tavasz

 A mai délután áprilisnak is beillett volna, és még ha lesz is hideg, a fények már nem tudják tovább tagadni, hogy itt a tavasz.

Attól még mondjuk hordhatnának maszkot az emberek, mert sajnos a jobban fertőző, brit variáns is itt van.

valentin

Végre összeszedtem magam, és háromnegyedig megírtam, miket gondolok a Valentin napról, de annyira depresszív lett, hogy inkább be sem fejeztem, és még inkább meg sem mutatom senkinek.

Pedig alapvetően én még csak nem is utálom a Valentin napot.

Mozgalmasabb években kicsit szomorú vagyok esetleg, de amúgy semmi bajom az egésszel. Tavaly is meghívtam magam egy kiváló vacsorára, és megnéztem az Úriembereket, nem volt túl romantikus, de Guy Ritchie végre visszatért vele ahhoz, amit jó csinál. Tavalyelőtt cuki állatkás zoknikat rendeltem magamnak, és este céges sörözés volt, bár hősiesen csak ásványvizet ittam, mert épp nem is lehetett tudni még, mitől fáj a gyomrom. Három éve sokáig dolgoztam és hamar elmentem aludni, előtte Singin' in the Raint néztünk az expat filmklubban, azelőtt pedig éppen itthon volt anyám és meglátogattuk nagymamámat, és azelőtt még ennyire sem írtam rendesen naplót, szörnyű, nem is értem, hogy tehettem ilyet (nyilván értem, különben nem lenne minden este olyan eszeveszett kínszenvedés összeszedni azt az öt-hat sort, amit elvárok magamtól) (a napi teendők alapján write-in volt az akkori wrimókkal, és ó, bár emlékeznék még rá, kik voltak épp akkor wrimók!). Szóval tényleg semmi okom nincs utálni a Valentin napot, az elmúlt öt-hat évben ezek szerint mindig csupa jó dolog történt. Még a legeseménytelenebb is az volt, hogy haladtam a munkával és hamar lefeküdtem, és ez két nagyon jó dolog, amire gyakrabban törekszem, mint ahogy sikerül. A mai nap is jó volt, a séta felénél vettem magamnak csirkés tortillát és kakaót, leültem egy padra, és megebédeltem a ragyogó napsütésben, aztán hazajöttem, és izgalmas írókat hallgattam izgalmas dolgokról beszélni, ha már idén több más nagy sci-fi és fantasy eseményhez hasonlóan a Boskone is virtuális volt.

Vágyhatnék ennél többre? 

Persze! Hát hogy a fenébe ne! És jövőre, amikor megint nem fogom tudni elkerülni, hogy minden tömegközlekedési csomópontban közparknyi alapterületen tolják a reklámok az arcomba az elérhetetlen, álombeli párkapcsolatot, biztos megint szomorúbb leszek, amiért én legfeljebb saját magamtól kapok szívecskés süteménycsodát. De ez nem ennek az egy napnak a szomorúsága, és nem a Valentin nap hibája, és ha őszinte akarok lenni, csak én oldhatom meg, hogy esetleg egyszer ne így legyen.

amúgy is február van és minden rettenetes

Jól van, most már ide is felteszem, mert annyira elszomorít az egész... Ez a gyűjtés teljesen véletlenül jött velem szembe twitteren, de néha van olyan, hogy az ember meglát valamit, és beakad a szívébe, nem is az agyába, hanem a szívébe, mintha tényleg az ő dolga lenne. Szóval van ez a kutya valahol Belfastban, persze, westie, és persze, cuki, mint minden westie, de azért nem minden westie-vel érzek azonnal lelki rokonságot még én sem.

A gazdáját egyik oldalról a járvány, másikról a Brexit nyomorgatja, amiből nekem egy is elég ahhoz, hogy falnak menjek így tíz hónap múltán - és akkor megbetegszik a kutyája. És ha minél hamarabb elkezdik a kezelést, egész jó esélye van a felépülésre, de ha nem, akkor belátható időn belül meg fog halni. A kezelés nagyon drága. Tényleg nagyon drága. De az ilyen gyűjtéseknek pont az lenne a lényege, hogy senki sem tesz bele nagy összegeket, hanem öt-tíz-húsz fontonként, dolláronként, eurónként, sok kicsi sokra megy alapon összejön.

