öröm az ürömben

Momdjuk amikor éjjel egykor még a gyorsforgalmin rázza ki a lelkem a reptéri busz, nem bánom, hogy nem kell reggel 8:30-tól két ember helyett sorban négy meetinget végigtolnom.

moziba mentem, nem nekem való élmény

Tegnap egy ponton megfogalmaztam fejben egy igen hosszú és szokatlanul, hm, nem az őszinte a jó szó, mert az olyan, mintha nem szoktam volna itt őszinte lenni, pedig azzal nincs gond, őszintén írok ám ide, csak sokszor szándékosan elnagyoltan, szóval inkább a "tényleg valós és olykor szánalmas részletekbe is belemenő" posztot, de már akkor is tudtam, hogy mire hazaérek gépközelbe, egyrészt nagyon álmos leszek, másrészt a felét elfelejtem. Természetesen amúgy sem az aktuális nagy traumáról szólt, hanem arról, hogy elmentem megnézni egy friss magyar filmet, és többet nem követem el ezt a hibát, akkor sem, ha néha másodpercekig lelkesen vigyorogtam (ami nyilvánvalóan nem tartozott a film céljai közé). Szóval megnéztem az Itt érzem magam otthon-t, természetesen előre tudtam, hogy nem nekem való, nekem nagyon kevés olyan film való, ami nem a koffeinmentes pistacchio shaken oat pumpkin spice toffee vanilla latte extra tejszínhabbal mozgóképes megfelelője, de mindenhonnan csak jókat hallottam róla, és Veres Attila írta a forgatókönyvét, akit ahhoz képest indokolatlanul kedvelek, hogy legfeljebb másfélszer beszéltem vele.

A film végig nagyon kényelmetlen, természetesen szándékosan és tudatosan, ez erénye és nem hibája, bár a magam személyes kis világában nem biztos, hogy akkora csodálatos ötlet volt egy nagyon kényelmetlen felmondás utáni nap megnézni. Ami zavart benne, bár tulajdonképp még ez sem feltétlen hiba, és szinte biztos vagyok benne, hogy szándékos, az az, hogy nagyon hamar leszűkülnek a lehetséges kimenetek, és miután alaposan a szánkba rágja a miértet, igazából már a hogyan sem érdekes. A (remélem valójában legkevésbé sem) sokkolónak szánt utolsó mondat már csak megkönnyebbülés, hogy oké, ki lett mondva, lehet végre hazamenni, és azon tovább gondolkozni rajta, hogy a fenébe lehetek olyan alkalmatlan, hogy nem emigráltam még ebből az országból. Meg hogy a makulátlan fehér sportcipő a film többi részéhez képest is kiugróan esetlen szimbólum, nem tudom, ki ragaszkodott hozzá, de jobb lett volna kihagyni; viszont a két Veres Attila cameo nagyon cuki. A belső tereket végtelenül tudtam gyűlölni, épp eleget jártam hasonló belvárosi lakásokban, hogy a besavanyodott öregház szagot is érezzem, de felmerült bennem a kérdés, hogy azoknak a nézőknek, akik nem töltöttek végtelen öregnéni-látogatásokat és később részeg házibulikat jobb napokat látott budapesti nagypolgári lakások romjain (netán nem laktak maguk is ilyenben), például mert történetesen nem budapestiek, mit mondott egyáltalán ez a környezet? Feltételezem, de legalábbis remélem, hogy ez a fajta lakókörnyezet még annyira sem általános trauma, mint egy rendes linóleumpadlós panellakás.

Legközelebb majd A Hail Mary-küldetést nézem meg, arról előre tudom, hogy cuki, mert olvastam meghallgattam a könyvet, és szerintem ahhoz képest még a tudományos dolgokat is értettem benne, hogy franciául.

elkezdődik valahogy, és máshogy ér véget

Hazaértem, kiderült, hogy a szabadságom alatt drámai hisztik közepette a földbe állt a svájci tesztelőkkel három év alatt kialakított segítőkész és baráti viszony, éneztnemhiszemel, annyira meg fogják tudni nehezíteni az életünket, hogy arra szavak sincsenek. Végre elértem Badur's Gate-be, cuki ez a része a játéknak, de olyan durva a hangulati váltás a két felvonás között, hogy nekem itt szétesett a történet. Viszont minden macskával és kutyával lehet beszélgetni, ez csodás.

Közben tavasz is van, és nincs erőm kimenni virágzó dolgok közé, mert mind messze vannak és alkalmatlan időpontban, gondoltam, majd hétvégére összeszedem magam, hétvégére rossz idő lesz.

...haha, és itt tartottam, amikor számomra meglehetősen váratlanul felmondtak nekem, úgy, hogy azonnal hagyjam is már ott a laptopom (a saját kis dolgaimat lementhettem róla... a telefonomra, mert nem volt nálam más), de két hónapig kapok fizetést, nem minden részletét értem, és nem minden részletével értek egyet, de ha már búcsúzni kell, végül is... lehetne rosszabb feltételekkel. A céggel egy ideje már úgyis komoly nyűgjeim voltak, a projektet nagyon szerettem, de lehetett tudni, hogy a tesztelést nemsoká elviszik tőlünk, valahol az bánt a legjobban, hogy rengeteg embertől nem tudtam elbúcsúzni. (Egyébként nyilván nem voltam hibátlan, közel sem, de na. Erre nem számítottam.)

hétfő és hate-fő határán

Azt írtam, hogy fáj a fogam? Fáj a fogam, mármint valószínűleg ínygyulladás, szóval a szabadságom első napját a fogorvosnál kezdhettem, ahol valami egészen indokolatlan összegért megnézték, és ma még be kell ugranom egy telefonnal az irodába, el kell mennem hat rúd beigliért, vennem kell probiotikumot (de nem tudom, mit, mert az, amit az orvos kifejezetten javasolt, olyan rég nem létezhet, hogy gugli találat sincs rá), át kell ültetnem három növényt, és be is kéne pakolnom, vagy nem tudom, leginkább csak játszani akarok.

Tegnap este rájöttem, hogy igazából azért üt most be annyira a játék, mert leköt: doomscrollozni sem akarok, sőt, vasárnap délután háromig eszembe sem jutott, hogy március 15 van, és volt olyan halovány ötletem, hogy elmehetnék tömegvonulni (ha metálkoncerten kívül nem utálnám a tömeget). Teljesen értem, miért ránt be ennyire, miért akarom ennyire most küldetésről küldetésre agyonverni a sötétséget, valamelyik pár hónappal ezelőtti poetry circle-re pont egy olyan játékról írtam, ami feleennyire sem húzott be, mint ez, de. De. DE. Le lehetett benne győzni a gonoszt. Le lehetett benne győzni a gonoszt.

