indian summer and I hate the heat

A Nagy Megoldásra (mit kezdjek a bloggal ha nem akarok csak hisztizni és nyafogni rajta), nem jöttem rá azóta sem, persze ez nem lep meg, mostanában nem az a fő erősségem, hogy megoldok dolgokat.

Süt a nap, 18 fok van odakinn, a radiátor idebenn forró, így hát - amire még panellakó életemben sosem volt példa - nyitott ablaknál és ujjatlan nyári ruhában ülök, mert épp energiaválság van. Minden radiátorom átfolyó, a hőmérsékletet nem tudom szabályozni, a ház facebook csoportja már vagy két hete tele van hasonló posztokkal, de valahol valaki csak nem akarja lejjebb tekerni a fűtést. Aztán majd ha decemberben csődbe megy a szolgáltatónk, úgy jártunk (szereztem egy kis villanyradiátort, de az legfeljebb kiegészítésnek használható).

Azokon a ritka napokon, amikor nem dolgozom, de süt a nap, élvezem a csodálatos indián nyarat. Kezd színesedni az erdő, de koradélután még jókat lehet heverészni a fűben, éjszakai műszakra kéne váltanom, hogy ebéd után a mezőn sziesztázhassak, és jól feltankoljak D-vitaminból.

Megfogadtam a saját tanácsomat, és a forintban takarékoskodás helyett berendeltem egy halom tartós élelmiszert: a száraztészta, de még a keksz is sokkal jobban tartja az értékét, mint a pénz (valójában még a fevágott és a tejföl is, ha legalább egy hétig eláll a hűtőben, mert már egy hét alatt is megy fel az áruk). Térfogatra aránytalanul sok lett a tortilla chips és bor, de az első covid lezárások tapasztalata alapján ezek idővel elfogynak. A zöldborsókonzerv nem, hiába tűnik bölcsebb beruházásnak: vagy nem vagyok bölcs ember, vagy csak nem szeretem a konzerv borsó állagát.

virágok, könyvek, sorozatok

Megérkezett az utolsó csodaszer, amit még kipróbálhatok a hibiszkuszok megmentésére, bár a három kicsiből a rózsaszín már így is elpusztult másfél hónapja, és a bordóból is nagyon haldoklik a két tő egyike (egy hete még jól volt, és most nincs itthon sör, hogy felerősítsem) (a sör nagyon durva, félholt növények keltek életre, és felkopaszodott ágak lombosodtak be újra csak attól, hogy néhányszor átmostam őket sörrel). Talán ha holnap végre lepermetezem őket neem oldattal, tényleg minden jó lesz, és megdöglenek a rohadék molytetvek. Télen még bírtam, hogy háromnaponta lemostam az összes hibiszkusz összes levelét sörrel (nem véletlen, hogy januárban egy hónap alatt végighallgattam mind az öt Percy Jackson könyvet), de az is csak visszaszorította a problémát, és most már nincs rá erőm. Remélem, a neem tényleg hat! A banánt is megtámadta valami más rohadékság, szóval az is kap majd a neem permetből. Jaj, nagyon drukkolok.

Vannak persze más dolgok is, már rengeteg francia hangoskönyvet meghallgattam, Elkezdtem bevezetni a német hangoskönyveket is, egyelőre vannak aggályaim, mert A Végtelen Történetet most nagyon utáltam (bár egész eddig nagyon szerettem), és A Gyűrűk Ura sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, pedig nagyjából annyira értem, mint annak idején a francia változatot, amit imádtam. Lehet, hogy alapvetően a német nyelvvel lennének gondjaim? De miért? Az őseim jól meghatározható százaléka német, hát ha az összes idegen nyelv közül valamelyikhez kötődnöm kéne, pont ez az! De most először végtelenül idegesített, hogy Bastian mennyire gyerek (persze amikor egyidős voltam vele, ez érthető okokból nem zavart), és az Atráskó-Fuhur páros, miért vagytok ti ilyen hülyék ketten együtt, hát a félreértéseket nem így kell megoldani, kettőtők közül legalább az egyik tudhtná jobban, mert már nem kisbaba! (nyilván Fuhurra gondoltam, Atráskó hivatalosan is gyerek). Mondjuk azt még nem tudom, itt mi lesz a következő, ha kifogyok az emészthető Tolkienekből (egy Szilmarilokra még nem ruháznék be), mert oké, hogy le tudom követni, ki mit csinál Moriában, de azért a német még egyáltalán nem kezd úgy megnyílni előttem, mint a francia tette.

