a kerékvágás a régi

Kedves Olvasó!

Nem is tudod, milyen istentelen mennyiségű nyavalygástól menekültél meg pusztán azért, mert nem akartam megszakítani ezt a vidám kis történetet.

Most is kész szerencse, hogy túl fáradt vagyok összeszedni, pontosan mely tételek mennyire akasztottak ki az elmúlt néhány héten. Kicsit aggaszt, hogy még csak most fog kezdődni a munkahét, és én máris tejesen lemerültem.

Azért igyekszem majd pozitív dolgokat is írni néha.

Jobbnál-jobb kívánságokkal:

a nagyon fáradt nyuszi

utolsó fejezet, és valaminek itt a vége, míg más dolgok épp csak elkezdődnek

– Babzsák foci – vágod rá, aztán az értetlen arcokat látva helyesbítesz. – Babzsák fotel. Bár a babzsák foci is érdekes sport lehet. Inkább nem próbálnám ki, oké? Különösen nem ilyen melegben.

Tomi elégedetlenül fintorog.

– De akkor nem lesz meg a csapat! – nyavalyog. – Pedig még Asut is rábeszéltem!

Nem kéne úgy meglepődnöd a dolgon, ahogy teszed, elvégre Asu kis híján a megyei negyedosztályig vitte, mielőtt megvilá… megsötétedett, és a fekete szemhéjtusnak szentelte az életét. – Be sem engednék talpig csipkefodorban a vízbe. Meg aztán leolvad a hajfestéke, és olyan lesz, mintha tintában fociznánk!

– Nem játszol, nem szólsz be! – emeli fel az ujját Asu, aki mindig úgy tesz, mintha nagy hőségben nem izzadná le az feketét a hajáról.

– Csokifoci? – teszi fel a kérdést reménykedve Asa.

– Jógafoci – zárja le a vitát Tomi, és lassított felvételként be is mutatja, mire gondol. Fmr, aki végre ért is valamit a társalgásból, vidáman felnevet.

– Szóval koktél – zárod le a vitát, és feltápászkodsz. A többiek vonakodva bár, de mindannyian követnek, és elballagtok a fesztivál túlsó csücskében lévő koktélbár felé. Asát felderíti, hogy útközben találkoztok néhány, a csokifürdőből frissen szabadult germánnal, és megkapja a választ a (csak őt) kínzó kérdésre, mely szerint tejcsokival mosdatják a népet.

– Akkor nem is kell! – húzza fel az orrát, mintha amúgy épp azért könyörögtetek volna, hogy fektesse tortabevonóba zsenge testét.

A koktélbárnál Tomi hisztizik egy sort, hogy nincs vörösboros kóla, hát a vörösboroskóla a legősibb koktél, amit a Kárpátmedencében ittak, „előbb volt a vébéká, a kumisz is csak utána jött, jól van?”, de végül nagy duzzoga beleegyezik, hogy tablettás borpótló helyett Jack Daniels kerüljön a kólájába.

– Túl édes – morogja, de az arckifejezése túlságosan is elégedett ahhoz, hogy komolyan vedd.

Te maradsz a gin tonicnál, és ahogy jéghideg koktélt kortyolgatva heversz a hatalmas babzsák fotelben, miközben a fák lágyan ringatóznak a délutáni szélben, az élet császárának érzed magad. Ezúttal tényleg.

Tomi focizhatnékját nem csillapítja a whiskey-kóla, épp ellenkezőleg, megihleti az ital, és felkerekedik, hogy megkeresse Ricsiéket, és rábeszélje őket egy meccsre. Téged is megpróbál néhány baráti sértéssel mozgásra bírni, de túl jól fekszel a babzsákon… meg épp elég embert láttál már hanyatt csapódni vízifoci közben, és nem vonz egy újabb agyrázkódás lehetősége.

– Miért, csak megtanulnál tőle még egy nyelvet! – legyint Tomi, és nem javítod ki, hogy ennél azért furcsább volt az, ami akkor történt.

– Vagy elfelejteném azt is, amit eddig tudtam.

– Adnak sisakot.

– Keresd meg Ricseszt! Miután elvonulnak, visszadőlsz a napfényes idillbe. Észre sem veszed, Fmr mikor tűnik el, de egy ponton már csak kettesben heverésztek Ninával, jelentéktelen dolgokról beszéltek, nagyot hallgattok közben, és amikor elfogy az italotok, közösen vesztek egy vödrös mojitót. Fejjel lefelé hasaltok vissza a babzsákra, összehajoltok a piros homokozóvödör fölött, érzed Nina samponjának az illatát…

Valami tompán megüti a fejed, és egy kisebb strandlabda pattan le elétek a földre.

– Na, kik a bajnokok! – ordítja Tomi, és előembertartásban feszíti az izmait, mintha lennének. Lekászálódsz valahogy a babzsákról, és közben tanúbizonyságot teszel a magyar káromkodáskincs kimeríthetetlen gazdagságáról. Tomi csuromvizes, de szinte észre sem veszed: Asut bámulod, aki félmeztelenül áll mellette, Asára támaszkodva, és valami nagyon nincs rendben a színével.

Azt már megszoktad, hogy sápadt. De így, vízifociból visszatérve…

– Rózsaszín vagyok – tapogatja meg a mellkasát kétségbeesetten gót barátod.

– Magenta – szakérti meg Nina is a dolgot, és belebök egy ujjal a vállába. Asu felordít. Nem egyértelmű, hogy a méltóságán esett csorba fáj neki jobban, vagy porhanyósra sült bőre.

– Csináljatok valamit – nyöszörög.

– Eladunk sült malacnak – mondja Nina. Úgy nézed, neki sem tetszett, hogy Tomika csak úgy fejbedobott titeket egy strandlabdával.

– Menjünk vissza a sátorhoz – javaslod, mielőtt Asun végképp eluralkodna a kétségbeesés. – A lányoknak biztos van valami testápolója!

Nina nagyon fintorog, de végül felkapja a koktélosvödröt, és elindul. Alig bírtok lépést tartani vele, és amikor visszaértek a pala… chate… Siófokra, egyenesen bemegy a sátorba. Rövid csapkodás után egy fehér flakonnal tér vissza.

– De ennek lila szaga van – tiltakozik Asu.

– Ja, hogy árnyalatra olyan rózsaszínt akarsz, mint a bőröd? – csattan fel Nina. – Ez van. Nem tetszik, keress mást.

Asu nagyot nyel és lehorgasztja a fejét. Fmr ebben a pillanatban bukkan fel, és álmélkodva összecsapja a kezét.

– Azt hittem, ilyen csúnyán csak mi, skandinávok tudunk leégni! – csicsereg, és visszabújik a sátorba. Egy zsíros trutymóval teli tégellyel kerül elő, aminek Asu szerint sárga szaga van, de ezek szerint az jobban megy a magentához, mert hagyja, hogy Fmr a vállára kenjen egy keveset.

– Ez finom – motyogja Asu, és lehunyja a szemét. Asa kikapja Fmr kezéből a tégelyt, és nagy sértetten elkezdi rálapátolni sötét szerelme hátára a krémet.

– Vékonyabban! – mutatja Fmr, és Tomi orrára keni a kezén maradt trutyit.

Asu némi zsörtölődés után tudomásul veszi, hogy kivételesen nem valami érdes és műszálas csipkét kéne felvennie. Kizsarolja Tomitól, hogy adja kölcsön neki a szent My Dying Bride pólót, a kinyúlt lepkéset, amit egyszer részegen dedikáltattak egy tök másik együttes gitárosával – szerencsére ő sem volt már szomjas, és nagy, imbolygó betűkkel rápingálta, „bárcsak én írtam volna! xoxo", és onnantól kezdve hónapokig az volt a vita tárgya, hogy de ki a fene az a Xoxo, és mióta játszhat a bandában. Tomi kellően meg van szeppenve, amiért ő beszélte rá Asut, hogy ilyen málnaszörp színűre égesse magát, hogy oda is adja az ereklyét.

Asu még tovább sajnáltatná magát, de Nina, aki időközben megitta a vödör mojito maradékát, már nagyon unja a drámát.

– Ha ennyire rosszul vagy, vegyél be egy aszpirint, és feküdj le! – lapogatja meg a hátát barátian, mire Asu kétrét görnyed. – Aki beteg, az pihenjen, és alkoholt egy cseppet sem! Asu sziszegve tekereg, de nem folytatja a panaszkodást. Nina elégedetten biccent.

– Akkor menjünk! – lengeti meg az üres vödröt, és elindul a színpadok felé.

Az első néhány koncertet már így is lekéstétek, de a nagyszínpadon még sikerül elkapnotok egy kamaszkori kedvencet. Most, hogy megint ugrálnod kell, érzed, hogy a lábad nincs hozzászokva a folyamatos bulizáshoz, de a lelkesedés csodákra képes, és egészen az első sorig előre verekeditek magatokat. Utána viszont kell egy kis pihenő: hiába, aznap még csak két kakaóscsigát ettél, és a koktélok csak elfedték az éhségedet, el nem mulasztották. Az első bódénál, amit találsz, veszel két óriás melegszendvicset, ami lehet, hogy nem volt nagy ötlet… azaz túl nagy ötlet volt.

– Mi van, ezek hosszában szeletelik a kenyeret? – hőköl vissza Nina is, amikor felajánlod neki az egyiket.

– Vagy csak elfelezik fektetve, mint a zsemlét – méregeted az ételszörnyet. Legalább megérte azt a kisebb vagyont, amit elkérnek érte. Nina cserébe felajánlja, hogy neked is hoz sört, és nagy nehezen találtok egy asztalcsücsköt is, ahol le tudtok ülni, hogy megküzdjetek minden melegszendvicsek melegszendvicsével.

Olyan szűkös a hely, hogy összeér a térdetek, és ha fel akarod emelni a söröspoharad, Nina szendvicsét is leöntöd, de igazából egyikőtöket sem zavar a dolog.

– Tényleg, és mi van a jó arccal, akivel a bejáratnál találkoztál? – kérdezed, mert tudod, hogy rontsd el a saját kedved. Nina a homlokát ráncolva néz rád, mint akinek fogalma sincs róla, miről beszélsz, aztán elvigyorodik.

– Ja! Basszus! Elfelejtettem találkozni vele! Remélem, nem vár azóta is a Borozóban…

– Megnézhetjük – ajánlod fel nagylelkűen, de Nina csak megrázza a fejét.

– Á, annyira azért nem volt jó arc.

Tovább esztek, és a szendvics felénél Nina elmegy egy újabb sörért, mondván, ehhez nagyobb korsó kell. Egészen leizzadsz a táplálkozásban, a végére kicsit már fuldokolsz is, és épp elégedetten gratulálnál magadnak, hogy nagy nehezen bár, de túlélted, amikor Nina megtöri a csendet.

– Asa azt mesélte, hogy első este kártyát vetett neked.

Visszahőkölsz, és kis híján kiköpöd az utolsó falatot. Ki nem állhatod az efféle okkult marhaságokat, különösen azóta nem, hogy az agyrázkódásután az árokparton fekve hosszan hallucináltál egy köpcös varázslóról, aki ide-oda cserélgette a lelkedet egy… összerázkódsz, és be sem fejezed a gondolatot. Kizárt dolog, hogy bármi ilyesmibe belementél volna. És pont Asával!

– Amilyen részeg voltam, búzát is vethetett volna, arra sem emlékeznék!

– És hogy ott volt a kelyhek hatos – magyaráz tovább Nina, mintha meg sem hallott volna. Kétségbeesetten rázod a fejed, és próbálod leállítani.

– Én legfeljebb a négyes-hatost ismerem!

– Meg valami királynő, és hogy azt mondtad rá, hogy az…

– Nem tudom, mit mondtam! – emeled fel védekezően a karod. – Radioaktív fókapisit ittunk egész éjjel!