53 Dragon

The world burns and I buy a laptop
to play a game where the world burns 

but I can save it. 

I will save it from the blight
from save to save to save
inching a little closer every night
to the grand finale
new hope, new light
new skills to unlock
in this wondrous fight
that I can win
I will win
I will load the save to save
what's left to save, the dream
that somehow we can make this right
and someone fights to end our plight--

but the world still burns
with no save to load.

Haha, és ezen a ponton rájöttem, hogy a telefon, amit be kell vinnem az irodába, nincs is nálam, a másik piros iPhone-t hoztam el.. Szóval még haza is kell érte mennem, pedig már félúton voltam és irányban.

ez is egy hét volt

Közben kiderült, hogy az első beépített vereség valójában nem volt az, csak belebotlottam valami olyan játékmechanikába, amit nem csak nem ismertem, de nem is tudtam magamtól megfejteni, szóval húsz órával később visszatértem, és újra megpróbáltam megmenteni a teljes fogadót, ezúttal sikerrel. Soha nem érek ennek a játéknak a végére, de ezentúl minden kérdéses ponton azonnal el fogom olvasni, hogy kötelező tragédiáról van épp szó, vagy csak nem volt hülyebiztos a játék. Azt továbbra is utálom, hogy vannak nagyon nem hülyebiztos részek benne, és én, mint hivatalos hülye, ezeket magamtól rendszeresen nem találom meg, csak amikor már egy adott történetív végén gyanús, hogy mennyi lezáratlan küldetésem van, és rákeresek, mit hol vesztettem el. Esküszöm, az Inquisitionnel nem voltak ilyen problémáim, sőt, a DA2-vel vagy az Originsszel sem, de az is biztos, hogy sokat romlott azóta az adhd-m (meg ezek szerint a történetekben való jártasságom is).

Közben végre itt a tavasz, virágok még nincsenek, de a bokrok kezdenek zöldülni, a napok hosszúak és melegek. Én pedig mindig álmos vagyok, mert mindig játszom. Hétfőtől szabadságon vagyok, kedden utazom nővéremékhez, remélhetőleg a pénteken támadt fogfájás nem akadályoz meg benne, és remélhetőleg hétfőn sikerül bekönyörögnöm magam a fogorvoshoz, hogy nézze már meg, mielőtt elmegyek. Ezen a héten amúgy nem csak játszottam, de voltam háromszor jógázni is (mindkét helyen jövő héten járna le a bérletem, el kellett használnom az órákat), és poetry open mic-on, bár egyik versemmel sem vagyok elégedett. Sőt, még barátokkal is fröccsöztem, és hétvégén kétszer is voltam sétálni az erdőben! De ezzel együtt is egész héten játszottam, legyünk őszinték. Mondhatnám, hogy most kell, mert jövő héten nem lesz rá alkalmam (tudatosan és szándékosan nem azt a gépet viszem), de igazából most sem kellett volna, nem szeretem, hogy ennyire rá tudok csúszni a játékokra.

Próbálom leküzdeni a kényszert, hogy frappáns zárómondatot találjak mindennek a végére, szóval csak felteszem a kérdést, hogy mi a fasz történik a fideszesek agyában, amikor "nem leszünk ukrán gyarmat" felirattal vonulgatnak az utcán, meg amikor Orbán azt mondja, hogy az áprilisi választáson közte és Zelenszkij között kell választani? Azt leszámítva, hogy Zelenszkij minden (bizonyára létező) hibája ellenére olyan bátor és kitartó vezetője az országának, amilyen a magyaroknak jó esetben Mátyás király óta nem volt, őszintén, ez a féreghányás arra sem méltó, hogy a szájára vegye a nevét. Én szó nélkül leszavazok Magyar Péterre is, de Zelenszkijre felnézek, mert nem hátrált meg, nem menekült el, nem a saját vagyonát és életét nézte.

játszottam, de minek

Aztán hamar megint elég lett a BG3, főleg, amikor egy történetíven belül másodszorra is volt olyan helyzet, hogy "nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen, hogy lehozzuk ezt a harcot", és akkor hirtelen dramaturgiailag mégis elveszítettük, mert muuuuszáááájjjj!!! Az első idegesítőbb volt, ott életben tartottuk a félholtan elrabolandó szüzet, és mindenkit megöltünk, aki elrabolhatta volna, és ezen a ponton az addigi szövetségeseink hirtelen ránk támadtak, és nekünk kellett levernünk szegény lányt, majd a(z amúgy addigra lemészárolt) szörnyetegek szépen elrabolták. Mert hát ez a történet!!! A második főleg azért dühített fel, mert egyszer is épp elég rossz, hogy felgyúrom magam, és elveszik a sikerélményt, de másodszorra már motivációgyilkos. Értem én, néha előfordul, hogy nem lehet máshogy megoldani egy igalmas! lenyűgöző!! drámai!!! és tragikus!!!! fordulatot, de nem, igazából nem hiszem el, hogy nem lehet máshogy megoldani. Akkor ne egy megnyerhető harc végére tegyék a kudarcélményt, hanem eleve ne is érjünk oda, ne is legyen az az érzésem, hogy de hát sikerült, most akkor miért nem sikerült mégsem? És azt pláne nem hiszem, hogy ez két egymáshoz közeli ponton sem találtam jobb megoldást, mert még nekem is másfél napon belül volt a kettő, pedig jellemzően három irányból végigtúrom a pályákat, elolvasom a szanaszét hagyott leveleket, és minden ládából kirázom a száz éve benne rohadó morzsákat. 

Amúgy az sem segít, hogy épp egy nagy csáp véres-szöttyögős belső járataiban kell élőhalottakat és pucér agyakat csapkodnom, ami vizuálisan és hangulatilag is rettenetesen taszít (és a szereplőkkel ellentétben nekem nem múlik rajta az életem, csinálom-e). Persze legalább nem ezzel álmodtam, hanem sima 2026-os világvégével, és azzal, hogy nem találtam a legkényelmesebb nadrágom, amikor egy váltás ruhával és az összes tonhalkonzervemmel menekülnöm kellett.

baaaaaaah

Mindig elkezdek posztokat írni, de aztán másfél bekezdés után történik valami (munka, élet), és mire folytatnám, már nem aktuális (meggyógyultam, elmúlt) és ez frusztráló is lehetne, ha nem lennének ahhoz is túlságosan szétesve, hogy a munkán és a történelmen kívül bármi igazán durván befrusztráljon.

Dolgok.

