aggasztanak a világ dolgai, ezért vásárolgatok

Kicsit utálom, hogy tök sokáig nem írok, és utána úgy érzem, hogy biztos rengeteg minden történt, és sosem fogom tudni behozni magam, de aztán rájövök, hogy:
  • nem történt semmi, soha nem történik semmi úgysem
  • rengeteg minden történt, de amúgy sem akarnék írni róla
Nagyjából egy hete valami elromlott az alvásomban, és napi 4-5 órákat alszom, ami nem elég az értelmes működéshez, és hát érzem is a dolgot. Holnaputántól egy hét szabadság, remélem, kicsit helyrebillen az agyam, mert nagyjából csak a felgyülemlett stressz boríthatta meg az alvásomat, a munkahelyi kavarodások és az olyan egzisztenciális halálfélelmek, mint az egyre magabiztosabban belengetett Huxit, ami elől még nem tudom, hogyan és hová és egyáltalán el tudok-e majd menekülni. A hazaszeretetem még megvan, szép a Balaton, de a nemzetszeretettel most tartok ott, hogy az utolsó csepp is felszáradóban. Nem akarok egy ilyen szétrohadt társadalomban élni, hiába szép a Balaton.

Egyébként van csomó jó dolog, napnyugták és teliholdak, voltunk Therapy? koncerten, voltak itt a svájci kollégák, mentünk pizzázni, fagyiztunk az első nyárias napon. Vettem csomó szépséges gót nyakpántokat és mindenféle fülbevalókat is, nem kizárt, hogy elkezdek újra fülbevalót hordani, a gót nyakpántokról még nem vagyok meggyőződve, csak szépségesek. 

könyvhörcsögködés

Ma reggel kicsit megzavart, hogy az Amazon Prime levont egy nagyjából húsz dolláros tételt, és hát nem erről volt szó, amikor előfizettem, aztán kiderült, hogy csak egy régebbi könyvelőrendelésem esett be, nem a havi sorozatnézésnek ugrott neg így az ára nagy hirtelen. De komolyan, nem tudom én már számon tartania a semmit sem, és most akkor van még egy regény, amit el kéne olvasnom? Miért teszek én ilyeneket magammal (semmi gond, most már hangoskönyvből is kezdem túlvásárolni magam)?

nincsenek gondolataim, de láttam sorozatokat és filmeket

Kicsit mindig az az érzésem, hogy ennyi semmitmondó nyavalygás után valami értelmeset kéne írnom, de ahhoz többnyire túl fáradt vagyok. Megnéztem az Our Flag Means Death-t, és nagyon cuki volt, akarom a következő évadot, MOST.

Láttam az utolsó pót-Harry Potter filmet is, és mintha a második és a harmadik rész között elveszítették volna a jegyzeteiket, máskülönben nem értem, hogy miután két részen át építették fel a titokzatos Crendence karakterét, az utolsó részben miért cserélték le egy természetellenesen CGI mozgású, harcsaszájú Disney-őzre. Úgy összességében a harmadik részből mintha kimaradt volna a történet, és ahhoz képest nagyon hosszú volt.

A Licorice Pizza sem nyűgözött le, úgy igazán sosem gerjedtem a hetvenes évek Amerikájára, és ennek megfelelően ez a nosztalgikus visszatekintés sem kötött le. Annak nyilván jó a film, olyan erős a hangulata, hogy szinte még a pállott izzadtságszagot is éreztem gőzölögni a hőfehér nejlonöltöny - ordító pink nejloning kombináció alól, de arra nem sikerült rájönnöm, hogy a nosztalgián túl volt-e benne bármi.

A Belfast viszont nagyon tetszett, a témájához (protestáns-katolikus szembenállás a hatvanas évek végén Belfastban) képest meglepően kedves film, szépen, szépen felépített és végigvitt konfliktusokkal. Végül is Kenneth Branagh bevallottan a saját életéből vette az egészet, és kellően jó rendező ahhoz, hogy pátosz nélkül tudjon megható lenni.

Bedaráltam az idei Snowpiercer és Bridgerton évadokat is. A Snowpiercer jobban tetszett a tavalyinál, kiszámíthatatlanabb volt, és néha érdekes konfliktusokat hozott be váratlan helyről, bár volt egy-két olyan töltelék rész is, amit utólag sem tudok hová tenni (a savfelhős résznél fölöslegesebb dolgot ritkán láttam életemben). A Bridgerton szép volt és látványos, és úgy volt baromi unalmas, hogy közben nem lehetett mégsem kikapcsolni. Mint a rágógumi, ami tíz másodperc után már nem esik jól, de még van egy kis íze, és lehet rajta dolgozni, és lenyelni nem jó, kiköpni fárasztó, mi ez a bazári marhaság, de most már essünk túl rajta, hogy ne maradjanak kérdések.

Ó, és volt még a Turning Red is, nem vagyok hajlandó leírni a magyar címét, annyira rettenetes. De csak a magyar cím rettenetes, a film maga nagyon aranyos, még vöröspandák nélkül is az lenne, de hát vannak benne vöröspandák, szóval így különösen az. Igazi kis lélekmelengető darab.

Tizenegyes állomás sajnos elég nagy csalódás volt. Még csak rossznak sem mondanám, a harmadik rész után egyszerűen nem jutott eszembe tovább nézni, pedig a könyvet nagyon szerettem. Valahogy pont azt nem sikerült elkapnia, hogy a könyvben esendőek a szereplők, de szerethetőek - a sorozatban viszont mindenki nagyon idegesítő és agresszív. Nemsokára jön a Tündöklő lányok sorozat is, egy negyedik szolgáltatónál. Szerencsére már a könyvet sem szerettem, úgyhogy nem kell csak azért előfizetnem, hogy lássam, mit hoztak ki a könyvből, amit én fordítottam.

nem

Olyan érzés, mintha az agyam egy szétrúgott hangyaboly lenne, a gondolataim össze-vissza cikáznak, nem jutnak el odáig sem, hogy egy értelmes mondatot elvigyenek az elejéről a végére. El kell innen menni, gondolom sokadszorra, de most már tényleg, csak nem tudok németül, csak nem tudok franciául, csak nem tudok portugálul. Csak itt a családom fele, a barátaim kétharmada, a lakásom egésze, az összes növényem, amit én gyökereztettem, levélről levélre nézem, ahogy nőnek, és senki sem szeretné őket ennyire. A sokszor idegesítő, mégis kényelmes állásom.

Nagy sóhaj.

Majd lesz valami. Feltehetően nem itt, a Huxit árnyékában, de valahol. Valami. Csoda.

mindenki irritál

Most tartok ott, hogy rengeteg minden történt (egyik sem hatalmas és sorsfordító), de fárasztó írni, és nem látom sok értelmét sem, nem mintha amúgy olyan dolgokat csinálnék helyette, amiknek értelme van. Voltam Párizsban, voltam Bernben, már megint nincs rendes tavasz. Ki nem állhatom a laptoptáskákat és kezdenem kéne valamit magammal és az életemmel  (de hogy mennyire drasztikusan, azon most hétfőig gondolkozni sem akarok) (nem mintha nagy illúzióim lennének a választások kimenetéről).

erdő, könyvek

Szóval mostanában hétvégenként sétálok az erdőben, és van új telefonom meg régi fényképezőgépem, és ennek megfelelően tizenszázcsillió képem az Oroszlánszikláról és téli napsütésről. Vannak részek, amiket minden egyes alkalommal lefényképezek, nehogy elfelejtsem, hogy láttam (mintha amúgy nem naplóznám, melyik nap mit csinálok), pedig leginkább mindig ugyanolyan.

Kifogytam Percy Jacksonból, és bár tudom, hogy van több más Rick Riordan sorozat, az nem ugyanolyan, úgyhogy most nagy sci-fi klasszikust pótlok. Teljesen magamtól felismertem a Canterbury mesék formátumát, és olyan ideges lettem tőle, hogy azóta sem tudom megszeretni a könyvet. Sajnos én vagyok az az ember, aki indulatból és nagyon rühelli a Chaucer ezen gyöngyszemét, bármilyen páratlan is... uhh. Nagyon. Utálom. A hangoskönyvben nehéz, hogy erősen bezavar a saját szókincse és a nevek, és nyilvánvalóan rengeteg oda-vissza utalgatás és kikacsintás van benne, amit csak érzek, nem értek. A tapasztalat amúgy az, hogy a könyv közepére (most a negyedénél lehetek) már sokkal jobban fog menni minden, sok idő felvennem egy új narrátor hangját és egy új író szókincsét, mondatszerkesztését, gondolati ritmusát. Angolul már olyan rég nem éreztem ilyet, hogy szinte el is felejtettem - utoljára talán akkor, amikor hatezer oldalnyi Robert Jordan után elkezdtem Juliet McKennát fordítani, és rádöbbentem, mennyire máshogy kezeli az angolt. De most megint ott vagyok, hogy minden egyes írót szinte nulláról kell megtanulnom, és úgy, hogy csak hallom a szavakat, de nem látom őket leírva, még sokkal nehezebb.

jobb

Úgy egy hét kellett hozzá, hogy ne kelljen folyamatosan fájdalomcsillapíton élnem, és kettő, hogy ne csak hideg és pépes ételeket tudjak enni, most már csak indokolatlanul fáradt vagyok, bár jobban belegondolva, lehet, hogy még ez is indokolt. Olyan nagyon mélyen és olyan nagyon jókat azért nem aludtam.

Két kötet után feladtam a Cixin Liu sorozatot hangoskönyvben (és minden egyéb formátumban is), elkezdtem az Expanse-t, ott már az első könyv kétharmadánál tudtam, hogy kukázni fogom, mert egyfolytában meg akartam ütni a főhőst. Most épp Percy Jacksont hallgatok, ez való nekem: Percy cuki, a világ cuki, egy pillanatig sem érzem azt, hogy "értem én, hogy ez (tudományos) fantasztikum, de attól még hülyeség". Már a, hm, tizenkilencedik francia hangoskönyvem kezdem hallgatni, és nem mondom, hogy egyre többet értek, de egyre több szó van, aminek nagyon csodálkoznék az írásmódján.

Közben iszonyatos drámák vannak az online térben, szeretnék mindenkit megkérni, hogy akinek komoly, diagnosztizált pszichiátriai problémája van, rendszeresen járjon el a kezelőorvosához, hogy jó gyógyszert és jó dózisban szedhessen, és utána szedje is be. Borzalmas élőben látni, ahogy valaki szétveri az összes emberi kapcsolatát, és mindenkit megsebez, aki segíteni próbálna rajta. Még úgy is borzalmas, hogy én sosem voltam közeli viszonyban az illetővel (valószínűleg azért, mert valahol éreztem benne ezt a lehetőséget), így nekem nem kell még egy szoros kapcsolatot is elgyászolnom.

fáradtan vezetni blogot sem érdemes

Láttam ilyen harminc napos kihívást bloggereknek, és volt benne minden, olyan is, hogy öt kevéssé ismert tény veled kapcsolatban, és el is kezdtem gondolkozni rajta, de csak odáig jutottam, hogy kevéssé ismert tény, de szerdán kihúzták két fogamat, és utána volt némi tereprendezés is a helyükön, és még mindig nagyon fáj. De tényleg. És szomorú is vagyok, mert nem haladok semmivel sem, amivel haladni akartam, és egyfolytában álmos vagyok, de aztán rémálmaim vannak, és arra ébredek, hogy iszonyatosan fáj az ínyem, mert nyilván a rémálomtól összeszorítom a fogam, azaz teljes erőből belenyomom az ideiglenes koronát a sebbe.