– Na mindegy – adja fel végül Nina, és megkönnyebbülten sóhajtasz egyet.

– Még egy sör? – veted fel, hogy végleg eltereld a szót a témáról. Nina a kezét nézegeti, aztán megrázza a fejét, és felpattan.

– Te jó ég, mindjárt hét óra!

Rozmártartásban követed. Fogalmad sincs róla, hogy tud ilyen fürgén szaladni egy ekkora melegszendvics és két sör után, neked minden lépés külön földtani folyamatnak érződik. Sokat segít, hogy útközben megálltok egy vécésornál, még ha így kis híján le is késitek a koncert első számát. Egy pillanatig habozol, mielőtt belevetnéd magad a tömegbe, még mindig nem vagy biztos benne, hogy most az erőteljes testmozgás a legjobb ötlet, de Nina már előre szaladt, és nem akarod szem elől téveszteni. A harmadik sor környékén éred utol, és ott is csak azért, mert elkezdődött a kedvenc száma, és az egész közönség egyhelyben állva pattog, mint a gumilabda. Félig mellé, félig mögé állsz, hogy meg tudd védeni, bár az az igazság, hogy ha Nináról van szó, ő aztán nem szorul védelemre.

Annyira magával sodor a zene, hogy észre sem veszed, hogy beborul, és persze a mennydörgésnek esélye sincs egy koncert erősítése mellett. Az első cseppeknél még azt hiszed, valaki megint eldobott a fejetek fölött egy teli söröspoharat. Csak akkor jössz rá, hogy valami nincs rendben, amikor szakadni kezd az eső. Megkocogtatod Nina vállát, és kérdően felemeled a kezed. Mi legyen? Vigyorogva megvonja a vállát, és ugrál tovább.

– Kimenjünk? – ordítasz a fülébe. Megrázza a fejét.

– Minek?

– Megázunk!

– Így is, úgy is! – jön a válasz, és ebben igaza van. Te is megvonod a vállad, és ugrálsz tovább. A két szám közti átkötőben már az énekes is emlegeti az esőt, de úgy tűnik, őket sem zavarja… épp ellenkezőleg! Életedben nem voltál még ilyen parázs bulin. A ráadás előtt megálltok szusszanni egyet, Nina neked dől, és az álladról a fülébe csorog a víz.

– Tuti, nem játsszák – lihegi, a kedvenc számára gondolva, aztán az első hangnál kihúzza magát. – Nem hiszem el!

Megfogod a derekát, és felemeled. Sűrű ahhoz a tömeg, hogy a nyakadba vedd, és ahogy visszaengednéd a földre, megfordul, és a nyakadba fonja a karját.

– Olyan boldog vagyok, Csirke – ordítja a füledbe, és szájon csókol. Olyan régóta várod már ezt a pillanatot, hogy le is mondtál róla, és döbbenetedben először majdnem hátrahőkölsz. Aztán átkarolod, és viszonzod a csókot, és próbálsz rájönni, mit mondhatnál, ha ennek vége.

  1. Olyan boldog vagyok?
  2. Én is?

negyedik fejezet, avagy voltak ilyen esték, sőt, még ennél jobbak is

Nina becuccol a sátorba. Te is mész vele, hogy átvidd Peugeot holmiját a fiúszobába, aztán hagyod, hadd rendezkedjen kedvére. Fmr is bemegy, és nemsokára halk beszélgetést és nagy vihogásokat hallotok. Ezek szerint jól érezted, és Nina csak előtted nem hajlandó angolul beszélni…

Visszatérsz az asztalhoz, és vennél még egy kakaóscsigát, de Asu maga elé pakolta az összest. Amikor el akarsz venni egyet, védelmezően ráborul, mire tarkón csapod, és arccal beleesik a péksüteményekbe. Ahogy feltápászkodik, az egyik csiga a homlokára tapad, és az állán is ragacsos, feketés kakaócsík fénylik.

– Nagyon sátánian nézel ki – susogja Asa olvadozva. Ránézel az asztalon maradt kakaóscsigákra, és undorodva rázod meg a fejed. Nem lehetsz benne biztos, hogy a csigákra nem ragadt át valami emberi fogyasztásra kifejezetten alkalmatlan, olcsó gótsmink. Inkább lecsapsz az utolsó óriásperecre, az úgyis jobban megy a sörhöz.

– Mi a mai terv? – érdeklődik Tomi teli szájjal. Beletolja az arcába a túrós táska maradékát, és maga elé húz egy programfüzetet. – Evve maffuvam a maffumpafum – csámcsogja –, evü bevü…

– Nyeld már le, basszus! – förmedsz rá, mire rövid szünetet tart, és megismételi.

– Este Motörhead a nagyszínpadon, előtte pedig Tankcsapda! – Lapoz kettőt, és elkeseredetten felnyög. – Jaj, ne már, a metálszínpadon meg ma van HC nap, nem hiszem el!

Nagyot sóhajtasz. Ezek szerint ma még tovább szakad szét a társaság: ahogy téged nem lehetne lebeszélni arról, hogy élőben lásd Lemmy szemölcseit, úgy Tomitól sem várhatod, hogy lemaradjon a saját undergroundja saját hőseiről.

– Mi meg a világzenéhez megyünk majd – csilingel közbe Asa –, és utána elvonulunk hullócsillagokat nézni!

Kicsit elkerekedik a szemed, de nem szólsz egy szót sem. Bárki mást kiröhögnél, hogy mit finomkodik, elvonulnak „hullócsillagokat nézni”, hát persze! De Asából nem nézel ki ilyen összetett gondolatokat… Alighanem tényleg hullócsillagokat akar vadászni. Egy fénytechnikával masszívan megtolt gigafesztivál mellett. Ahol a fényszennyezéstől a holdat sem nagyon látni, nem hogy egy meteorrajt, de ha A Sötétség Párja ki akar ülni szúnyogeledelnek, egészségükre.

– Azért a Motörhead az Motörhead – jegyzi meg Asu. Végre leesik a homlokáról a kakaóscsiga, elkapja, és jó ízűen beleharap. Láthatóan nem zavarja, milyen zord tekintetet vet rá csipkés lelkű szerelmese.

– Na jó, és addig?

– Nézzünk körbe, mi mindent lehet csinálni!

Összevonod a szemöldököd, és Tomikára nézel. Nagyon ártalmatlanul tömi a fejét, de biztos vagy benne, hogy emlékszik még, mi történt, amikor tavalyelőtt végig próbáltátok a fesztivál közepére telepített kalandparkot.

– Megyünk bungee jumpingolni? – néz fel Asu kaján vigyorral.

– Kuss – jelented ki, és összegyűröd a sörösdobozodat. Elég kínos volt a daru tetején szembesülnöd vele, hogy a tériszonyod nem múlt el a fejsérüléstől.

Nina és Fmr is előkerülnek, és hosszasan egyezkedtek, hogy ki, mikor, mit, merre szeretne, hol érdemes rá várni, és hol nem. Mire ezzel végeztek, lassan már ebédidő lesz, legalábbis Tomi szerint, akit úgy tűnik, nem nagyon hatott meg, hogy az előbb falt fel egy kisebb pékséget.

Végül csak elindultok, és a tűző napsütésben körbevonszoljátok magatokat a fesztivál területén. Fmr vesz magának fesztivál pólót, hátizsákot, Trabantos fémbögréből a teljes készletet, Tomi inkább a kajasátrakat keresi. Asut elrángatja a házasságkötő sátorhoz Asa, aztán ott ragadtok egy koradélutáni koncert előtt. Tomi elmegy sörért és sosem tér vissza, te pedig tovább ballagsz a két lánnyal, és az élet császárának érzed magad, hogy két ilyen csodaszép szőke nő között lépdelsz, és ráadásul csak az egyikük természetes szőke! A másikuk rendes, festett platina.

Eszedbe jut, hogy egyik szőkéhez sincs sok közöd, és az érzést módosítod az élet alkirályára. Alkirály-helyettesére. Recepciósára.

Ezzel együtt is jól telik a nap. Egy ponton visszaértek a sátorhoz, Fmr a batikolt szoknyát batikolt ruhára váltja, Nina kölcsönveszi Peugeot egyik baseball sapkáját, te csak toporogsz egy sort, mert valakinek azt is kell, aztán mentek tovább. Tomi újra hozzátok csapódik, Nina elkanyarodik, és viszi Fmrt, Asu megjelenik egy sörrel a kezében, megkönnyebbülten vigyorogva, hogy Asát sikerült letennie egy tarot-műhelyben, ahol „jövőt alkotnak”, bármit jelentsen is az.

– Egyelőre vízfestékkel pacsmagoltak A3-as kartonokra, de állítólag később beállnak élő kártyalapoknak is – magyarázza, miközben olyan hevesen nyakalja a sört, hogy a hab lecsorog az állán –, és azt akarta, hogy megvárjam, és majd mi leszünk a Szeretők, de meggyőztem, hogy ezzel a parázsló nézésével neki igazából egy formabontó és csábító, női Ördögnek kell lennie, úgyhogy elengedett. Imádom, imádom, de néha azért szeretnék az asztrális csakrakirakáson kívül másról is beszélni!

Egyetértően hümmögsz, bár te nem csak néha szeretnél másról beszélni, hanem nagyjából mindig. Asztrálcsakra… micsoda? Mindegy.

Mire végeztek a következő sörökkel, ideje már a nagyszínpadhoz menni. Bementek a tömeg mélyére, és végig ugráljátok a Tankcsapdát, aztán amikor a koncert végén az emberek egy része eltikkadtan a sörpultok felé veszi az irányt, ti tovább fúrjátok magatokat a sűrű masszában a színpad felé. A Motörhead végtelen energiarobbanás, és amikor mégis elmúlik, kimerülten tántorogtok a keverő felé. Mint mindenki más, ti is egyezményesen a keverő mögött, balra találkoztok minden koncert után. Kicsit gyászolod a cipődet (lábujjaid már nincsenek, azokat fölösleges – péppé taposták őket), és gyanakodva nézed a mellkasodon a teljes talplenyomatot (43-as Martens, bal láb, belső talpél kopott, jó csámpás lehet a gazdája, szakérti meg Tomi, akinek a pólója lett jobb oldalt ujjatlan), de tulajdonképp nem tört el sok csontod, és ha igen, akkor is megérte.

A keverő mellett végre sikerül Peugeot-val is összefutnotok.

– Na milyen a chateau? – ordítja. Így, Motörhead után mindannyian erősen halláskárosultak vagytok, és te a torkodat is szétüvöltötted, úgyhogy csak mutatod neki, hogy király.

– A micsoda? – ordít vissza Tomi. Látszik, hogy nem olvasott elég csilláronlengős kalandregényt, vagy csak nem tanulta meg, hogy kell kiejteni a furcsa francia szavakat.

– A palazzo!

– A sátor?

– Az!

– Miért nem azt mondod! – bődül fel Tomi, akit nagyon idegesítenek ezek a véletlenszerűen odavetett idegen szavak.

– Na milyen?

Látod, hogy Tomi elsápad, és alighanem lepereg a szeme előtt az élete, mert most bizony neki kell majd elmagyaráznia, hogy Nina kidobta a szobájából, de mire belekezdene, a tömeg elsodorja Peugeot-t. Embert nem láttál még úgy megkönnyebbülni, mint most Tomit. Előre görnyed, és akkorát fúj, hogy kis porfelhő kavarodik körülötte. Vigyorogva felnéz rátok, aztán hirtelen kiegyenesedik.

– Fussunk, mielőtt megtalál!