Szombaton volt tíz éve annak, hogy elkezdtem dolgozni a mostani munkahelyemen, az első másfél hónapban abban sem voltam biztos, hogy a próbaidő végéig életben maradok, és már hosszabb ideje elég felemás érzéseim vannak, mert a projektet és a közvetlen munkatársaimat nagyon szeretem, de rengeteg más dolog (fizetés, meg az ezzel kapcsolatos teproblémád-pontleszarom kommunikáció a kisfőnöktől) végtelenül kiakaszt. A munkakeresést megnehezíti, hogy esélyesen nem ebben a különösen förtelmes szellemi és lelki pöcegödörben kéne új helyet találnom, döbbenetes, hogyan tudja hónapról hónapra lejjebb küzdeni magát ez az ország - de akkor hova? Merre? Öreg és fáradt és szomorú és gyáva vagyok ahhoz, hogy nekiugorjak egy teljesen új világnak. Persze ahogy a világ épp áll, igazából mindenhol baromi ijesztő, és egyáltalán nem biztos, hogy nem lesz még sokkal ijesztőbb pillanatokon belül itt is, szóval hát. Nem jó időszak ez most gyávának lenni. De szerencsére nem kényszer, hogy hirtelen lépjek, ha akarom, vergődhetek még egy darabig, ha sikerül, pihenhetek és gyűjthetek erőt a feladathoz.

Valamikor másfél hete olyan szinten elegem lett a hajamból és hogy mindig és egyre gyakrabban leizzadom (helló, hormonális változások!), hogy eldöntöttem, innentől mindig simán hátranyalom, szebb úgysem leszek tőle, igazából a fejemből is elegem van, szóval csúnyább sem. Azóta mindig hátrafésülöm, határozottan nem az esztétikum csúcsa, de soha többet nem kell rajta gondolkoznom. Ez nagyon nagy változás, utoljára valamikor 18 éves korom körül történt, hogy egyik napról a másikra eldöntöttem, eddig középen választottam el a hajam, de mostantól jobboldalt fogom, és nagyjából 32 évig ez maradt. De most amúgy is annyi nyomorult változást kell megszoknom az öregedés kapcsán (a kötőszöveteimnek hirtelen nagyon megtetszett ez a gravitáció dolog), annyi mindent el kell engednem az énképemből, hogy valahogy el fogok tudni búcsúzni attól a heti másfél órától, amikor a széttaposott madárfészek helyett épp bájosan göndör a hajam.

A hétvégén megpróbáltam beüzemelni a privát laptopomat, és teljes meglepetésemre egész jól működött, gyorsan bele is toltam húsz óra Baldur's Gate-et, a kérdés már csak az, emellett hogyan fért bele két kisebb kirándulás is a napfényes koratavaszi erdőben, és mennyire fogom tudni megállni, hogy munkanapokon ne játsszak az alvás rovására? A partihoz továbbra sem kötődöm, és még mindig a nagyon távolról (sem sokban) hasznos, 2nd edition AD&D-s emlékeim alapján próbálom kitalálni, mit hogyan kéne, ennek eredményeképp Gale szinte kizárólag Magic Missile-t (nagy ritkán Fireball-t) használ, és ez garantáltan a legkevésbé hatékony felhasználása egy varázsló képességeinek. De legalább sikerült megtalálnom, hogy a karakterem egy Arcane Trickster Folk Hero, akit semennyire nem sikerül harcra optimalizálnom, viszont az indokolatlanul magas karizmája miatt elképesztően idétlen helyzetekből kibeszéli magát (ha már az alaptörténet furcsaságain túl is rendre elképesztően idétlen helyzetekbe keveredik, világcsalóhoz illő kíváncsisága miatt). Az egyetlen dolog, ami egyelőre működik, az az, hogy úgy kezelem a játékot, mintha egy nagyon furcsa Dragon Age lenne, és őszintén, ezen a ponton még sokkal jobban emlékeztet az Inquisitionre, mint a Veilguard tette. Aztán gondolom, ha kijutok a Hinterlandsről vadon erdőből meg a Fallow Mire-ből Shadow Cursed Lands-ről (tudom, tudom, minden fantasy világban megvannak ezek a helyszínek, és Faerûn bőven van annyival régebbi Thedasnál, hogy az ihletődések is fordítva lehettek (de őszintén, mit tudom én, mink annak idején Krynnen csapattuk)), majd hirtelen minden más lesz... és ha igen, akkor remélem, továbbra is tetszeni fog.

Hasznosabb dolgokkal is foglalkozhatnék, persze, de az agyamat megeszi a történelem, és amit esetleg meghagyna, azt bedarálja a munka.

Valaki adjon nekem nyolc óra díszdobozos alvást és/vagy egy másik világot.

továbbá megint esik a hó

Úgy néz ki, a laptopom megoldja nekem, hogy ne kelljen megunnom a Baldur's Gate 3-at, mert mióta elkezdtem vele játszani, egyre furcsább dolgokat csinál. Először csak időnként befagyott, amikor a játék videókártyájáról vissza kellett állnia az alap videókártyára, azóta néha nem indul el, egyik napról a másikra nem találja a (teljesen hivatalosan, a laptop vételekor beleszerelt) extra belső merevlemezt, és egy ponton elkezdte, hogy olykor kurzor nélkül indul el, se touchpad, se egér, semmi. Eh. Érezhetően elromlóban van. A mérhetetlenül drága, mindössze 9 hónapos laptopom, amit a BG3-nál nagyobb gépigényű Veilguardhoz vettem. Úgyhogy most egyelőre kikapcsolva félretettem, mert a laptopszervizek nyitvatartása általában egybeesik a munkaidőmmel, de tartok tőle, hogy ez már akkor is további irdatlan összegekbe fog kerülni, ha megfogadom, hogy utána minden játékot legyalulok róla mindörökre (nem mintha amúgy nem pont azért vettem volna, hogy játsszak rajta).

a végére visszakérem a gótigazolványom

Mióta rájöttem, hogy tetszőleges Starbucksban sokkal fókuszáltabban tudok bármit csinálni, mint otthon (tetszőleges Starbucksban nem lehet hanyatt elfeküdni és nyígni, amikor végképp elfogy a lelkierőm, sem pótcselekvésként csak egy sort kötni, vagy legvégső esetben elmenni fürdeni egyet), időnként kapok ingyen italt a törzsvásárlói kártyámra, és olyankor ki szoktam próbálni az épp aktuális finomságokat. Csak egy gond van, hogy ilyenkor mindig elfelejtem, hogy és mindezt koffeinmentesen, ahogy a rendszeres kókusztejes lattémat is szoktam, nem tudom, a ma délutáni pisztáciahabos macchiato után holnap hajnalban hánykor fogok elaludni, de végül is még legalább ötszáz óra Baldur's Gate 3 van hátra, és kijött az új Ian McDonald kisregény is, unatkozni nem fogok.

