végre nincs meleg, de

Gyűlölöm, hogy korán sötétedik.

persze lottózhatnék is, de a valószínűségszámításra még pont egész jól emlékszem

Most kezdem a harmadik kör köhögést, újabb dolog, amiből elegem lehet. Az autós oktató ma egy ponton beparkoltatott egy benzinkúthoz és vett nekem egy kávét. Nem tudom, aggódjak-e, de végül senki sem halt meg, a kocsit sem törtem össze, bár ez nem mindig rajtam múlt. Harmincnál már majdnem tudom, mit csinálok, de negyvennél egyelőre még legyorsulom a képességeimet. Huszonnyolc év kihagyás után harmadik alkalommal ez talán még belefér, de előbb-utóbb valahogy periférikus látást kell növesztenem, meg reflexeket?

Dublinban szóba került, hogy de hát mivel tölteném az időm, ha örökre sok pénzem lenne és nem kéne dolgoznom, és akkor csak a kung fut hoztam fel, hogy megtanulnám újra rendesen a formagyakorlatot, de amúgy vezetni is sokkal intenzívebben tanulnék, és nem csak heti egyszer járnék dobtanárhoz, és sokkal hamarabb eljutnék arra a szintre, ahol már tényleg tudom mit csinálok, és újra átvenném egy tanárral a középiskolai matekot, mert azt nagyon szerettem, és lenne spanyol és francia és német magántanárom, és lehet, hogy tanulnék valami szakmailag hasznosat is, de inkább nem, hiszen örökre sok pénzem lenne, és pont leszarhatnám a szakmát mindörökre, és tanulnék linómetszést és olajfestést és visszamennék felnőtt úszásoktatásra és akkor ez még csak mindaz, amit tanulnék, és nem írtam és nem rajzoltam és nem zenéltem és nem jártam múzeumba és nem utaztam és nem henyéltem és nem kóstoltam végig a kontinens legfinomabb borait és legjobb sajtjait és nem éltem legalább pár hetet minden érdekes nagyvárosban, szóval nem is értem a kérdést. Egy másodpercig sem unatkoznék (így sem unatkozom, de azért sokkal több pénzzel sokkal több tök jó dolgot tudnék csinálni). Szóval adjatok nekem végtelen pénzt, ígérem, jó dolgokra költeném, az egész világ érdeke, hogy újra megértsem a trigonometria rejtélyeit.

meleg, még, miért, mindig

Az aktuális pestis kétfázisú, és a kettő közé beiktattam egy teljesen szabad akaratomból elkövetett enyhe ételmérgezést, szóval lehet, hogy lassan újra megigényelhetem a gótigazolványt, mert úgy tűnik, mégis szeretek szenvedni.

Még mindig meleg van.

Miért van még mindig meleg.

És félek, hogy tényleg megöregedtem, mert fél kettőkor otthagytam a többieket a buliban, és hazajöttem aludni. Nem teljesen kizárt, hogy ebben az is közrejátszott, hogy csak két cent vodkát ittam, és az nem hidalta át kellően a szar zenéket, de mi van, ha mindemellett meg is öregedtem?

és persze megint panaszkodom

Valahol sikerült valami chtulhukat betenyésztenem a torkomba, és hörgök és köhögök, és ettől szomorú vagyok, mert nem csinálhatok dolgokat, amiket terveztem. Ráadásul ha beteg vagyok, mindig eleve szomorúbb vagyok, szóval most különösen szeretném, ha az időjárás igazodna a hangulatomhoz, mert iszamósra izzadt testtel nehéz kellően gótnak éreznem magam.

Mindeközben az allergiám is tombol, a szokásos adag gyógyszer mellett is megállás nélkül viszket belülről a fülem, de azért nem hiszem, hogy akár a legdurvább parlagfű-por kombó elő tudná idézni azt a szutykot, ami épp a torkomon ül - vagy hát mindegy is, mitől van, csak annyiban számítana, hogy ha százszázalékosra tudnám, hogy nem fertőző, meglátogathatnám apámat. Ami jó lenne, de igazából az lenne a legjobb, ha csak úgy szépen nem lenne mindig valami nyomorultkodás? Csak a jó dolgok? Csak egy kicsit?

gyors jelentés egy gyors útról

Voltunk Dublinban Duplavid születésnapján, ez is olyasmi volt, amit még azelőtt leszerveztünk, hogy elvesztettem volna a fix jövedelmemet (nem tudom, minek mentegetőzöm itt a blogomon, amikor egyrészt ez csak az én dolgom, senki másé, másrészt, aki azért olvas, hogy ellenem drukkoljon és örüljön, amiért ő nem olyan nyomorult hülye, mint én - őszintén megdöbbentem, amikor kiderült, hogy van ilyen, és van ilyen!, de nem akarok csak ezért zárat szerelni az egész blogra - az meg már úgyis levonta az összes sötét következtetést), szóval voltunk Dublinban, ahol meleg volt. És ki volt égve a fű. És néha a folyónak is kilátszott a medre, igaz, a torkolattól pár kilométerre ez minden apálykor teljesen normális.

Sokat sétáltunk és iszonytosan sok kávét ittunk, és sört is, és beszélgettünk, és nagyon meleg volt, ha még nem említettem volna. Meg nagyon jó is volt, de alapvetően túl fáradt vagyok, hogy értelmesen írjak bármiről. Ehhez hozzájárulhattak a világ legrosszabb szóviccei, amikért egy ponton Miskolcra akartuk száműzni az elkövetőt.