Amúgy is futnotok kérne, hogy átérjetek a metálszínpadhoz Tomi kedvenc együttesére. Neked már nincs erőd egy újabb pogózáshoz, de ő előre zúz, és nemsokára látod, ahogy huszadmagával felmászik a színpadra, és a tömegbe veti magát – ez minden rendes HC koncert velejárója, akárcsak az, hogy a színpadhoz közel százkilós emberek esnek a fejedre. Úgy döntesz, egy estére elég egy teli talplenyomat a mellkasodra, és inkább hátrahúzódva figyeled az eseményeket. Néha megrázod a fejed. Az együttes tagjai megállás nélkül ugrálnak. Az idő kétharmadát a levegőben töltik, és hiába csak egy óra a koncert, szerinted az már bőven az emberi állóképesség határain túl van, amit művelnek.

Tomi izzadtságtól csatakosan tér vissza. Nem szeretnél belegondolni, ez mekkora részben az övé, és mekkora részben másé, csak megjegyzed, mindenképp el kell terelgetned zuhanyozni, mielőtt lefekszetek aludni, különben reggelre szétválaszthatatlanul ráragad a polifoam.

A folyadékpótlás viszont fontos, és el is mentek sörért. Végre Ninát megtaláljátok, aki a kérdésre, hogy Fmrt hol hagyta, csak int a csillagok felé. Reméled, ez nem azt jelenti, hogy leütötte és elásta két sátor közé, vagy ha igen, senki sem fedezi fel a dolgot a fesztivál vége előtt. Tomi magába dönt két korsó sört, és visszapattog a színpad elé, te viszont unod már a HC-t, és Nina is táncolni szeretne, úgyhogy elindultok keresni egy valamivel slágerorientáltabb kocsmát.

Azt hitted, hogy ma éjszakára már kitomboltad magad, de rá kell jönnöd, hogy más ritmusban igenis képes vagy még órákon át ugrabugrálni. Az egyik számnál kicsit hiányzik, hogy Tomi nincs ott veletek, mert ennél a refrénnél akkorát szokott ugrani, és megfordul közben és te jó ég, az milyen jó, és mire felnézel, már ott vigyorog és pattog veletek. Elmondhatatlanul jó érzés az éjszaka meghatározhatatlan mélyén ugrálni a barátaiddal egy fesztiválon, és az sem érdekel, hogy kezd veled forogni a világ, az sem, hogy Tomit még el kéne vinned lecsutakolni, és az sem, hogy Nina nem veled fog egy sátorszobában aludni, hanem egy vadidegen hippivel. Összekapaszkodva ugráltok és ordítjátok a szöveget, a pillanat tökéletes, és az is a szépségéhez tartozik, hogy két számmal később véget ér.

Gyalogoltok vissza a sátorhoz a forró nyári éjszakában, és Tomi cikkcakkban halad egyik útpadkától a másikig. Egy ponton összecsuklik és leül a földre. Összenéztek Ninával, aki csak megvonja a vállát, és te is tudod, hogy nincs választásotok. Leülsz Tomi mellé a földre, és megbököd, hogy ellenőrizd, nem aludt el.

– Kelj fel, Tomi! – duruzsolod barátságosan. Csak nyög egyet.

– Kelj fel! – hajol oda hozzá Nina, mire Tomi nyűgösen felmordul. Nina gyengéden sípcsonton rúgja. Tomi a nyakadba borul, alig bírod lefejteni a nyakadról a karját, mielőtt megfojt.

– Vigyél vissza a satuba – motyogja sírósan. Elsőre nem is érted, mire gondol, aztán összeáll a kép.

– Sató, Tomika. C-h-a-t-e-a-u. Tudod, ahogy Pözsó is… mindegy, azt most nem betűzöm le, jó?

– Sapó – csuklik össze a barátod. – Egy sapkában lakunk, Csirke? Egy nyomorult sapkában?

– Elég nagy sapka – jegyzed meg a részegek éleslátásával. – Mondhatni, süveg. Na de akkor, ha neked nem jó a palazzo sem, meg a chateau sem, akkor mi legyen? Palotának nem hívhatjuk, Asu mindig azt hinné, haza akarjuk zavarni Várpalotára! Legyen palace, mint a dizsi Siófokon?

– Pelisz – kóstolgatja az újabb idegen szót Tomi, és ellágyul az arca. Tavaly nyáron lementetek pár napra a Balatonra, és kis híján agyonvertek titeket a diszkó előtt, de Tomika szereti az ilyesmit. – Menjünk vissza Siófokra! – jelenti ki, és meg sem lep, hogy amikor másnap délben felkelsz, a sátor homlokzatán ott ékeskedik a három rajzlapon széthúzott felirat.

SI ÓF OK

– A foglalkoztató konténerben kicsit csúnyán néztek ránk, amikor Tomi lerabolta a zsírkrétákat, de aztán meggyőztem, hogy a szivárványszínt hagyja ott a kicsiknek – jegyzi meg Asu. Ölni tudnál a kihűlt kávémaradékért, amit a horpadt műanyag pohárban dédelget.

– Azt hittem volna, estig meg sem fog tudni mozdulni! – morogsz, és valami innivaló után néznél.

– Ó, a manólány favágóteája csodákra képes! – vigyorodik el Asu, és az asztalon hagyott bögrékre mutat. – Még angolul is megtanult tőle annyira, hogy elkísérje vásárolni, úgyhogy nemsokára lesz reggeli. Eléggé főnyeremény ez a csaj, különösen így, reggel… tizenhárom húsz felé.

Csak nyögsz egyet, mert bármennyire hatékony is a favágótea, te most akkor is egy olvadt műanyag ízű kávéra vágysz.

Nagyon erősen sugározhatod az igényed, vagy Fmr különösen jó telepata, mert amikor visszatérnek Tomival és Ninával a bevásárlásból, a kakaóscsigák és lekváros bukták, az ásványvíz és a gyógysör mellett egy eldobható műanyag tányért is hoznak, rajta, mint tálcán, öt vékonyka, fehér műanyag pohárral.

– Neked rögtön kettőt kértünk – kiabál Nina, és kis híján leborítja az összes kávét a földre. Szerencsére időben átveszed tőle a tányért, így megmenekül a páratlan kincs. Leteszed az asztalra, s rögtön fel is kapod az egyiket, amiben egy félbehajtott keverőpálcika (és feltehetően öt cukor) van: évek óta így különböztetitek meg, melyik a te kávéd. Az sem érdekel, hogy végigégeti a torkod, bedobod, mint egy felest.

– Ez jó volt – krákogsz, és leülsz. Magad elé lapátolsz egy kisebb halom péksüteményt, és falni kezdesz: az egész éjszakás ugrálás után úgy érzed, az asztalt is meg tudnád enni éhségedben.

Reggeli közben Tomi végigpörgeti a programot, és próbáljátok kitalálni, mivel üthetitek el az időt az első koncertekig. Irtózatos meleg van, a jéghideg ásványvíz sem segít rajta.

– Elmentünk a vízifoci mellett – magyarázza Tomi teliszájjal –, ott pancsolnak a népek ebben a felfújható medencében, annyira jónak tűnt!

– Ú, én hallottam, hogy van csokifürdő! – csillan fel Asa szeme. – De persze, csak akkor jó, ha étcsokis.

Fmr valami lazító jógaórát talált a programfüzetben, Nina pedig kipróbálná a babzsák foteles koktélbárt.

– Mindig úgy iszunk, mintha muszáj volna – magyarázza –, mi lenne, ha egyszer élveznénk is végre?

Mindenki rád néz, mintha tőled várnák a döntést.

  1. Vízifoci, hmm, nem is rossz ötlet! És máshol, máskor úgysem nagyon lenne alkalmatok kipróbálni!
  2. Csokifürdő???? Szinte érzed, ahogy a bal vállad fölött megjelenik a kis cukorördög, és azt duruzsolja a füledbe, ezt ki kell próbáni. Sajnos a jobb vállad fölött lebegő cukorangyalka is ugyanerre biztat.
  3. Jóga? Egyszer azt is ki kell próbálni… és igazán illene valamiben Fmr kedvére tennetek, ha már két napja ő reggelizteti az egész társaságot.
  4. Koktélbár… szinte érzed a jégbehűtött gin tonic ízét a szádban, és a puha babzsákfotelek gondolatára csak még kényelmetlenebbül fészkelődsz a kemény padon.

vannak rövid fejezetek is (ez a harmadik?)

Elveszel egy bögrét, és leülsz az egyik kempingszékre. Meg mertél volna rá esküdni, hogy mindent bepakoltatok a sátorba, mielőtt elindultatok előző este Ricsesék koncertjére, de ki tudja, lehet, hogy Peugeot már kirendezkedett kora reggel, csak nem ébredtél fel rá, vagy te hoztál ki mindent még éjjel zuhanyozás után… előtt… közben… furcsább dolgok is történtek már egy fesztiválon.

A favágóellenes tea meglehetősen hatékony, örülsz is, hogy nincs rajtad a kockás flanelinged, mert biztos leolvadt volna rólad, és az erdőirtási terveid is elpárologtak. Persze ez azért is lehet, mert harmincöt fok van, és mert amúgy sem volt még fejsze a kezedben élete… ööö… volt éjjel egy pont, amikor egy viking fejszével pózoltál? Basszus. Volt éjjel egy pont, amikor egy viking fejszével pózoltál. Persze feltehetően azt sem favágásra tervezték, hanem az ellenfél koponyájának minél hatékonyabb meglékelésére, és a puszta gondolatra fojtogatni kezdi a torkodat a bestiális death metal hörgés, ami az ilyen pózok mellé jár.

Inkább csak krákogsz egyet.

– Fáj a torkod? Kérsz egy kis mézet? – érdeklődik a hippilány. Hegyes kis orra van, széles szája, és szürkéskék szeméről a jeges tenger jut eszedbe, ami ebben a hőségben kifejezetten üdítő. Halványsárga haja két görbe fonatban lóg a vállán, és először nem is tudod, mi olyan furcsa benne, aztán rájössz, kipirult arcában úgy világít a szemöldöke, mintha tejszínnel rajzolta volna föl. Mindig meglep, ha egy nő természetes szőke.

Krákogsz még egyet, és intesz, hogy nem. Már csak azért sem, mert egészen biztos vagy benne, hogy nem hoztatok mézet – igaz, teáskannára sem emlékszel.

– Csirke vagyok.

– Efemer.

Ez egy név?, gondolkozol el rajta, de igyekszel nem mutatni a meglepetésedet. Elvégre mit értesz te az idegen nevekhez, és amúgy téged sem Csirkének anyakönyveztek! Efemer. Hát akkor így hívják.

Hümmögsz egyet. Lennének kérdéseid, de kicsit félsz tőle, hogy már hallottad rájuk a választ, csak elmosta a turbonukleáris rénszarvaspálinka.

Szerencsére épp elfogy a tea, amikor éktelen csörömpölést hallasz a sátorból, máskülönben biztos leöntötted volna magad. Vekkercsörgés – ezt is hoztunk? …igaz, a teáskészlet után már meg sem lep – aztán csattanások és káromkodás. Oké, ezek szerint Tominak mégis sikerült megtalálnia a hálózsákot, legalább annyira, hogy a lábára csomózza, és most ne tudjon felkelni. Pár pillanattal később barátod kizuhan a sátorból, és rémülten rád néz.

– Nina! – kiáltja. Körbenézel.

– Még nem érkezett meg – nyugtatgatod. Tomika hevesen gesztikulálva próbálja kifejezni magát. 

– Hát mert! – néz rád. Nem érted. – Hát mert nem tudja, hova vertük a sátrat, mert nem oda, ahová tavaly, és megbeszéltük, hogy tizenegyre kimegyünk elé a bejárathoz!

– Ó. – Aggódva nézel az órádra, mert Nina nem szokta jó néven venni, ha a bolondját járatják vele. Öt perc múlva tizenegy.