A BG3-at még az év végi leárazásban vettem meg, de csak múlt héten kezdtem el, és egyelőre eléggé meg vagyok vele lőve, mert 1) utoljára 2nd edition AD&D-vel játszottam, és bár nyomokban hasonlít az 5. kiadásos D&D-re, a szabályok nagy részét nem értem és nem és érdekelnek, és hát el is telt azóta harminc év 2) a tumblren látott végtelen sok részlet után azt hittem, mindenkit imádni fogok a partiban, és az lesz a probléma, kit hagyjak a táborban, erre mindenki rohadtul idegesít, és ha tehetném, mindenkit bezárnék a sátrába 3) indokolatlanul zavar, hogy semmit sem tudok a karakterem múltjáról. Oké, választottam neki valami hátteret, de ettől még ugyanúgy semmi fogalmam sincs róla, ki ez, honnan jön, hogy került oda, ahol van, miért ért a valláshoz, mit akart volna az élettől, mi motiválja. Hogyan játsszam. És persze, kitalálhatnék bármit, de félek, egy ponton majd kiderülnek a játékban dolgok, és akkor foghatom a fejem, hogy jaj, hát ha én ezt tudtam volna, nem szereti a spenótot, és én minden este legalább két köteggel tettem a közös kondérba. Még nem tudom, mikor fogom megunni, de egyre többször gondolok arra, hogy igazából Inquisitiont akarok játszani, sétálni a Hinterlandsen, vagy futni a Hissing Waste hatalmas holdja alatt.

Ezek után akartam írni valami vidámat is, és mint mindig, amikor valami vidámat akarok írni, történt valami rettenetesen lehangoló és a hátam közepére sem kívánt megoldandó, soha többé nem akarok vidám dolgokat írni erre a blogra.

panasz muki újra támad

Nagyjából december eleje óta fáj a jobb mutatóujjam, főleg az alsó része, és gondoltam, ez csak a szokásos: az 1998-as kézműtétem óta időnként előjön, hogy az az ujjam fáj, olyankor össze kell ragasztanom a mellette lévő ujjammal pár napig, és jobb lesz.  Ezúttal nem lett jobb, de hát öregszem, gondoltam, el kell fogadnom.

Mindezzel párhuzamosan nagyon zavart, hogy bal kézzel valahogy egyáltalán nem tudok úgy erőből odavágni a hangsúlyosabb ütemeknél a dobra, mint jobb kézzel, és néha kellene a rend kedvéért irtózatosan megcsapni bal kézzel is a pergőt, de a bal kezem valahogy gyenge takony.

És most hétfőn végre sikerült! Többször is! Csodálatos élmény volt!

...aztán fél órával később a bal kezem is elkezdett irtózatosan fájni pont ugyanott, ahol a jobb fáj hónapok óta. Először arra gondoltam, hirtelen kitört rajtam a köszvény, netán valami halálos kór jelentkezett be. Csak órákkal később ugrott be, hogy a jelenségek között akár összefüggés is lehet, és ez az összefüggés nem más, mint hogy: rosszul fogom azt a kurva dobverőt (és ez csak akkor gond, ha erőből játszom; akkor viszont brutálisan nagy gond lesz hirtelen, éjszaka többször felébredtem a fájdalomra).

Élmény lesz két és fél év után átnevelnem magam, és ezért nagyon az első dobtanáromat okolom (és ezúttal kicsit a másodikat is, hogy nem vette észre), mert bazmeg erre neki kellett volna a legelején odafigyelnie, ha mondjuk nem az lett volna, hogy baszik bármire is odafigyelni. Találtam mindenféle okosságot a neten, de sokkal-sokkal-sokkal nehezebb egy már rögzült mozdulatsort megváltoztatni, mint valamit jól megtanulni, és nem túl motiváló a korlátozott gyakorlóidőmet arra fordtani, hogy akkor ezermilliószor csak ugyanazt az egy mozdulatot csináljam, és közben nézzem, hogy jó szögben van-e az ujjam, a csuklóm, a könyököm, és semmi több, semmi variáció, semmi gyakorlás, amig ez az alap nincs rendben.

Az akicós lidlis kineziológiai tapasz viszont a világ legjobb dolga, olyan jólesően lehet vele rögziteni az ujjaimat, hogy néha órákon át nem félek tőle, hogy egyszer csak leesnek a helyükről.

üres

Ezen a héten főleg pakoltam. Még mindig nem értem magam utol az alvással, de legalább tegnap este lezajlott a Nagy Villanyszerelés, azaz kicserélték a biztosítéktáblámat, két konnektort, és a többit is megnézték, hogy jó állapotban van. Mivel egy ilyen kicsi lakásban szinte minden falfelületet bútor fed, nagyjából mindent el kellett mozdítani a nagyszobában, az ülőgarnitúra elemei különféle tetris-kombinációkban voltak egymásra építve, az asztal alatti polcok a szoba végén torlaszolták el az ágyam, a konyhában majdnem a plafonig érnek a ládák és zsákok, mert a szekrényeket ki kellett üríteni, hogy mozdíthatóak legyenek. Most olyan szép üres minden, de tudom, hogy képtelen leszek ennyi mindent kiselejtezni (még akkor is, ha a dolgok nagyon nagy részére igazából semmi szülségem; de néha van, hogy találok valamit, amit tizenöt évig nem használtam, és utána soha többé másfél órát sem bírok ki nélküle, és mélységes gyászba esek, amikor tönkremegy), mindegy, most még kicsit örülök neki, hogy milyen szép üres minden.

Valami értelmeset is akartam írni, azt hiszem?

Igazából meglepne, mert ahhoz kéne úgynevezett agy, ami működőképes. 

a bioritmusom egy másik bolygóról érkezett

Az a probléma, hogy huszonnégy óra egyáltalán nem elég a napba, ha aludni is akar az ember nyula, márpedig én, mint az ember nyula, kifejezetten akarok aludni, ráadásul többet, mint amennyit mostanában alszom. Igaz, hogy a legújabb csodapárnám beszerzése óta az okosórám szerint hirtelen sokkal több időt töltök mélyalvásban és REM-ben (amennyit álmodom, az alapján ez még igaz is lehet), és kevesebb alvással is sokkal pihentebbnek kéne lennem. Ez egyrészt meglepő fordulat, mert az alvásadataimban inkább csak szoftverfrissítések után szoktak ilyen ugrásszerű változások mutatkozni, párnafrissítéskor általában nem, másrészt viszont jó, kevesebbet alszom, de nem vagyok pihentebb. Csak felébredek reggel 10-40 perccel a vekkerem előtt, és rohadt morcos vagyok, hogy még aludhatnék. Aztán meg bezzeg egész nap nem érem utol magam, egyrészt, mert túl sok mindent akarok mindig csinálni, másrészt mert mi az az idő, mennyi egy óra, ezek az én adhd-s agyamnak tíz ujjal és további tíz lábujjal sem kitapintható fogalmak. Láthatóan szeretnék húsz órát ébren lenni és utána tíz órát aludni, és nagyon nem tetszik, hogy a Föld forgása nem igazodik az igényeimhez.

