentheti azt is, hogy nincs víz, télen nincs fűtés. Spanyolországban sok boltnak volt saját generátora, úgyhogy egy ideig lehetett még vásárolni - de csak készpénzzel. No mindegy, lehet, hogy tényleg érdemes pozitívabban állni a jövőhöz, talán majd ha egyszer aludtam eleget.

ezt akár a saját sírkövére is felvésethetné

Hazaáruló szenny.

töredék, irodalommal és arckifejezéssel

Már megint nem tudom, hol tartottam, kedves naplóm, voltam könyvklubban és költőkörben is, és mindenhol aktívan részt vettem a programban. A könyvklubban szerintem túlságosan is, bár igyekeztem hagyni szóhoz jutni másokat, és nem az érdes férfitársaságban érlelt, hókotróval letolós stílusomban érvelni a véleményem mellett helyett. Mondjuk az sem segít, hogy még mindig nehezemre esik odafigyelni arra, hogy ha valami (amúgy szigorúan csak az én kis véges véleményem szerint) ordas marhaságot hallok, ne üljön ki az arcomra a hallgattá'vóna undor, szóval néha azt hiszem, sokkal nagyobb seggfejnek tudok tűnni, mint amilyen valójában vagyok. 

A verseket szerencsére csak felolvassuk és nem kell véleményeznünk, és ott általában el tudom fogadni, ha valaki számomra értelmezhetetlen szóhalmazokat tart művészetnek, kivéve talán, amikor a furcsa angol fickónak az egyik verse arról szólt, hogy az undorító kövérek és az undorító kövér kalauznő, hát undorító, hogy kövérek, miért kövérek ezek, hát nem tudják, hogy undorító?, na, akkor azért nagyon oda kellett figyelnem az arcvonásaimra (mondjuk a furcsa angol fickó már elsőre eléggé... menj-innen, de-már volt). Nem biztos, hogy sikerült. 

a világ legértelmetlenebb dolgai

A második kesztyű prototípus közel tökéletesre sikerült, apró javítanivalók vannak még benne, például minden ujja 1-4 sorral hosszabb a kelleténél, és nem úgy kell majd bevarrni őket, ahogy elsőre csináltam, de hát ez apróság! Az alján a "csipkés" rész szándékosan ilyen, ez volt a leggyorsabb és legegyszerűbb módja annak, hogy befejezzem, igazából csak a színvilághoz nem illik, Sajnos közben rájöttem, hogyan tudnám ugyanezt nagyon egyszerűen hosszában csíkosan megkötni, és most közel leküzdhetetlen késztetést érzek egy hosszában csíkos, ötujjas kesztyű előállítására. Nyilvánvalóan semmi szükségem rá, és a világ sem lesz tőle gazdagabb, csak az agyam viszket tőle, mint egy szúnyogcsípéstől.

A legutóbbi sapkakezdeményt hatszor kezdtem el és fejtettem fel teljesen, és még mindig nem jöttem rá, hogyan működne (azaz pontosan tudom: vastagabb fonállal, de ha valamit, hát további fonalat garantáltan nem ér ez meg nekem), most kicsit szomorú vagyok, mert a hosszában csíkos kesztyűt leszámítva (és arról lebeszéltem magam) épp nincs új érdekes elképzelésem, amit ki akarnék próbálni. Nagy eséllyel az már a horgolás területe lenne, de az meg túlságosan is kötetlen, ott végképp bármit meg lehet csinálni, és nekem jót tesz, hogy a kötőkeretnek elég szigorú határai vannak, amiket ki kéne játszanom.

De így nézett ki a sima ötujjas kesztyű és a kétoldalas mintás sál (amit azóta felfejtettem, hogy sapkát kössek a fonálból, de aztán azt is feladtam).

öregedvén

Elkezdtem írni dolgokat, de nem öregedtek jól (mostanra már túltettem magam azon, hogy megint ágyban kell aludnom, mert a derekam nem bírja a kanapét, de a nyakam meg nem bírja az ágyam, és igazából szerintem egy ingermegvonásos kamrában kéne lebegnem, akkor talán túlélném, hogy alszom. Izé. Azt hiszem, igazából én nem öregszem jól), és aztán munka volt, meg hétköznapok, igazából ez most az életem kifelé látszó felületén nem egy izgalmas időszak.