– De hát te húztad fel a vekkert, hogy semmiképp se aludjunk el! – kalimpál Tomi. Újabb dolog, amire nem emlékszel, és megfogadod, hogy zölden világító italokat sem iszol soha többé. Felpattansz.

– Oké, akkor húzzunk!

– De át kell öltöznöm! – visít Tomi. Végigméred, és arra gondolsz, hogy tulajdonképp fesztiválkompatibilis ez az enyhén foltos, nagyon gyűrött póló is, de legfeljebb az utolsó két nap.

– Jól van, én kimegyek Nináért, te szedd össze magad, meg egy kicsit a sátrat is!

Efemer kérdően néz rád, de csak a vállad fölött kiabálsz vissza neki.

– Megyek és hozom egy barátunkat! Adj Tominak favágóteát!



Kész szerencse, hogy ilyenkor nem csak ti szoktatok még másnaposan fetrengeni, de mindenki más is, és az amúgy zsúfolt utacskák, ösvények most szinte üresek. Majdnem kivered valaki kezéből a halványfehér rántottával teli műanyag tányért – te jó ég, reggelizni is kéne, de nem ott, ahol ezt kutyulták – kis híján hanyatt esel egy kólás palackon – igazán taposhatnák laposabbra – de tizenegy óra négy perckor a bejáratnál vagy. Nina a hátizsákján ül, és egy vadidegen sráccal vihorászik.

– Helló Csirke! – néz fel rád, amikor meglát, és integet, de fel sem kel, és a vihorászást sem hagyja abba. Álmaidban nem egészen így képzelted ezt a jelenetet. A térdedre támaszkodva próbálod kifújni magad.

– Bocs a késésért – zihálod.

– Semmi baj – veti oda, és egészen biztos vagy benne, hogy nagyon, nagyon nagy baj van. Nina felkel, és felsegíti a srácot.

– Akkor a koncert után a Borozóban – mondja mosolyogva. Összepuszilkodnak, és az idegen integetve elhátrál. Kicsit értetlenül és nagyon dühösen nézel utána. Csak négy percet késtél! Ez még fesztiválon kívül is semmiség!

Nem ajánlod fel, hogy viszed a hátizsákját, Nina alighanem letépné a fejedet, ha ilyen idétlenségekkel nyaggatnád.

– Ez ki volt? – Végül csak nem bírod tovább. Nina megvonja a vállát.

– Nem tudom, most találkoztam vele, de elég jó arcnak tűnik!

Magadban morogsz: a fickó a legkevésbé sem tűnt jó arcnak, rettentő nyálas képe volt, és önelégült vigyora.

– Na és milyen a palazzo? – veti fel Nina. Onnan ismeritek, hogy egyik nyáron együtt járt intenzív olaszra Peugeot-val, de ennek ellenére idegesít, amikor ilyen könnyedén átveszi a barátodtól a sznob hülyeségeit. Különösen, hogy nincsenek túl jó híreid a palota kapcsán.

– Majd meglátod.

Nem fejted ki bővebben, mert egyelőre az sem világos neked, Efemer csak reggeli teát főzni ugrott át, de nagyon gyanús, hogy valamilyen elrendezésben ő is hozzátok költözött. Ha nem új Peugeot barátnője, akkor mindenképp nagyon kínos lesz a dolog, mert csak te tudsz annyira angolul, hogy meghívhattad. Épp csak miért tettél volna ilyet?

De ha nem veletek lakik, akkor miért a ti asztalotoknál, a ti holmitokkal, és nektek főz teát?

Láthatóan Nina sincs beszédes kedvében, úgyhogy szótlanul ballagtok tovább. Hamar megérkeztek a sátorhoz – legnagyobb meglepetésedre egyszer sem tévedsz el közben – és döbbenten állsz meg a látvány előtt.

Az asztal mellett sorban, mint valami iskolai kiránduláson, ott ül Tomi, Asu és Asa. Mindegyikük előtt egy gőzölgő bögre, de az asztalra oda van készítve egy palack gyöngyözően hideg ásványvíz, néhány gyönyörűen deres sörösdoboz, és pár szétszaggatott papírzacskón egy halom péksütemény. Túrós táska, kakaós csiga, kifli, két óriásperec. Efemer épp egy újabb adag teát tesz fel a kempingfőzőre, és amikor meglát titeket, elmosolyodik.

– Kértek reggelit?

Nina egy pillanatra döbbenten áll, aztán ledobja a táskáját.

– Ez kicsoda? – kérdezi a többiektől. Szándékosan rá se néz Efemerre.

– Efemer? – int a levegőbe Asu.

– Eff, emm, err? – kérdez vissza Nina, mintha azt próbálná kideríteni, ez vajon miféle mozaiknév lehet. Elkerekedik a szemed. Ez az eshetőség eszedbe sem jutott. A hippilány előrelép, és kezet nyújt Ninának. Nina kicsit undorodó mosollyal viszonozza a gesztust. – Nina. Te hogy kerülsz ide? Peogeot máris becsajozott?

Fmr értetlenül néz egyikőtökről a másikra, aztán megrázza a fejét.

– Bocs, nem értem – jelenti ki angolul. Nina elkeseredetten felnyög. Régebben ő volt a legjobb angolos a társaságban, de mióta te egy stoptáblával egyszerre a fejedbe verted az egész nyelvet, nem hajlandó megszólalni sem.

– Azt kérdezi, hogy Peugeot barátnője vagy-e? – fordítod, mert tulajdonképp te is kíváncsi lennél a válaszra. Fmr értetlenül ráncolja a homlokát.

– Peugeot? – kérdezi, aztán felderül az arca. – Ja, a srác, akié a sátor, említettétek már! Nem, nem került még elő, de vigyáztam a holmijára, szóval remélem, nem lesz dühös. Reggeli?

Mondanád, hogy elment az étvágyad a hirtelen fordulattól, de nem lenne igaz, úgyhogy csak megvonod a vállad, leülsz, és felmarkolsz egy kakaóscsigát, és felpattintasz egy gyógysört. Pár kérdés, és kiderül, hogy Fmr Alexék haverja. Jobban mondva Alexék énekesnője, de itt levált a fiúkról, mert holnapután este jön egy norvég banda, akiknek szintén énekel, és majd velük megy tovább, és majd Prágában érik be az Íshrafnt, de a turnémenedzser elszúrt valamit, és nem szerzett neki szállást, és amikor ott állt éjjel háromkor a csomagjaival, te lovagiasan felajánlottad neki, hogy alhat nálatok.

– Mondtad, hogy a palackozóban az egész bandának van hely, ha kell – magyaráz Tomi tele szájjal.

– Palackozó?

– Hát ahogy Peugeot hívja a sátrat. Szóval akkor hazajöttünk, és Peugeot nem volt itthon, szóval mondtad Fmrnek, hogy alhat ott, és tökre úgy néztél ki, mint aki tudja, miről beszél, és tök gáz, hogy nem emlékszel semmire.

Pislogsz párat, aztán megrázod a fejed.

– Oké, tényleg nem emlékszem semmire. De hát akkor sem dobhatjuk ki.

– Ja, persze – bólogat Tomi. – Nem dobhatjuk ki. De Peugeot irtó pipa lesz, amikor visszajön, hogy egy idegen alszik a sátrában. Tiszta népmese, ki ivott evett a gyrosomból, ki ivott a sörikémből, ki alszik a sátracskámban?

Nagyot sóhajtasz, és megdörzsölöd a homlokod.

– Hát azért ha Nina és ő is a mi szobánkban alszanak, akkor rohadt szűkösen leszünk.

– A ti szobátokban? – vág közbe Nina. – Mi az, hogy a ti szobátokban?

– Peugeot közölte tegnap, hogy csajozni akar, és az egyik szoba csak az övé.

– Hát a frászokat – Nina nagyon határozott, és kicsit örülsz, hogy ezt a meccset ő fogja lejátszani Peugeot-val, eredménytől függetlenül. – Pláne, ha ez a… teaszüttyögtető is itt marad. Lesz egy fiúszoba meg egy lányszoba, aztán kész. Ha Peugeot-nak nem tetszik, hozhat még egy sátort.



  1. Jól van, ez így tökéletes, ahogy van… Amúgy sem alhatnál kettesben Ninával (pillanatnyilag abban sem vagy biztos, hogy tényleg ezt akarta volna, és nem csak nagyon félreértettél dolgokat), akkor legalább férjen el mindenki! Fmrnek is biztos kényelmesebb lesz egy másik lánnyal laknia, mint egy másik lánnyal és még két fiúval. Ráadásul ki tudja, lehet, hogy ha a két lány kettesben marad, Nina is elkezd megint angolul beszélni? Mindenki csak nyerne ezzel a leosztással. Ráadásul az egészet valaki más játssza le Peugeot-val, ha előkerül. Szerencsére Ninától még ő is tart, úgyhogy hátradőlhetsz (ne, minkább ne tedd, a padon nincs támla), ez a probléma megoldva.
  2. Oké, de azért ez mégis csak Peugeot sátra, és milyen dolog már, hogy kitúrjátok a saját szobájából, csak azért, mert te atomrészegen meghívtál valakit! Arról nem is beszélve, hogy Nina így aztán végképp elérhetetlen távolságba kerül, míg ha mindannyian egy szűkös sátorrészben lesztek, akkor egy ponton kénytelen lesz hozzádbújva aludni, ez elkerülhetetlen és sorsszerű. Ráadásul nem kell Peugeot-val sem összeveszned az egész miatt, és az nagyon jó lenne ám, mert Peugeot egy aljas rohadék, és még a hozzád hasonló, péncélozott lelkű fémharcosok lelkébe is páros lábbal bele tud taposni.

második fejezet: peugeot visszatér (izé, bocs, nem)

Megütközve méred végig a barátodat. A Bahiához? Jucusék? Hétkor? Mégis, miről beszél?

– Héttől Chaos Roots a metálszínpadon! Megígértük Ricsiéknek, hogy megnézzük őket!

– Basszus! – káromkodja el magát Peugeot, aztán megrázza a fejét. – Nem, a lányokat nem hagyhatom cserben, Ricsesz meg fogja érteni!

– És ha összefutsz Anitával? Meg a lélektani költővel?

Peugeot arca elsötétül a volt barátnője és annak új barátja említésére. Mintha a foga is megcsikordulna, de az is lehet, hogy csak a szomszéd sátorból bömbölő ipari zaj csalta meg a füledet.

– Épp azért megyek, Csirke! – hördül fel. – Te nem ismered Jucust és a lányokat. Ancsát meg fogja ütni a guta, ha meglát velük!

Erre nem tudsz mit mondani. Mind a ketten tisztában vagytok vele, hogy a kiegyensúlyozott lelki békéhez nem a részeg ex-hergelésen át vezet az út, de ha őszintén magadba nézel, amúgy sem a zen nirvánáját vettétek célba. Miért kérnél számon bármit a haverodon, ami a teljes zenei ízléseteknek ellentmond? Nagyot sóhajtasz, és megveregeted Peugeot vállát.

– Aztán ha tömény kell, tudod, hol találsz!

A metálszínpad nincs olyan messze, mint amilyen girbegurbán odajuttok, de Asu lángost akar vacsorázni, és az az egyik irányban a legjobb, Asa egy tejbegrízest talált a másik irányban, és „olyan szép gótikus volt a ráolvadt csokidarával, olyat akarok enni”, Tomika pedig ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy minden fesztivál első étkezése gyros. Neked igazából mindegy, veszel valahol egy szelet pizzát, arra nem kell várni – az állaga alapján épp, hogy ő várt terád, úgy reggel tíz óra óta az ötven fokos sátorban.