Most össze kéne szednem négy további tényt, de nem nagyon jut semmi sem az eszembe. A jobb kisujjam ferde, mert eltörtem tizenkét éves koromban. Évekig rosszul szerepelt a TB kártyámon a nevem, mert annak idején az egyetemi ügyintéző kihagyott belőle egy betűt.

...az agyam ezen a ponton összerakta a brillkolbász kifejezést, szóval újabb ismeretlen tények felkutatása helyett inkább elmegyek aludni, mindenkinek jobb lesz.

létezem, tehát fáradt vagyok

Végül természetesen elmentem sétálni, valószínűleg senki és soha nem nézett ki még olyan hülyén, mint én, miközben megpróbáltam megoldani, hogy a széltől ne kapjak egy másodperc alatt arcüreggyulladást, de kilássak a szemüvegemen. Szerencsére kevés más embernek jutott eszébe ilyen időben sétálni, de az a csapat gimnazista, akik szembejöttek velem az Oroszlán-szikla előtt, nagyon lesajnálóan nézett rám. Jó, mondjuk a kamaszok mindig lesajnálóan néznek mindenkire, aki nem kamasz, de akkor is!

A cipőmet is megragasztottam, vettem hozzá cipőragasztót, nagyon büszke voltam magamra, hogy ilyen rendes felnőtt vagyok. Lehet tippelni, melyik feléről jött le száz méter után a visszaragasztott talp: arról, amelyiket sörözés előtt egy nyolcvan forintos pillanatragasztóval ragasztottunk vissza egy gyrosozó előtt az utcán, vagy arról, amelyiket a drága speciális ragasztóval, minden instrukció betartásával, másfél órán át tutujgattam, és három napon át szárítgattam? Nyilván utóbbiról. Szóval vettem pillanatragasztót, és azt is visszaragasztottam, és ezentúl, ha bárhová megyek abban a cipőben, lesz nálam két tubus pillanatragasztó, és ennyi. Mert amúgy teljesen jó bakancs, fogja a bokám, fogja a talajt, beleférek vastag zoknival, hülye lennék kidobni.

Mindeközben fúrnak, úgyhogy korai Pearl Jamet éneklek, hátha legalább egy egészen kicsi józan eszem marad a fejfájás alatt. Nagyon szét vagyok csúszva, már azt sem tudom, mitől, de nagyon. Lehet, hogy csak a szokásos, csak ezúttal nem volt elég a karácsonyi szabadság, hogy kipihenjem. nem tudom, de elég fárasztó egy aranyhal koncentrációs képességeivel léteznem.

nagyon szépen süt a nap, DE

Végre szabadságon vagyok, és épp azon szenvedek, hogy:
  • nagyon szépen süt a nap, DE nagyon lusta vagyok
  • nagyon szépen süt a nap, DE fúj a szél és hideg van
  • nagyon szépen süt a nap, DE amerre sétálni mennék, sok az emelkedő
  • nagyon szépen süt a nap, DE biztos nagy a sár és szétment a túrabakancsom
  • nagyon szépen süt a nap, DE mindjárt este (délután 3) lesz
  • nagyon szépen süt a nap, DE még a szép napsütéshez sincs kedvem
A túrabakancsom egyébként úgy ment szét, hogy évekig nem használtam, múlt héten előszedtem, négy napig tökéletes volt, aztán először egy baráti tallkozó elején az egyik talpa vált le majdnem teljesen, azt gyorsan megragasztottuk pillanatragasztóval, aztán hazafelé a másik szakadt le, és addigra nem maradt már ragasztóm. Kicsit szomorú vagyok, valamint nem bízom benne, hogy legközelebb nem egy sáros lejtő kellős közepén hagy cserben (és nyilván azóta is mindig elfelejtem megragasztani).

a migrációról

A céges migráció katasztrófák sorozata lett, vagy ötven ember nem tudott dolgozni tőle egész hétfőn. Akkora csúszás volt, hogy mi le sem adhattuk a gépet, hanem be kellett mennünk csütörtökön is, hogy akkor pótolják nálunk a dolgot. Attól eltekintve, hogy két órával korábban kellett kelnem (készülődés és utazás, a reggeli csúcs és a metrópótló miatt bőséges ráhagyással), és hogy odabenn ilyenkor mindenki hatszor kávézik és beszélget, mert végre találkozunk, és aztán valamikor azt a munkát be kell hozni, tök jó volt. Jó volt látni az embereket, jó volt beszélgetni, és még az apámtól kapott, a szobaközösség javára felajánlott brutál puzzle-el is haladtunk (ugyanaz a kép van mindkét oldalán, kilencven fokkal elforgatva... már a keretet kirakni is nehéz, mert oké, ez ott a vörös macska feje, de melyik oldalon?).

Második nekifutásra szerencsére sikerült megoldani aztán a dolgot, mondjuk közben a fél cégnél sérültek az ilyen kisebb programok, mint számológép és fényképnézegető (amit mi a sok screenshot miatt azért elég sokat használunk), és sokaknál pár nagyobb is, például a Teams, de sebaj, böngészőből úgy-ahogy azért működik.

Viszont megint mondták, hogy le kéne már cserélni a céges laptopom, úgyhogy januárban valószínűleg tényleg nem úszom meg. És utána újratelepíteni és újra beállítani és újra eeeeeeeeeeeeee, nem, nincs kedvem.

dolgok, amiket nem várok, és dolgok, amiket igen

Általában, ha szabadságon vagyok, az első három-négy napban alszom napi tíz-tizennégy órát, és utána nagyjából egyenesbe kerülök. No, most voltam egy hétig szabadságon, még szombaton is tíz és fél órát aludtam, csodálatos lesz hétfőn újra munkába állni - ráadásul úgy, hogy valami windows átállás miatt mindenkinek be kell mennie az irodába (legalább két órával korábban kell kelnem) a nap első felében nem csak böngészőből megy majd minden email és chat, és kicsit félek tőle, hogy nekem le is fogják cserélni a laptopomat, amint meglátják (már a koronavírus előtt is szó volt róla, hogy ideje lenne egy új laptop, és azúta húzom, mert a programok felét nekem kéne újratelepítenem és beállítanom rajta, és neeeeeem, úristen, adatbázisokat beállítani, rémálmaimban sem). De az is lehet, hogy ahhoz túl elfoglaltak leszenk, abban reménykedem, hogy ahhoz túl elfoglaltak lesznek.

Előfizettem Amazon Prime-ra, mert elkezdték végre az Idő Kereke sorozatot, és egyelőre imádom, hát csodálatos, meg akarom nézni minden részét még sokszor. Azt nem tudom, milyen lehet úgy nézni, hogy valaki semmit sem tud a világról, de neken nagyon tetszik, ahogy rögtön az elejétől kis apróságokban beleszőnek olyan elemeket is, amik később lesznek fontosak, és jó, hát a szereplők kétharmadát nem így képzeltem el, de ezen hajlandó vagyok túllépni. Még nem tudom, hogy fogom pénteken beiktatni a következő részt a céges karácsonyi buli elé (ha addig nem rendelnek el kijárási tilalmat és statáriumot az omikron miatt), de muszáj lesz! Alig várom.

ez az évtized egyelőre nem az igazi

A dolgokról nem szoktam beszélni, ez már csak így van, a dolgokról való beszélés nagy veszélye, hogy aztán jön valami, és úgy átértelmezi őket, hogy később a puszta gondolat is felér már egy elevenen megnyúzatással, de persze mivel beszéltem róluk, emberek rákérdeznek.

Ez most különösen nem jó időszak, még ami a legjobb benne, az is olyan szomorkásan jó, leadtam az utolsó könyvet, amit jelen szándékom szerint valaha le fogok fordítani (aztán ki tudja, mit lesz ebből a nagy szándékból), lezárult egy közel húszéves szakasz az életemben - és persze az is fáj, hogy le kell adnom egy címkét, amivel azért lehetett villogni emberek előtt, én regényeket fordítok, hát, mostantól remélhetőleg nem. Igazából novellát sem szeretnék. Legfeljebb, nagyon legfeljebb versbetéteket.

Megkaptam a harmadik oltást, a hét elején mindent erre fogtam, de igazából még most is fáj (és most már viszket is!), azt viszont nem tudom eldönteni, hogy a folyamatos fejfájás és a teljes kimerültség mennyiben az oltás hibája, és mennyiben a, hát hogy is mondjam, a teljes kimerültségé.

Hiányoznak emberek, akikkel nem vagyok olyan viszonyban, hogy csak úgy találkozzunk, meg olyanok is, akikkel ugyan kellően közeli már ilyesmihez a kapcsolat, de nem elérhetőek. Még augusztusban ígértem egy nagyobb rajzot valakinek, és most már azért is nagyon utálom magam, hogy az sincs kész, meg kéne jegyeznem már végre, hogy semmit, de még egy átküldendő linket sem akarok soha megígérni senkinek. 

ez a kedd egy hétfő

A mai nap úgy kezdődött, hogy felnéztem a nagy hibiszkuszra (szegény nagyon beteg, megtámadták a liszteske névre hallgató molytetvek, zseniális, egy tetű, ami repül, nehogy el lehessen különíteni a beteg növényeket az egészségesektől; és hiába mosom le 2-3 naponta a leveleit, amíg nem hat a pénteken szerzett rovarölő táprúd, nem sok mindent tehetek - ennek ellenére virágzik, mert november van, és ilyenkor azt kell), és hangosan azt mondtam neki, hogy "nagyon szép vagy, de én sajnos ma nem virágzom". Később hosszan kerestem a fél banánt, amit tegnap este letettem az asztalomra, és tuti, nem ettem meg, de akkor hol van? Még a szemetesben is megszámoltam a banánhéjakat, hogy megettem-e, csak nem emlékszem rá, de nem. Aztán kiderült, hogy nyitottam neki egy új szemeteszacskót, szerintem ez mindent elmond arról, milyen összeszedett vagyok mostanában.

több fényt

Másfél napja állítottuk át az órát, és már depressziós vagyok. Jó, lehet, hogy ennek nem csak az óraállításhoz van köze, de amikor ma délután ötkor rám sötétedett, még annál is jobban elkeseredtem, mint amikor eszembe jutott, hogy holnap munkanap.