Innen lenne jó tudni, hogyan fejezzem be a posztot, mert a maradék gondolataim is elfogytak, majd jelentkezem, ha találtam újakat.

a genyófák árnyékában

Végül addig gondolkoztam a Zajon, hogy lett belőle egy örök vázlatlétre kárhoztatott poszt itt, a bloggeren, meg egy kedvesnaplóm típusú nyers bejegyzés valamelyik vázlat-txtben, és egy hosszú (és itt-ott öt perc bealvásokkal tarkított) hangjegyzet a Múltról és az Árnyairól (valamint sötét titkokról, melyekről nem beszéltem soha, senkinek, és szerintem nem is fogok, mert akkor ki kéne mondanom a jelentéktelenségüket) (sötét titkaim jelentős részére igazából egy tizenhárom éves is csak a szemét forgatná).

Ah, igen, hangjegyzet. Egyik barátunk ajánlott egy hangjegyzetelős programot, ami csodálatos, olyan félreírásokat produkál, hogy felváltva káromkodok és sikítok, viszont képes vagyok minden áldott nap legalább félig rendesen naplózni, mi történt. Csak felmondom az eseményeket némi kommentárral, aztán bemásolom a helyére, csodálatos. Az álomnaplózást is megkönnyíti, ha már az átlagosnál lényegesen több és színesebb álmomra emlékszem ébredéskor, és néha kiválóan bizarr magvak vannak bennük (egy cseresznye, egy regény).

De vissza a Zajra, szóval miután három hosszas felvonásban magam elé dünnyögtem a jót, a rosszat és a csúfat, arra jutotam, hogy azért ahhoz túlságosan is pompázatos volt, hogy csak úgy eltegyem magamnak, vagy arra fűzzem fel, mennyire máshogy volt másmilyen fiatalabbnak lenni (többet ittam, jobban bírtam, nem horkoltam, de az idei társaságot - sem a szobatársakat, sem a kvízcsapatot, sem az összes többi, gyakrabban és ritkábban látott, közelebbi és távolabbi barátomat - semmiért sem adnám). Szóval.

Az első pillantás a majdnem teljesen kiszáradt tóra döbbenetes volt, ez később sem lett vidámabb, vagy kevésbé letaglózó. A tó majdnem felén már a meder is csontszáraz volt, és ahol még akadt némi víz, abban sem tudtak már úszni a kacsák, csak a sarat köpülték a lábukkal. Mindez az aktuális hőkupolával együtt preapokaliptikus emlékeztető volt, hogy élvezzük ki ezt a nyarat, mert ki tudja, hány ilyen lesz még. És lesz-e még ilyen egyáltalán, mert ebben a döbbenetes aszályban az egész erdő tavastul-kempingestül ugyanúgy porrá éghet, mint bármelyik francia vagy walesi vidék. Fontainebleau sokkal csapadékosabb, mint a Mátra, mégis napokig lángolt.

Ez volt a nem jó része, bár nem a fesztiválnak, hanem a világnak, amiben élünk.

Viszont milyen csodálatos élmény volt Alcest koncert alatt nézni, ahogy a színpad mögött kövéren és sárgán felkel a telihold, miközben a háttérvetítésen épp kövéren és sárgán ragyog, és amúgy is, az Alcest rettentően telihold-kompatibilis zene. Utána átbotorkálni a Nem Kilátó színpadra a mezőn, és nézni, ahogy az egész táj ragyog a holdfényben, és nem tudja elnyomni a fák koronájára vetített, pszichedelikus minták örvénye sem, csak kiemeli, milyen hideg és ezüstös.

De pompás volt a BBM kocsmakvíz is, ahol holtversenyben harmadik-negyedik helyezettek lettünk, és nyertünk póráhagymát, kenyeret és kolbászt, mert kellően öreg vagyok, és legalább annyi régi punk slágert felismerek, mint ahányat nem (persze sem a California Uber Alles, sem a London Calling nem az az aluljátszott darab, és a jelek szerint a kvíz összeállítója nem csak nagyjából az én korosztályom lehet, de a szubkultúrás beágyazottsága is hasonló... amiben semmi meglepő nincs, annak idején a szendvicskészítések során nagyjából ez a benyomásom volt a társaságról, talán több NYHC-ra számítottam volna, de gondolom, igyekeztek a Zaj-tipikus zenéket előnyben részesíteni).

Vagy a sörkóstoló, ahol kézzel hidegkomlóztuk az első pohár lágert, bár nem hagytunk neki pár órát, hogy össze is érjenek az ízek, hanem megittuk pár percen belül. Ismét kiváló anekdotákat hallhattunk, és a pincében hideg volt! Majdnem! De hűvös biztosan! Olyan vidámra ittuk magunkat, hogy az csoda.

Jó volt végigugrálni a Front Line Assembly-t, és utána jó volt a Coltaine, ahol Noiz nem talált minket, mire írtam neki, hogy "mi itt vagyunk a genyofak mogott valahol", ami eredetileg fenyőfa akart lenni, de most már tudjuk, hogy azok ott a genyófák, mind a négyen egy kupacban. A Coltaine mondjuk enélkül is jó volt, olyannyira, hogy másnap az akusztikus programjukat is megnéztük, napfényben a ligetes szigetecskén (nulla genyófa, csak rendes lombullatók), és úgy is működött.