Kicsit félsz is az ételmérgezéstől, úgyhogy fertőtlenítésnek megiszol egy vilmoskörtét, majd elmerengesz rajta, vajon mindig rossz döntéseket hozol az életben, vagy ezt csak a fesztiválokra tartogatod? Acélos akaraterővel lenn tartod a vacsorád, és kicsit sietősebben terelgeted a többieket a metálszínpad felé. Ricseszék hétre voltak kiírva, ami a csúszással együtt is azt jelenti, hogy jócskán játszanak már, mire odaértek. Szerencsére már elég részeg támolyog a színpad előtt, hogy ne legyen kínos, mennyit késtetek. Asu és Tomi elmennek sörért, Asa pedig gimnasztikázni kezd. Sok jóindulattal és távolról talán táncnak is lehetne nevezni, amit művel, épp csak nincs sok köze a döngölő ritmushoz. Ricsi felemeli a kezét, rátok mutat, és tele torokból beleordít a mikrofonba. Kiráz a hideg. Sosem hallottad még őket ilyen jó formában.

A koncertet természetesen feldolgozással zárják, és örülsz, hogy addigra megittad a sörödet, mert Tomi már az első hangnál teljes erőből neked csattan, és Asu is beszáll a pogóba. A szám végére így is úsztok az egymásra loccsant sörben, széttört műanyag poharakon ugráltok, és szédelegtek a sok hajrázástól.

– Anyám – hörgi Tomi mélyről, garatból, és átölel mindkettőtöket. – Hát ez nagyon király volt! Még egy sör? Szerintem kizzadtuk az eddigieket.

Két koncert között természetesen lehetetlen megközelíteni a sörpultot, és itt még a keményebb zúzdákon összeszedett rutin sem segít, mert a közönség nagy része ugyanazokon a leeresztett súlypontú technikákat ismeri, mint ti magatok. Épp feladnád a küzdelmet, amikor meglátod Ricseszt a bódé oldalánál, és odakurjantasz neki. Ricsi igaz barát, azonnal int, hogy menjetek oda.

– Csirke! – ordít, és átfogja a nyakad. – Úgy vártalak már, mint a Jézuskát!

Megható az öröme, bár sejted, nem csak a régi barátságnak szól.

– Kell valaki, aki beszél angolul? – kiabálsz vissza. Ricsi láthatóan a részegség azok fokán van, ahol kicsit már süket az ember.

– Igen! Itt ez az Íshrafn, tudod, az éjféli banda, állati jó arcok, de hát én csak annyit tudok, hogy bészgitár, meg bírendvodka!

Ricsi valójában egész jól tud angolul, az más kérdés, hogy olyan kiejtéssel beszél, mintha egy alföldi tanyán tanulta volna a tehenektől. Nemrégiben még te is ezen a szinten voltál, aztán levettél fejjel egy stoptáblát, és mióta magadhoz tértél, szép, folyékony New York-it beszélsz.

– Ez a norvég szutyok? – vakarod meg a fejedet. Többnyire mindent bírsz, amiben van torzított gitár, de a black metallal sosem sikerült megbarátkoznod. Talán a fejhangon vartyogós vokál tehet róla. Talán a tüskebokor logók, hogy sosem tudhatod, éppen mit hallgatsz, mert az összesnek egy tekercs szögesdrót a neve.

– Izlandi. És nem szutyok! És ha az is volna, jó arcok! – harsogja Ricsi tíz centiről a képedbe. Fenyeget, hogy berúgj a leheletétől. És a berúgás részével még nem is lenne baj, de ennél több nyálat nem szívesen cserélnél épp vele. Hátrébb lépsz, és intesz.

– Jól van, jól van!

Ricsi elégedetten bólint, beléd karol, és elrángat a pulttól. Tomi és A Sötétség Párja kiabálva követnek titeket.

– Arról volt szó, hogy veszel nekünk sört!

– Most a vécékhez viszel minket? Miért viszel minket a vécékhez?

– Én visszamegyek sörért!

– Most tényleg nem veszel nekünk sört?

Tomi épp kis híján visszafordul, amikor Ricsi végre megáll. Két ütött-kopott lakókocsit látsz az alkonyi fényben. A lakókocsik előtt kempingasztal, székek, egy kocsmától idelopott pad, végtelen műanyagpohár és néhány ismeretlen formájú flaska társaságában ott ücsörög a Chaos Roots többi tagja, valamint egy kisebb kolostorégetésre elegendő viking. Kicsit megkönnyebbülsz, hogy egyiküknél sincs balta, bár van, akiről nem tudod eldönteni, bőrmellénynek számít-e még, ami rajta van, vagy ez már a páncél kategória.

– Na, hova hoztalak titeket? – fordul Ricsesz diadalittasan Tomiékhoz. – Sör, sör, és pálinka helyett valami brutál skandináv cucc. Szerintem zuzmóból főzték, vagy nem tudom, mi nő ezeknél, fóka? Világít, bakker. Vi-lá-gít.

Az egyik viking felnéz rád, és elmosolyodik. Olyan bájos, gyerekes arca van, hogy hirtelen megérted, miért kell nekik a véres marhafej és a hullamaszk: ha smink és kellékek nélkül lépnének színpadra, senki sem venné őket komolyan. Csak egy csapat eltévedt óvodás. Biztos azért hánynak sikítva a mikrofonba, mert túl sok nyalókát ettek.

– Te vagy a Csirke? – kérdezi. – Ricsi már sokat mesélt rólad! És remélhetőleg a felét sem értettétek, gondolod magadban.

Az izlandiak tényleg jó arcok, és tényleg van valami italuk, ami világít, de nem mernél rá megesküdni, hogy ez hagyományos alkohol. Aztán arra gondolsz, valahogy csak áthozták a fél Atlanti-óceánon, és ki merik pakolni az asztalra, szóval csak nem haltok bele – most már csak a másnap aggaszt, mert amilyen cseppfolyós és fényes lesz a valóság, azt nem lehet olcsón megúszni.

Egy darabig Alexszel beszélgetsz (kicsit kiábrándító, hogy egy vikingnek ilyen hétköznapi neve van, és nem Koponyabárdos Þórólfurnak hívják), már közben sem tudod felidézni, miről. Egy ponton Tomi nyugtalankodni kezd, és elrángat a valahova egy koncertre, aminek egyrészt örülsz, mert végre kiugrálhatod magadból a részegség nagyját, másrészt hol vagy? Kik ezek a színpadon? Miért épp ide jöttetek? Csupa rejtély, és úgy érzed, sosem fogod megtudni a választ.

Mire visszakavarodtok a lakókocsikhoz, már csak Ricsiék vannak ott, és egy csapat ismeretlen – Alexék elmentek, hogy összeszedjék magukat a fellépésükre. A halványan derengő palack még mindig teli van, és ahogy Ricsesz tölt belőle neked egy jó két decinyit, meg mernél rá esküdni, hogy az üveg azonnal teliizzadja magát fénnyel. De közel sem sikerült annyira kijózanodnod, mint vártad, és Ricsesz már koccint is veled, úgyhogy nincs más választásod – lehajtod az újabb kör csillagpárlatot, és reménykedsz benne, hogy nem a detox sátorban ébredsz reggel.

– Hát ez turbonukleáris – krákogja Tomi, aki szintén kapott belőle egy fél pohárnyit.

– Nem termo?

– Nem termosz – rázza meg a fejét Ricsi. – Nézd már meg! Termosz ez?

Rájuk hagyod, már csak azért is, mert hirtelen beüt a cucc, és mindenki ragyogó lángoszloppá változik. Lehet, hogy Tomika erre gondolt turbonukleáris alatt, és nagyon hosszú ideig ez az utolsó szavakba önthető gondolatod.

Indokolatlanul enyhe fejfájással ébredsz. A délelőtti napfény lustán ringatózó foltokban vetül a sátor falára. Tomi a szoba túlsó sarkában alszik kiterülve: annyira kész lehetett az este, hogy még a hálózsákot sem sikerült megtalálnia. Figyelembe véve, hogy milyen irdatlan mocskos, talán jobb is így. Felülsz, hogy szemrevételezd a saját állapotodat, és meglepődve tapasztalod, hogy az éjjel nem csak visszatalálnod sikerült, de láthatóan le is zuhanyoztál, tiszta pólót vettél, és Tomit elnézve az is te lehettél, aki gondosan becipzározta a szoba ajtaját.

Halk dudorászást hallasz a sátor túlsó végéből.

– Peugeot? – kiáltanál, de a fesztivál porában végighörgött este szétgyalázta a hangszálaidat, és csak fojtott nyögésre futja. Amúgy is, hallod már, ez női hang. Beléd hasít a rettegés, hogy Nina megérkezett, mielőtt magatokhoz tértetek volna, aztán megkönnyebbülten roskadsz vissza a polifoamra. Nina habozás nélkül letépte volna a vászonajtót, és felrugdal titeket, hogy helló, ki az ágyból, reggeli torna, egy-kettő! Aztán röhög, hogy a sátorajtóig sem tudtok elmászni négykézláb.

De ha ez nem Nina, érkezik lassan a gondolat, és nem is Peugeot, akkor ki lehet? Peugeot új nője? Mit szedett már össze megint az a szerencsétlen?

Morogva feltápászkodsz, félig kicipzárazod az ajtót, és kizuhansz a szabad levegőre. Egy hippiszoknyás, bikinifelsős lány épp egy teáskannát emel le az asztal mellé állított kis kempingfőzőről (volt ilyenünk tegnap?, teszed fel magadnak a kérdést, aztán csak sóhajtasz egyet. A sátorrudak közé egy űrhajó is befért volna), és teleönti forró vízzel az asztalon sorakozó bögréket. Felnéz, és rád mosolyog. Egy pillanatra megszédülsz. Ismered, de honnan? Nyilván nem táncoltál vele holdfényes nyírfaligetekben, bármit hazudnak is az emlékek.

– Jó reggelt! – Éles, vidám hangja van, kicsit fáj is így, kora délben. Újra dudorászni kezd, és elhúzza a kezét a gőzölgő bögrék fölött. Énekelve beszél angolul, hallod rajta, hogy nem ez az anyanyelve. – Tea. A kis favágók ellen.

  1. Lehetnél sokkal rosszabbul, de a kis favágók azért a te fejedben is rendesen hasogatnak, úgyhogy hálásan elfogadod a gyógyteát. Nem igazán aggaszt, ki ez a lány, és hogy került ide – szép lassan előkerülnek majd a többiek is, és valaki biztos tudni fogja!
  2. – Te, izé, Peugeot? – kérdezed a homlokodat ráncolva. Nem angolul felejtettél el, a tagolt beszéd, mint olyan esik nehezedre. A lány értetlenül mosolyog rád, aztán megrázza a fejét
    – Nem, nem autóval jöttem!
    Oké, gondolod, akkor ez nem Peugeot új nője. De akkor kicsoda, és mit keres itt? A falatnyi bikinifelsőre siklik a tekinteted, és elvörösödsz. Bárki is ez, el kell tüntetned innen, mielőtt Nina megérkezne!

első, és fejezet: képzelt magyar rockfesztivál

Szóval a hunowrimo discord szerveren (is) van egy minden hónapban más által vezényelt szöveges kalandjáték, amolyan korlátozott lapozgatós könyv-féleség, a jelentkező írja a maga kis történetét, és időnként megszavaztatja az olvasóit, hogy merre tovább. Én a júniust vállaltam el, ami részben hiba volt, mert a GABO novellapályázat határideje is akkorra esett, és bár sikerült végül valahogy határidőre befejeznem azt az írást, utána tíz napig nem nagyon álltak össze a gondolataim. Részben persze nem volt hiba, amúgy is fáradékony vagyok fejben, összevissza csúsztam a beígért folytatásokkal, az alapkonfliktus egy ponton teljesen eltűnt, és fontos elemek nem kerültek soha napvilágra, valamint az olvasói igények kielégítésére az egész sokkal romantikusabb fordulatot vett a tervezettnél. De ennek ellenére nagyon élveztem írni, már csak azért is, mert évek óta nem voltam jó fesztiválon jó társasággal, és az 1997-2008 közti Szigetre már akkor sem mehetek ki soha többet, ha valami csoda folytán jövőre valaki szervezne egy fesztivált az összes kedvenc együttesemmel, és ott lenne akarna minden régi tettestársam. (A nyakam, a térdem és a derekam már nem bírná. A májamról nem is beszélve.)