Végre tudok megint járni, bár a lábdobtól még kicsit félek, úgyhogy erősen felemásan gyakorolok mostanában. Mindenféle izgalmas és jó dolgok történtek, például már legalább hat órája ülök egy starbucksban, és még mindig nem merült le a laptopom (valamint a lattémat sem öntöttem bele, ami különösen jó és csodálatosan izgalmatlan dolog), halálosan érdekes féltudományos pszichológiai előadásokat hallgatok (például a trauma, a krónikus gyulladás és az autoimmun betegségek kapcsolatáról), kipróbáltam a neonfestékes kalózos minigolfot (a rendes golffal ellentétben ebben nem vagyok jó, és nem foghatom sem a neonfestékre, sem a kalózokra), elkezdtem rúzsozni magam, és majd valamikor írok egy esszét a karácsony előtt vásárolt plüss Tádéról. Teljesen úgy érzem magam, mint aki egy ponton egyértelműen megbolondult, de egyelőre inkább vidám kíváncsisággal tölt el a helyzet, a sikító pánikra még várok. Csodálatos dolog a női lét, főleg így a fordított kamaszkorban, amikor a hormonok nem elöntik az agyamat, hanem épp ellenkezőleg. Jobban örülnék, ha kevesebb ízületi fájdalommal járna, de nekem ez került a csomagba, lehetne sokkal rosszabb, csak kicsit panaszkodom.

No de most már lemerül a laptopom.

#irracionálisszámodikworldproblems

Szóval nem kicsit sántultam le, de nagyon, a gyógytornászom szerint csak meghúztam a lábam, és nem nagyon vészesen, és remélem, lassan rendbe is, mert pillanatnyilag elég... korlátozottan működőképes. Sima talajon tökéletes, lépcsőn is nagyjából működik, de vizszintezőnek lehetne használni, úgy azonnal megérzi a félfokos lejtőt-emelkedőt is. És pont ilyenkor vannak olyan látványok odakinn, olyan deres erdők, hogy a legszivesebben rohannék a fényképezőgéppel, mert ilyet még nem is láttam (reggel épp feloszlott a köd, de a szemközti domb tetején félig még ült a felhő, félig már átsütött rajta a nap, és látszott, milyen vakitóan fehér dér ül minden ágon, hát ez valami elképesztő fény-élmény lehetett), de tudom, hogy a buszmegállóig nem jutnék el anélkül, hogy begörcsöljön a lábam. Francba.

Közben már a februáromat is kezdem túlszervezni a január után, bár máshogy, és el kéne kezdeni kitalálni, hogy tavasszal kit, hogyan és mikor látogatok meg, figyelembe véve az egyetlen fix programot (EasterCon), illetve a kollégáim szabadságait (nyilván tökéletes fedésben vannak az én elsődleges terveimmel). Ez az egyik nagy hátránya annak, hogy más és más országokba kell utaznom, ha látni akarom a családomat. Papíron tök jól hangzik, hogy megint megyek majd egy hetet Franciaországba, egy hetet Spanyolországba, és valamikor Angliába is biztos kinézünk a húgomhoz - de gyakorlatilag, ha látni akarom a családtagjaimat, azt két hónappal előre be kell jelentenem, a munkahelyemen, kifizetnem egy vagy két kisebb vagyont a repjegyre, és ha évente kétszer is akarom őket látni, ami még mindig nem durva dolog családi viszonylatban, akkor nem nagyon marad szabadságom másra. És bármennyire is szeretem őket, annyira nem pihentető más életterében, más életritmusában létezni.

évet értékelek, avagy egy posztban összefoglalom, amit tavaly több posztra széthúztam

Egyébként visszatérnék azért az évértékelésre (elkezdtem december közepén, és még nem értem a végére, túl sok izgalmas kérdést és szempontot gyűjtöttem össze az évek során, és igazi hoarderként egyiket sincs szivem kidobni), igazából a tavalyi évben rengeteg jó dolog volt, és mégis sokszor voltam nagyon csalódott, szomorú és magányos is, és nagyjából május elejére letisztázódott, hogy egyelőre fogalmam sincs, merre van az előre. Persze, ahogy a világot elnézem, épp senkinek sincs róla semmi fogalma, merre a túlélhető előre, sőt, sokan kifejezetten épp rükvercbe tennék a bolygót, miközben előre száguld, ami általában jó ötlet szokott lenni (nem). Amik abszolút kiemelkednek, az tavasszal az EasterCon, nyáron a Fekete Zaj, és ősszel a Ciderfeszt (és Dublin és a brightoni World Fantasy Con). A családi események teljesen más kategóriát képviselnek, azok is kiválóak voltak, de ott azért többnyire tudtam, mire számitsak - nővéremék új, spanyol otthonában is igazából a citromvirág illata volt a legdöbbenetesebb élmény: amiért mentem, hogy velük legyek, az pont olyan jó volt, mint vártam. Teljesen döbbenetes érzés az is, hogy van új dobtanárom, aki odafigyel rá, amit csinálok!!! És megdicsér!!! És szerintem pár hónap alatt többet fejlődtem, mint az első két-három hónapot leszámitva a másik helyen másfél év alatt. Egy ponton rájöttem, hogy de hát én ezt élvezem!, és nem csak fogcsikorgatva mormolom gyakorlás közben, hogy "neuroplaszticitás, bazmeg, nagyon örülni fogsz húsz év múlva, hogy öt százalékkal kevésbé folyik szét az agyad", hanem hohohó, hát tök érdekes trükköket tanulok! Hát ez jól is hangzik, és játszadozni is lehet vele! Ebbe amúgy nyilván belejátszik az a teljesen döbbenetes fordulat, hogy benne vagyok egy együttesben (sosem hittem volna), ahol a próbák alatt mindannyian improvizálunk, és egyre többször megvan az az élményem, hogy tényleg együtt zenélünk, és nem csak szerencsétlenül kalimpálok, amit ők jóindulatúan elviselnek, hanem én is zenélek! Sosem hittem volna, hogy ilyen lesz. Sosem hittem volna, hogy ötven fölött megyek le életem első zenekari próbájára, és sosem hittem volna, hogy dobolni fogok. Kicsit ufóba oltott unikornisnak érzem magam, de ez egy nagyon izgalmas szelete ám az ufonikornis létnek!