Tolkienről szólva, elkezdtem megnézni az amazon vonatkozó sorozatát, hát erős mentális gimnasztika ez énnekem, hogy ne tépjem ki a szemem minden második jelenetnél. De ha meg tudom magam győzni, hogy ez nem Tolkien, csak valami furcsa névegyezésekkel teli, általános fantasy, akkor egész nézhető, vannak benne szép képek (milyen érdekes, hogy ezt a kiflifejű elfet Elrondnak hívják, olyan ismerős ez a név). Megnéztem a Last Tycoon-t is, az sokkal jobb volt, csak miért olyan szép benne mindenki (tudom, Hollywoodban játszódik) (kár, hogy nem lett több évad). A Raised By Wolves-t pedig két évad után elkaszálták, mi lesz így velem, hát az teljesen váratlan mód minden igényemet kielégítette (minden igényem = nem tudjam előre, mi történik, de amikor megtörténik, mégis lássam, hogy jutottunk el oda). Plusz Travis Fimmel.

újratervezés

Aztán arra jutottam, hogy valamikor átgondolom majd, mire használom majd ezt a blogot itt, mert annak, hogy időnként ide zúdítotm a Teljes Hisztimet, sem értelme, sem haszna, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem is szórakoztató. Arra viszont már nagyon nincs erőm, hogy informatívabb és érdekesebb dolgokat írjak, vicceseket meg pláne, eleve nem valami vicces mostanában az élet.

De majd kitalálom jól vagy rosszul vagy valahogy, és akkor az lesz...

nem lelkesít épp a holnap

Valamennyire meggyógyultam, azaz holnap megpróbálok már dolgozni két hét betegállomány után. Igazából még nem vagyok teljesen jól, de már nem vagyok teljesen rosszul sem, és szerintem ha még egy hetet kihagyok, tényleg összeszakad a föld az éggel mind az összes nyomorult projektemen - így a háromből kettőn talán még majd valamikor egyszer be tudom hozni magam, a harmadik közben kifutott az időből, és botrány lesz, mert nem csináltam meg, amit kellett volna, és csak részint azért nem, mert a covid miatt kifutottam az időből. Sajnos előtte sem nagyon tudtam hasítani benne, mert egyszerűen nem lehet három projekten dolgozni egyszerre, mármint biztos van, akinek megy, nekem nem, legalábbis úgy, hogy mind a hármon értelmezhető munkát végezzek, semmiképp sem. Utálom, ha valami ennyire nem megy, de ez van. Igazából még mindig pont annyira szarul vagyok, hogy nincs erőm a bűntudathoz, ha túl sok labdát dobálnak be elém, akkor nem fogom tudni elkapni őket.

Lehetnének kicsit könnyebbek a dolgok.

pozitív, de nem a jó értelemben

Így az első igazolt fertőzésem ötödik napján azt kell, hogy mondjam, szívás ez a covid, és nem szeretném tudni, milyen lenne, ha nem volna három oltásom (és tippjeim szerint két nem igazolt megbetegedésem is). Már épp elhatároztam, hogy ideje a negyedik oltásnak, amikor benyaltam ezt az aktuális variánst. Kizárásos alapon a zsúfolt vonaton, ahová meg úgy kerültem, hogy el kellett menni megszüntetni az utolsó hivatalos köteléket is köztem és a katás adózás között (még tag voltam a fordítós cégünkben, akkor is, ha már hat éve nem ebből élek), szóval ezt is simán a kibaszott Fidesz számlájára írom, ahogy azt is, hogy olyan mentális pöcegödörré változtatták az országot, ahol egy járvány kellős közepén én voltam az egyetlen ember maszkban a kibaszott vonaton. De, mint tudjuk, a maszk már az alap covid ellen is csak korlátozott ideig véd, itt meg azért együtt rohadtunk jócskán, és nem egy tátott szájjal, ordítva a világba köhögő seggfej volt a közelemben, hanem legalább öt. Szóval jó alaposan bekaptam most a covidot, első nap közel 39 fokos láz, és azóta is végtelen gyengeség és betegségérzet, bár a szaglásom csak a negyedik nap ment el. Egyetlen előnye, hogy nem zavar a kánikula, mert láztól és hőségtől teljesen függetlenül is vagy szakad rólam a víz, vagy fázom (vagy a kettő egyszerre, ami a legjobb), fel sem tűnik, ha 36 fok van, és nem 26.

Olyan kibaszott dühös vagyok, hogy arra nincsenek szavak. És még mindig nem érzem, hogy kifelé jönnék ebből a szarból.

közben már nyár van

Gondolkoztam rajta, hogy a születésnapomon majd írok, de aztán inkább minden mást csináltam, például aludtam. Kicsit gyorsabban omlik össze körülöttünk a világ, mint gondoltam, és nem arról van most szó, hogy nem voltak elég fenyegetőek a jóslatok, hanem az agyam csak bizonyos mértékű elbaszódást képes előre felfogni, és ezt most mintha túllépnénk. Jó, persze, mit panaszkodom, nem lőnek, van mit ennem, és alighanem a számláimat is tudom majd fizetni. De akkor is van mitől félni, és még csak azt sem tudom, mennyire.