Siófok a Hajógyárin

Tomi még az utolsó cöveket próbálja betaposni az augusztus végére teljesen kiszikkadt földbe, de Peugeot már elszisszentett egy sört, és épp a tengerész ízű szeszesital kupakját csavarja le. Fogalmad sincs róla, hogyan csempészte be ezt a rengeteg piát, bár amekkora fémesen csörgő málha ez a családi sátor volt, az sem lepett volna meg, ha sörfőzdét lehet építeni belőle. Ennyi erővel persze hozhattatok volna valami tisztességes italt is, de sajnos Tomikára bíztátok a vásárlást, ő pedig hajlamos az igénytelenségre.

–  Azért kérsz? – nyújtja feléd Peugeot az üveget.

–  Persze – kapod ki a kezéből, és belekortyolsz. A nevével ellentétben nem csatakos hónaljszőr íze van, ahogy azt Asu tippelte, mielőtt először kipróbáltátok, de rumot legfeljebb aromában tartalmaz. Ki vagy tikkadva: három és fél órát álltatok sorban, mire bejutottatok a fesztivál területére, és a nyolcszemélyes, kétszobás sátorszörnyeteg fele végig a te hátadon lógott. Mert ki az erős gyerek, hát Csirke az erős gyerek. Aztán végigcaplattatok a fél szigeten, mintha vándortúrán lettetek volna, Tomi egy ponton rá is gyújtott valami cserkésznótára, és mindenkinek jobb lett volna, ha egy cigit szed elő. Kár volt leszoknia a dohányzásról. Aztán még sátorhelyet kellett keresnetek, egy triplát a palazzónak, egy szimplát Asunak, aki mindenféle privát szféráról magyarázott, mintha lenne olyan egy fesztiválon; aztán fel kellett verni a nagy sátrat; aztán végre jöhetett a sör.

– Na, isten-isten! – csattintjátok össze a féndobozokat. Balról színpadias sikolyt hallotok, ami azt jelenti, Asu is megérkezett, és úgy tesz, mintha sátáni lelkét egy egyszerű koccintás is megperzselné.

–  Van rajta nejlon csipke – morog Tomi, és vállig a deszkás nadrág mély zsebébe túr. Arra fogadott, hogy negyven fokban, fesztiválra még A Sötétség Ura is valami észszerű öltözéket választ. Egy sima, fekete pólóért csak nem vonják be a gótigazolványát!, de persze veszített: Asu kovbojcsizmában, fekete bőrnadrágban, műanyag zsabós ingben pompázik. A haját frissen festhette a nagy alkalomra, mert a füle és a halántéka itt-ott még fekete, de legalább a bokáig érő bőrkabátról lemondott.

–  Azért kérsz sört? – kiált oda neki Peugeot, és roppant csalódott arcot vág az igenleges válaszra. Asu ledobja a cuccát a befoglalt sátorhelyre, és odaslattyog hozzátok. Lekezeztek, aztán felbontja a sörét.

– Ördög-ördög – koccintotok vele is, és mintha csak erre vártak volna, a közeli színpadnál elkezdik bömböltetni a zenét.

Elfogynak az első sörök és a kétdekás tengerész.

– Kannibálok vagyunk! Szörnyetegek! – kiabálja Asu, majd a perzselő napról hablatyol valamit, a kietlen óceánról, és a hánykolódó mentőcsónakról.

– Ne hintázz a kempingszéken, ha nem bírod – jegyzi meg Peugeot, Tomi pedig a túlolvasott hülyékről morog valamit, mintha Asu a Moby Dickből szedte volna a tengeri zombikat, nem egy alámondásos horrorfilmből. Asu fejére dobsz egy baseball sapkát a napszúrás ellen, mire ketten kezdenek el visítani. A Sötétség Ura, hogy homokszín vászon érte éjholló fürtjeit, és Peugeot, hogy ide figyelj, Csirke, ha összefogja az Adidast az a trágyalé hajfestéke, te veszel nekem újat, jól van?

– Sziasztok, fiúk! – sustorog bele a civakodásba egy rekedtes alt, és mind odakapjátok a fejeteket.

– Asu, megjött a sminkesed! – jelenti be Tomika, mire Asu olyan sértetten pattan fel a kempingszékből, hogy az felborul.

– A csajom, jól van? A csajom!

– A Sötétség Asszonya, tudom – hajolsz meg udvariasan Asa felé, aki értetlenül néz.

– Alexandra vagyok, de már ezerszer találkoztunk, tényleg nem emlékszel rám, Csipke? Helló, Pezsgő!

Felsóhajtasz. Asának sajnos nem csak a lelke sötét: hiába betűztétek el neki százszor, miért hívjátok Asának, ilyenkor mindig azt hiszi, nem ismertétek meg. Eleinte biztos voltál benne, csak bosszúból rontja el ő is a neveteket, de Asu felvilágosított róla, hogy nem. Ha nem talál kellően pozőrnek egy szót, bármikor átszabja, nehogy olyan méltatlan dolgokat kelljen kiejteni ólomrúzsos ajkain, mint Csirke, vagy Peugeot.

– Na, Pezsi, adjál még egy sört – sóhajt fel Tomi, akit Asa szokás szerint kihagyott a köszönésből, mert még mindig nem találta ki, miféle éteri csodára cserélhetné le a nevét.

– Tessék, Megnevezhetetlen, – kotorászik Peugeot a földre dobált hátizsákok között –, de ez volt az utolsó, innentől mindenki a saját kontójára iszik! – Feláll, és Asára néz. – Ez tényleg hozott egy abroncsos szoknyát?

A kérdés jogos, mert a lány hátán egy gyanúsan kör alakú, lapos csomag fityeg – Asu régivágású úriembersége a zsabós ingig terjed, odáig nem, hogy felmálházott barátnőjének segítsen – de amikor szétbontja, a viktoriánus ruhaköltemény helyett aprócska sátor csavarodik ki belőle.

– Zöld, – fordulsz oda Asuhoz számonkérően. – És csipke sincs rajta!

Asu nemes egyszerűséggel kiveszi a kezedből a söröd, és felhajtja.

– Nekem mondod? Próbáltam befesteni. Aztán vennem kellett egy újat.

A második sör után elérkezettnek látjátok az időt, hogy berendezzétek új otthonotokat, a sátrak királyi palotáját, a kétszobás vászonszörnyet. Tomi elvonul az egyik szobába, Peugeot a másikba, te pedig tanácstalanul állsz, mert az eredeti terv az volt, hogy ők ketten alszanak együtt, te meg majd Ninával, akit másnap reggelre vártok, és akivel még nem jöttetek össze, de mindenki tudja, hogy ez csak idő kérdése. Csalódottságodnak hangot is adsz.

– Hé!

– Igen? – kérdez vissza Peugeot.

– Nem az volt, hogy te alszol Tomival?

– Az volt? – dugja ki a fejét a félig lecipzározott ajtón Tomi.

– Felejtsd el! – kiabál Peugeot. – Csajozni akarok! Ez egy nyolcszemélyes batár, elfértek hárman az egyik felében, nem? De. Ugye. Örüljetek, hogy nem egy olyan zsebsátorban kell aludnotok, mint Asuéknak!

Morogsz valamit, aztán behurcolkodsz Tomi szobájába. Peugeot-nak igaza van, jobb olyan sátorban aludni, ahová nem csak laposkúszásban fér be az ember, de szinte érzed, ahogy füstbe mennek szép reményeid, és ez határozottan nem dob fel. Mire elrendezed a polifoamod, kitekered rá a hálózsákot, és odadobsz egy pulóvert a párna helyére, már egészen komolyan felhergeled magad.

Peugeot már a sátor előtt áll, amikor kiérsz. Átöltözött: a homokszín baseball sapka kicentizett lazasággal van hátracsapva félhosszú barna haján, a térd alá érő, bő nadrág árnyalatra igazodik a sapkához, a fekete hosszúujjú épp annyira szűk, hogy kiemelje a vállát. Komolyan gondolta, hogy csajozni akar. 

– Azért nem erről volt szó – morogsz oda neki, mire megvonja a vállát.

– Haver. A tervek változnak. Tegnapelőtt összefutottam egy évfolyamtársnőmmel és a barátnőivel, és arra jutottam, hogy nem gyászolhatok örökké.

– Három hete szakítottatok!

– Ezt mondom én is! Megyek a Bahiához, Jucusék ott várnak hétkor.

  1. Kifejted, hogy egy hároméves kapcsolat végén nem egészséges ilyen rövid gyászmunka után máris belevetnie magát az ismerkedésbe (különösképp, hogy ez a te párkapcsolati kilátásaidra is negatív hatással van), és amúgy is, legutóbb még azt mondta, csalánkiütést kap a tarisznyás altertől.
  2. Megjegyzed, hogy az exe is tuti ott lesz az új pasijával – sokkal jobban járna, ha inkább a metálsátorba menne veletek, héttől valami Sepultura utánzat tolja, és még egy sörre is meghívod. Ott is lehet persze ismerkedni, de Peugeot-nak nem szoktak bejönni az Ossian pólós valkűrök, a többi lányt pedig általában elriasztja, ahogy a társaságotok a harmadik sör után viselkedik.
  3. Jól van, ha menni akar, hadd menjen, nem állhatsz az igaz szerelem útjába… és talán sikerül olyan lányt összeszednie, akinek van saját sátra.

éjjeli állatkert

 Mindenféle éjszakai kalandjaim voltak a helyi állatvilággal, vasárnap éjjel egy denevér repült be a szobámba, és jó húsz percet körözött kétségbeesetten, mire kitalált valahogy az ablakon. Én is eléggé kétségbe voltam esve, mert a szobámban azért vannak olyan zugok, ahova ha bemászik, vagy épp ott végez kényszerleszállást, nem biztos, hogy ki tud szabadulni, és nem szerettem volna halott denevéreket teszem azt, a dupla ruhásszekrény mögött. A kis buta egy ponton például bemászott a pikniktakaró zsákjába, és akkor fel is másztam a szekrény tetejére, hogy kirázzam onnan, mert egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy képes lesz belőle kitolatni. Egyfolytában a plafon alatt körözött szegénykém, de a szoba és az erkély között alacsonyabban van sajnos az ablak, és nyilván hiába mondtam neki, hogy "lejjebb, jaj, lejjebb, menj lejjebb", nem ért magyarul. Sajnos csak dolgok tetejére szállt le, így az sem volt megoldás, hogy ráborítok egy törölközőt, és abba bugyolálva tessékelem ki. Egy ponton, amikor épp a szekrény tetejére pakolt cipősdobozon kapaszkodott, láttam a pofiját is, hát hihetetlenül aranyos jószág, ezerszer cukibb a plüssdenevéremnél is, nagyon édes!!! De az ő érdekében remélem, hogy nem látogat meg gyakrabban.