És persze nagyon hiányzott volna, ha nem beszélgetünk emberekkel az életről, a személyesebb részeiről is, és néha a szomorúbbat sem kihagyva, például ott tudtam meg, hogy két nappal korábban motorbalesetben meghalt Glen Hansard, akit azóta szeretek, hogy 2006-ban véletlenül meghallgattunk egy The Frames lemezt egy dublini kávézóban, ahová az eső elől menekültünk be Asztrogóttal és átmeneti finn lakótársunkkal. Erre az volt az egyetlen megfelelő reakció, hogy éjjel kettőkor még jártam egy kört az erdőben, és a Neath the Beeches-t dünnyögtem magamban, mert az ír zenészekről legalább tudom, hogy énekkel kell elbúcsúztatni őket.

Aztán a Zúgó idő tárlat beszélgetés is zseniális volt, ahol Kátai Tamás csak szerényen, a partvonalpadról nézte, ahogy az ötvenedik születésnapjára készült meglepetéskötet három szerzőjét faggatják, hogy mégis, miért ír az ember novellát zenéről, és az még hagyján, hogy miért, de hogyan? Végtelenül szórakoztató volt, úgy is, hogy addigra már kezdtem kicsit túlpörögni, mint minden fesztivál utolsó napján, vagy ahányszor csak a barátaim és számomra kedves emberek szerepelnek valahol, és engem elönt a végtelen büszkeség, hogy igen, én ilyen kiváló embereket ismerek (mintha legalább is az én személyes érdemem volna,, hogy ilyen kiválóak).

És jó volt minden, a pizza, a sör, a fröccs, együtt kávézni reggelente a faházak mögé ácsolt teraszon, egymásba botlani a tóparton sétálva, nem eljutni programokra, amiket bejelöltem, jó volt az egész.

És ha rajtam múlik, jövőre is jó lesz.

hőkupola vol 2

Fogalmam sincs, hol tartottam, fáj a fejem, és nem lehet kimenni az utcára a melegtől. A besötétített szobában életben lehet maradni, de kezdek megtébolyodni, azt hiszem.

Spanyolországban nagyon jó volt, és utolsó este még elmentünk a helyi nyári ünnepre is, a gyertyák és zene éjszakájára, kicsit sok volt az ember, de azért szép volt. Utána hazajöttem, itt is meleg lett, elmentünk Fekete Zajra, ott már nagyon meleg volt, de nagyon jó. Gondoltam, hogy írok róla bővebben, de egyelőre csak haldoklom.

minden rendben vagy valami ilyesmi

A nap hátralevő része rendben lement, megint egy évvel öregebb lettem, bölcsebb garantáltan nem, és már most kezdek rástresszelni a jövő hétre. Rengeteg mindent kell elintéznem a Zaj előtt. És meleg lesz. És még mindig nem tudom, mit veszek fel.

a születésnapom eddig

Az úgy kezdődött, hogy 00:17 perckor bejött a csukott ajtón egy féltenyérnyi mediterrán csótány (irtás volt csütörtökön, és ilyenkor a túlélők mindenfelé menekülnek pár napig), lefújtam, és nem egészen akarom tudni, mi történik velük ilyenkor, de egyrészt borzalmas volt a haláltusája, másrészt ahogy vécépapírral felszedtem a földről, az ujjamra tapadt és leszakadt az egyik csápja? Másfél percig sikáltam a kezemet a csap alatt, lefeküdtem aludni, egy óra múlva a világ legnyomasztóbb álmából riadtam fel, abból a fajtából, ahol nem a szörny elől kell menekülnöm, hanem én vagyok a szörny (de legalább már tudom, milyen lehet a BG3 Dark Urge egy átlagos éjszakája). Később is pocsékul aludhattam, mert hajnalra kirugdaltam a huzatból a paplant, ilyen sem volt még, utána pedig újabb rémálmaim voltak, ezúttal abból a fajtából, amitől Nagyon Dühös Leszek A Volt Főnökömre (akire amúgy is elég dühös vagyok, ráadásul felébredtem, mielőtt elküldhettem volna a fenébe). Ezek után felkeltem, és az első, amit láttam, egy hanyatt kapálódzó csótány volt, akiből szinte minden színt kioldott már a méreg, szerencsére nem szakadt le egyetlen testrésze sem, miközben a vécébe hajítottam. 

A továbbiakban normálisan zajlott a reggel, de ez így. Mi volt.

kopár hegyek között

Be kéne gépelnem egy csomó verset, az volt az egyik idei terv, hogy csinálok egy chapbookot. Ha valamit utálok begépelni, azok a versek, és persze át is kéne írni őket, például, hogy a szokásos múltsirató nyavalygás mögött érzékelhető legyen a fordított Orfeusz motívum, ha már eszembe jutott. Teljes agyzsibbadásban vagyok, és kicsit kívül az életemen, bár legyünk őszinték, egész életemben az a legmeghatározóbb élményem, hogy felderített és felderítetlen okokból kicsit kívül vagyok az életemen. Néha irigyelem azokat, akiknek sikerül a saját létezésükön belül tartózkodni, biztos máshogy nehéz.