Persze rengeteg jó dolog is van, voltam anyukámnál Párizsban, és odafelé is, hazafelé is minimális késéssel és kisebb idegeskedéssel megúsztam, nem veszett el a csomagom sem, és a mellettem kötögető lány nem szúrt véletlenül torkon a turbulenciában, bár továbbra sem értem, hogyan lehet, hogy szabad kötni repülés közben. Piknikeztünk és bortúráztunk barátokkal, éa írótáborban is voltam (összesen egy bekezdést írtam, de legalább sok mindenkivel beszélgettem, és láttunk szentjánosbogarat). Majd egyszer teszek fel egy csomó képet mindenféléről vegyesen csak úgy, de most mennem kell vissza szorongani, mert valahogy valamiért egyszerre három projekten kéne tesztelnem a munkahelyemen, és ez nyilvánvalóan nem megy.

aggasztanak a világ dolgai, ezért vásárolgatok

Kicsit utálom, hogy tök sokáig nem írok, és utána úgy érzem, hogy biztos rengeteg minden történt, és sosem fogom tudni behozni magam, de aztán rájövök, hogy:
  • nem történt semmi, soha nem történik semmi úgysem
  • rengeteg minden történt, de amúgy sem akarnék írni róla
Nagyjából egy hete valami elromlott az alvásomban, és napi 4-5 órákat alszom, ami nem elég az értelmes működéshez, és hát érzem is a dolgot. Holnaputántól egy hét szabadság, remélem, kicsit helyrebillen az agyam, mert nagyjából csak a felgyülemlett stressz boríthatta meg az alvásomat, a munkahelyi kavarodások és az olyan egzisztenciális halálfélelmek, mint az egyre magabiztosabban belengetett Huxit, ami elől még nem tudom, hogyan és hová és egyáltalán el tudok-e majd menekülni. A hazaszeretetem még megvan, szép a Balaton, de a nemzetszeretettel most tartok ott, hogy az utolsó csepp is felszáradóban. Nem akarok egy ilyen szétrohadt társadalomban élni, hiába szép a Balaton.

Egyébként van csomó jó dolog, napnyugták és teliholdak, voltunk Therapy? koncerten, voltak itt a svájci kollégák, mentünk pizzázni, fagyiztunk az első nyárias napon. Vettem csomó szépséges gót nyakpántokat és mindenféle fülbevalókat is, nem kizárt, hogy elkezdek újra fülbevalót hordani, a gót nyakpántokról még nem vagyok meggyőződve, csak szépségesek. 

könyvhörcsögködés

Ma reggel kicsit megzavart, hogy az Amazon Prime levont egy nagyjából húsz dolláros tételt, és hát nem erről volt szó, amikor előfizettem, aztán kiderült, hogy csak egy régebbi könyvelőrendelésem esett be, nem a havi sorozatnézésnek ugrott neg így az ára nagy hirtelen. De komolyan, nem tudom én már számon tartania a semmit sem, és most akkor van még egy regény, amit el kéne olvasnom? Miért teszek én ilyeneket magammal (semmi gond, most már hangoskönyvből is kezdem túlvásárolni magam)?

nincsenek gondolataim, de láttam sorozatokat és filmeket

Kicsit mindig az az érzésem, hogy ennyi semmitmondó nyavalygás után valami értelmeset kéne írnom, de ahhoz többnyire túl fáradt vagyok. Megnéztem az Our Flag Means Death-t, és nagyon cuki volt, akarom a következő évadot, MOST.

Láttam az utolsó pót-Harry Potter filmet is, és mintha a második és a harmadik rész között elveszítették volna a jegyzeteiket, máskülönben nem értem, hogy miután két részen át építették fel a titokzatos Crendence karakterét, az utolsó részben miért cserélték le egy természetellenesen CGI mozgású, harcsaszájú Disney-őzre. Úgy összességében a harmadik részből mintha kimaradt volna a történet, és ahhoz képest nagyon hosszú volt.

A Licorice Pizza sem nyűgözött le, úgy igazán sosem gerjedtem a hetvenes évek Amerikájára, és ennek megfelelően ez a nosztalgikus visszatekintés sem kötött le. Annak nyilván jó a film, olyan erős a hangulata, hogy szinte még a pállott izzadtságszagot is éreztem gőzölögni a hőfehér nejlonöltöny - ordító pink nejloning kombináció alól, de arra nem sikerült rájönnöm, hogy a nosztalgián túl volt-e benne bármi.

A Belfast viszont nagyon tetszett, a témájához (protestáns-katolikus szembenállás a hatvanas évek végén Belfastban) képest meglepően kedves film, szépen, szépen felépített és végigvitt konfliktusokkal. Végül is Kenneth Branagh bevallottan a saját életéből vette az egészet, és kellően jó rendező ahhoz, hogy pátosz nélkül tudjon megható lenni.