Aztán másnap éjjel, amikor lefeküdtem, eloltottam a lámpát, és már a párnát igazgattam a fejem alatt, valami zajt hallottam. Elég zajos helyen lakom, úgyhogy először arra gondoltam, valamelyik szomszéd nyeszteti a fűtéscsövet, de aztán gyanús lett, hogy nem, ez az én lakásomból jön. Zaj. Mi a fene? Tegnap mégsem jutott ki a denevér, de úgy megsérült, hogy csak most tér magához? Egy ideig csak hallgatóztam, aztán már a zajból elég jól be lehetett tájolni, hol lehet a szörnyeteg, szóval felmásztam az asztalon lévő polc tetejére, és leemeltem egy emlékbe eltett sörösdobozt, és ebben a pillanatban berregve felrepült... egy tenyérnyi molylepke! Komolyan, majdnem akkora volt, mint előző nap a denevér. Csak molylepke. És mióta több ételmoly-inváziót is el kellett takarítanom, a molylepkékkel eleve igen kényes viszonyom van (jut eszembe, pont valamelyik növényem és a sörösdoboz között lapult, most meg is fogom nézni, nem petézett-e a levelek alá, mert nem kellenek nekem ilyen öklömnyi hernyók az életembe), szóval nem voltam túl lelkes.

Újabb húsz perces kergetőzés vette a kezdetét, ezúttal sötétben, mert arra rájöttem, hogy amíg benn ég a lámpa, nem fog távozni. A végén a növendék oltmoly (feltehetően folyófű szender) felült a nyitott ablak tetejére, és onnan semmi hadonászással és kotorászással nem tudtam lezavarni. Már ott tartottam, hogy akkor legalább lefényképezem, milyen ronda állat jött be látogatóba - na, elég volt rávillantanom az elemlámpa fényét, és rögtön lependerült az ablakról, és szerencsére ezúttal sikerül kifelé esnie. Öröm és boldogság, az ablakot azonnal be is zártam, mielőtt bejönne még valaki.

Kicsit féltem, kedd este mi látogat meg, keselyű, sárkány, vagy dementor, de mivel elég hideg volt ahhoz, hogy becsukjam az ablakot, végül sikerült megúsznom az állat-hajkurászós esti tornát.

lemerült

Végtelen ideje akarok írni, csak mostanában korlátozott számú mondat van a fejemben, és azokat egy novellába kéne épp becsatornáznom, netán tesztesetekbe és emailekbe. Elég sok helyre kéne letenni értelmes kis szócsomagokat, és hiába voltam két hétig szabadságon, két és fél munkanap (valójában két és fél munkaóra, mert hétfő délre már begörcsölt a nyakam és elkezdett fájni a fejem) elég volt hozzá, hogy megint teljesen szétessek.

A két hét szabadság persze jó volt, Párizsban voltam, vagy hát mellette: ettem, ittam, aludtam, cicát simogattam. Sokat esett az eső és nem volt meleg, ami a többhetes kánikula után a legcsodálatosabb időjárás, de annyit azért sütött a nap, hogy esténként tudjunk a virágokkal teli kertben borozgatni, azon a szélességi és hosszúsági fokon este még jó darabig süt a nap.

Továbbra is egyfolytában orvoshoz járok, még mindig egy nagyon elnyújtott Dr. House epizód kellős közepén érezhetem magam, mert az eredmények néha nagyon jók, és nincs itt semmi látnivaló, utána mégis van ott valami eltérés, aztán ott már nincs, de amott előjött valami más, és igazából mindegyik lehet nagyjából bármitől.

Ezen kívül a júniusban írt novellám bekerült az idei Gabo kötetbe, aminek nagyon örülök, bár kicsit meglepett, mert az alapötlet jó volt, viszont a kivitelezés nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Persze arra való a szerkesztés, előre félek is tőle - de valahogy túl leszünk azon is!

magam is meglepődöm, mennyire ki vagyok akadva

Erre nagyjából csak a bejegyzés végére jöttem rá, akkor meg úgy voltam vele, hogy igazából annyira nem fontos ezt megosztanom a világgal. Kicsit ragad az arcom, pedig nemrég fürödtem, de hát kánikula van, és mindig izzadni kell.

Igazából csak aludni szeretnék, rajzolni, és esetleg egy időgépet.

nem sok minden

Összeszereltem még egy polcot, a következőkkel az a gond, hogy a legtöbb dolgot csak ideiglenesen kéne ugyan elmozgatnom, hogy a helyükre tehessem majd őket, de néhányat véglegesen, és amiről tudom, hova megy, annak a helyéről szintén el kéne pakolnom, és ezen a ponton inkább feladom, és elheverek egy darabig, mert már a gondolkozásban elfáradtam.

Le is sántultam, mindkét lábamra, mert ha már muszáj, akkor miért is apróznám el? A bal bokám kifordult, a jobb térdemet szétcsaptam a betonon, most már lassan tudok járni, de azért még eléggé furcsán csinálom (és minden fáj). Semmi akrobatikusat nem próbáltam, csak sétáltam hazafelé egy szokványosan szétrohadt, magyar járdán, aztán pont rosszul léptem egy kátyú szélére, 

Akartam még valami másról is írni, de totál elfelejtettem. Legalább ha eszembe jut, lesz majd miért írnom!

ez az év is értelmezhetetlen

Most kicsit utána kellett olvasnom, hogy mit is írtam legutoljára, de semmit, szóval abból nyugodtan kiindulhatok. Minden bajom van, egy részük igazoltan, egy részükkel pedig mehetek további vizsgálatokra. Ennek igazából örülök, mert hátha kiderül, hogy tényleg csak a járvány okozta kimerültség és nyomor (amiről van itt egy nagyon jó cikk, nagyjából minden sorát hozom). És közben persze félek, mert minden fájdalom halálosan ijesztő, néha még az ismerős görcsök is.

Nagyon hosszú ez az idei tél, az esti sétához gyakorlatilag ugyanúgy pulóver, kabát, sapka, sál kell, mint januárban, legfeljebb a kesztyűt nem veszem fel - a végtelenségig elvagyok ezzel, de az időérzékem teljesen megbolondult tőle, és még mindig azt hiszem, február van (esetleg március), nem pedig mindjárt június.

Írnom kéne, ehelyett rajzolok, és éjjelente egyik világvégéről álmodom a másik után. 

meh

Többnyire szeretnék valami vidámat írni, de többnyire nem vagyok vidám, mostanában különösen nem. Szóval most akkor a szokásoknak megfelelően csak bedobálok néhány új csomót. Nagyon különlegesek, mert ezek most tényleg egyszerűek.

és ami a legjobb

 Megjöttek a fecskék!

nagy gépek, kis kávék

Vannak napok, amikor olyanokat mondok magamnak, miközben átgyalogolok a hídon a késő délutáni napfényben, hogy "kész szerencse, hogy a piros pólómat vettem föl, azon nem látszik, hogy vérzik a szívem", pedig igazából a feketén sem látszana, és amúgy is, abban sem mindig vagyok biztos, hogy egyáltalán van szívem. Gondolkoztam rajta, hogy ki akarom-e én ezt az egészet kerek és értelmes mondatokban fejteni, de valójában nem, pedig csak egész kis részük lenne indokolatlanul trágár. Nem akarom magamba fojtani sem, majd valahol beleeresztem a Dunába, szerintem írok nagyon rossz verseket, kishajót hajtogatok belőlük, és úgy.

Egyébként sokat segített, hogy húsz percig mozdulatlanul kellett feküdnöm az MR vizsgálat alatt, és mivel nem voltam benne biztos, hogy pont gondolkozni lenne a legjobb ötlet, végigcsináltam a standard kis irányított meditációimat, amiben van egy kis elengedés-megbocsátás rutin is. Ez többnyire nem megy hatékonyan, de most hatott... valamennyire. Dolgok, amiért nem várom a járvány végét: adott emberi interakciók, amiket mindig szarul kezelek, és így, másfél év kihagyásával csak sokkal szarabbul fogok kezelni.

MR-en a szédülés és a fejfájás miatt voltam, megyek még egyéb vizsgálatokra is, mielőtt visszakanyarodnék a neourológushoz, hogy értelmezze nekem a látottakat. Nyilván félek, bár valószínűleg nincs nagy baj; de hát attól még félelmetes dolog, ha belenéznek az emberbe, mert mit látnak? Fogalmam sincs, mi lehet odabenn. (És persze az sem kizárt, hogy baj van,)

Amúgy pedig kávéztam már teraszon, sőt, söröztem is teraszon, egyelőre társaság nélkül, de így is jó egy asztalra letenni a poharat, nem magam mellé a köztéri padra. Még nagyon messze vagyunk attól, hogy biztonságban érezhessük magunkat, de orkán erejű szélben talán a vírus sem terjed olyan hatékonyan egyik asztaltól a másikig, és néha kell valami jó is, azt hiszem.

tartalmat fogyasztok és kézen járok

Már az Eragon második részének is a kétharmadánál járok, és az a helyzet, hogy meglehetősen nehéz úgy szótárazni, hogy nem tudom, hogyan kell írni az ismeretlen szavakat - például hallás után meg voltam győződve rajta, hogy a fejrázásban (azt sokat csinálják, meg a vállvonogatást is) van egy se, egy visszaható névmás, hát úgy hangzik, és annyi más igéhez hozzácsapják, nem? Nem, simán csak secouer. Egész jól megértem ám, miről van szó, bár amikor Oromis nagyon fejtegeti az elfek bölcsességét, akkor néha elvesztem a fonalat. Egész büszke vagyok magamra, bár sajnos úgy tűnik, hogy ez azért nem az a fajta nyelvgyakorlás, ami az élet sok más területén hasznot hajtana - a múltkor megnéztem a Lupin minisorozatot (senki nem figyelmeztetett, hogy ez csak egy fél évad! Akkor el sem kezdtem volna!), és nagyon tetszett, de azért az angol feliratból követtem, mi történik. Aztán amikor az utolsó részben egy ponton felcsendül az SNCF szignál, majdnem elsírtam magam, hogy te jó ég, mennyire szeretnék ott lenni, vonatra várni, akkor is, ha a párizsi elővárosi vonatok még a MÁV felől nézve is koszosak, büdösek, undorítóak, zsúfoltak, télen hidegek, nyáron ötven fokosak... egy szóval teljesen elviselhetetlenek. De most még ki kell várnom a második oltást, és utána azt a pár hetet, amíg hatni is kezd! És ez még rendben is volna (visszafelé nem tűnik olyan messzinek az a két és fél hónap, ami ettől elválaszt, úgyhogy előrefelé is hamar elmegy), aggasztani főképp azok a dolgok aggasztanak, amiken közben az oltáson túlmenően át kéne esnem. Meg kéne csinálnom. Túl kéne élnem.

A múltkor volt igazi éber álmom, amikor nem csak azt tudtam, hogy most álmodom, de azt is, hogy én irányítom az álmot, és azt csinálok, amit akarok. Na és mit akartam? Kézen járni egy csapat mexikói utcakölyök előtt. A fene sem érti a vágyaimat.

az oké, hogy én nem ismerem a naptárt, de a természet sem

Igazi tavasz van, napsütés, világító zöldekkel és ezerféle rózsaszín fával, időnként nem értem, hogy miért viszket estére úgy a szemem, hogy a legszívesebben kikaparnám, aztán eszembe jut, hogy tavaly pont ilyentájt jöttem rá, hogy allergiás lehetek, szóval... pollen. De olyan gyönyörű minden, a színek, a fények, már csak az kéne, hogy mindez valamikor olyankor történjen, amikor épp nem munkaidő van.

Pár napja még tél volt, télikabátban, sapkában, kesztyűben fáztam, és roppant értetlenül néztem a bimbódzó orgonabokrokra, mert annyira nem úgy tűnt, hogy ennek itt volna már az ideje. Én elvoltam azzal is, olyan hosszú ideje sétálok már minden nap télikabátban, sapkában, kesztyűben, hogy fel sem tűnt, mennyire nem illik a virágzó tulipánokhoz. Most újra kell majd gondolnom a sétálóruhámat, mert az még oké, hogy kabátzseb helyett végig a kezemben legyen a telefon, de nem minden hátizsákomon van könnyen elérhető hely a kézfertőtlenítőnek. Kenguruzsebes kapucnis pulóver, azt hiszem, ez lesz a megoldás. Miért ilyen bonyolult az élet.