Nem azt akarom, hogy nyár legyen, csak ne legyen mindig vagy munka, vagy sötét, vagy a kettő együtt.

ilyen dolgok is voltak

Egy hete a kórház ablakából néztük a lakótelep fölött kelő, hatalmas teliholdat, és az aznap délben műtött szobatársnőn kívül mind nagyon lelkesek voltunk - ketten még a tervezett műtét előestéjén voltak, ketten pedig arra vártunk, kiderüljön, kell-e minket műteni. Vakbélgyanúval voltam benn egy éjszakát, és szerencsére sikerült megúsznom a műtétet, amiben érzésre nagy szerepe volt annak is, hogy alvás mellett, közben - de legfőképp helyett - egész éjszaka hatalmas jegeket cserélgettem a hasamon. Aztán három napig otthon ugyanez, és a pánik, hogy de mi van, ha rosszabb lesz, elvégre figyelmeztettek rá, hogy az is megeshet, és akkor azonnal vissza a kórházba.

A Margit kórház egyébként meglepően korrekt volt (utolsó kórházi élményem a magyar közegészségügyből a János kórház; talán elég annyi, hogy huszonhárom év távlatából is rémálmaim vannak róla), az orvosok végtelenül lelkiismeretesek voltak és a nővérek is nagyon kedvesek, bár a tűkkel valamiért hadilábon álltak (még mindig fáj mindkét csuklóm - nem is tudom, miért onnan vettek vért, általában jól bírom az ilyesmit, de most kicsordult a könnyem, amikor belement valami idegbe). Tényleg le a kalappal előttük. Biztos az is segített, hogy gyönyörű, napfényes ősz volt, nem túl hideg, nem túl meleg, és ez mindenkibe öntött egy kis lelket, de azért az számított a legtöbbet, hogy végig emberszámba vettek, kedvesek voltak, türelmesek és megértőek.

Azért ezzel együtt nem szeretnék visszamenni.

Vasárnap volt az első nap, hogy el mertem hagyni a lakást, és rögtön sétáltam egyet a napfényes erdőben, majd megnéztem a Dűnét. Lassú volt, hosszú, és zseniális. Egy héttel előtte megnéztem Az utolsó párbajt, lassú volt, hosszú, és gyenge... és így, a Dűne után visszatekintve csak még gyengébb. 

Mostanra kezdem azt érezni, hogy talán tényleg megúsztam, bár továbbra sem nagyon merek mást enni, mint főtt krumplit, rizst és háztartási kekszet. Legalább annyi előnye van, hogy nem költök sokat ételre, ennek örömére hülyeségeket veszek magamnak, például Starbucks termoszbögrét, ami kétszer annyiba kerül, mint egy Butlers termosz, ami kétszer annyiba kerül, mint egy rendes termosz, nem is értem, igazából nincs is szükségem termoszra, a hideg teát is szeretem... arról nem is beszélve, hogy van másik Starbucks termoszbögrém is, és van nem Starbucks termoszbögrém is, és oké, hogy azok nem irizáló zöld pikkelyesek, de akkor is. Tulajdonképp könyvespolcokat akartam rendelni, de abban sem vagyok biztos, hogy azokra szükségem lenne.

életjel

Gondoltam rá, hogy írhatnék valamit, aztán hanyatt feküdtem a díványon, és elmondtam a mennyezetnek a gondolataimat (egészen másról, mint amiről írtam volna) és most inkább csak egy nemlétező breton városkába szeretnék menni, eldugott, zárt terecskén ülni egy pizzériában a nővéremmel, várva, hogy a többiek is befussanak a máshonnan érkező vonattal, élőzene, virágillat, előétel.

Túl sok minden van most, minden hétre jut valami súlyos, és egyikről sem akarok írni. Nagyon elvékonyodtam valahogy akaraterőben, és ez nem jó, bár végre (közel három hónapos csúszással) befejeztem egy novellát, és ez, ha büszkeségre nem is ad okot, hoz egy kis megnyugvást. Azt persze más kérdés, milyen lett, nem tudom belülről megítélni, és bizonyos fajta szétesettség kellett is a szöveghez, de hogy elég? Sok? Nem csak a szöveg esett szét, de én is? Én biztos, de hogy a novellával mi a helyzet, azt még sokáig nem fogom tudni elég távolról nézni, hogy lássam.

irodista

Tegnap voltam benn az irodában, és ismét bebizonyosodott, hogy az irodában sokkal kevesebbet dolgozom, mint otthon, mert ilyenkor végre kávézunk és beszélgetünk emberekkel... és tegnap ez még fokozottabban így volt, mert a frissen elhagyott projekttel ebédeltem (kiérdemeltem azt a pizzát, még ha másfél hete le is kerültem a projektről; kiérdemeltem volna egy egész pizzériát is az elmúlt három hónapért), munka után pedig a másik projekttel vacsoráztunk, szóval még annyit sem dolgoztam. A kettő között pedig felhívott a bank, hogy gyanús internetes tranzakció miatt inkább letiltanák a kártyámat, úgyhogy további 40 percet idegesen járkáltam fel-alá a folyosón, a lépcsőházban, az üres konyhában, és úgy általában bárhol, ahol úgy éreztem, hogy minél kevesebb embert zavarok, miközben minden adminisztratív nyomort átbeszéltünk. Az egész legalább arra jó volt, hogy erről végre pár percet beszéltem az új szobatársunkkal is, aki valamikor nyáron költözött a szobánkba, nagyon halk és nagyon aranyos fiúnak tűnik, és mindig őszintén meg van döbbenve, ha véletlenül előkerülünk mi is. De most végre beszéltünk! Persze azért örültem volna, ha ehhez nem kell letiltani a hitelkártyámat.

Nagyon furcsa volt, hogy össze-összeakadtam azért napközben kollégákkal, akikkel régen sokat lógtunk együtt, és annyira.... mintha nem is tudom, az egy másik valóság lett volna. Másfél év túl hosszú idő, egyre inkább kezdek rájönni, és valahol nagyon szomorú, hogy ezek a vékony, mégis eleven szálak így elsorvadtak.

rövid helyzetjelentés

Jó régen nem írtam, aminek az az előnye, hogy nem is tudom már, melyik elpanaszolandü tételnél veszítettem el a fonalat. A förtelmes másodprojektről, ami júliustól szeptemberig teljesen erodálta az agyam és felzabálta a kognitív képességeimet, szerencsére végre lekerültem. Voltam beteg is, az nem volt jó, a gyorsteszt alapján csak brutális megfázás, és nem covid, de hát ritka pocsékul voltam. Ó, és mivel itthonról dolgozom, és be kellett tanítanom az utódomat a horrorprojektre, végig dolgoztam is, ami nyilván nem használt a helyzetnek. Voltunk nővéremékkel egy jó hosszú hétvégén a Bakonyban, sétáltunk a csodálatos, már-már nyári napsütésben, mind a három kutya nagyon elfáradt, én viszont bírtam volna még pár napot... és most van kb. 380 fénykép, amit át kell gazolnom, miért csinálom én ezt magammal, azon kívül, hogy a nagyonn cuki kutyákról muszáj végtelen képet készíteni.

Ezen kívül csak apróságok voltak, találkoztunk barátokkal, ittunk sok kávét, ilyenek.

a kerékvágás a régi

Kedves Olvasó!

Nem is tudod, milyen istentelen mennyiségű nyavalygástól menekültél meg pusztán azért, mert nem akartam megszakítani ezt a vidám kis történetet.

Most is kész szerencse, hogy túl fáradt vagyok összeszedni, pontosan mely tételek mennyire akasztottak ki az elmúlt néhány héten. Kicsit aggaszt, hogy még csak most fog kezdődni a munkahét, és én máris tejesen lemerültem.

Azért igyekszem majd pozitív dolgokat is írni néha.

Jobbnál-jobb kívánságokkal:

a nagyon fáradt nyuszi

utolsó fejezet, és valaminek itt a vége, míg más dolgok épp csak elkezdődnek

– Babzsák foci – vágod rá, aztán az értetlen arcokat látva helyesbítesz. – Babzsák fotel. Bár a babzsák foci is érdekes sport lehet. Inkább nem próbálnám ki, oké? Különösen nem ilyen melegben.

Tomi elégedetlenül fintorog.

– De akkor nem lesz meg a csapat! – nyavalyog. – Pedig még Asut is rábeszéltem!

Nem kéne úgy meglepődnöd a dolgon, ahogy teszed, elvégre Asu kis híján a megyei negyedosztályig vitte, mielőtt megvilá… megsötétedett, és a fekete szemhéjtusnak szentelte az életét. – Be sem engednék talpig csipkefodorban a vízbe. Meg aztán leolvad a hajfestéke, és olyan lesz, mintha tintában fociznánk!

– Nem játszol, nem szólsz be! – emeli fel az ujját Asu, aki mindig úgy tesz, mintha nagy hőségben nem izzadná le az feketét a hajáról.

– Csokifoci? – teszi fel a kérdést reménykedve Asa.

– Jógafoci – zárja le a vitát Tomi, és lassított felvételként be is mutatja, mire gondol. Fmr, aki végre ért is valamit a társalgásból, vidáman felnevet.

– Szóval koktél – zárod le a vitát, és feltápászkodsz. A többiek vonakodva bár, de mindannyian követnek, és elballagtok a fesztivál túlsó csücskében lévő koktélbár felé. Asát felderíti, hogy útközben találkoztok néhány, a csokifürdőből frissen szabadult germánnal, és megkapja a választ a (csak őt) kínzó kérdésre, mely szerint tejcsokival mosdatják a népet.

– Akkor nem is kell! – húzza fel az orrát, mintha amúgy épp azért könyörögtetek volna, hogy fektesse tortabevonóba zsenge testét.

A koktélbárnál Tomi hisztizik egy sort, hogy nincs vörösboros kóla, hát a vörösboroskóla a legősibb koktél, amit a Kárpátmedencében ittak, „előbb volt a vébéká, a kumisz is csak utána jött, jól van?”, de végül nagy duzzoga beleegyezik, hogy tablettás borpótló helyett Jack Daniels kerüljön a kólájába.

– Túl édes – morogja, de az arckifejezése túlságosan is elégedett ahhoz, hogy komolyan vedd.

Te maradsz a gin tonicnál, és ahogy jéghideg koktélt kortyolgatva heversz a hatalmas babzsák fotelben, miközben a fák lágyan ringatóznak a délutáni szélben, az élet császárának érzed magad. Ezúttal tényleg.

Tomi focizhatnékját nem csillapítja a whiskey-kóla, épp ellenkezőleg, megihleti az ital, és felkerekedik, hogy megkeresse Ricsiéket, és rábeszélje őket egy meccsre. Téged is megpróbál néhány baráti sértéssel mozgásra bírni, de túl jól fekszel a babzsákon… meg épp elég embert láttál már hanyatt csapódni vízifoci közben, és nem vonz egy újabb agyrázkódás lehetősége.