Bedaráltam az idei Snowpiercer és Bridgerton évadokat is. A Snowpiercer jobban tetszett a tavalyinál, kiszámíthatatlanabb volt, és néha érdekes konfliktusokat hozott be váratlan helyről, bár volt egy-két olyan töltelék rész is, amit utólag sem tudok hová tenni (a savfelhős résznél fölöslegesebb dolgot ritkán láttam életemben). A Bridgerton szép volt és látványos, és úgy volt baromi unalmas, hogy közben nem lehetett mégsem kikapcsolni. Mint a rágógumi, ami tíz másodperc után már nem esik jól, de még van egy kis íze, és lehet rajta dolgozni, és lenyelni nem jó, kiköpni fárasztó, mi ez a bazári marhaság, de most már essünk túl rajta, hogy ne maradjanak kérdések.

Ó, és volt még a Turning Red is, nem vagyok hajlandó leírni a magyar címét, annyira rettenetes. De csak a magyar cím rettenetes, a film maga nagyon aranyos, még vöröspandák nélkül is az lenne, de hát vannak benne vöröspandák, szóval így különösen az. Igazi kis lélekmelengető darab.

Tizenegyes állomás sajnos elég nagy csalódás volt. Még csak rossznak sem mondanám, a harmadik rész után egyszerűen nem jutott eszembe tovább nézni, pedig a könyvet nagyon szerettem. Valahogy pont azt nem sikerült elkapnia, hogy a könyvben esendőek a szereplők, de szerethetőek - a sorozatban viszont mindenki nagyon idegesítő és agresszív. Nemsokára jön a Tündöklő lányok sorozat is, egy negyedik szolgáltatónál. Szerencsére már a könyvet sem szerettem, úgyhogy nem kell csak azért előfizetnem, hogy lássam, mit hoztak ki a könyvből, amit én fordítottam.

nem

Olyan érzés, mintha az agyam egy szétrúgott hangyaboly lenne, a gondolataim össze-vissza cikáznak, nem jutnak el odáig sem, hogy egy értelmes mondatot elvigyenek az elejéről a végére. El kell innen menni, gondolom sokadszorra, de most már tényleg, csak nem tudok németül, csak nem tudok franciául, csak nem tudok portugálul. Csak itt a családom fele, a barátaim kétharmada, a lakásom egésze, az összes növényem, amit én gyökereztettem, levélről levélre nézem, ahogy nőnek, és senki sem szeretné őket ennyire. A sokszor idegesítő, mégis kényelmes állásom.

Nagy sóhaj.

Majd lesz valami. Feltehetően nem itt, a Huxit árnyékában, de valahol. Valami. Csoda.

mindenki irritál

Most tartok ott, hogy rengeteg minden történt (egyik sem hatalmas és sorsfordító), de fárasztó írni, és nem látom sok értelmét sem, nem mintha amúgy olyan dolgokat csinálnék helyette, amiknek értelme van. Voltam Párizsban, voltam Bernben, már megint nincs rendes tavasz. Ki nem állhatom a laptoptáskákat és kezdenem kéne valamit magammal és az életemmel  (de hogy mennyire drasztikusan, azon most hétfőig gondolkozni sem akarok) (nem mintha nagy illúzióim lennének a választások kimenetéről).

erdő, könyvek

Szóval mostanában hétvégenként sétálok az erdőben, és van új telefonom meg régi fényképezőgépem, és ennek megfelelően tizenszázcsillió képem az Oroszlánszikláról és téli napsütésről. Vannak részek, amiket minden egyes alkalommal lefényképezek, nehogy elfelejtsem, hogy láttam (mintha amúgy nem naplóznám, melyik nap mit csinálok), pedig leginkább mindig ugyanolyan.

Kifogytam Percy Jacksonból, és bár tudom, hogy van több más Rick Riordan sorozat, az nem ugyanolyan, úgyhogy most nagy sci-fi klasszikust pótlok. Teljesen magamtól felismertem a Canterbury mesék formátumát, és olyan ideges lettem tőle, hogy azóta sem tudom megszeretni a könyvet. Sajnos én vagyok az az ember, aki indulatból és nagyon rühelli a Chaucer ezen gyöngyszemét, bármilyen páratlan is... uhh. Nagyon. Utálom. A hangoskönyvben nehéz, hogy erősen bezavar a saját szókincse és a nevek, és nyilvánvalóan rengeteg oda-vissza utalgatás és kikacsintás van benne, amit csak érzek, nem értek. A tapasztalat amúgy az, hogy a könyv közepére (most a negyedénél lehetek) már sokkal jobban fog menni minden, sok idő felvennem egy új narrátor hangját és egy új író szókincsét, mondatszerkesztését, gondolati ritmusát. Angolul már olyan rég nem éreztem ilyet, hogy szinte el is felejtettem - utoljára talán akkor, amikor hatezer oldalnyi Robert Jordan után elkezdtem Juliet McKennát fordítani, és rádöbbentem, mennyire máshogy kezeli az angolt. De most megint ott vagyok, hogy minden egyes írót szinte nulláról kell megtanulnom, és úgy, hogy csak hallom a szavakat, de nem látom őket leírva, még sokkal nehezebb.

jobb

Úgy egy hét kellett hozzá, hogy ne kelljen folyamatosan fájdalomcsillapíton élnem, és kettő, hogy ne csak hideg és pépes ételeket tudjak enni, most már csak indokolatlanul fáradt vagyok, bár jobban belegondolva, lehet, hogy még ez is indokolt. Olyan nagyon mélyen és olyan nagyon jókat azért nem aludtam.