Néha gondolkozom rajta, hogy be kénez fejezni a tavaly Dragon Age: Inquisition játékot, vagy kezdeni egy újat, mert annyira élveztem bóklászni a pályákon, de ahhoz is fáradt vagyok vagy, és nincs időm sem (túl sokat sétálok, a gyaloglás rengeteg időt elvesz). Jó lenne már egyszer kipihentnek lenni, de néha nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán képes vagyok-e még ilyesmire.

De legalább péntek este van, és holnap alhatok, ameddig jólesik!

szentségtelen dolgok

Azt nem tudom, hogy az oltást okoljam-e még érte, vagy már a rohadt időjárást, de most eszembe jutott a töltött káposztás pizza, és azt akarok enni.

Persze az is lehet, hogy négy óránál többet kellett volna aludnom éjszaka, de azt pontosan tudom, hogy ezért az időjárást kell okolnom.

a változatosság kedvéért szenvedek

Éjszaka aztán megjött a hidegrázás is, és a szerencsétlenkedés a három éve vett, fülbe dugós lázmérővel, amivel még soha a hőemelkedésig sem jutottam el, és ezért elfelejtettem, hogy sípol, ha baj van - komolyan nem értettem, mi történt, amikor csak visított, ennek is pont most kellett elromlania, gondoltam, aztán megnéztem a számokat, és szép lassan összeraktam, mi történhetett. Bevettem egy gyógyszert, felvettem egy meleg pulóvert, és reggelre legalább a láz elmúlt - a fejfájás pedig akár a hidegfront miatt is lehetne, és az aluszékonyság is, azt hiszem. A teljes agyhiányhoz pedig már hozzászoktam az elmúlt négy hónapban.

húsvéti nyuszi

Újabb húsvét kipipálva, AstraZenecát hozott a nyuszi, most két-három hétig nyilván minden eddiginél idegesebb leszek, hogy jaj, csak nehogy most kapjam el, aztán pedig június végéig nyűgös, hogy miért várjuk ki a tizenkét hetet a két dózis között. De persze mindenek előtt örülök, azt hittem, május közepéig esélyem sem lesz oltást kapni, erre a körzeti orvos már másnap felhívott, hogy lenne időpont, amint megkapták a listát arról, ki regisztrált a körzetükben (oké, reggel 8-kor hívott egy durván alváshiányos hét végén, és aztán képtelen voltam visszaaludni, szóval ebéd után szó szerint bealudtam az asztalnál).  Voltam két napot nővéreméknél is, nagyon jó volt, de azt hiszem, mindenkinek kellett volna még pár nap, amikor csak alszik (és nem az asztalnál vagy a tévé előtt, ahogy tettük).

Na, valami kezd beütni, vagy az oltás mellékhatása, vagy a havazós hidegfront, megyek is felborulni, aztán remélhetőleg nemsokára délcegebb formában térek vissza.

zombiapokalipszis élőben

Kis lakóközösségünkben zajlik az élet, a facebook csoport csodálatos felület arra, hogy az állandó fúráson túl is lépést tartsak a panel minden rezdülésével. Egész télen téma volt, hogy ne hagyjuk nyitva a kaput, mert bejönnek a hajléktalanok, és az még hagyján, hogy a lépcsőházban és a folyosón alszanak (mármint az sem igazán hagyján egy világjárvány kellős közepén, úgy, hogy két sarokra tőlünk van hajléktalanszálló), de szó szerint odaszarnak, és ellopnak minden mozdíthatót, a lábtörlőt is beleértve. De most már van covid-halottunk is, és tegnap valaki megkérte az igazolt fertőzötteket, hogy legyenek szívesek kesztyűt venni, amikor a lifttel utaznak, mire többünknek is fennakadt a szemünk, hogy... miafasz???... mármint... Mi. A. Fasz??? Igazolt fertőzöttként a küszöbön nem volna szabad átlépniük, hogy ott rohadnának meg, ahol vannak! És persze még mindig hiszti van abból, ha valakire rászólok, hogy maszk nélkül ne szálljon be mellém a liftbe, legyen szíves.

Aztán ma reggelre írta valaki, hogy éjjel fél kettőkor felcsengetett hozzá valaki, és mivel a kijárási tilalom kellős közepén nem várt haza épp senkit, meg a rendelt bevásárlás is korábban szokott házhoz jönni, gondolta, nem engedi be. De az illető nagyon kitartó volt, mire kedves lakótársunk lement a földszintre, hogy ugyan, mi a dráma - és az ajtó túloldalán ott állt egy idős hölgy, hogy ő bizony be akar ide jönni. Mivel nem itt lakik (vagy legalábbis ezt nem nagyon akarta igazolni), az ember ráhívta a rendőrséget, ami azt hiszem, érthető, ha figyelembe vesszük, hogy ha csak ott hagyja és felmegy a lakásába, akkor egész éjjel hallgathatja a kapucsengőt.

A kiérkező rendőrök aztán szépen megtalálták a piros karanténpapírt és a lakóhely elhagyását megtiltó határozatot a néni egyik szatyrában, és az is kiderült, hogy amúgy (azon kívül, hogy garantáltan koronavírusos), miskolci lakos. Addigra már egyenletesen összetapogatta és köpködte kiabálás közben a bejárati ajtót és környékét, és azzal érvelt, hogy elment az utolsó busz, és fázott. Ez már csak azért is érdekes, mert a környékünkről nem megy busz Miskolcra, és ha menne is, aktív koronavírus fertőzéssel aligha kéne felszállnia rá.

Azt hiszem, további szigorítások helyett talán ezekkel az esetekkel kéne valamit kezdeni. Persze, tudom, a rendőrségnek a napi egy karantén-ellenőrzésre is alig van kapacitása, de egyszerűen hihetetlen, hogy igazolt fertőzöttek az aggodalom legkisebb jele nélkül mászkálnak fel-alá.

lefekvés előtt

Be kéne kennem a talpamat, de a bal kezem be van fáslizva, és így hogyan fogom tudni bekenni a jobb talpam, azt hiszem, nem ez a legnagyobb problémám, de mindenképp a legaktuálisabb.

végre

Sikerült megrendelnem a könyvespolcokat, és az még hagyján, de már meg is hozták őket! Csak egy kicsi polc maradt ki, de azt úgyis utólag csaptam hozzá az elképzelésekhez, illetve minden, ami még ezután jut az eszembe - de a legfontosabb már megvan! És azóta megint nincs készleten a könyvespolc, az előbb láttam, de most már nem nekem kell idegeskednem miatta.

a nyúl vásárol

 Aztán vannak még ilyen dolgok, amikről régóta írni akarok, például a "véletlenszerű dolgok, amiket megláttam egy instagram hirdetésben, megrendeltem tizedannyiért az aliexpressről, és csodálatosak", egyrészt, mert a tavalyi év végét a folyamatosan érkező kis ön-megelepetések dobták fel, másrészt, mert némelyikről tényleg nem gondoltam volna, milyen hasznos.

Kevés kivétellel úgy van, hogy ha látok valamit facebook vagy instagram hirdetésben, az ott megadott ár tizede alatt fenn van aliexpressen is, sőt, néha olyan olcsón, hogy rendelek kettőt két külön eladótól, hogy az egyik biztos ideérjen. Így lett például egy csomó maszkom, valamint ilyen kis maszktámasztó szájkosaraim, amik nagyban segítenek, hogy ne tüdőzzem le a maszkomat séta közben. Sajnos a páraelvezető orrtámasz hozzám nem érkezett meg, de anyukám megkapta, amit neki rendeltem, és neki bevált.

Sajnos néha előfordul, hogy egy-egy csomag elvész, de azért elég ritka, és eddig csak pár dolláros tételeket buktam.

Az igazi csodák

Kis samponozó, fejmasszírozó, szilikontüskés valami - hát ez nagyon jó, egyrészt csodálatosan felhabosítja a sampont, másrészt tényleg jó erősen megdolgozza a fejbőrömet, anélkül, hogy karmolna, mert a szilikon ahhoz túl puha, hogy karmolni tudjon. Igaz, utána azért balzsammal átfésülve kell kibontani a hajam, mert összegubancolja ez a vacak, de ezzel együtt pompás érzés. Ráadásul a kis lila dög, ami nekem van, nagyon kényelmesen simul a tenyérbe (és nem, nem hoz ki annyi hajat, mint az egyik lenti kép mutatja, senki ne ijedjen meg tőle).

Filmbe illő, fodros, nagy fürdősapka - egyrészt cukin néz ki, másrészt kényelmes. Hajmosás után szoktam használni, bekenem a hajam balzsammal (és valami hajolajjal), ráhúzom a fürdősapkát, és pár óráig rajta hagyom ezt a pakolást. Érezhetően sokkal hatékonyabb így, mintha csak pár percre kenem fel, és utána elég kiöblíteni a fürdősapkát (meg a hajamat is, persze), szóval tök jó. Feltételezem, arra is jó, hogy zuhanyzás közben szárazon tartsa a hajat, de ilyen vágyaim nincsenek (ritkán zuhanyzom és nem zavar, ha kicsit vizes lesz a hajam).

A végtelen számú cicatappancsos zsenília zoknit szerintem nem kell külön magyarázni. Olyan puhák és olyan aranyosak!

Hagymafésű - később aztán itthon is találtam, nem is annyival drágábban, de amúgy ez minden pénzt megér. Nagyon megkönnyíti a hagymaaprítást - félbevágod a hagymát, beleszúrod ezt a fésűt, felvágod hosszában a fogak között, és a fésű megtartja az egész hagymát, miközben felvágod keresztben is.

LED-kesztyű - ezt még csak felpróbáltam, de hozza, amit ígér, és világít az ember keze elé.

Locsológömbök - még csak egyszer próbáltam ki a lépcsőházból mentett növénynél, de működik, és akkor lesz végtelenül fontos, amikor egy hétnél hosszabb időre elutazom. De akkor növények élete függ majd tőle, szóval nagyon örülök neki, hogy sikerült szereznem!

Csipeszes LED-füzér - ritkán kapcsolom be, de így is nagyon boldog vagyok vele, mert fel tudok velük lógatni az amúgy is ronda és kaotikus asztali könyvespolcom elé fényképeket és képeslapokat, és hát tök jó ó érzés, hogy felnézek, és mindenféle számomra kedves képeket látok, és arra gondolok, hogy igen, itt is milyen jó volt, ó, oda is vissza fogok még menni, jaj, az a cica milyen édes volt. Az eredeti terv az volt, hogy mini csipeszeket rendelek, de ez így, füzérrel sokkal kényelmesebb (és ha akarom, a fényeket is fel tudom kapcsolni!)

ah, öröm, ah, fájdalom

A nap nagy öröme, hogy az a doboz fájdalomcsillapító, amit elástam a fiók mélyére, mert ibuprofén (még épp szedek szteroidot az autoimmun foltjaimra, amiket egyáltalán nem hat meg a dolog - viszont rendes ember módjára elolvastam a tájékoztatót, és kiemelték, hogy az ibuprofént és kis barátait lehetőleg hanyagoljam egy darabig), az valójában paracetamol ópiummal felütve! Ezen a ponton már annak is örülnék, ha a teszteseteket látomásos költészetben fogalmaznám meg, csak haladjak valamivel, de feltehetően a 25 mg még nem az a dózis, amitől elszabadul a lelkem mélyére láncolt Coleridge.