Ennek ellenére nagyon megsértődtem a tudatalattimra, amikor tegnap azt álmodtam, hogy azért szakított velem az álombeli barátom, mert unalmas vagyok, és mi ez már, hát én nem is vagyok unalmas! És amúgy sem járnék ilyen alakokkal. (Legfőképp, mert hol találkoznék velük, és miért is tennék rájuk olyan benyomást, hogy járni akarjanak velem, még mielőtt ráébrednek, hogy unalmas vagyok.) De azért kicsit elmerengtem a dolgon, és arra jutottam, hogy igazából unalmas lenne itt kifejtenem, mit gondolok, és amúgy sem jöttem még rá, mihez kezdjek vele. De felírtam a listára a többi teendő közé, és egyszer talán eljutok odáig, hogy rájöjjek! És néhány további örökkévalóság után arra is, hogy tényleg kezdjek vele valamit. Addig meg unalmas leszek, ezt kérem, vegye figyelembe minden izgalmas pasi, akinek eszébe jutna velem járni, mindannyiunknak sok kellemetlen percet megspórolnak vele.

Aztán voltam egy ismerősöm születésnapi sörözésén, ahol egy ponton nagyon hirtelen és nagyon indokolatlanul berúgtam; arra azért büszke vagyok, hogy még mielőtt rájöttem, mi a helyzet, az utolsó körre csak szódát kértem sör helyett, és időben elindultam hazafelé. Az éjszakai buszra várva azon gondolkoztam, hogy régen azért jobban bírtam ezeket a dolgokat, vagy legalábbis tovább, és nem éjfélkor kémleltem, mikor látom már meg a 960-as fényeit, és hogy vajon miért érzem olyan megnyugtatónak, hogy ez még megtörténhet? Ahogy a busz kikanyarodik a Kolosy térről, miért az az érzés tölt el, hogy igen, van még szépség ebben a világban, és nekem is jut még belőle - egy kellemes, de különlegesnek aligha mondható sörözés után? Őszintén, sem a 960-as buszt, sem a Lajos utcát nem vádolhatná meg senki semmiféle szépséggel. Jó, persze, értem, nosztalgia, és két kézzel kapaszkodnék én is az ifjúság szétfoszló emlékébe, de igazán találhattam volna valami tetszetősebb cafatot, hogy elérzékenyüljek.

Ma végre süt a nap és legalább tíz másodpercig gondolkoztam rajta, hogy elmehetnék sétálni az erdőbe és a rétre, aztán eszembe jutott, menyit fagyott és esett az elmúlt hetekben. Nincs az a túrabot, ami megtartana abban a sárban, ami most odakinn lehet, lágy és ragadós, mint a napon felejtett étcsoki (ami lassan megszilárdulhatna, mert törni szeretném, nem kanalazni). De valahol azért nem ártana sétálni egyet, meglátjuk, össze tudom-e kaparni magam.

szombat, nem esti, szerencsére nem láz

Hosszú és kalandos út után nővéremék megérkeztek Spanyolországba, elintézték az utolsó jogi lépéseket, átvették a kulcsokat, és ma éjszaka már az új házukban aludtak. A három kutya meglepően jól viselte az utat, és amint először átvitték őket az új kertbe, láthatóan tudták, hogy igen, mostantól ez az otthonuk - őszintén szólva, ez egyáltalán nem lep meg, külön-külön is nagyon okos mind a három, együtt pedig mindent tudnak. Alig várom már, hogy meglátogassam őket!

Valahogy túléltem a munkahetet, bár a hatékonyságomat inkább ne firtassuk. Jó, végül egész sok mindent megcsináltunk, kivéve a látványosan halomban álló, szépen ledokumentált tesztelendőket. Azokat átnéztük, a 22+6-ból négyet tovább toltunk az ügyfélre, mert amúgy nem tudom, miért állt nálunk, mi nem tudjuk azt tesztelni; nyolcról megállapitottuk, hogy oké, de ezt a különféle dependenciák miatt február-márciusig nem is tudjuk tesztelni, örülünk, hogy kész vannak és optikailag lustának mutatnak minket; további nyolcban december óta ott a komment, hogy nem mi fogjuk letesztelni, hanem az ügyfél; van még négy, ahol ki kell faggatnunk a fejlesztőt, hogy mégis, mire gondolt a költő, mert a leirás alapján én azt tippelném, hogy egy marsjáró modulhoz kalapálta; és van négy, amihez még karácsony előtt, egy hónap szenvedés után megtaláltam a tesztadatot, de az új srác elfelejtette. Frusztrált vagyok és még-már most fáradt.

De legalább a betegség nagyjából már kijöttem, taknyos vagyok még kicsit és néha köhögök, de már nincs hőemelkedésem és nem érzem magam betegnek, csak nagyjából agyonvertnek. Tegnap már emberek közé is mentem, az jó volt, bár elég fárasztó. Miután egy hétig a kanapén aludtam félig ülve, ma már visszaköltöztem az éjszaka egy részére az ágyra - a derekam kicsit örült neki, viszont a nyakam (és a fejem) nagyon nem, úgyhogy komolyan elgondolkoztam rajta, hogy lehet, hogy igazából nekem mostantól a kanapén ülve kell aludnom, mert úgy kevésbé morzsolom szét a saját gerincem. Vagy csak más részeit (de azokat kevésbé). Jógát igényelne a testem, de az a baj, hogy egyrészt nagy eséllyel pont a jógaórán kaptam el az aktuális pestist, másrészt covid után (ha ez covid volt) érdemes hosszabban pihenni. Igényem volna rá. Megyek is vissza aludni.