– Miért, csak megtanulnál tőle még egy nyelvet! – legyint Tomi, és nem javítod ki, hogy ennél azért furcsább volt az, ami akkor történt.

– Vagy elfelejteném azt is, amit eddig tudtam.

– Adnak sisakot.

– Keresd meg Ricseszt! Miután elvonulnak, visszadőlsz a napfényes idillbe. Észre sem veszed, Fmr mikor tűnik el, de egy ponton már csak kettesben heverésztek Ninával, jelentéktelen dolgokról beszéltek, nagyot hallgattok közben, és amikor elfogy az italotok, közösen vesztek egy vödrös mojitót. Fejjel lefelé hasaltok vissza a babzsákra, összehajoltok a piros homokozóvödör fölött, érzed Nina samponjának az illatát…

Valami tompán megüti a fejed, és egy kisebb strandlabda pattan le elétek a földre.

– Na, kik a bajnokok! – ordítja Tomi, és előembertartásban feszíti az izmait, mintha lennének. Lekászálódsz valahogy a babzsákról, és közben tanúbizonyságot teszel a magyar káromkodáskincs kimeríthetetlen gazdagságáról. Tomi csuromvizes, de szinte észre sem veszed: Asut bámulod, aki félmeztelenül áll mellette, Asára támaszkodva, és valami nagyon nincs rendben a színével.

Azt már megszoktad, hogy sápadt. De így, vízifociból visszatérve…

– Rózsaszín vagyok – tapogatja meg a mellkasát kétségbeesetten gót barátod.

– Magenta – szakérti meg Nina is a dolgot, és belebök egy ujjal a vállába. Asu felordít. Nem egyértelmű, hogy a méltóságán esett csorba fáj neki jobban, vagy porhanyósra sült bőre.

– Csináljatok valamit – nyöszörög.

– Eladunk sült malacnak – mondja Nina. Úgy nézed, neki sem tetszett, hogy Tomika csak úgy fejbedobott titeket egy strandlabdával.

– Menjünk vissza a sátorhoz – javaslod, mielőtt Asun végképp eluralkodna a kétségbeesés. – A lányoknak biztos van valami testápolója!

Nina nagyon fintorog, de végül felkapja a koktélosvödröt, és elindul. Alig bírtok lépést tartani vele, és amikor visszaértek a pala… chate… Siófokra, egyenesen bemegy a sátorba. Rövid csapkodás után egy fehér flakonnal tér vissza.

– De ennek lila szaga van – tiltakozik Asu.

– Ja, hogy árnyalatra olyan rózsaszínt akarsz, mint a bőröd? – csattan fel Nina. – Ez van. Nem tetszik, keress mást.

Asu nagyot nyel és lehorgasztja a fejét. Fmr ebben a pillanatban bukkan fel, és álmélkodva összecsapja a kezét.

– Azt hittem, ilyen csúnyán csak mi, skandinávok tudunk leégni! – csicsereg, és visszabújik a sátorba. Egy zsíros trutymóval teli tégellyel kerül elő, aminek Asu szerint sárga szaga van, de ezek szerint az jobban megy a magentához, mert hagyja, hogy Fmr a vállára kenjen egy keveset.

– Ez finom – motyogja Asu, és lehunyja a szemét. Asa kikapja Fmr kezéből a tégelyt, és nagy sértetten elkezdi rálapátolni sötét szerelme hátára a krémet.

– Vékonyabban! – mutatja Fmr, és Tomi orrára keni a kezén maradt trutyit.

Asu némi zsörtölődés után tudomásul veszi, hogy kivételesen nem valami érdes és műszálas csipkét kéne felvennie. Kizsarolja Tomitól, hogy adja kölcsön neki a szent My Dying Bride pólót, a kinyúlt lepkéset, amit egyszer részegen dedikáltattak egy tök másik együttes gitárosával – szerencsére ő sem volt már szomjas, és nagy, imbolygó betűkkel rápingálta, „bárcsak én írtam volna! xoxo", és onnantól kezdve hónapokig az volt a vita tárgya, hogy de ki a fene az a Xoxo, és mióta játszhat a bandában. Tomi kellően meg van szeppenve, amiért ő beszélte rá Asut, hogy ilyen málnaszörp színűre égesse magát, hogy oda is adja az ereklyét.

Asu még tovább sajnáltatná magát, de Nina, aki időközben megitta a vödör mojito maradékát, már nagyon unja a drámát.

– Ha ennyire rosszul vagy, vegyél be egy aszpirint, és feküdj le! – lapogatja meg a hátát barátian, mire Asu kétrét görnyed. – Aki beteg, az pihenjen, és alkoholt egy cseppet sem! Asu sziszegve tekereg, de nem folytatja a panaszkodást. Nina elégedetten biccent.

– Akkor menjünk! – lengeti meg az üres vödröt, és elindul a színpadok felé.

Az első néhány koncertet már így is lekéstétek, de a nagyszínpadon még sikerül elkapnotok egy kamaszkori kedvencet. Most, hogy megint ugrálnod kell, érzed, hogy a lábad nincs hozzászokva a folyamatos bulizáshoz, de a lelkesedés csodákra képes, és egészen az első sorig előre verekeditek magatokat. Utána viszont kell egy kis pihenő: hiába, aznap még csak két kakaóscsigát ettél, és a koktélok csak elfedték az éhségedet, el nem mulasztották. Az első bódénál, amit találsz, veszel két óriás melegszendvicset, ami lehet, hogy nem volt nagy ötlet… azaz túl nagy ötlet volt.

– Mi van, ezek hosszában szeletelik a kenyeret? – hőköl vissza Nina is, amikor felajánlod neki az egyiket.

– Vagy csak elfelezik fektetve, mint a zsemlét – méregeted az ételszörnyet. Legalább megérte azt a kisebb vagyont, amit elkérnek érte. Nina cserébe felajánlja, hogy neked is hoz sört, és nagy nehezen találtok egy asztalcsücsköt is, ahol le tudtok ülni, hogy megküzdjetek minden melegszendvicsek melegszendvicsével.

Olyan szűkös a hely, hogy összeér a térdetek, és ha fel akarod emelni a söröspoharad, Nina szendvicsét is leöntöd, de igazából egyikőtöket sem zavar a dolog.

– Tényleg, és mi van a jó arccal, akivel a bejáratnál találkoztál? – kérdezed, mert tudod, hogy rontsd el a saját kedved. Nina a homlokát ráncolva néz rád, mint akinek fogalma sincs róla, miről beszélsz, aztán elvigyorodik.

– Ja! Basszus! Elfelejtettem találkozni vele! Remélem, nem vár azóta is a Borozóban…

– Megnézhetjük – ajánlod fel nagylelkűen, de Nina csak megrázza a fejét.

– Á, annyira azért nem volt jó arc.

Tovább esztek, és a szendvics felénél Nina elmegy egy újabb sörért, mondván, ehhez nagyobb korsó kell. Egészen leizzadsz a táplálkozásban, a végére kicsit már fuldokolsz is, és épp elégedetten gratulálnál magadnak, hogy nagy nehezen bár, de túlélted, amikor Nina megtöri a csendet.

– Asa azt mesélte, hogy első este kártyát vetett neked.

Visszahőkölsz, és kis híján kiköpöd az utolsó falatot. Ki nem állhatod az efféle okkult marhaságokat, különösen azóta nem, hogy az agyrázkódásután az árokparton fekve hosszan hallucináltál egy köpcös varázslóról, aki ide-oda cserélgette a lelkedet egy… összerázkódsz, és be sem fejezed a gondolatot. Kizárt dolog, hogy bármi ilyesmibe belementél volna. És pont Asával!

– Amilyen részeg voltam, búzát is vethetett volna, arra sem emlékeznék!

– És hogy ott volt a kelyhek hatos – magyaráz tovább Nina, mintha meg sem hallott volna. Kétségbeesetten rázod a fejed, és próbálod leállítani.

– Én legfeljebb a négyes-hatost ismerem!

– Meg valami királynő, és hogy azt mondtad rá, hogy az…

– Nem tudom, mit mondtam! – emeled fel védekezően a karod. – Radioaktív fókapisit ittunk egész éjjel!

– Na mindegy – adja fel végül Nina, és megkönnyebbülten sóhajtasz egyet.

– Még egy sör? – veted fel, hogy végleg eltereld a szót a témáról. Nina a kezét nézegeti, aztán megrázza a fejét, és felpattan.

– Te jó ég, mindjárt hét óra!

Rozmártartásban követed. Fogalmad sincs róla, hogy tud ilyen fürgén szaladni egy ekkora melegszendvics és két sör után, neked minden lépés külön földtani folyamatnak érződik. Sokat segít, hogy útközben megálltok egy vécésornál, még ha így kis híján le is késitek a koncert első számát. Egy pillanatig habozol, mielőtt belevetnéd magad a tömegbe, még mindig nem vagy biztos benne, hogy most az erőteljes testmozgás a legjobb ötlet, de Nina már előre szaladt, és nem akarod szem elől téveszteni. A harmadik sor környékén éred utol, és ott is csak azért, mert elkezdődött a kedvenc száma, és az egész közönség egyhelyben állva pattog, mint a gumilabda. Félig mellé, félig mögé állsz, hogy meg tudd védeni, bár az az igazság, hogy ha Nináról van szó, ő aztán nem szorul védelemre.

Annyira magával sodor a zene, hogy észre sem veszed, hogy beborul, és persze a mennydörgésnek esélye sincs egy koncert erősítése mellett. Az első cseppeknél még azt hiszed, valaki megint eldobott a fejetek fölött egy teli söröspoharat. Csak akkor jössz rá, hogy valami nincs rendben, amikor szakadni kezd az eső. Megkocogtatod Nina vállát, és kérdően felemeled a kezed. Mi legyen? Vigyorogva megvonja a vállát, és ugrál tovább.

– Kimenjünk? – ordítasz a fülébe. Megrázza a fejét.

– Minek?

– Megázunk!

– Így is, úgy is! – jön a válasz, és ebben igaza van. Te is megvonod a vállad, és ugrálsz tovább. A két szám közti átkötőben már az énekes is emlegeti az esőt, de úgy tűnik, őket sem zavarja… épp ellenkezőleg! Életedben nem voltál még ilyen parázs bulin. A ráadás előtt megálltok szusszanni egyet, Nina neked dől, és az álladról a fülébe csorog a víz.

– Tuti, nem játsszák – lihegi, a kedvenc számára gondolva, aztán az első hangnál kihúzza magát. – Nem hiszem el!

Megfogod a derekát, és felemeled. Sűrű ahhoz a tömeg, hogy a nyakadba vedd, és ahogy visszaengednéd a földre, megfordul, és a nyakadba fonja a karját.