A légkondi stabilan fújja a 28 fokot, zavar a folyamatos huzat, de amikor bejövök a pusztulat párás 34 fokból, nagyon jól esik. A kutyák sem bírják ezt az időt, egész nap a padlócsempén hasalnak, talán reggel játszanak egy kicsit, de este is lógó nyelvvel, lihegve tántorognak a kert egyik végéből a másikba: itt még éjfél körül is 30 fok fölött van, és fojtó, nehéz pára. A hajam szinte sosem száraz, zoknit teljesen fölöslegesen pakoltam. A medence kicsi, de annál csodásabb, igaz, már rég 32 fokos benne a víz. Napközben még a fecskék is alig cikáznak, bár a fészekben folyamatosan sivalkodnak a fiókák. Csak a kabócák bírják, elviselhetetlenül hangosan. Egyszer már lementünk a tengerhez fürdeni. Tulajdonképp nagyon jó, csak itt aztán végtelenül könnyű úgy érezni, hogy kívül vagyok az életemen.

nem kizárt, hogy hűvösebb időben kicsapódnak a levegőből a szavak

Mióta emberi hőmérséklet van, napi kilenc órát alszom, és közben sem érzem úgy, hogy ébren volnék. Valamint fáj a fejem. És másfél napja lett az egyik fülemben egy pattanásféleség egészen közel a hallójárathoz, és nyom és fáj, és egyáltalán, mit keres ott.

De közben voltam strandjógán is, ami nagyon jó volt, és nagyon érdekes, és strand!!! Hát mikor voltam utoljára rendesen strandon, úgy, hogy nem csak bevittünk egy alulszocializált kamaszvizslát a vízbe, kihoztuk, aztán pedig sietve távoztunk, mielőtt túl sok lett volna neki a többi állat? És azelőtt évekig még ennyi sem. Most pedig jógáztam a egy lehetetlenül türkizkék tó partján, készültek rólam képek, amint fejjel lefelé lógok a létező legkezdőbb légjóga pózban (a jógakerék a választott eszközöm, minden másra kész csoda, ha fel tudok mászni), pancsoltunk a langymeleg vízben, limonádéztunk, fagyis kávéztunk, és a gondosan magamra egyengetett naptej dacára leégtem, mint egy kismalac. További strandokra akarok menni, kár, hogy ez a nagyon jó hely csak kocsival közelíthető meg.

Megyek majd nővéremékhez, azt nem tudom, a tengerhez mennyit jutunk le, mert nagyon sokat dolgoznak, illetve a kutyákat csak egy-két, igen távoli helyen lehet levinni a partra, de van a kertben is medence, szóval az idei Fekete Zajra esélyes, hogy góthoz méltatlanul napbarnult leszek. Mondjuk épp nem találom a tavalyi fekete nyári nadrágomat és a horgolt felsőimet, szóval amúgy is gondban vagyok, hogy mit vegyek majd fel (a három hét múlva kezdődő fesztiválon) (már három hete gondban vagyok vele, de a fekete holmijaimat igazából már április eleje óta keresem, nagybátyám temetésére is azt a nadrágot akartam felvenni) (mondjuk esélyesen kifogytam belőle, viszont állástalan és csóró vagyok ahhoz, hogy most új fekete nyári nadrágokat kergessek) (és nem is tudom, hol lehet most normális fekete nyári nadrágot kapni) (továbbá van legalább négy nagyon szép és kényelmes nyári nadrágom, csak egyik sem fekete), volt egy pont, ahol már hogyan-vágjuk-szét-és-csomózzuk-össze-a-rohadt-drága-együtteses-pólóinkat videókat néztem, de persze a feláldozható APC és NMA pólóimat sem találom épp. Hát nem leszek gótcsipkés és csajosan csinos.

Befejeztem a 2011-es nanowrimo projektemet, a közepén legalább négy évig azért állt, mert összeadva egy közepes regény terjedelmének megfelelő, kiszórt változatokban nem sikerült megoldani a "C. találkozik a gonosz ikrekkel és felgyújt egy várost" alfejezetet, aminek rövidnek kellett volna lennie, de többnyire inkább hosszú lett, és fájóan érdekes helyekre eljutottak benne, amiket mind ki kellett vágni. Egy ponton még a Fa gyökeréről felszökött koboldok egy gépsárkányt is építettek az egyik ág mélyén, és félő volt, hogy az egész ág leszakad! De ez a történet nem szólhatott erről, mert ez a történet a kezdetek kezdetétől egészen másról szólt. Aztán további négy évig csigatempóban haladt, mert teljesen kiégtem a munkában, és nem lehet az ember szellemi életének csak az egyik felében kiégni, a többiben pedig pörögni boldogan. Voltak olyan jelenetek, amiket napi egy, maximum két mondat tempóban írtam meg öt hónap alatt, de a visszajelzések alapján ez nem érződött rajta (túlságosan). És most is legalább november óta úgy éreztem, hogy bármikor két hét alatt befejezném, ha lenne két hét egybefüggő agyműködésem, de ez láthatóan még a kirúgásom után is csak két és fél hónappal következett be. Ilyen elképesztően megette az agyam az állásom, és ez valahol rettentően szomorú, mert vannak más történetek is, amiket nagyon szeretnék befejezni, mert szerintem szórakoztatóak és érdekesek és néhol talán meghatóak is, de munka és stressz és depresszió mellett nem megy.