Két kötet után feladtam a Cixin Liu sorozatot hangoskönyvben (és minden egyéb formátumban is), elkezdtem az Expanse-t, ott már az első könyv kétharmadánál tudtam, hogy kukázni fogom, mert egyfolytában meg akartam ütni a főhőst. Most épp Percy Jacksont hallgatok, ez való nekem: Percy cuki, a világ cuki, egy pillanatig sem érzem azt, hogy "értem én, hogy ez (tudományos) fantasztikum, de attól még hülyeség". Már a, hm, tizenkilencedik francia hangoskönyvem kezdem hallgatni, és nem mondom, hogy egyre többet értek, de egyre több szó van, aminek nagyon csodálkoznék az írásmódján.

Közben iszonyatos drámák vannak az online térben, szeretnék mindenkit megkérni, hogy akinek komoly, diagnosztizált pszichiátriai problémája van, rendszeresen járjon el a kezelőorvosához, hogy jó gyógyszert és jó dózisban szedhessen, és utána szedje is be. Borzalmas élőben látni, ahogy valaki szétveri az összes emberi kapcsolatát, és mindenkit megsebez, aki segíteni próbálna rajta. Még úgy is borzalmas, hogy én sosem voltam közeli viszonyban az illetővel (valószínűleg azért, mert valahol éreztem benne ezt a lehetőséget), így nekem nem kell még egy szoros kapcsolatot is elgyászolnom.

fáradtan vezetni blogot sem érdemes

Láttam ilyen harminc napos kihívást bloggereknek, és volt benne minden, olyan is, hogy öt kevéssé ismert tény veled kapcsolatban, és el is kezdtem gondolkozni rajta, de csak odáig jutottam, hogy kevéssé ismert tény, de szerdán kihúzták két fogamat, és utána volt némi tereprendezés is a helyükön, és még mindig nagyon fáj. De tényleg. És szomorú is vagyok, mert nem haladok semmivel sem, amivel haladni akartam, és egyfolytában álmos vagyok, de aztán rémálmaim vannak, és arra ébredek, hogy iszonyatosan fáj az ínyem, mert nyilván a rémálomtól összeszorítom a fogam, azaz teljes erőből belenyomom az ideiglenes koronát a sebbe.

Most össze kéne szednem négy további tényt, de nem nagyon jut semmi sem az eszembe. A jobb kisujjam ferde, mert eltörtem tizenkét éves koromban. Évekig rosszul szerepelt a TB kártyámon a nevem, mert annak idején az egyetemi ügyintéző kihagyott belőle egy betűt.

...az agyam ezen a ponton összerakta a brillkolbász kifejezést, szóval újabb ismeretlen tények felkutatása helyett inkább elmegyek aludni, mindenkinek jobb lesz.

létezem, tehát fáradt vagyok

Végül természetesen elmentem sétálni, valószínűleg senki és soha nem nézett ki még olyan hülyén, mint én, miközben megpróbáltam megoldani, hogy a széltől ne kapjak egy másodperc alatt arcüreggyulladást, de kilássak a szemüvegemen. Szerencsére kevés más embernek jutott eszébe ilyen időben sétálni, de az a csapat gimnazista, akik szembejöttek velem az Oroszlán-szikla előtt, nagyon lesajnálóan nézett rám. Jó, mondjuk a kamaszok mindig lesajnálóan néznek mindenkire, aki nem kamasz, de akkor is!

A cipőmet is megragasztottam, vettem hozzá cipőragasztót, nagyon büszke voltam magamra, hogy ilyen rendes felnőtt vagyok. Lehet tippelni, melyik feléről jött le száz méter után a visszaragasztott talp: arról, amelyiket sörözés előtt egy nyolcvan forintos pillanatragasztóval ragasztottunk vissza egy gyrosozó előtt az utcán, vagy arról, amelyiket a drága speciális ragasztóval, minden instrukció betartásával, másfél órán át tutujgattam, és három napon át szárítgattam? Nyilván utóbbiról. Szóval vettem pillanatragasztót, és azt is visszaragasztottam, és ezentúl, ha bárhová megyek abban a cipőben, lesz nálam két tubus pillanatragasztó, és ennyi. Mert amúgy teljesen jó bakancs, fogja a bokám, fogja a talajt, beleférek vastag zoknival, hülye lennék kidobni.