– Olyan boldog vagyok, Csirke – ordítja a füledbe, és szájon csókol. Olyan régóta várod már ezt a pillanatot, hogy le is mondtál róla, és döbbenetedben először majdnem hátrahőkölsz. Aztán átkarolod, és viszonzod a csókot, és próbálsz rájönni, mit mondhatnál, ha ennek vége.

  1. Olyan boldog vagyok?
  2. Én is?

negyedik fejezet, avagy voltak ilyen esték, sőt, még ennél jobbak is

Nina becuccol a sátorba. Te is mész vele, hogy átvidd Peugeot holmiját a fiúszobába, aztán hagyod, hadd rendezkedjen kedvére. Fmr is bemegy, és nemsokára halk beszélgetést és nagy vihogásokat hallotok. Ezek szerint jól érezted, és Nina csak előtted nem hajlandó angolul beszélni…

Visszatérsz az asztalhoz, és vennél még egy kakaóscsigát, de Asu maga elé pakolta az összest. Amikor el akarsz venni egyet, védelmezően ráborul, mire tarkón csapod, és arccal beleesik a péksüteményekbe. Ahogy feltápászkodik, az egyik csiga a homlokára tapad, és az állán is ragacsos, feketés kakaócsík fénylik.

– Nagyon sátánian nézel ki – susogja Asa olvadozva. Ránézel az asztalon maradt kakaóscsigákra, és undorodva rázod meg a fejed. Nem lehetsz benne biztos, hogy a csigákra nem ragadt át valami emberi fogyasztásra kifejezetten alkalmatlan, olcsó gótsmink. Inkább lecsapsz az utolsó óriásperecre, az úgyis jobban megy a sörhöz.

– Mi a mai terv? – érdeklődik Tomi teli szájjal. Beletolja az arcába a túrós táska maradékát, és maga elé húz egy programfüzetet. – Evve maffuvam a maffumpafum – csámcsogja –, evü bevü…

– Nyeld már le, basszus! – förmedsz rá, mire rövid szünetet tart, és megismételi.

– Este Motörhead a nagyszínpadon, előtte pedig Tankcsapda! – Lapoz kettőt, és elkeseredetten felnyög. – Jaj, ne már, a metálszínpadon meg ma van HC nap, nem hiszem el!

Nagyot sóhajtasz. Ezek szerint ma még tovább szakad szét a társaság: ahogy téged nem lehetne lebeszélni arról, hogy élőben lásd Lemmy szemölcseit, úgy Tomitól sem várhatod, hogy lemaradjon a saját undergroundja saját hőseiről.

– Mi meg a világzenéhez megyünk majd – csilingel közbe Asa –, és utána elvonulunk hullócsillagokat nézni!

Kicsit elkerekedik a szemed, de nem szólsz egy szót sem. Bárki mást kiröhögnél, hogy mit finomkodik, elvonulnak „hullócsillagokat nézni”, hát persze! De Asából nem nézel ki ilyen összetett gondolatokat… Alighanem tényleg hullócsillagokat akar vadászni. Egy fénytechnikával masszívan megtolt gigafesztivál mellett. Ahol a fényszennyezéstől a holdat sem nagyon látni, nem hogy egy meteorrajt, de ha A Sötétség Párja ki akar ülni szúnyogeledelnek, egészségükre.

– Azért a Motörhead az Motörhead – jegyzi meg Asu. Végre leesik a homlokáról a kakaóscsiga, elkapja, és jó ízűen beleharap. Láthatóan nem zavarja, milyen zord tekintetet vet rá csipkés lelkű szerelmese.

– Na jó, és addig?

– Nézzünk körbe, mi mindent lehet csinálni!

Összevonod a szemöldököd, és Tomikára nézel. Nagyon ártalmatlanul tömi a fejét, de biztos vagy benne, hogy emlékszik még, mi történt, amikor tavalyelőtt végig próbáltátok a fesztivál közepére telepített kalandparkot.

– Megyünk bungee jumpingolni? – néz fel Asu kaján vigyorral.

– Kuss – jelented ki, és összegyűröd a sörösdobozodat. Elég kínos volt a daru tetején szembesülnöd vele, hogy a tériszonyod nem múlt el a fejsérüléstől.

Nina és Fmr is előkerülnek, és hosszasan egyezkedtek, hogy ki, mikor, mit, merre szeretne, hol érdemes rá várni, és hol nem. Mire ezzel végeztek, lassan már ebédidő lesz, legalábbis Tomi szerint, akit úgy tűnik, nem nagyon hatott meg, hogy az előbb falt fel egy kisebb pékséget.

Végül csak elindultok, és a tűző napsütésben körbevonszoljátok magatokat a fesztivál területén. Fmr vesz magának fesztivál pólót, hátizsákot, Trabantos fémbögréből a teljes készletet, Tomi inkább a kajasátrakat keresi. Asut elrángatja a házasságkötő sátorhoz Asa, aztán ott ragadtok egy koradélutáni koncert előtt. Tomi elmegy sörért és sosem tér vissza, te pedig tovább ballagsz a két lánnyal, és az élet császárának érzed magad, hogy két ilyen csodaszép szőke nő között lépdelsz, és ráadásul csak az egyikük természetes szőke! A másikuk rendes, festett platina.

Eszedbe jut, hogy egyik szőkéhez sincs sok közöd, és az érzést módosítod az élet alkirályára. Alkirály-helyettesére. Recepciósára.

Ezzel együtt is jól telik a nap. Egy ponton visszaértek a sátorhoz, Fmr a batikolt szoknyát batikolt ruhára váltja, Nina kölcsönveszi Peugeot egyik baseball sapkáját, te csak toporogsz egy sort, mert valakinek azt is kell, aztán mentek tovább. Tomi újra hozzátok csapódik, Nina elkanyarodik, és viszi Fmrt, Asu megjelenik egy sörrel a kezében, megkönnyebbülten vigyorogva, hogy Asát sikerült letennie egy tarot-műhelyben, ahol „jövőt alkotnak”, bármit jelentsen is az.

– Egyelőre vízfestékkel pacsmagoltak A3-as kartonokra, de állítólag később beállnak élő kártyalapoknak is – magyarázza, miközben olyan hevesen nyakalja a sört, hogy a hab lecsorog az állán –, és azt akarta, hogy megvárjam, és majd mi leszünk a Szeretők, de meggyőztem, hogy ezzel a parázsló nézésével neki igazából egy formabontó és csábító, női Ördögnek kell lennie, úgyhogy elengedett. Imádom, imádom, de néha azért szeretnék az asztrális csakrakirakáson kívül másról is beszélni!

Egyetértően hümmögsz, bár te nem csak néha szeretnél másról beszélni, hanem nagyjából mindig. Asztrálcsakra… micsoda? Mindegy.

Mire végeztek a következő sörökkel, ideje már a nagyszínpadhoz menni. Bementek a tömeg mélyére, és végig ugráljátok a Tankcsapdát, aztán amikor a koncert végén az emberek egy része eltikkadtan a sörpultok felé veszi az irányt, ti tovább fúrjátok magatokat a sűrű masszában a színpad felé. A Motörhead végtelen energiarobbanás, és amikor mégis elmúlik, kimerülten tántorogtok a keverő felé. Mint mindenki más, ti is egyezményesen a keverő mögött, balra találkoztok minden koncert után. Kicsit gyászolod a cipődet (lábujjaid már nincsenek, azokat fölösleges – péppé taposták őket), és gyanakodva nézed a mellkasodon a teljes talplenyomatot (43-as Martens, bal láb, belső talpél kopott, jó csámpás lehet a gazdája, szakérti meg Tomi, akinek a pólója lett jobb oldalt ujjatlan), de tulajdonképp nem tört el sok csontod, és ha igen, akkor is megérte.

A keverő mellett végre sikerül Peugeot-val is összefutnotok.

– Na milyen a chateau? – ordítja. Így, Motörhead után mindannyian erősen halláskárosultak vagytok, és te a torkodat is szétüvöltötted, úgyhogy csak mutatod neki, hogy király.

– A micsoda? – ordít vissza Tomi. Látszik, hogy nem olvasott elég csilláronlengős kalandregényt, vagy csak nem tanulta meg, hogy kell kiejteni a furcsa francia szavakat.

– A palazzo!

– A sátor?

– Az!

– Miért nem azt mondod! – bődül fel Tomi, akit nagyon idegesítenek ezek a véletlenszerűen odavetett idegen szavak.

– Na milyen?

Látod, hogy Tomi elsápad, és alighanem lepereg a szeme előtt az élete, mert most bizony neki kell majd elmagyaráznia, hogy Nina kidobta a szobájából, de mire belekezdene, a tömeg elsodorja Peugeot-t. Embert nem láttál még úgy megkönnyebbülni, mint most Tomit. Előre görnyed, és akkorát fúj, hogy kis porfelhő kavarodik körülötte. Vigyorogva felnéz rátok, aztán hirtelen kiegyenesedik.

– Fussunk, mielőtt megtalál!

Amúgy is futnotok kérne, hogy átérjetek a metálszínpadhoz Tomi kedvenc együttesére. Neked már nincs erőd egy újabb pogózáshoz, de ő előre zúz, és nemsokára látod, ahogy huszadmagával felmászik a színpadra, és a tömegbe veti magát – ez minden rendes HC koncert velejárója, akárcsak az, hogy a színpadhoz közel százkilós emberek esnek a fejedre. Úgy döntesz, egy estére elég egy teli talplenyomat a mellkasodra, és inkább hátrahúzódva figyeled az eseményeket. Néha megrázod a fejed. Az együttes tagjai megállás nélkül ugrálnak. Az idő kétharmadát a levegőben töltik, és hiába csak egy óra a koncert, szerinted az már bőven az emberi állóképesség határain túl van, amit művelnek.

Tomi izzadtságtól csatakosan tér vissza. Nem szeretnél belegondolni, ez mekkora részben az övé, és mekkora részben másé, csak megjegyzed, mindenképp el kell terelgetned zuhanyozni, mielőtt lefekszetek aludni, különben reggelre szétválaszthatatlanul ráragad a polifoam.

A folyadékpótlás viszont fontos, és el is mentek sörért. Végre Ninát megtaláljátok, aki a kérdésre, hogy Fmrt hol hagyta, csak int a csillagok felé. Reméled, ez nem azt jelenti, hogy leütötte és elásta két sátor közé, vagy ha igen, senki sem fedezi fel a dolgot a fesztivál vége előtt. Tomi magába dönt két korsó sört, és visszapattog a színpad elé, te viszont unod már a HC-t, és Nina is táncolni szeretne, úgyhogy elindultok keresni egy valamivel slágerorientáltabb kocsmát.