Ma volt egy előválogató telefonom valami állásra, és igazából rettenetesen felháborít, hogy ahányszor megkérdezik a fizetési igényem, és mondok egy, az előző fizetésemnél laza húsz százalékkal magasabb összeget, különösebb habozás nélkül rábólintanak, hogy ó, persze, az nem gond, az teljesen reális. Minden egyes alkalommal. És úgy, hogy az utolsó két évben minden egyes év végi értékelésen ment a hiszti, hogy hát NEM LEHET ennél többet adni, akkor sem, ha szarrá dolgoztam magam egész évben, mert NEM LEHET, egyszerűen NEM, mert annyi pénz NINCSEN, és utólag is basszák meg. Utólag egyébként egyre több mindent látok, amiért basszák meg. Amúgy szerintem ennél az állásnál eléggé a hordó alját kapargatva hívtak már csak fel, mert két és fél hónapja adtam be a jelentkezésemet, és az elvárásaik közül csak a kötelezőket teljesítem, az ajánlottakat nem - viszont heti öt nap bejárást várnak el, és tudom, hogy ez manapság már a legtöbb embernek kizáró ok. Meglátjuk.

Holnap még át kell ültetnem a hibiszkuszt és a cikláment, hogy legalább minimális esélyük legyen az életben maradásra, és valami fontosat úgyis biztos elfelejtek.

hideg

Két napon belül másodszorra kellett kardigánt vennem, mondjuk most az istentelenül túltolt légkondi miatt. De tegnap természetes környezetben is hűvös volt, csodálatos, hihetetlen, bár lehetnének még ilyen nyarak (tudom, voltak, az a folyó már elfolyt, kiszáradt, nem lehet bele visszalépni).

de persze nem mindig rossz

Egyébként voltak jó dolgok is (többnyire, mielőtt élhetetlen meleg lett), voltunk kiváló A Perfect Circle koncerten, és utána ugráltunk is, és sok szép naplementét néztem meg a dombokon. Olykor szentjánosbogarakat is láttam, bár közel sem annyit, mint tavaly. Voltunk fröccsözni barátokkal, nemsokára telihold, a plázában hűsölve ma egy nagyon aranyos kutyával játszottam, aki már unta, hogy a plázában kell hűsölnie, nyilván csak azért, mert nem fogta fel a betonközeli hetven fokot, mint egyetlen alternatívát. Egyébként eljutottunk oda, hogy már a plázában sincs kellemesen hűvös, csak nem hal meg azonnal az ember. Délelőtt véletlenül rossz arányban engedtem a hideg- és melegvizet, és azt kell, hogy mondjam, a tizenhat fok még ilyen melegben sem esik jól, de azért lehűt. Ha lenne bármi nézhető a moziban, még jobb lenne, de nincs, cserébe legalább nem eszem meg egy vödör pattogatott kukoricát egyedül. Nézhetnék persze sorozatokat, de semmihez nincs türelmem, azt hiszem, kénytelen leszek visszatelepíteni az Inquisitiont vagy a Baldur's Gate-et, azok legalább marokra fogják az agyamat, és egy irányba gyűrik, ha már a koponyámban lakó, marék lepke nem képes többre. 

megtörtént eseményeken alapul

Eljutottam a nyár azon pontjára, amikor reggel felkelek, kimegyek a konyhába, és ellenőrzöm, hogy egyik üres virágcserép alatt sem ejtette magát csapdába egy galamb.

Ahogy elnéztem, a tegnapi mintapéldány sérülések nélkül megúszta, és amikor sikerült megtalálnom és kidobnom az ablakon, gond nélkül átrepült a szomszéd tízemeletes tetejére. Pár órát biztos, hogy ott volt a műanyag cserép alatt, mert reggeltől kezdve hallottam, hogy a szokásosnál hangosabban csapkod a konyhában a kereszthuzat. Eltartott egy ideig, hogy annyira idegesíteni kezdjen, hogy megpróbáljak rájönni, mi csapkodhat, és utána is sokára jutott csak eszembe, hogy azt a cserepet nem én tettem fejjel lefelé a szemetes mellé (nem, fogalmam sincs róla, egyik napról a másikra mit, hogyan és hová teszek, adhd tárgyállandótlanság), vagy hogy onnan jöhet a zaj. Aztán felemeltem a cserepet, és ott ült alatta szerencsétlen galamb, és esküszöm, nyüszített, én legalábbis madártól nem hallottam még ilyen halk és vékony és elkeseredett sípolást. Csórikám alighanem berepült az ablakon (M.I.É.R.T.) (mert galamb, azért), rászállt a pillekönnyű, üres műanyag cserép szélére, az lebillent a konyhapultról, egyenesen rá a galambra. Szerencse vagy balszerencse, de ez a cserép pont akkora, hogy kényelmesen el tud nyelni egy ekkora madarat, és kellően tölcsér alakú, hogy esélye se legyen leborítani magáról. Amúgy szép, egészséges madár volt, a maga módján cuki is, és persze rendesen lefertőtlenítettem utána, szóval végül is minden jó, ha vége jó, amennyire most meg tudom ítélni. Remélem, ő is kipihente a traumát és jól van, és azt is remélem, hogy soha többé nem repül be az ablakomon. Nem akarok csak ezért csirkehálót szerelni rá, de most nagyon komolyan elgondolkoztam rajta.

azért persze nyafognom is kell

A hetek továbbra is sűrűn idegrohasztóak, mindig, amikor azt hiszem, most már jó lesz, jön valami, amitől mégsem. Múlt kedden brutálisan elvágtam a jobb mutatóujjam a létrával (megfogtam, hogy összecsukjam, és nem voltam rá felkészülve, hogy a széle élesebb a legtöbb késemnél), vasárnap fél centi mélyen felnyitottam a bal hüvelykujjam egy kartondobozzal, és ez még csak az aprópénz.