Mindeközben fúrnak, úgyhogy korai Pearl Jamet éneklek, hátha legalább egy egészen kicsi józan eszem marad a fejfájás alatt. Nagyon szét vagyok csúszva, már azt sem tudom, mitől, de nagyon. Lehet, hogy csak a szokásos, csak ezúttal nem volt elég a karácsonyi szabadság, hogy kipihenjem. nem tudom, de elég fárasztó egy aranyhal koncentrációs képességeivel léteznem.

nagyon szépen süt a nap, DE

Végre szabadságon vagyok, és épp azon szenvedek, hogy:
  • nagyon szépen süt a nap, DE nagyon lusta vagyok
  • nagyon szépen süt a nap, DE fúj a szél és hideg van
  • nagyon szépen süt a nap, DE amerre sétálni mennék, sok az emelkedő
  • nagyon szépen süt a nap, DE biztos nagy a sár és szétment a túrabakancsom
  • nagyon szépen süt a nap, DE mindjárt este (délután 3) lesz
  • nagyon szépen süt a nap, DE még a szép napsütéshez sincs kedvem
A túrabakancsom egyébként úgy ment szét, hogy évekig nem használtam, múlt héten előszedtem, négy napig tökéletes volt, aztán először egy baráti tallkozó elején az egyik talpa vált le majdnem teljesen, azt gyorsan megragasztottuk pillanatragasztóval, aztán hazafelé a másik szakadt le, és addigra nem maradt már ragasztóm. Kicsit szomorú vagyok, valamint nem bízom benne, hogy legközelebb nem egy sáros lejtő kellős közepén hagy cserben (és nyilván azóta is mindig elfelejtem megragasztani).

a migrációról

A céges migráció katasztrófák sorozata lett, vagy ötven ember nem tudott dolgozni tőle egész hétfőn. Akkora csúszás volt, hogy mi le sem adhattuk a gépet, hanem be kellett mennünk csütörtökön is, hogy akkor pótolják nálunk a dolgot. Attól eltekintve, hogy két órával korábban kellett kelnem (készülődés és utazás, a reggeli csúcs és a metrópótló miatt bőséges ráhagyással), és hogy odabenn ilyenkor mindenki hatszor kávézik és beszélget, mert végre találkozunk, és aztán valamikor azt a munkát be kell hozni, tök jó volt. Jó volt látni az embereket, jó volt beszélgetni, és még az apámtól kapott, a szobaközösség javára felajánlott brutál puzzle-el is haladtunk (ugyanaz a kép van mindkét oldalán, kilencven fokkal elforgatva... már a keretet kirakni is nehéz, mert oké, ez ott a vörös macska feje, de melyik oldalon?).

Második nekifutásra szerencsére sikerült megoldani aztán a dolgot, mondjuk közben a fél cégnél sérültek az ilyen kisebb programok, mint számológép és fényképnézegető (amit mi a sok screenshot miatt azért elég sokat használunk), és sokaknál pár nagyobb is, például a Teams, de sebaj, böngészőből úgy-ahogy azért működik.

Viszont megint mondták, hogy le kéne már cserélni a céges laptopom, úgyhogy januárban valószínűleg tényleg nem úszom meg. És utána újratelepíteni és újra beállítani és újra eeeeeeeeeeeeee, nem, nincs kedvem.

dolgok, amiket nem várok, és dolgok, amiket igen

Általában, ha szabadságon vagyok, az első három-négy napban alszom napi tíz-tizennégy órát, és utána nagyjából egyenesbe kerülök. No, most voltam egy hétig szabadságon, még szombaton is tíz és fél órát aludtam, csodálatos lesz hétfőn újra munkába állni - ráadásul úgy, hogy valami windows átállás miatt mindenkinek be kell mennie az irodába (legalább két órával korábban kell kelnem) a nap első felében nem csak böngészőből megy majd minden email és chat, és kicsit félek tőle, hogy nekem le is fogják cserélni a laptopomat, amint meglátják (már a koronavírus előtt is szó volt róla, hogy ideje lenne egy új laptop, és azúta húzom, mert a programok felét nekem kéne újratelepítenem és beállítanom rajta, és neeeeeem, úristen, adatbázisokat beállítani, rémálmaimban sem). De az is lehet, hogy ahhoz túl elfoglaltak leszenk, abban reménykedem, hogy ahhoz túl elfoglaltak lesznek.