Azt hitted, hogy ma éjszakára már kitomboltad magad, de rá kell jönnöd, hogy más ritmusban igenis képes vagy még órákon át ugrabugrálni. Az egyik számnál kicsit hiányzik, hogy Tomi nincs ott veletek, mert ennél a refrénnél akkorát szokott ugrani, és megfordul közben és te jó ég, az milyen jó, és mire felnézel, már ott vigyorog és pattog veletek. Elmondhatatlanul jó érzés az éjszaka meghatározhatatlan mélyén ugrálni a barátaiddal egy fesztiválon, és az sem érdekel, hogy kezd veled forogni a világ, az sem, hogy Tomit még el kéne vinned lecsutakolni, és az sem, hogy Nina nem veled fog egy sátorszobában aludni, hanem egy vadidegen hippivel. Összekapaszkodva ugráltok és ordítjátok a szöveget, a pillanat tökéletes, és az is a szépségéhez tartozik, hogy két számmal később véget ér.

Gyalogoltok vissza a sátorhoz a forró nyári éjszakában, és Tomi cikkcakkban halad egyik útpadkától a másikig. Egy ponton összecsuklik és leül a földre. Összenéztek Ninával, aki csak megvonja a vállát, és te is tudod, hogy nincs választásotok. Leülsz Tomi mellé a földre, és megbököd, hogy ellenőrizd, nem aludt el.

– Kelj fel, Tomi! – duruzsolod barátságosan. Csak nyög egyet.

– Kelj fel! – hajol oda hozzá Nina, mire Tomi nyűgösen felmordul. Nina gyengéden sípcsonton rúgja. Tomi a nyakadba borul, alig bírod lefejteni a nyakadról a karját, mielőtt megfojt.

– Vigyél vissza a satuba – motyogja sírósan. Elsőre nem is érted, mire gondol, aztán összeáll a kép.

– Sató, Tomika. C-h-a-t-e-a-u. Tudod, ahogy Pözsó is… mindegy, azt most nem betűzöm le, jó?

– Sapó – csuklik össze a barátod. – Egy sapkában lakunk, Csirke? Egy nyomorult sapkában?

– Elég nagy sapka – jegyzed meg a részegek éleslátásával. – Mondhatni, süveg. Na de akkor, ha neked nem jó a palazzo sem, meg a chateau sem, akkor mi legyen? Palotának nem hívhatjuk, Asu mindig azt hinné, haza akarjuk zavarni Várpalotára! Legyen palace, mint a dizsi Siófokon?

– Pelisz – kóstolgatja az újabb idegen szót Tomi, és ellágyul az arca. Tavaly nyáron lementetek pár napra a Balatonra, és kis híján agyonvertek titeket a diszkó előtt, de Tomika szereti az ilyesmit. – Menjünk vissza Siófokra! – jelenti ki, és meg sem lep, hogy amikor másnap délben felkelsz, a sátor homlokzatán ott ékeskedik a három rajzlapon széthúzott felirat.

SI ÓF OK

– A foglalkoztató konténerben kicsit csúnyán néztek ránk, amikor Tomi lerabolta a zsírkrétákat, de aztán meggyőztem, hogy a szivárványszínt hagyja ott a kicsiknek – jegyzi meg Asu. Ölni tudnál a kihűlt kávémaradékért, amit a horpadt műanyag pohárban dédelget.

– Azt hittem volna, estig meg sem fog tudni mozdulni! – morogsz, és valami innivaló után néznél.

– Ó, a manólány favágóteája csodákra képes! – vigyorodik el Asu, és az asztalon hagyott bögrékre mutat. – Még angolul is megtanult tőle annyira, hogy elkísérje vásárolni, úgyhogy nemsokára lesz reggeli. Eléggé főnyeremény ez a csaj, különösen így, reggel… tizenhárom húsz felé.

Csak nyögsz egyet, mert bármennyire hatékony is a favágótea, te most akkor is egy olvadt műanyag ízű kávéra vágysz.

Nagyon erősen sugározhatod az igényed, vagy Fmr különösen jó telepata, mert amikor visszatérnek Tomival és Ninával a bevásárlásból, a kakaóscsigák és lekváros bukták, az ásványvíz és a gyógysör mellett egy eldobható műanyag tányért is hoznak, rajta, mint tálcán, öt vékonyka, fehér műanyag pohárral.

– Neked rögtön kettőt kértünk – kiabál Nina, és kis híján leborítja az összes kávét a földre. Szerencsére időben átveszed tőle a tányért, így megmenekül a páratlan kincs. Leteszed az asztalra, s rögtön fel is kapod az egyiket, amiben egy félbehajtott keverőpálcika (és feltehetően öt cukor) van: évek óta így különböztetitek meg, melyik a te kávéd. Az sem érdekel, hogy végigégeti a torkod, bedobod, mint egy felest.

– Ez jó volt – krákogsz, és leülsz. Magad elé lapátolsz egy kisebb halom péksüteményt, és falni kezdesz: az egész éjszakás ugrálás után úgy érzed, az asztalt is meg tudnád enni éhségedben.

Reggeli közben Tomi végigpörgeti a programot, és próbáljátok kitalálni, mivel üthetitek el az időt az első koncertekig. Irtózatos meleg van, a jéghideg ásványvíz sem segít rajta.

– Elmentünk a vízifoci mellett – magyarázza Tomi teliszájjal –, ott pancsolnak a népek ebben a felfújható medencében, annyira jónak tűnt!

– Ú, én hallottam, hogy van csokifürdő! – csillan fel Asa szeme. – De persze, csak akkor jó, ha étcsokis.

Fmr valami lazító jógaórát talált a programfüzetben, Nina pedig kipróbálná a babzsák foteles koktélbárt.

– Mindig úgy iszunk, mintha muszáj volna – magyarázza –, mi lenne, ha egyszer élveznénk is végre?

Mindenki rád néz, mintha tőled várnák a döntést.

  1. Vízifoci, hmm, nem is rossz ötlet! És máshol, máskor úgysem nagyon lenne alkalmatok kipróbálni!
  2. Csokifürdő???? Szinte érzed, ahogy a bal vállad fölött megjelenik a kis cukorördög, és azt duruzsolja a füledbe, ezt ki kell próbáni. Sajnos a jobb vállad fölött lebegő cukorangyalka is ugyanerre biztat.
  3. Jóga? Egyszer azt is ki kell próbálni… és igazán illene valamiben Fmr kedvére tennetek, ha már két napja ő reggelizteti az egész társaságot.
  4. Koktélbár… szinte érzed a jégbehűtött gin tonic ízét a szádban, és a puha babzsákfotelek gondolatára csak még kényelmetlenebbül fészkelődsz a kemény padon.

vannak rövid fejezetek is (ez a harmadik?)

Elveszel egy bögrét, és leülsz az egyik kempingszékre. Meg mertél volna rá esküdni, hogy mindent bepakoltatok a sátorba, mielőtt elindultatok előző este Ricsesék koncertjére, de ki tudja, lehet, hogy Peugeot már kirendezkedett kora reggel, csak nem ébredtél fel rá, vagy te hoztál ki mindent még éjjel zuhanyozás után… előtt… közben… furcsább dolgok is történtek már egy fesztiválon.

A favágóellenes tea meglehetősen hatékony, örülsz is, hogy nincs rajtad a kockás flanelinged, mert biztos leolvadt volna rólad, és az erdőirtási terveid is elpárologtak. Persze ez azért is lehet, mert harmincöt fok van, és mert amúgy sem volt még fejsze a kezedben élete… ööö… volt éjjel egy pont, amikor egy viking fejszével pózoltál? Basszus. Volt éjjel egy pont, amikor egy viking fejszével pózoltál. Persze feltehetően azt sem favágásra tervezték, hanem az ellenfél koponyájának minél hatékonyabb meglékelésére, és a puszta gondolatra fojtogatni kezdi a torkodat a bestiális death metal hörgés, ami az ilyen pózok mellé jár.

Inkább csak krákogsz egyet.

– Fáj a torkod? Kérsz egy kis mézet? – érdeklődik a hippilány. Hegyes kis orra van, széles szája, és szürkéskék szeméről a jeges tenger jut eszedbe, ami ebben a hőségben kifejezetten üdítő. Halványsárga haja két görbe fonatban lóg a vállán, és először nem is tudod, mi olyan furcsa benne, aztán rájössz, kipirult arcában úgy világít a szemöldöke, mintha tejszínnel rajzolta volna föl. Mindig meglep, ha egy nő természetes szőke.

Krákogsz még egyet, és intesz, hogy nem. Már csak azért sem, mert egészen biztos vagy benne, hogy nem hoztatok mézet – igaz, teáskannára sem emlékszel.

– Csirke vagyok.

– Efemer.

Ez egy név?, gondolkozol el rajta, de igyekszel nem mutatni a meglepetésedet. Elvégre mit értesz te az idegen nevekhez, és amúgy téged sem Csirkének anyakönyveztek! Efemer. Hát akkor így hívják.

Hümmögsz egyet. Lennének kérdéseid, de kicsit félsz tőle, hogy már hallottad rájuk a választ, csak elmosta a turbonukleáris rénszarvaspálinka.

Szerencsére épp elfogy a tea, amikor éktelen csörömpölést hallasz a sátorból, máskülönben biztos leöntötted volna magad. Vekkercsörgés – ezt is hoztunk? …igaz, a teáskészlet után már meg sem lep – aztán csattanások és káromkodás. Oké, ezek szerint Tominak mégis sikerült megtalálnia a hálózsákot, legalább annyira, hogy a lábára csomózza, és most ne tudjon felkelni. Pár pillanattal később barátod kizuhan a sátorból, és rémülten rád néz.

– Nina! – kiáltja. Körbenézel.

– Még nem érkezett meg – nyugtatgatod. Tomika hevesen gesztikulálva próbálja kifejezni magát. 

– Hát mert! – néz rád. Nem érted. – Hát mert nem tudja, hova vertük a sátrat, mert nem oda, ahová tavaly, és megbeszéltük, hogy tizenegyre kimegyünk elé a bejárathoz!

– Ó. – Aggódva nézel az órádra, mert Nina nem szokta jó néven venni, ha a bolondját járatják vele. Öt perc múlva tizenegy.

– De hát te húztad fel a vekkert, hogy semmiképp se aludjunk el! – kalimpál Tomi. Újabb dolog, amire nem emlékszel, és megfogadod, hogy zölden világító italokat sem iszol soha többé. Felpattansz.

– Oké, akkor húzzunk!

– De át kell öltöznöm! – visít Tomi. Végigméred, és arra gondolsz, hogy tulajdonképp fesztiválkompatibilis ez az enyhén foltos, nagyon gyűrött póló is, de legfeljebb az utolsó két nap.

– Jól van, én kimegyek Nináért, te szedd össze magad, meg egy kicsit a sátrat is!

Efemer kérdően néz rád, de csak a vállad fölött kiabálsz vissza neki.

– Megyek és hozom egy barátunkat! Adj Tominak favágóteát!