Azért voltak kevésbé jó dolgok is, például a most már 14 hónapja tartó küzdelem a bordaközi és rekeszizomzatommal, néha már hetekig egész jó, aztán jön egy olyan visszaesés, hogy minden pózban fáj a létezés. Ezt most hirtelen megtoldottam azzal, hogy a csodás behavazott erdőben császkálás közepette valahogy meghúztam a jobb lábam, de úgy, hogy napok óta változó intenzitással vádlitól combközépig görcsöl és fáj. Még a dobot és a jógát is le kellett mondanom miatta, és volt olyan zebra, amin nem értem át egy zöld jelzés alatt, úgy sántitottam. Ezen kivül nyár elején volt pár kisebb pánikrohamom, és másfél hónapig jártam egy terapeutához, aki nagyon-nagyon kedves volt, de ahhoz képest nagyon drága, hogy nem éreztem, valaha is haladni fogunk valamerre, ami nem a klasszikus "mesélj a múltadról" enyhe kognitív viselkedésterápiával megfűszerezve. És én aztán bármikor, bárkinek, bármilyen döbbenetes dolgot elmesélek a múltamról, ezeket a gátakat egész jól ledaráltam, a kognitív viselkedésterápiáról pedig elég jól sejtem, milyen korlátok között működik nálam (egy pontig kiválóan, aztán hirtelen elképesztően ideges leszek tőle). Nyilván itt is lehetne még haladást elérni, hiszen magamtól is sokszor rádöbbenet újabb összefüggésekre, de nem volt fenntartható az ár-érték arány. Különösen, hogy év végén a munkahelyemen megajánlottak nekem 0,0% fizetésemelést, ami a tavalyi 1,4% és a tavalyelőtti 1,2% után azt jelenti, hogy a fizetésem három év alatt kellemesből számolgatósba csúszott, és a jó kurva anyjukat, tényleg nem tudok mást mondani (ezzel a fizetésemeléssel amúgy nem vagyok egyedül, másokat is ennyire becsülnek, a cégünk romlott el valamikor az évek során). Csak hát épp az álláspiac sem valami robusztus, és én baromi nehezen váltok. De muszáj lesz. Amitől már most szorongok, mint a mocsáricsiga, igaz, nekem könnyebb xanaxot szereznem, de sajnos a gondolataimat az sem oldja meg teljesen.

#justbénanyúlthings

A nap, amikor sikerült egy jó egy centis lyukat vágni a lábfejembe az asztalom alatti műanyag szemetessel. Kicsit vérzik és indokolatlanul fáj, és gyanús, hogy amint cipőt kell majd húznom, azonnal Hamupipőke összes mostohanővérének érzem magam. Nem tudom, pontosan mi a szuperképességem, de nyilvánvalóan kapcsolódik a röhejes balesetekhez.

halogatásokban

 Írhatnék évértékelést, de egyrészt nem szoktam, másrészt tök hosszú lenne, és kiderülne, hogy egy csomó mindenről nem írtam év közben, és milyen rosszul felépített dramaturgiai izé már, hogy egyszer csak itt a VÉGE felirat előtt hirtelen kiesik a szekrényből egy rakás fontos és izgalmas dolog? Ja nem is, a legizgalmasabb dolgokról többnyire írtam, EasterCon, Fekete Zaj, Pyoba, akkor meg tök unalmas lenne az összegzés, azon kívül lusta is vagyok? Igazából épp tételmondatnál akadtam el regényírás közben, és azt próbálom halogatni bármivel. Be akarom már fejezni ezt a nyomorult regényt így tizennégy év után, és akkor majd visszakanyarodhatok a Rókavár rejtélyéhez, netán a Sárkányudvarban szörnyetegek által nevelt kamaszokhoz, esetleg belekezdhetek abba a történetbe, ami a Szent Johanna gimi és a Mitágó-erdő keverékének indult, amíg rá nem jöttem, hogy valójában a depressziós családapa (másodállásban az erdő ura) az egyetlen igazán érdekes szereplő benne.

Jó, hát ez a jelenet semennyire sem lett izgalmas, ellenben sziruposabb, mint egy vödör dupla karamellás toffee nut frappuccino latte, ááááá, beütött a maximális melodráma, és még csak nem is tudom, mire fogjam.

a hétvégéről eddig

A huszonöt órás csütörtök után most lesz egy huszonhárom órás vasárnapom; húgom sikeresen férjhez ment; annyira elfelejtettem fényképezni, hogy már a szelfijeim sem előnyösek; sikeresen nem rúgtam be.

az agyam és az állapota

A körülmények és a saját hülyeségem csodálatos összjátéka kellett hozzá, hogy tegnap benn hagyjam az irodában az influenzaoltásomat. Ma jöhettem be érte, ezzel sikerült pont kiiktatnom az egyetlen időpontot a héten, amikor beadathattam volna, tehetségem parttalan. Ráadásul rendes ebédem sem volt, amit hozhattam volna, mert miért tartanék otthon mobilizálható ebédet, és mivel végül pont annyival költöttem túl magam novemberben, amennyibe a teljesen fölösleges, egyben teljesen elkerülhetetlen London-Párizs repjegy került, továbbá a biztositéktáblát sem fogják ingyen cserélni (még úgy sem, hogy nagyon kedvező árajánlatot kaptam rá), ezúttal az sem fér bele, hogy majd leugrok venni valamit. Szóval reggel a kis motyómba (a jegyzetfüzetem, a laptop, a töltő, a három teszttelefon, a töltőik, az egér és az órám töltője mellé) betettem egy zacskós levest, némi zöldséget és tojást, a teljes kartondobozzal, és egyáltalán nem érzem hülyén magam, hogy itt ülök az iroda közepén egy doboz tojással, amiből kettőt meg is fogok főzni ebédre. Aztán a törzsidő lejártakor nagyon gyorsan haza kell majd rohannom az oltással, hogy betegyem otthon a hűtőbe, és utána még odaérjek jógára, olyan jól tudom szervezni az életemet, mintha amúgy unatkoznék.

haladunk

Emlékeztek a telefonra, amit beleejtettem a fürdőkádba, és egy vagyonért cseréltettem a kijelzőjét?