Végtelen állást pályázok meg, néha interjúzgatok, de nem engem keresnek. Még nem vagyok elkeseredve, csak fáradt. És szomorú. Igaz, az nem csak (és talán nem is főleg) az álláskeresés miatt, hanem mert az elmúlt hónapokban arra kellett jutnom, mérhetetlenül használhatatlan vagyok az emberi kapcsolatokban (vagy hát az emberi kapcsolataim meglepő része mérhetetlenül használhatatlannak bizonyult, és gyanús, hogy ez bizony kölcsönös viszonylat), és gyaníthatóan túl öreg már ahhoz, hogy ezen érdemben javítsak. Minimális elképzelésem van talán, mit kéne tennem, de erőm egy csepp sincs. Úgy tűnik, az idegrendszerem kezd végleg kirojtosodni, pedig nem feltétlenül érzem magam stresszesebbnek, mint máskor. Csak aztán arra ébredek, hogy száz fölött a pulzusom, és a továbbiakban nem is feltétlenül akar lejjebb menni, mert éjjel kettőtől reggel tízig biztos folyamatosan futnék az oroszlán elől, ha nem kéne épp ebben a kényelmes kis ágyikóban feküdnöm. De persze lehet, hogy csak a menopauza az egész. Vagy a stressz. Vagy egy kis poszt-covid. A lehetőségek tárháza.

itt a nyár

Gondoltam, hogy most már lassan írok valamit, aztán kiderült, hogy mégsem vonult le teljesen az agyrohasztó idegbeteg őskáosz, azt én csak hittem, nem lehet ilyen hamar nyugtával dicsérni a napot, messze vagyunk még attól. Egy hete már hivatalosan is munkanélküli vagyok, ez csak annyiban ráz meg, hogy ügyeket kell intéznem, borzalmas, és végtelen álláslehetőségeket kell guberálnom az internet különféle köztéri szemeteseiben, ez sem tesz lelkessé. De azért közben szép az idő néha és szép az erdő és vannak virágok és ööö csak átmenetileg nem volt zsírmentes túró a lidlben, és ma le volt árazva a sajtos snack rúd (valójában kifli) is.

mindig meglep, ha dolgokat befejezek (az meg pláne, ha elfogy a papír)

Szerintem utoljára harmadéves egyetemista koromban történt, hogy egy füzetet nem meguntam vagy eltettem nagyon kézenfekvő helyre, hanem üres oldalak után kutatva kénytelen voltam arra jutni, nagyjából betelt. De most, amikor előszedtem a munkajegyzetek és nemesb ötletcafrangok típusú jegyzettömböt (vannak benne még jócskán covid előtti tesztesetlisták is), hogy majd ebbe jól kijegyzetelem az API kurzust, amit vettem, megdöbbenve láttam, hogy három üres oldal maradt csak benne. Jó, és két beragasztott vietnámi csokipapír, amik kedves emlékek és kiválóan lehet rájuk írni, de a füzet másik végébe ragasztottam őket, szóval az egybefüggő jegyzetelésre nem alkalmasak.

Ezen a ponton ráébredtem a következő szörnyűségre: a ticketszámok, a projektbetanulások és az interjújegyzetek mellett rengeteg fontos és érdekes dolgot is ebbe a füzetbe írtam, és viszonylag hasznos lenne, ha nem veszíteném el őket mindörökre. Szóval fogtam és összepostiteztem a megfelelő oldalakat, utána sírtam egy kicsit, és valamikor, amikor végtelen időm lesz és semmi dolgom (haha, reális), majd elkezdem begépelni a leglényegesebbeket.

Ha világhíres világépítő lennék, és az örököseimnek ezeket jegyzeteket kéne letisztázniuk, hogy a halálom után ötven évvel még újabb bevételi forrásokat generáljanak a családnak, szerintem inkább meghalnának csórón. Ezt talán még Christopher Tolkien is feladná, és néha nekem sem egyértelmű, mire gondolt itt a költő: ez itt naplótöredék, haiku, vagy user story? És legalább tizenöt oldalnyi jegyzetet, ami már befejezett vagy örökre elvetett történetekhez tartozik, be sem jelöltem.

és persze

Nehogy kevesebb legyen a teherből, anyámnak a semmiből 38,6 fokos láza lett, mire hazaért. Novemberben már elkapta egyszer ezt a szart, és szteroid és két kör antibiotikum után is alig bírt talpra állni, úgyhogy most a legkevésbé sem vagyok nyugodt.