Előfizettem Amazon Prime-ra, mert elkezdték végre az Idő Kereke sorozatot, és egyelőre imádom, hát csodálatos, meg akarom nézni minden részét még sokszor. Azt nem tudom, milyen lehet úgy nézni, hogy valaki semmit sem tud a világról, de neken nagyon tetszik, ahogy rögtön az elejétől kis apróságokban beleszőnek olyan elemeket is, amik később lesznek fontosak, és jó, hát a szereplők kétharmadát nem így képzeltem el, de ezen hajlandó vagyok túllépni. Még nem tudom, hogy fogom pénteken beiktatni a következő részt a céges karácsonyi buli elé (ha addig nem rendelnek el kijárási tilalmat és statáriumot az omikron miatt), de muszáj lesz! Alig várom.

ez az évtized egyelőre nem az igazi

A dolgokról nem szoktam beszélni, ez már csak így van, a dolgokról való beszélés nagy veszélye, hogy aztán jön valami, és úgy átértelmezi őket, hogy később a puszta gondolat is felér már egy elevenen megnyúzatással, de persze mivel beszéltem róluk, emberek rákérdeznek.

Ez most különösen nem jó időszak, még ami a legjobb benne, az is olyan szomorkásan jó, leadtam az utolsó könyvet, amit jelen szándékom szerint valaha le fogok fordítani (aztán ki tudja, mit lesz ebből a nagy szándékból), lezárult egy közel húszéves szakasz az életemben - és persze az is fáj, hogy le kell adnom egy címkét, amivel azért lehetett villogni emberek előtt, én regényeket fordítok, hát, mostantól remélhetőleg nem. Igazából novellát sem szeretnék. Legfeljebb, nagyon legfeljebb versbetéteket.

Megkaptam a harmadik oltást, a hét elején mindent erre fogtam, de igazából még most is fáj (és most már viszket is!), azt viszont nem tudom eldönteni, hogy a folyamatos fejfájás és a teljes kimerültség mennyiben az oltás hibája, és mennyiben a, hát hogy is mondjam, a teljes kimerültségé.

Hiányoznak emberek, akikkel nem vagyok olyan viszonyban, hogy csak úgy találkozzunk, meg olyanok is, akikkel ugyan kellően közeli már ilyesmihez a kapcsolat, de nem elérhetőek. Még augusztusban ígértem egy nagyobb rajzot valakinek, és most már azért is nagyon utálom magam, hogy az sincs kész, meg kéne jegyeznem már végre, hogy semmit, de még egy átküldendő linket sem akarok soha megígérni senkinek. 

ez a kedd egy hétfő

A mai nap úgy kezdődött, hogy felnéztem a nagy hibiszkuszra (szegény nagyon beteg, megtámadták a liszteske névre hallgató molytetvek, zseniális, egy tetű, ami repül, nehogy el lehessen különíteni a beteg növényeket az egészségesektől; és hiába mosom le 2-3 naponta a leveleit, amíg nem hat a pénteken szerzett rovarölő táprúd, nem sok mindent tehetek - ennek ellenére virágzik, mert november van, és ilyenkor azt kell), és hangosan azt mondtam neki, hogy "nagyon szép vagy, de én sajnos ma nem virágzom". Később hosszan kerestem a fél banánt, amit tegnap este letettem az asztalomra, és tuti, nem ettem meg, de akkor hol van? Még a szemetesben is megszámoltam a banánhéjakat, hogy megettem-e, csak nem emlékszem rá, de nem. Aztán kiderült, hogy nyitottam neki egy új szemeteszacskót, szerintem ez mindent elmond arról, milyen összeszedett vagyok mostanában.

több fényt

Másfél napja állítottuk át az órát, és már depressziós vagyok. Jó, lehet, hogy ennek nem csak az óraállításhoz van köze, de amikor ma délután ötkor rám sötétedett, még annál is jobban elkeseredtem, mint amikor eszembe jutott, hogy holnap munkanap.

Nem azt akarom, hogy nyár legyen, csak ne legyen mindig vagy munka, vagy sötét, vagy a kettő együtt.

ilyen dolgok is voltak

Egy hete a kórház ablakából néztük a lakótelep fölött kelő, hatalmas teliholdat, és az aznap délben műtött szobatársnőn kívül mind nagyon lelkesek voltunk - ketten még a tervezett műtét előestéjén voltak, ketten pedig arra vártunk, kiderüljön, kell-e minket műteni. Vakbélgyanúval voltam benn egy éjszakát, és szerencsére sikerült megúsznom a műtétet, amiben érzésre nagy szerepe volt annak is, hogy alvás mellett, közben - de legfőképp helyett - egész éjszaka hatalmas jegeket cserélgettem a hasamon. Aztán három napig otthon ugyanez, és a pánik, hogy de mi van, ha rosszabb lesz, elvégre figyelmeztettek rá, hogy az is megeshet, és akkor azonnal vissza a kórházba.