és akkor elkezdődött a munkaév is

Végül felkeltem dolgozni, mert este nem volt lázam, és az új sráccal nem akartam megtenni, hogy három hét szabadság után egy negyediket ráhúzok betegállományból. A terv amúgy is az volt, hogy ma csak elolvasom az emailjeimet és beköszönök pár meetingre, hadd hallják azt a szép, betonkeverőn átküldött kávédarálóval mixelt hangomat, és tudják, miért tűnök el esetleg holnaptól betegszabadságra. Öt nap köhögés után épp nagyon brutális hangom van. Egyszerre hörög és nyikorog. Aztán persze kiderült, hogy vannak itt kérdések, amikre én tudok azonnal válaszolni, az új srác pedig múlt kedd óta próbál rájönni, egyáltalán miről van szó (no igen, még 2017-ben nekem kellett ehhez a részhez teszteseteket kalapálnom, nyolc év nagy előny, ha a hatvancsilliárd betűszó egyikét kell felismerni és elmagyarázni), szóval már hasznomat is vették. Ezek után ebédszünetben aludni fogok, és délután négykor lelépek, az is biztos.

A tavalyi évet 56 órányi túlórával zártam: külön köszönet a saját cégünk HR osztályának, amiért másfél hónapon át szarógalambot imitálva még csak nem is kerestek a projektre mellém másik tesztelőt, pedig azonnal mondtuk, hogy kéne (de hátha mégis megoldható belső átszervezéssel, de nem lesz megoldható, tudjuk, hogy nincs szabad tesztelői kapacitás, de mi van, ha holnap mégis lesz? De honnan lenne? Nem tudom, de mi van, ha lesz? Nem akarunk hirdetést feladni, mert mi van, ha? De az összes többi tesztelő legalább fél évre le kötve más projektekre... de mi van HA??? Nem tudom, mit vártak, esetleg azt, hogy én is felmondok, és akkor egyszerre dobhatják fel a két hirdetést? ...és ezzel belefutottunk abba, hogy öt hónapig egyedül vittem a tesztelést a mi oldalunkon, és utána fejben teljesen szétrohadva kezdhettem valakit betanitani). További külön köszönettel az ügyfélnek, aki visszavonatott velem két nap szabadságot, mert a teljes agyfaszhalál állapotában az ő rendszerükbe csak két héttel előbb könyveltem be és teúrjézusszűzmária, erre ők nincsenek lelkileg felkészülve. Semmi hasznosat nem csináltam abban a két napban, majd idén valamikor elhenyélem. Arra szerencsére fel voltam készülve lelkileg, hogy az új srác csak azt fogja (tudni) megcsinálni, amit konkrét utasitásokkal a keze alá tesznek, úgyhogy nem ráz meg, hogy nyakig állunk a szarban, pont ezt vártam. Legalább nem egyedül kell majd ellapátolnom, mint nyáron kellett, már ez is valami.

Egyébként rájöttem, hogy tavaly rengeteg izgalmas dologról nem irtam (gyűlölöm az angol billentyűzetes laptopot, nincs rajta hosszú i, nézzétek el nekem), például az teljesen kimaradt, hogy augusztusban voltam (brutálisan, a napi átlaghőmérsékletet is meghaladóan) covidos? És utána rögtön elmentem Skóciába a glasgow-i WorldConra? Előbbi végtelen katasztrófa volt, utóbbi viszont nagyon jól sikerült, azzal együtt is, hogy a lábadozásnak még csak abban a fázisában tartottam, ahol időnként be kellett esnem egy fotelba valahol a folyosón, és fejem alatt a hátizsákommal aludni másfél órát.

Ami még ennél is fontosabb esemény az életemben: nővéremék felpakolták az életüket, és tegnap kora délelőtt két kocsival és három kutyával elindultak Spanyolország felé, ahol várja már őket egy piros ház és egy új élet. Még nem mondanám, hogy teljesen felfogtam, de az a tapasztalat, hogy amúgy sem szoktam felfogni a változásokat, legfeljebb egy idő után köréjük alakul az életem. Ha csak az álmaimat nézzük, a legmeghatározóbb mentés szerint mi is, apám is, a nagyszüleim is ott laknak, ahol tizenkét éves koromban, minden más pusztán átmenetileg tárolt navigációs adat.

Megyek ebédszunyókálásra, és aztán megpróbálom felmérni, mi vár rám az elkövetkezendő napokban. Már bekészitettem a mentális gumicsizmát meg a trágyázós lapátot.