Épp csak egy-két ismerősön és szintén egy-két vadidegenen kívül senki nem ad annyit sem. Az egészben számomra az a legszomorúbb, hogy a cuki kis vakarcs gazdájának nem csak azzal kell megküzdenie, hogy haldoklik a kutyája, de azzal is, hogy senki nem segít, még azok az emberek sem, akikről pedig talán joggal feltételezte, hogy egy sör árát rá tudnák szánni. A rosszindulatú, gonosz kommentekről nem is beszélve. Engem pedig dühít, hogy én sem tudok segíteni, mert nekem sincs elég ismerősöm és követőm, és akik vannak, azok még csak arra sem hajlandók, hogy megosszák a linket, hátha az ő köreikben van, aki támogatná ennek az egy szem, a világ forgásában mit sem számító kutyának a kezelését. Persze nem azt vártam, hogy majd én és az én megosztásaim mentik meg a világot, berongyolok itt a porszemnél is kisebb globális jelenlétemmel a porondra, és megoldok minden problémát, de azért szomorú, hogy senki még csak egy megosztással sem segített.

(Még mielőtt felmerülne a kérdés - igen, adtam pénzt a gyűjtésbe, igen, máskor és más ügyeket is szoktam támogatni, igen, véletlenszerűen beeső, online gyűjtéseket is... és igen, nagyobb eséllyel, ha ismerős osztja meg. Elég képmutató alak vagyok, de nem minden porcikámban.)

még mindig álmos már megint

Van Snowpiercer második évad, sokkal jobb így, hogy heti egy rész jön ki, és nem történhet meg, hogy egyszercsak véletlen megnézek egyben egy nyolcrészes évadot (lásd Bridgerton), mert az a reggel fél hatkor véreres szemmel ágyba kúszás még a karácsonyi szünetben sem volt jó ötlet, de így, a munkaév elején maga lenne a pusztulás. Persze nagyon örülök neki, hogy mások képesek akkor is csak egy részt nézni meg valamiből, ha több is van, de nekem eddig a legjobb eredményem is három rész volt, pedig a La Révolution nem is tetszett. Régebben ilyenkor ostoroztam magam, hogy miért nem vagyok képes úgy viselkedni, mint más, rendes emberek, de mióta sokat olvastam az ADHD-ről, egyre gyanúsabb, hogy azért nem, mert fizikailag máshogy működik az agyam, és ez valahol megnyugtató. Könnyebb úgy kezelni a helyzetet, ha nem kiköszörülendő jellemhibának látok dolgokat, hanem elfogadom, hogy ez van, és ha sorozatot akarok nézni, olyankor kezdek bele, amikor van egyben nyolc-tíz órám és utána legalább két napom aludni. Egyébként nem, nem szoktam magam minden utamba akadó dologgal diagnosztizálni, sosem gondoltam, hogy közösségben magát nehezen feltaláló, egykori matektagozatosként legalább egy jól kompenzált aspergeresség van bennem, sőt, még introvertáltnak sem tartom magam (pedig sokat ülök itthon egyedül!) de az ADHD nagyon pontosan leírja, mikkel küzdök, mióta az eszemet tudom.

Ennél izgalmasabb dolgok (bizonyos szempontból szerencsére) nincsenek, megint eltelt egy hét, irreálisan kimerült vagyok, bár járok gyógymasszőrhöz, még mindig sokat fáj a fejem, Hosszabbodnak a nappalok, vettem cserepes jácintot (azaz hivatalosan is elkezdődött az előtavasz), a három hete ültetett növénykék egyelőre életben vannak, sőt, hoztak új leveleket is, a hibiszkusz lassan kinövi a helyét. A karácsonykor befogadott, formás kis növénykéről elmúltak a gyanús foltok, az egzotikusan halványsárga levelek is kommersz zöldbe váltottak, bár sajnos nőni még nem nagyon nőtt, pedig már jó egy hónapja átültettem. Még mindig karanténban van a konyhában, mert először féltem, hogy a foltok tetveket jeleznek, és nem akartam, hogy összefertőzze a többi növényemet - külön palackból locsoltam, és ahányszor hozzáértem, alaposan kezet mostam - és azóta sem találtam neki helyet a többi növény közelében. Igaz, hogy ott egyedül van, de az a lakás egyik legnapfényesebb pontja, és azért rendszeresen bemegyek megdicsérni, milyen szép kis növény. Igen, úgy nőttem fel, hogy a növények társas lények, és beszélni kell hozzájuk, bár abban azért nem vagyok biztos, hogy traumaként élte meg, hogy az előző gazdája kidobta, és most máshol kap törődést, napfényt és (néha a kelleténél is több) vizet. 