A Margit kórház egyébként meglepően korrekt volt (utolsó kórházi élményem a magyar közegészségügyből a János kórház; talán elég annyi, hogy huszonhárom év távlatából is rémálmaim vannak róla), az orvosok végtelenül lelkiismeretesek voltak és a nővérek is nagyon kedvesek, bár a tűkkel valamiért hadilábon álltak (még mindig fáj mindkét csuklóm - nem is tudom, miért onnan vettek vért, általában jól bírom az ilyesmit, de most kicsordult a könnyem, amikor belement valami idegbe). Tényleg le a kalappal előttük. Biztos az is segített, hogy gyönyörű, napfényes ősz volt, nem túl hideg, nem túl meleg, és ez mindenkibe öntött egy kis lelket, de azért az számított a legtöbbet, hogy végig emberszámba vettek, kedvesek voltak, türelmesek és megértőek.

Azért ezzel együtt nem szeretnék visszamenni.

Vasárnap volt az első nap, hogy el mertem hagyni a lakást, és rögtön sétáltam egyet a napfényes erdőben, majd megnéztem a Dűnét. Lassú volt, hosszú, és zseniális. Egy héttel előtte megnéztem Az utolsó párbajt, lassú volt, hosszú, és gyenge... és így, a Dűne után visszatekintve csak még gyengébb. 

Mostanra kezdem azt érezni, hogy talán tényleg megúsztam, bár továbbra sem nagyon merek mást enni, mint főtt krumplit, rizst és háztartási kekszet. Legalább annyi előnye van, hogy nem költök sokat ételre, ennek örömére hülyeségeket veszek magamnak, például Starbucks termoszbögrét, ami kétszer annyiba kerül, mint egy Butlers termosz, ami kétszer annyiba kerül, mint egy rendes termosz, nem is értem, igazából nincs is szükségem termoszra, a hideg teát is szeretem... arról nem is beszélve, hogy van másik Starbucks termoszbögrém is, és van nem Starbucks termoszbögrém is, és oké, hogy azok nem irizáló zöld pikkelyesek, de akkor is. Tulajdonképp könyvespolcokat akartam rendelni, de abban sem vagyok biztos, hogy azokra szükségem lenne.

életjel

Gondoltam rá, hogy írhatnék valamit, aztán hanyatt feküdtem a díványon, és elmondtam a mennyezetnek a gondolataimat (egészen másról, mint amiről írtam volna) és most inkább csak egy nemlétező breton városkába szeretnék menni, eldugott, zárt terecskén ülni egy pizzériában a nővéremmel, várva, hogy a többiek is befussanak a máshonnan érkező vonattal, élőzene, virágillat, előétel.

Túl sok minden van most, minden hétre jut valami súlyos, és egyikről sem akarok írni. Nagyon elvékonyodtam valahogy akaraterőben, és ez nem jó, bár végre (közel három hónapos csúszással) befejeztem egy novellát, és ez, ha büszkeségre nem is ad okot, hoz egy kis megnyugvást. Azt persze más kérdés, milyen lett, nem tudom belülről megítélni, és bizonyos fajta szétesettség kellett is a szöveghez, de hogy elég? Sok? Nem csak a szöveg esett szét, de én is? Én biztos, de hogy a novellával mi a helyzet, azt még sokáig nem fogom tudni elég távolról nézni, hogy lássam.

irodista

Tegnap voltam benn az irodában, és ismét bebizonyosodott, hogy az irodában sokkal kevesebbet dolgozom, mint otthon, mert ilyenkor végre kávézunk és beszélgetünk emberekkel... és tegnap ez még fokozottabban így volt, mert a frissen elhagyott projekttel ebédeltem (kiérdemeltem azt a pizzát, még ha másfél hete le is kerültem a projektről; kiérdemeltem volna egy egész pizzériát is az elmúlt három hónapért), munka után pedig a másik projekttel vacsoráztunk, szóval még annyit sem dolgoztam. A kettő között pedig felhívott a bank, hogy gyanús internetes tranzakció miatt inkább letiltanák a kártyámat, úgyhogy további 40 percet idegesen járkáltam fel-alá a folyosón, a lépcsőházban, az üres konyhában, és úgy általában bárhol, ahol úgy éreztem, hogy minél kevesebb embert zavarok, miközben minden adminisztratív nyomort átbeszéltünk. Az egész legalább arra jó volt, hogy erről végre pár percet beszéltem az új szobatársunkkal is, aki valamikor nyáron költözött a szobánkba, nagyon halk és nagyon aranyos fiúnak tűnik, és mindig őszintén meg van döbbenve, ha véletlenül előkerülünk mi is. De most végre beszéltünk! Persze azért örültem volna, ha ehhez nem kell letiltani a hitelkártyámat.

Nagyon furcsa volt, hogy össze-összeakadtam azért napközben kollégákkal, akikkel régen sokat lógtunk együtt, és annyira.... mintha nem is tudom, az egy másik valóság lett volna. Másfél év túl hosszú idő, egyre inkább kezdek rájönni, és valahol nagyon szomorú, hogy ezek a vékony, mégis eleven szálak így elsorvadtak.