Kész szerencse, hogy ilyenkor nem csak ti szoktatok még másnaposan fetrengeni, de mindenki más is, és az amúgy zsúfolt utacskák, ösvények most szinte üresek. Majdnem kivered valaki kezéből a halványfehér rántottával teli műanyag tányért – te jó ég, reggelizni is kéne, de nem ott, ahol ezt kutyulták – kis híján hanyatt esel egy kólás palackon – igazán taposhatnák laposabbra – de tizenegy óra négy perckor a bejáratnál vagy. Nina a hátizsákján ül, és egy vadidegen sráccal vihorászik.

– Helló Csirke! – néz fel rád, amikor meglát, és integet, de fel sem kel, és a vihorászást sem hagyja abba. Álmaidban nem egészen így képzelted ezt a jelenetet. A térdedre támaszkodva próbálod kifújni magad.

– Bocs a késésért – zihálod.

– Semmi baj – veti oda, és egészen biztos vagy benne, hogy nagyon, nagyon nagy baj van. Nina felkel, és felsegíti a srácot.

– Akkor a koncert után a Borozóban – mondja mosolyogva. Összepuszilkodnak, és az idegen integetve elhátrál. Kicsit értetlenül és nagyon dühösen nézel utána. Csak négy percet késtél! Ez még fesztiválon kívül is semmiség!

Nem ajánlod fel, hogy viszed a hátizsákját, Nina alighanem letépné a fejedet, ha ilyen idétlenségekkel nyaggatnád.

– Ez ki volt? – Végül csak nem bírod tovább. Nina megvonja a vállát.

– Nem tudom, most találkoztam vele, de elég jó arcnak tűnik!

Magadban morogsz: a fickó a legkevésbé sem tűnt jó arcnak, rettentő nyálas képe volt, és önelégült vigyora.

– Na és milyen a palazzo? – veti fel Nina. Onnan ismeritek, hogy egyik nyáron együtt járt intenzív olaszra Peugeot-val, de ennek ellenére idegesít, amikor ilyen könnyedén átveszi a barátodtól a sznob hülyeségeit. Különösen, hogy nincsenek túl jó híreid a palota kapcsán.

– Majd meglátod.

Nem fejted ki bővebben, mert egyelőre az sem világos neked, Efemer csak reggeli teát főzni ugrott át, de nagyon gyanús, hogy valamilyen elrendezésben ő is hozzátok költözött. Ha nem új Peugeot barátnője, akkor mindenképp nagyon kínos lesz a dolog, mert csak te tudsz annyira angolul, hogy meghívhattad. Épp csak miért tettél volna ilyet?

De ha nem veletek lakik, akkor miért a ti asztalotoknál, a ti holmitokkal, és nektek főz teát?

Láthatóan Nina sincs beszédes kedvében, úgyhogy szótlanul ballagtok tovább. Hamar megérkeztek a sátorhoz – legnagyobb meglepetésedre egyszer sem tévedsz el közben – és döbbenten állsz meg a látvány előtt.

Az asztal mellett sorban, mint valami iskolai kiránduláson, ott ül Tomi, Asu és Asa. Mindegyikük előtt egy gőzölgő bögre, de az asztalra oda van készítve egy palack gyöngyözően hideg ásványvíz, néhány gyönyörűen deres sörösdoboz, és pár szétszaggatott papírzacskón egy halom péksütemény. Túrós táska, kakaós csiga, kifli, két óriásperec. Efemer épp egy újabb adag teát tesz fel a kempingfőzőre, és amikor meglát titeket, elmosolyodik.

– Kértek reggelit?

Nina egy pillanatra döbbenten áll, aztán ledobja a táskáját.

– Ez kicsoda? – kérdezi a többiektől. Szándékosan rá se néz Efemerre.

– Efemer? – int a levegőbe Asu.

– Eff, emm, err? – kérdez vissza Nina, mintha azt próbálná kideríteni, ez vajon miféle mozaiknév lehet. Elkerekedik a szemed. Ez az eshetőség eszedbe sem jutott. A hippilány előrelép, és kezet nyújt Ninának. Nina kicsit undorodó mosollyal viszonozza a gesztust. – Nina. Te hogy kerülsz ide? Peogeot máris becsajozott?

Fmr értetlenül néz egyikőtökről a másikra, aztán megrázza a fejét.

– Bocs, nem értem – jelenti ki angolul. Nina elkeseredetten felnyög. Régebben ő volt a legjobb angolos a társaságban, de mióta te egy stoptáblával egyszerre a fejedbe verted az egész nyelvet, nem hajlandó megszólalni sem.

– Azt kérdezi, hogy Peugeot barátnője vagy-e? – fordítod, mert tulajdonképp te is kíváncsi lennél a válaszra. Fmr értetlenül ráncolja a homlokát.

– Peugeot? – kérdezi, aztán felderül az arca. – Ja, a srác, akié a sátor, említettétek már! Nem, nem került még elő, de vigyáztam a holmijára, szóval remélem, nem lesz dühös. Reggeli?

Mondanád, hogy elment az étvágyad a hirtelen fordulattól, de nem lenne igaz, úgyhogy csak megvonod a vállad, leülsz, és felmarkolsz egy kakaóscsigát, és felpattintasz egy gyógysört. Pár kérdés, és kiderül, hogy Fmr Alexék haverja. Jobban mondva Alexék énekesnője, de itt levált a fiúkról, mert holnapután este jön egy norvég banda, akiknek szintén énekel, és majd velük megy tovább, és majd Prágában érik be az Íshrafnt, de a turnémenedzser elszúrt valamit, és nem szerzett neki szállást, és amikor ott állt éjjel háromkor a csomagjaival, te lovagiasan felajánlottad neki, hogy alhat nálatok.

– Mondtad, hogy a palackozóban az egész bandának van hely, ha kell – magyaráz Tomi tele szájjal.

– Palackozó?

– Hát ahogy Peugeot hívja a sátrat. Szóval akkor hazajöttünk, és Peugeot nem volt itthon, szóval mondtad Fmrnek, hogy alhat ott, és tökre úgy néztél ki, mint aki tudja, miről beszél, és tök gáz, hogy nem emlékszel semmire.

Pislogsz párat, aztán megrázod a fejed.

– Oké, tényleg nem emlékszem semmire. De hát akkor sem dobhatjuk ki.

– Ja, persze – bólogat Tomi. – Nem dobhatjuk ki. De Peugeot irtó pipa lesz, amikor visszajön, hogy egy idegen alszik a sátrában. Tiszta népmese, ki ivott evett a gyrosomból, ki ivott a sörikémből, ki alszik a sátracskámban?

Nagyot sóhajtasz, és megdörzsölöd a homlokod.

– Hát azért ha Nina és ő is a mi szobánkban alszanak, akkor rohadt szűkösen leszünk.

– A ti szobátokban? – vág közbe Nina. – Mi az, hogy a ti szobátokban?

– Peugeot közölte tegnap, hogy csajozni akar, és az egyik szoba csak az övé.

– Hát a frászokat – Nina nagyon határozott, és kicsit örülsz, hogy ezt a meccset ő fogja lejátszani Peugeot-val, eredménytől függetlenül. – Pláne, ha ez a… teaszüttyögtető is itt marad. Lesz egy fiúszoba meg egy lányszoba, aztán kész. Ha Peugeot-nak nem tetszik, hozhat még egy sátort.



  1. Jól van, ez így tökéletes, ahogy van… Amúgy sem alhatnál kettesben Ninával (pillanatnyilag abban sem vagy biztos, hogy tényleg ezt akarta volna, és nem csak nagyon félreértettél dolgokat), akkor legalább férjen el mindenki! Fmrnek is biztos kényelmesebb lesz egy másik lánnyal laknia, mint egy másik lánnyal és még két fiúval. Ráadásul ki tudja, lehet, hogy ha a két lány kettesben marad, Nina is elkezd megint angolul beszélni? Mindenki csak nyerne ezzel a leosztással. Ráadásul az egészet valaki más játssza le Peugeot-val, ha előkerül. Szerencsére Ninától még ő is tart, úgyhogy hátradőlhetsz (ne, minkább ne tedd, a padon nincs támla), ez a probléma megoldva.
  2. Oké, de azért ez mégis csak Peugeot sátra, és milyen dolog már, hogy kitúrjátok a saját szobájából, csak azért, mert te atomrészegen meghívtál valakit! Arról nem is beszélve, hogy Nina így aztán végképp elérhetetlen távolságba kerül, míg ha mindannyian egy szűkös sátorrészben lesztek, akkor egy ponton kénytelen lesz hozzádbújva aludni, ez elkerülhetetlen és sorsszerű. Ráadásul nem kell Peugeot-val sem összeveszned az egész miatt, és az nagyon jó lenne ám, mert Peugeot egy aljas rohadék, és még a hozzád hasonló, péncélozott lelkű fémharcosok lelkébe is páros lábbal bele tud taposni.

második fejezet: peugeot visszatér (izé, bocs, nem)

Megütközve méred végig a barátodat. A Bahiához? Jucusék? Hétkor? Mégis, miről beszél?

– Héttől Chaos Roots a metálszínpadon! Megígértük Ricsiéknek, hogy megnézzük őket!

– Basszus! – káromkodja el magát Peugeot, aztán megrázza a fejét. – Nem, a lányokat nem hagyhatom cserben, Ricsesz meg fogja érteni!

– És ha összefutsz Anitával? Meg a lélektani költővel?

Peugeot arca elsötétül a volt barátnője és annak új barátja említésére. Mintha a foga is megcsikordulna, de az is lehet, hogy csak a szomszéd sátorból bömbölő ipari zaj csalta meg a füledet.

– Épp azért megyek, Csirke! – hördül fel. – Te nem ismered Jucust és a lányokat. Ancsát meg fogja ütni a guta, ha meglát velük!

Erre nem tudsz mit mondani. Mind a ketten tisztában vagytok vele, hogy a kiegyensúlyozott lelki békéhez nem a részeg ex-hergelésen át vezet az út, de ha őszintén magadba nézel, amúgy sem a zen nirvánáját vettétek célba. Miért kérnél számon bármit a haverodon, ami a teljes zenei ízléseteknek ellentmond? Nagyot sóhajtasz, és megveregeted Peugeot vállát.

– Aztán ha tömény kell, tudod, hol találsz!

A metálszínpad nincs olyan messze, mint amilyen girbegurbán odajuttok, de Asu lángost akar vacsorázni, és az az egyik irányban a legjobb, Asa egy tejbegrízest talált a másik irányban, és „olyan szép gótikus volt a ráolvadt csokidarával, olyat akarok enni”, Tomika pedig ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy minden fesztivál első étkezése gyros. Neked igazából mindegy, veszel valahol egy szelet pizzát, arra nem kell várni – az állaga alapján épp, hogy ő várt terád, úgy reggel tíz óra óta az ötven fokos sátorban.