most épp

Azóta már összeszereltem a polcokat, és csak pár tapadókorongos fürdőszobai kosárka van hátra. És a tükörcsempék, de azok nem foglalnak sok helyet, és még úgysem döntöttem el, pontosan hova akarom felragasztani őket. A polcokkal viszont boldog vagyok, és azzal is, hogy össze tudtam rakni őket, bár azt már most látom, hogy ha valaha lehet majd kapni a nagy könyvespolcokat, ott komoly gond lesz, hogy hol szerelek majd, mert egyelőre nem mondanék teljesen üresnek akkora részt, amekkorán szét kell fektetni az alkatrészeit.

Az égési sebek a karomon a gyógyulási fázisnak megfelelően rondák, bár most már legalább túl vannak a legdurvább viszketős fázison,  De rondák és idegesítenek, persze mi nem idegesít mostanában (jó, ennek örömére mindkét fő kráterről egyben le is jött az első réteg var, ezt utálom a forrázásokban, a végtelen most behegedt - most felszakadt - félig behegedt - megint felszakadt köröket). Azt hiszem, most már mindenkit minden idegesít, nem vagyok ezzel egyedül, csak ne lenne olyan sok ez a minden.

Álmomban egyre érdekesebb helyekre utazom, most már lassan szeretnék ébren is, de hát az nagyon sokára lesz még. Addig minden héten "feldolgozok" egy lehetséges úticélt, utánanézek a helyi nevezetességeknek, elgondolkozom rajta, milyen évszakban, hány napra érdemes menni (Zágrábra elég lesz egy őszi hétvége, egy igazi nyári hőhullámban nem merném bevállalni; Hamburg legalább három-négy nap, szerencsére sok a vízi, vízparti, földalatti látnivaló, úgyhogy akár nyáron is meg lehet kockáztatni; Ljubjanára már önmagában több kell, de a vonatút időpontjától, hosszától és költségeitől függően ez lehet több, külön hétvége is; Salzburg talán beleférne egy hosszú hétvégébe, de ott halmozódnak a félnapos-egynapos kirándulások). Ennél konkrétabb terveket úgysem lehet szőni, hiába noszogatnak a megfelelő oldalak, hogy foglaljak már szállást (ezek hülyék?), menetrendek nincsenek, még vonatra sem. De egyszer majd lesznek! Csak nagyon sokára.

álmos és ügyetlen

Este nyilván nem szereltem polcot, meg másnap és harmadnap este sem, talán majd hétvégén? Eljutottam gyógytornászhoz, egyelőre felmért és alaposan végiggyűrögette a hátam és a nyakam, most épp attól fáj, de majd még megyek, és akkor lesz ideje itthoni tornát is mutatni, bár egyelőre még sajnos azzal is sokat kell dolgozni, hogy használható formába gyúrja az izmaimat. Aztán ma végigborítottam magamon a frissen melegített ebédemet, és alaposan megégettem a karom, mert ez még pont hiányzott. De mindjárt hétvége, vagy nem tudom, alvásidő, alvásigényem lenne, azt hiszem.

harács

Ma egyszerre érkezett a pizzarendelésem és az első ikea rendelés, utóbbi meglepően kis karcsú dobozkákból áll, bár irdatlan nehezek, szóval nem baj, hogy nem én akartam a hátamon hazacipelni őket. Billy típusú könyvespolcok még mindig nincsenek, pedig naponta kétszer nézem a raktárkészletet, de jött két kis polcocska az íróasztalom alá, egy a radiátor mellé (nincs hová tennem a párologtatót) és egy nem-Billy könyvespolc az előszobába, amin nem könyvek lesznek, bár igazból az sem kizárt, hogy egy magasság fölött mindenhol könyvek lesznek, mondjuk azok a gyerekkönyvek, amik a konyhaszekrény aljában laknak, vagy tíz éve senyvednek egy bőröndben. Szóval igen, a további tervezett Billy-k is már előre megteltek, azt hiszem... és tudom, könyveket is lehetne selejtezni, de azt hogyan kell?, hát a könyveimet én mind szeretem, azért vannak.