Kicsit lassíthatna már ez az év.

arccal előrébb

A temetésen túlvagyunk, és az előzetes várakozásokkal ellentétben nem folyt vér, senki nem csapta fejbe a másikat a levesestányérral, sőt, a temetés napján már elképesztően durva beszólogatások sem voltak. Letudták előző este az érdekelt felek, és a temetés napján már mindenki nagyjából a legszerethetőbb arcát mutatta. Egy ponton szinte sajnáltam, hogy én ilyen derék emberekkel nem fogok akarni többet találkozni, de az a helyzet, hogy amikor épp nem szenélyesen, arcba nagyon kedves mindenki mindenkivel, olyan dolgok folynak a háttérben, hogy tényleg nem akarok többet találkozni a családom jelentős részével. Persze legalább ezen is túlvagyunk, az elmúlt hetek-hónapok egyik legnyomasztóbb, folyamatos görcse kiengedhet. Maradt helyette bőven, de számít, hogy ennyivel könnyebb.

A nehéz tesztes helyen megvolt a rövid interjú, éreztem, hogy nem sikerült jól, és már meg is kaptam az emailt, hogy más jelöltekkel folytatják, legalább hamar írtak. Igazából a héten annyira nem tudtam odaterelni magam fejben, ahol jól interjúzik az ember, hogy nem is lep meg, de valahogy azért most már fel kell gyúrnom magam. Csak közben ki kellene jutnom az erdőbe is, amíg süt a nap és jó idő van, és mosni is kell és becsomagolni, mert csütörtökön utazom anyámhoz (még jóval a felmondás előtt megvettem a jegyet), és ezer más dolog, és egyáltalán, mit akarok kezdeni az életemmel? Hol? Mikor? Csak a kérdések, csak a kérdések, és közben azt is ki kéne számolnom, hány kalória volt a mai kókusztejes maláj curry.

nagyon meh

Persze nem gyógyultam meg, az altatóorvos döntésére bíztam magam, aki hosszas hümmögés után azt mondta, hogy ő nem akar velem kiszúrni, de ezt így nem vállalja, mert annak semmi értelme nincs, hogy lepumpálják a bacikat a tüdőm mélyére, hátha lesz rendes tüdőgyulladásom. És egyébként megfázás után két hétig nem szívesen altatnak; ha ezt az előző altatóorvos is mondta volna, egyértelműen tudtam volna, hogy nem elég öt nappal csúsztatni a műtétet, és végtelen sok idegeskedést megtakaríthattunk volna mindenkinek (legfőképp nekem).

Szóval ez a hét csodálatosan szarul kezdődött, és egyelőre még nem kezdte visszahozni magát, illetve az előrelátható programok (például: temetés) alapján nincs is sok esélye jobbnak lenni. Eddig úgy elvoltam, de most kezdek hisztis lenni.

Meg kéne néznem, van-e itthon fekete harisnyám.

na persze

Nem bírta a papírtáska a bevásárlást, de a hat tojásból csak három tört el. Mondjuk az is opció volt, hogy nem szakad szét az egész  a villamostól másfél lépésre.

további dolgok, összefüggés nélkül

Aztán az volt, hogy végül mégis jobban sikerült a rettenetes teszt, mint gondoltam, és majd valamikor lesz belőle első körös interjú is, nem fűzök hozzá vérmes reményeket, már az is büszkeséggel tölt el, hogy idáig eljutottam. Fejvadászokkal is beszélek sokat, egyelőre mindenhol várakozunk, volt egy már-már szakmai interjú is (meglepően olyan, amilyeneket én tartottam annak idején, és kifejezetten elégedett voltam a teljesítményemmel), azután azért vártam volna visszajelzést, de ahhoz túl hosszú ideje eltűntek. Még nem pánikolok, de kezd ketyegni az óra.

Közben sikerült úgy lerúgnom egy polc sarkát, hogy azt hittem, leszakadt a kislábujjam, nézegetnem is kellett egy ideig, a helyén maradt-e. Valójában csak azért nem merültem el teljesen az önsajnálat mélységes mocsarában (nincs munkám, nem leszek szerdára altatható (pedig már kifizettem a műtétet), a tágabb családom hajmeresztő dolgokkal tölti ki a temetés előtti heteket, és még a lábujjamat is letépem egy könyvespolccal), mert mennem kellett Isten Háta Mögött koncertre, és oda szerintem mínusz három lábujjig biztosan elvonszoltam volna magam, hát már jegyet szerezni is akkora küzdelem volt rá, hogy az első időpontra nem is sikerült. Csak a másodikra. Azért belegyűrni a lábam a cipőbe, nos, őszinte együttérzéssel gondoltam Hamupipőke nővérkéire, utána is minden egyes lépésnél. De megérte, nagyon jó volt, tényleg, teljesen. (Írhatnék róla bővebben, de már elmúlt a koncertbeszámoló írói vénám.) Aztán hazavonszoltam magam, az utolsó kétszáz méteren minden lépésnél vinnyogtam, de amikor lehámoztam a zoknim, láttam, hogy a két szélső lábujjam nem fekete, csak csíkokban sötétlila - azaz nincs eltörve, csak a lágyabb szöveteket szaggattam meg rendesen. Az meg hamarabb rendbejön.