Miközben próbáltam átpakolni a lakás egyik felét a másikba, ráejtettem a küszöbre, szilánkosra tört, és szétvágta az egyik ujjam.

Azt hiszem, ez most nem kifejezetten az én időszakom.

izgalmas időkben élek

Nagyon gyorsan akartam még valamit mesélni a hosszában csíkos kesztyűkről (épp dolgozom egy prototípuson, ha már Dublinban vettem igazi arrani gyapjúfonalat), vagy a teliholdakról, de az is lehet, hogy a versekről. Nem kizárt a sudoku sem.

Na, hát ezen annyit gondolkoztam, hogy tényleg történt izgalmas dolog, elfüstölt egy vezeték valahol a falban, és most a fél lakásban egyáltalán nincs áram, ráadásul csak szombatra találtam villanyszerelőt - ami abból a szempontból nem baj, hogy ruhásszekrényeket kell majd mozgatni, hogy megnézze, mi történt, és ahhoz ki kéne pakolni azokat a szekrényeket, meg esetleg a többi szekrényeket is, hátha azokat is mozgatni kell, és ááááááá... abból a szempontból meg baj, hogy addig nem tudom, mi történt, nincs áram a fél lakásban, és kicsit azért a lakás másik felétől is tartok. Aztán kiderült, hogy azért az elfüstölés csak megsuhintotta az épp töltőn lévő céges laptopot is, ami egy nap késéssel épp egy meeting kellős közepén omlott össze, és rohanhattam be az irodába, ahol persze most azóta működik, de a biztonság kedvéért kaptam újat is. Most szombatig épp sosem tudom, mi a helyzet, és félő, hogy utána sem lesz egyből és gyorsan megoldva, szerintem egy darabig nem mérem a vérnyomásomat, mert csak attól is kétségbe esnék, nem kicsit stresszelek ám folyamatosan cseppet sem. Pedig pont most voltam kardiológusnál, szerinte amúgy minden rendben, én már csak azt várom, hogy tényleg minden rendben legyen.

szokásos kedvesnaplóm, azaz mi történt velem az elmúlt nem tudom mióta

Most jutottam el a hétfő reggel azon pontjára, ahol őszinte gyanakvással méregetem a kikészített vitaminokat, mintha félnék tőlük. Pedig csak az aggaszt, hogy nem csináltam még hozzá teakávét, vagy valamit, amivel be tudom venni őket, és Feladatok! Feladatok mindenütt! Pedig ma már azzal is meg kellett küzdenem, hogy az Outlook használhatatlanra frissítette magát a hétvégén! És most akkor ezek után még kávét is főzzek? Kegyetlen világban élünk.

Szokás szerint fogalmam sincs már róla, mit, mikor és hova írtam, és igazából az sem segít, ha visszaolvasok, mert egy vödör amnéziás aranyhal lakik a fejemben. Van új dobtanárom, tök jó, például egész óra alatt ott van a teremben, és hallgatja, mit csinálok. Azt gondolnám persze, hogy ennek alapnak kéne lennie, de az előző szakember ezt a szintet nem igazán ugrotta meg - na de most! Komolyan motivál, hogy odafigyel rám, mintha tényleg érdemes lenne csinálnom! Őszintén, minél többet gondolkozom az egészen, annál jobban bosszant az előző tanárom viselkedése. És annál jobban értékelem a mostanit, még akkor is, ha majdnem kétszer annyiba kerül. Közben gillzék bevettek a Pyobába, mint dobost, nagyon vicces, szerintem mindenki jobban tud nálam dobolni az együttesben, csak inkább mást szeretnek csinálni. Szerencsére nincsenek velem szemben nagy elvárásaik, de majd fejlődöm ügyesen. Ha már kicsit stabilabbnak érzem a tizenhatodos csodákat, amiket most tanulok, elkápráztató új trükköket fogok villantani, de egyelőre vannak még problémák a mozgáskoordinációmmal. Végtelenül furcsa érzés volt amúgy az én koromban menni életemben először zenekari próbára, bár mostanra már megszokhattam volna, hogy a normák és az életem meglehetősen... laza viszonyban vannak egymással.

Az elmúlt két hónap amúgy nagyon eseménydús volt. Brutálisan túlszerveződött, mert túl sok kihagyhatatlan program került be épp csak nagyon szorosan, de még pont sikeresen egymás után fűzhetőre ebbe a szűk időbe, és hát kihagyhatatlan programok voltak. Először mentünk a céggel Svájcba, undorító idő volt, de azért egész jól sikerült az út, még nagynénémet is meglátogattam! Aztán voltunk Abaligeten Ciderfeszten, végtelen szerencsénk volt az időjárással, döbbenetesen finomakat ettünk és ittunk, és az egész hétvége valami meglepően tökéletes volt. Utána elmentem egy hétvégére Dublinba, hát ott nem volt szerencsém az időjárással, de Vidnél laktam és olyan jó volt látni! És voltunk fonalfesztiválon és dumáltunk tök sokat és annyira jó volt az egész! Aztán pár napra rá beleejtettem a telefonom a fürdőkádba, az nem volt tervezett program, és nem volt jó sem, de legalább négy-öt napra stabil programot jelentett, és rohadt sok pénzbe került. Ezen a ponton kezdtem kicsit frusztrált lenni, mert mindezt nyilván négy-öt nappal a kéthetes külföldi utazás előtt sikerült elkövetnem, mikor máskor. Közben legalább sajtoztunk egy jót Noizékkal, és végül sikerült összeszednem magam az útra is, csak a telefontöltőt felejtettem itthon, de telefont lehet tölteni a laptop töltővel is, úgyhogy ez sem volt tragédia. Ügyesen eljutottunk Brightonba, meglehetős ideggörcsök után, mert az utolsó három hétben két visszaigazolt szállást mondtak le alólunk? A másodikat az utazás előtt két nappal? Ott legalább rendesek voltak és kerestek nekünk új helyet, szóval volt hol aludnunk, de meglettem volna a stressz nélkül. Onnantól már csak a London-Párizs vonatjeggyel voltak felfoghatatlan problémák, mert Brighton után mentem tovább anyámhoz, na, hát az addigra oldódott meg, amikor már vettem az utolsó pillanatban egy repjegyet is aranyáron, mert nyilván hetvenkét órája nem költöttem elég pénzt különféle katasztrófákra. De minden jó, ha vége jó, átértem Párizsba, vonattal, utólag úgy érzem, jobb lett volna a repülő, akkor fel tudtam volna adni a csomagomat, és nem kobozzák el a kedvenc bicskámat a biztonsági ellenőrzésnél (eszembe juthatott volna, hogy a vonaton máshogy működnek a dolgok, de amilyen deatelefon-deaszállás-deavonatjegy agyfaszok közepette indultam otthonról, az a csoda, hogy nem egy kóbor kecskét vittem magammal bőrönd helyett). Anyámnál aztán már minden jó volt, néha az idő is, és a Cica többször is az ölembe hajtotta a fejét, és mintha elkezdett volna megtanulni dorombolni!!! Döbbenetes! A Cica eddig nem tudott dorombolni, eddig a maximum valamiféle asztmás sípolás volt, amit akkor csinált, amikor más macskák dorombolnak, de most már majdnem dorombol! Amúgy meg, hogy mit csináltunk Brightonban, elmentünk World Fantasy Conra, mert rájöttem, hogy sff conokra járni a világ legjobb dolga, és ez is nagyon jó volt, továbbra is fennáll, hogy sff conokra járni a világ legjobb dolga. És Brighton nagyon jó hely, pancsolni nem mennék oda, mert ezen a fajta kavicsos tengerparton bakancsban is borzalmas volt járni, de nem túl kicsi, nem túl nagy, szép, és van benne élet, a környéken pedig végtelen sok szép dolog, amiket mind nem volt időnk megnézni (nem mondom, hogy Adrian Tchaikovsky szebb volt, de mindenképp viccesebb). Most kicsit fáradt vagyok, és fáj megnéznem a bankszámlámat... 