Már csak az kéne, hogy a nyaktornászok is visszahívjanak, hogy mikorra van időpont, és akkor talán még azt is megbocsátanám a mai napnak, hogy 1) évek óta először volt olyan rémálmom, hogy utána csak felkapcsolt lámpa mellett mertem visszafeküdni az ágyba 2) utána is járvány volt álmomban, minden zárva és este hattól kijárási tilalom, csak már nyár, és meleg, és a Balaton teljes elérhetetlensége.

No de este polcot fogok szerelni, már nem is emlékszem rá, hogy kell az olyat!

ez most egy szépen beazonosítható mélypont

Most már kicsit unom a fejfájást meg a szédülést, és járvány ide, járvány oda, fogok keresni valami gyógytornász-csontkovács-nyakszerelőt, mert ez így elég hervasztó.

Vettem két francia hangoskönyvet, mert így 26 napi adaggal az American Gods (ez a francia címe, nem én tehetek róla) vége előtt elkezdtem bepánikolni, hogy mit fogok hallgatni (időben el kell kezdeni pánikolni is), most további 132 napra lesz mit hallgatnom, extra nehezítés, hogy a két könyv egyikét sem olvastam még soha. Kicsit félek is, mennyit fogok belőle érteni, mert bár az Amerikai isteneket is tizensok (de az is lehet, hogy huszonkevés) éve olvastam utoljára, azért meglepően sok minden visszajött, hogy kitöltse a szövegértésemben azért igencsak érezhető hézagokat. Legrosszabb esetben persze megveszem ezt a kettőt is valami civilizált nyelven, azt azért még nem merném bevállalni, hogy majd ha nem értem, franciául nézek utána, mi történhetett - de azt sem tartom kizártnak, egy ponton elengedem, hogy kövessem az eseményeket, és csak sodortatom majd magam azokkal a leírásokkal, amiket megértek belőle (a leírásokból sokkal többet megértek, mint amikor emberek csinálnak dolgokat, ne adj' isten, beszélnek).

Kezdenek hosszabbodni a napok, bár így január közepén még csk azért látom, mert nagyon nézem, sokkal jobban, mint eddig valaha: a szédülés-fejfájás épp átlöki az elviselhetőség határán ezt a nyomorult időszakot, a járvánnyal, a fertőzőbb variánssal, a kínai oltással, és minden kis fénysugarat megragadok már - igen, azt a nagyon halvány derengést is, ami délután ötkor még észrevehető volt nyugaton a hófelhők alatt. Legyen már jobb. Legyen már tavasz. Vagy pillanatnyilag már azzal is kiegyeznék, ha legalább fizikailag jobban lennék, de egyelőre ez is éppolyan elképzelhetetlennek tűnik, mint hogy egyszer majd nem rohanok munkaidő vége után ki a sötét hidegbe, hogy szabad levegőn legyek és lemozogjam a napi adagot, ó, és persze útközben gyorsan vásároljak is, mielőtt elkezdődik a kijárási tilalom, hanem... sörözni fogunk a napfényben, és olyan szorosan ülünk a padon, hogy egymáshoz simul a combunk, a (most már nem annyira kölyök) tacskó mindannyiunkon végigmászik, válltól könyékig, csuklóig együtt támaszkodunk, és úgy el leszünk szokva az egésztől, hogy az első pohár málnás kézmáves után már forogni fog velünk a világ. Ami sokkal jobb, mint most, hogy csak úgy, sör nélkül teszi.

freud elküldene chicken nuggetsért

Néztem a híreket, és sokáig gondolkoztam rajta, milyen lehet egy csirkés melltartó. Aztán persze csipkés volt, nem csirkés, de a kérdés azóta is foglalkoztat.