A műtétet végül öt nappal arrébb toltuk, még vannak kétségeim, hogy addigra levonul a légutaimból a trágya, de hátha. Még tovább tolni nagyon nehéz lenne, mert utána már utazom, és utána lejár a magánbiztosításom, államiban pedig... nem véletlenül döntöttem úgy, hogy ezt még így, felmondási időben és állásajánlat nélkül is inkább kifizetem magánban. Valami csak lesz.

Vannak persze jó dolgok is, ezt a blogbejegyzést például a teleholdnéző cseresznyefánk alatt fejezgetem be a Normafán, miközben süt a nap és egy border collie rohangál a fűben. Teljesen váratlanul sikerült nagyobbra cserélnünk a szobánkat a Zajon, és Droidzombi is jöhet hozzánk, még nem múlt el teljesen az év legszebb zöldje a fákról, és találtam egy cipőt, amiben úgy-ahogy tudok járni. A lábujjaimnak még mindig izgalmas színük van. Remélem, kivételesen nem jön semmi méretes bazmeg, hogy negálja ezt a kevéske optimizmust, amit a végére összeszedtem (azt az elképesztően undorító hernyót leszámítva, ami épp a termoszbögrém felé araszol, én értem, hogy fontos a biodiverzitás, de csinálja az asztal másik felén, ahol nem látom).

dolgok és csapongás

Közben csodálatos tavasz van, voltunk Pécsen pompázatos cidereket inni, és rettentő takonykórokban vergődök, ami azért nem jó, mert jövő szerdán lenne egy egynapos műtétem, márpedig taknyos embert nem altatnak, szóval. Kezdek lelkileg felkészülni rá, hogy halasztani kell, nem tudom, mikorra,  mert utána nem sokkal utaznom kéne, és amúgy programokat is terveznék néha az életemben (más programokat pedig az élet tervez nekem), örömmámor az egész. De legalább csodálatos tavasz van.

Szerdán megcsináltam egy online felvételi tesztet, ami szabályosan eltörte az agyam, legalább két kérdés volt, amire azóta sem tudom összelogikázni a választ, és ez nagyon idegesít. Utána volt két blokk, ami teljesen a modern IQ tesztekre emlékeztetett, azokat elég jól sikerült is megoldanom, ez önmagában nem meglepő, az ilyen mittudomén, fluid intelligenciám mindig erős volt. Végül is a gimnáziumunk felvételije annak idején erre (és mellesleg véletlenül a különféle neurodivergenciákra) szűrt. Amikor pár éve megnéztem a mensát (elég hosszú és annál is unalmasabb történet, hogy miért nem próbálkoztam vele korábban, exbarátok és nagy adag durcás önbizalomhiány szerepelnek benne), meglepett, hogy komoly szakember megkérdőjelezhetetlen igazságként adta elő nekünk, hogy 18 éves kor fölött már nem fejlődik a fluid intelligencia, sőt, inkább csak hanyatlik, mert én esküszöm, hogy amikor elkezdtem dobolni tanulni, a teljes agyi kapacitásom megugrott, nem csak az a része, ami a bal kezemet elkülöníti a jobb lábamtól (a legutóbbi dobórán ezt a kettőt kevertem össze. Folyamatosan.). Aztán a mensa nem jött be új társaságként, persze tény, hogy nem mentem el túl sok programra, de részint azért nem, mert amikre elmentem, ott több olyan emberrel találkoztam, akikkel nem akartam összebarátkozni, mint akivel igen. Na de szóval most már egy ideje hivatalos papírom is van róla, hogy (hogyan is írta Terry Pratchett) végstádiumos okos vagyok, és ez a teszt mégis eltörte az agyamat. Igazából ezért felnézek a készítőire. Továbbá mindenkinek ajánlom, hogy kezdjen el valami olyan típusú dolgot tanulni, amivel előtte nem nagyon foglalkozott. A világunkban a tanulást a legtöbbször mindenféle teljesen elméleti és intellektuális dologként fogjuk fel (lexikai ismeretek, matematika, nyelvek), hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a mozgáskoordináció milyen elképesztő mértékben huzalozza az agyat. Nem mondom, hogy mindenki kezdjen el dobolni, a frusztráció igen mély verme tud ám az lenni, de a társas táncok, a koreografált táncok, a harcművészetek mind-mind olyan dolgok, amik a test mellett a szellemet is nagyon keményen edzik.

Hja, innen is látszik, hogy nem csak agyból okos az ember. Ha őszinte akarnék lenni, egész science fiction novellákat kéne emiatt átírnom. De valószínűleg hasznosabb erőfeszítés lenne inkább 1) letudnom végre a befejezéshez közel megbicsaklott fantasy regényemet 2) teljesen más science fiction novellákat írnom.

olyan éveket szeretnék, amikor nem történik semmi, csak valahogy minden jó

Idén tavasszal rengeteg minden véget ért az életemben, az életünkben, és van olyan is, ami után nem jön el új kezdet. Vasárnap délben meghalt a legidősebb nagybátyám. Hetvenöt éves lett volna idén szeptemberben, és tizenöt éve egyszer már legyőzte a tüdőrákot, ami pár hónapja visszatért, és elképesztő gyorsasággal leterítette. Most, amikor odakinn minden a legfrissebb, legharsogóbb zöld, amikor mindenből a reény árad és az élet - nem szeretem az ilyen túlságosan is kézenfekvő ellentéteket, de persze nem lett volna jobb nyáron sem, ősszel, vagy télen elbúcsúzni tőle.