...és még mindig nem csináltam meg a teakávét és nem vettem be a vitaminjaimat. Megyek, szerzek felforralható vizet.

olykor, mint a magyar vasút

A munkámban, a projekten, amit kedvelek, az emberekkel, akiket kedvelek, most épp egyszerre 625 különféle átmenet van, amit külön-külön is rosszul viselnék, együtt meg teljesen kikészítenek. És ettől folyamatosan blokkolok és lassú vagyok, és most már nagyon feltűnően, és ettől még jobban blokkolok és még lassabb vagyok.

Aztán most olvastam róla, hogy a xanax enyhíti a mocsáricsiga szorongását, és mély depresszióba estem, mert bassza meg, a mocsáricsiga is szorong, hát miféle Isten teremtette ezt a nyomorult világmindenséget, ahol még a mocsáricsigának is szorongania kell, vagy miféle evolúció az, ahol öröklendő előny azonosíthatatlan, nem létező, esetleg elkerülhetetlen veszélyre reagáló, kellemetlen érzelmi állapotban tengetni ezt a rövid kis életet, hát a kurva mindenit már. Szerencsétlen mocsáricsiga. Ott ül a mocsárban, és szorong. És még én panaszkodom, akinek kérésre simán felír a körzeti orvos xanaxot, nem kell különleges állatkísérletben részt vennem, hogy megkapjam!

2025 eddig főleg annak a jegyében telt, hogy valamikor tavaly novemberben elkezdett fájni a gyomromnál és kicsit lejjebb, kicsit jobbra, ahol az embernek fontos szervei vannak, és elmentem orvoshoz - a történet már most egy vidám, tíz hónapos karneválnál tart, melynek különféle pontjan mindig mást nem ehettem vagy ihattam, illetve szinte minden létező eszközzel (ultrahang, CT, MR) megvizsgáltak, de szerencsére semmi drámait nem találtak. Csak fáj. És nyom. És néha görcsöl. Aztán teljesen más okból jártam ortopéd szakorvosnál is, és gondoltam, őt is megkérdezem, azonnal rávágta, hogy szerinte a bordaközi izmaimat sikerült elgyaláznom. A gyógytornász arra módosította, hogy igen, azokat is, de elsősorban a rekeszizmomat húztam meg - nem, nem nevettem annyit, nem olyan szórakoztató a világ. Pár hónapja járok gyógymasszázsra, mert a rekeszizmot viszonylag alacsony hatásfokkal lehet csak önállóan tornáztatni. Senkinek sem javaslom, hogy meghúzza a rekeszizmát, mert a gyógymasszázs abból áll, hogy a szakember csuklóig benyúl a bordáim alá, és kifejti alóluk az izmokat. És lehet, hogy ez rosszul hangzik, de a valóság sokkal rosszabb! Viszont nagyon hatékony. Nagyon-nagyon hatékony. Szóval ha másnak szintén van makacs, gyomor-bordaív körüli fájdalma, és a belső szervi okokat már mind kizárták, érdemes lehet elmenni ortopéd orvoshoz és/vagy gyógytornászhoz, és rákérdezni, hogy a rekeszizom vagy a bordaközi izmok okozhatják-e a problémát. Belgyógyászban és gasztroenterológusban soha egy másodpercig fel sem fog merülni ez a lehetőség, a gasztroenterológus konkrétan megsértődött, amikor azt mertem mondani, hogy a masszázs használ, hát még annyi jó ötlete volt, hogy mit ne egyek soha többet. És még gyomortükrözésre is csak most akart elküldeni, ne mondjak én neki olyanokat, hogy egy masszázs bármit megoldhat. Közben pedig igen, megoldhat, megold, életben tart. Csodálatos, hány helyen tud úgy elromlani az emberi test, hogy nagyjából ugyanott fájjon.

a napom eddig

Szerintem nagyon szépen leírja, hogy az előbb majdnem kiszúrtam a szemem egy papír teásdobozzal.

valaki fáradt

Kicsit meglepett, hogy amikor reggel negyed nyolckor a járdaszint alá süllyesztett padon ültem, előttem egy bőrönddel és egy két órán belül kezdődő munkahéttel, mögöttem egy négynapos fesztivállal, nem arra gondoltam, hogy "öreg vagyok én már ehhez", hanem arra, hogy "én most tényleg ennyire hülye vagyok, komolyan, ez azért még engem is meglep". Pedig öreg is vagyok, csak ezek szerint nem ehhez.

A fesztivál kifejezetten jó volt, egyrészt lusta vagyok részletesen írni róla, másrészt egész délelőtt meetingjeim lesznek, agyam pedig már most sincs. Amúgy csak példaképp mondom, hogy még februárban elkezdtem írni egy részletes beszámolót egy háromnapos utazásról, és még mindig nem fejeztem be, szóval egy négynapos fesztiválról? Jó esetben 2029-ben lenne itt bármi. Addigra pedig már ki tudja, lehet, hogy egy radioaktív sivatagban vadászunk csótányokra, vagy kötelező AI-interfész van az agyunkba építve, és azon át kapjuk a hétujjú hódkölyköket dédelgető, nem euklidészi hallucinációt.

Azért majd megpróbálok valamikor többet is írni. De senki se lepődjön meg, ha nem jön össze.