Kicsit félsz is az ételmérgezéstől, úgyhogy fertőtlenítésnek megiszol egy vilmoskörtét, majd elmerengesz rajta, vajon mindig rossz döntéseket hozol az életben, vagy ezt csak a fesztiválokra tartogatod? Acélos akaraterővel lenn tartod a vacsorád, és kicsit sietősebben terelgeted a többieket a metálszínpad felé. Ricseszék hétre voltak kiírva, ami a csúszással együtt is azt jelenti, hogy jócskán játszanak már, mire odaértek. Szerencsére már elég részeg támolyog a színpad előtt, hogy ne legyen kínos, mennyit késtetek. Asu és Tomi elmennek sörért, Asa pedig gimnasztikázni kezd. Sok jóindulattal és távolról talán táncnak is lehetne nevezni, amit művel, épp csak nincs sok köze a döngölő ritmushoz. Ricsi felemeli a kezét, rátok mutat, és tele torokból beleordít a mikrofonba. Kiráz a hideg. Sosem hallottad még őket ilyen jó formában.

A koncertet természetesen feldolgozással zárják, és örülsz, hogy addigra megittad a sörödet, mert Tomi már az első hangnál teljes erőből neked csattan, és Asu is beszáll a pogóba. A szám végére így is úsztok az egymásra loccsant sörben, széttört műanyag poharakon ugráltok, és szédelegtek a sok hajrázástól.

– Anyám – hörgi Tomi mélyről, garatból, és átölel mindkettőtöket. – Hát ez nagyon király volt! Még egy sör? Szerintem kizzadtuk az eddigieket.

Két koncert között természetesen lehetetlen megközelíteni a sörpultot, és itt még a keményebb zúzdákon összeszedett rutin sem segít, mert a közönség nagy része ugyanazokon a leeresztett súlypontú technikákat ismeri, mint ti magatok. Épp feladnád a küzdelmet, amikor meglátod Ricseszt a bódé oldalánál, és odakurjantasz neki. Ricsi igaz barát, azonnal int, hogy menjetek oda.

– Csirke! – ordít, és átfogja a nyakad. – Úgy vártalak már, mint a Jézuskát!

Megható az öröme, bár sejted, nem csak a régi barátságnak szól.

– Kell valaki, aki beszél angolul? – kiabálsz vissza. Ricsi láthatóan a részegség azok fokán van, ahol kicsit már süket az ember.

– Igen! Itt ez az Íshrafn, tudod, az éjféli banda, állati jó arcok, de hát én csak annyit tudok, hogy bészgitár, meg bírendvodka!

Ricsi valójában egész jól tud angolul, az más kérdés, hogy olyan kiejtéssel beszél, mintha egy alföldi tanyán tanulta volna a tehenektől. Nemrégiben még te is ezen a szinten voltál, aztán levettél fejjel egy stoptáblát, és mióta magadhoz tértél, szép, folyékony New York-it beszélsz.

– Ez a norvég szutyok? – vakarod meg a fejedet. Többnyire mindent bírsz, amiben van torzított gitár, de a black metallal sosem sikerült megbarátkoznod. Talán a fejhangon vartyogós vokál tehet róla. Talán a tüskebokor logók, hogy sosem tudhatod, éppen mit hallgatsz, mert az összesnek egy tekercs szögesdrót a neve.

– Izlandi. És nem szutyok! És ha az is volna, jó arcok! – harsogja Ricsi tíz centiről a képedbe. Fenyeget, hogy berúgj a leheletétől. És a berúgás részével még nem is lenne baj, de ennél több nyálat nem szívesen cserélnél épp vele. Hátrébb lépsz, és intesz.

– Jól van, jól van!

Ricsi elégedetten bólint, beléd karol, és elrángat a pulttól. Tomi és A Sötétség Párja kiabálva követnek titeket.

– Arról volt szó, hogy veszel nekünk sört!

– Most a vécékhez viszel minket? Miért viszel minket a vécékhez?

– Én visszamegyek sörért!

– Most tényleg nem veszel nekünk sört?

Tomi épp kis híján visszafordul, amikor Ricsi végre megáll. Két ütött-kopott lakókocsit látsz az alkonyi fényben. A lakókocsik előtt kempingasztal, székek, egy kocsmától idelopott pad, végtelen műanyagpohár és néhány ismeretlen formájú flaska társaságában ott ücsörög a Chaos Roots többi tagja, valamint egy kisebb kolostorégetésre elegendő viking. Kicsit megkönnyebbülsz, hogy egyiküknél sincs balta, bár van, akiről nem tudod eldönteni, bőrmellénynek számít-e még, ami rajta van, vagy ez már a páncél kategória.

– Na, hova hoztalak titeket? – fordul Ricsesz diadalittasan Tomiékhoz. – Sör, sör, és pálinka helyett valami brutál skandináv cucc. Szerintem zuzmóból főzték, vagy nem tudom, mi nő ezeknél, fóka? Világít, bakker. Vi-lá-gít.

Az egyik viking felnéz rád, és elmosolyodik. Olyan bájos, gyerekes arca van, hogy hirtelen megérted, miért kell nekik a véres marhafej és a hullamaszk: ha smink és kellékek nélkül lépnének színpadra, senki sem venné őket komolyan. Csak egy csapat eltévedt óvodás. Biztos azért hánynak sikítva a mikrofonba, mert túl sok nyalókát ettek.

– Te vagy a Csirke? – kérdezi. – Ricsi már sokat mesélt rólad! És remélhetőleg a felét sem értettétek, gondolod magadban.

Az izlandiak tényleg jó arcok, és tényleg van valami italuk, ami világít, de nem mernél rá megesküdni, hogy ez hagyományos alkohol. Aztán arra gondolsz, valahogy csak áthozták a fél Atlanti-óceánon, és ki merik pakolni az asztalra, szóval csak nem haltok bele – most már csak a másnap aggaszt, mert amilyen cseppfolyós és fényes lesz a valóság, azt nem lehet olcsón megúszni.

Egy darabig Alexszel beszélgetsz (kicsit kiábrándító, hogy egy vikingnek ilyen hétköznapi neve van, és nem Koponyabárdos Þórólfurnak hívják), már közben sem tudod felidézni, miről. Egy ponton Tomi nyugtalankodni kezd, és elrángat a valahova egy koncertre, aminek egyrészt örülsz, mert végre kiugrálhatod magadból a részegség nagyját, másrészt hol vagy? Kik ezek a színpadon? Miért épp ide jöttetek? Csupa rejtély, és úgy érzed, sosem fogod megtudni a választ.

Mire visszakavarodtok a lakókocsikhoz, már csak Ricsiék vannak ott, és egy csapat ismeretlen – Alexék elmentek, hogy összeszedjék magukat a fellépésükre. A halványan derengő palack még mindig teli van, és ahogy Ricsesz tölt belőle neked egy jó két decinyit, meg mernél rá esküdni, hogy az üveg azonnal teliizzadja magát fénnyel. De közel sem sikerült annyira kijózanodnod, mint vártad, és Ricsesz már koccint is veled, úgyhogy nincs más választásod – lehajtod az újabb kör csillagpárlatot, és reménykedsz benne, hogy nem a detox sátorban ébredsz reggel.

– Hát ez turbonukleáris – krákogja Tomi, aki szintén kapott belőle egy fél pohárnyit.

– Nem termo?

– Nem termosz – rázza meg a fejét Ricsi. – Nézd már meg! Termosz ez?

Rájuk hagyod, már csak azért is, mert hirtelen beüt a cucc, és mindenki ragyogó lángoszloppá változik. Lehet, hogy Tomika erre gondolt turbonukleáris alatt, és nagyon hosszú ideig ez az utolsó szavakba önthető gondolatod.

Indokolatlanul enyhe fejfájással ébredsz. A délelőtti napfény lustán ringatózó foltokban vetül a sátor falára. Tomi a szoba túlsó sarkában alszik kiterülve: annyira kész lehetett az este, hogy még a hálózsákot sem sikerült megtalálnia. Figyelembe véve, hogy milyen irdatlan mocskos, talán jobb is így. Felülsz, hogy szemrevételezd a saját állapotodat, és meglepődve tapasztalod, hogy az éjjel nem csak visszatalálnod sikerült, de láthatóan le is zuhanyoztál, tiszta pólót vettél, és Tomit elnézve az is te lehettél, aki gondosan becipzározta a szoba ajtaját.

Halk dudorászást hallasz a sátor túlsó végéből.

– Peugeot? – kiáltanál, de a fesztivál porában végighörgött este szétgyalázta a hangszálaidat, és csak fojtott nyögésre futja. Amúgy is, hallod már, ez női hang. Beléd hasít a rettegés, hogy Nina megérkezett, mielőtt magatokhoz tértetek volna, aztán megkönnyebbülten roskadsz vissza a polifoamra. Nina habozás nélkül letépte volna a vászonajtót, és felrugdal titeket, hogy helló, ki az ágyból, reggeli torna, egy-kettő! Aztán röhög, hogy a sátorajtóig sem tudtok elmászni négykézláb.

De ha ez nem Nina, érkezik lassan a gondolat, és nem is Peugeot, akkor ki lehet? Peugeot új nője? Mit szedett már össze megint az a szerencsétlen?

Morogva feltápászkodsz, félig kicipzárazod az ajtót, és kizuhansz a szabad levegőre. Egy hippiszoknyás, bikinifelsős lány épp egy teáskannát emel le az asztal mellé állított kis kempingfőzőről (volt ilyenünk tegnap?, teszed fel magadnak a kérdést, aztán csak sóhajtasz egyet. A sátorrudak közé egy űrhajó is befért volna), és teleönti forró vízzel az asztalon sorakozó bögréket. Felnéz, és rád mosolyog. Egy pillanatra megszédülsz. Ismered, de honnan? Nyilván nem táncoltál vele holdfényes nyírfaligetekben, bármit hazudnak is az emlékek.

– Jó reggelt! – Éles, vidám hangja van, kicsit fáj is így, kora délben. Újra dudorászni kezd, és elhúzza a kezét a gőzölgő bögrék fölött. Énekelve beszél angolul, hallod rajta, hogy nem ez az anyanyelve. – Tea. A kis favágók ellen.

  1. Lehetnél sokkal rosszabbul, de a kis favágók azért a te fejedben is rendesen hasogatnak, úgyhogy hálásan elfogadod a gyógyteát. Nem igazán aggaszt, ki ez a lány, és hogy került ide – szép lassan előkerülnek majd a többiek is, és valaki biztos tudni fogja!
  2. – Te, izé, Peugeot? – kérdezed a homlokodat ráncolva. Nem angolul felejtettél el, a tagolt beszéd, mint olyan esik nehezedre. A lány értetlenül mosolyog rád, aztán megrázza a fejét
    – Nem, nem autóval jöttem!
    Oké, gondolod, akkor ez nem Peugeot új nője. De akkor kicsoda, és mit keres itt? A falatnyi bikinifelsőre siklik a tekinteted, és elvörösödsz. Bárki is ez, el kell tüntetned innen, mielőtt Nina megérkezne!