újabb év

Szerencsére nem szoktam nyilvános évértékelést tartani, így ezúttal is megúszom, hogy a strukturált gondolkozási kvótámat itt kelljen kimerítenem, például ahelyett, hogy kicsit felkészülnék fejben arra, hogy mindjárt újrakezdődik a munka. A nem nyilvános évértékeléshez összeszedtem végre a pár évvel ezelőtti füzetkénél jóval hasznosabb rendszert, így nem kellett egy ponton sem hisztérikusan káromkodva a falhoz vágnom egy köteg papírt, hogy persze, faszom, rajzoljam le a leginspirálóbb pillanatomat egy hatszor tizenöt centis szövegdobozba, hülye vagy, bazdmeg? Szóval most kicsit nyugodtabban összegeztem a dolgokat, ebben az is sokat segített, hogy egy ideje már heti és havi szinten is végignézem, mi történt, még ha csak röviden és sokszor felületesen is.

Az elmúlt két hétben végre találkoztam emberekkel és kis fehér kutyákkal, ami sokat simított az idegrendszeremen (ami a hétfői munkakezdés puszta gondolatára kezd újra bepöndörödni). Ezen kívül csak annyiban tért el a két hét szabadság a szokásos járványügyi életmódomtól, hogy az eszeveszett frusztráció talán kevésbé karmolta szét az agyam, bár sajnos csak a munkahelyemről mentem szabadságra, a szerkesztendő novella, amit időnként megnyitok, belenézek, majd tehetetlen kétségbeeséssel bezárok, továbbá az ostoba fejjel még egy éve elvállalt fordítás (esküszöm, minél többet dolgozom rajta, annál több van hátra belőle) azért folyamatosan rontja a maga kis részét a helyzeten. De legalább azt eldöntöttem, hogy a francia tanfolyamot feladom, mert csak beszélgettünk egész órán, és nyelvtanilag helytelenül makogni ingyen is tudok, anélkül, hogy közel megoldhatatlanul rálógna a kijárási tilalom és a munkaidő által amúgy is kurtára szabott sétálóidőmbe.

Amúgy nincs semmi baj, csak belőlem ezek szerint ezt hozza ki a bezártság - a frusztrációimat öntöm szavakba, a többit nem, vagy nem ide, és nem egész mondatokban. Pedig írhatnék olyanokról is, mint hogy jó az új mikróm és nagyon finom rakott krumplit lehet benne sütni, vagy, hogy karácsonykor sütöttünk vaníliás kiflit, és még van belőle egy kevés. Netán a newgrange-i napfelkeltékről a téli napforduló idején, ha már ezúttal közvetítették online, és megnéztem. De ehhez igazából sokkal többet kéne gondolkoznom, mint a féktelen nyafogáshoz, és arra most korlátozott képességeim vannak. Talán majd legközelebb.

boldog karácsonyt!

"Még intenzív melegedés előzi meg a hidegfrontot."

Köszönöm, 2020, hogy karácsonyra is megkaphattam a hasogató fejfájás mellé a szédülős kimerültséget.

ne csak szidjam a tudatalattim

Ma álmomban először végigettünk Fleóval egy gourmet fesztivált (azt kell, hogy mondjam, a sós karamellás sajtburger nagyon jó koncepció volt, legalábbis álmomban... masszív, igen, de nagyon finom), majd egy meseszép breton városkában jártam, és végül pingvinfiókákat kellett megmentenünk és erdei tavacskákban úszni tanítanunk egy aprócska Csendes-óceáni szigeten, maori szakértők segítségével. Jó, kicsit hideg volt a víz, mert a valóságban kilógott a takaró alól a lábam, és egy ponton elveszítettük az egyik útitársunkat, de őszintén szólva, ez sem zavart, mert pingvinfiókák! Te jó ég, hát elképesztően cukik voltak. Pingvinfiókákat akarok úszni tanítani erdei tavacskákban.

keresnék valami vidámat

Már egy hete fáj a fejem, néha csak zavaróan, többnyire pokolian, lassan már álmomban is*, és persze szédülök. Az elmúlt négy-öt évben ez már-már rendszeres így november-december táján (igen, idén is elkezdődött már novemberben, csak a fognyavalya egy kicsit elfedte), bár tavaly mintha nem lett volna ilyen rossz. De most, most komolyan kezdek becsavarodni tőle. A legszívesebben egész nap aludnék, és hétvégén alszom is tizensok órákat - amit hétköznap nyilván nem lehet beépíteni a napirendembe, akkor sem, ha épp nem kell sehova sem rohannom munka után-közben (de többnyire sajnos kell; viszont ennek megfelelően legalább tudom, hogy a vérképem rendben, a tüdőm tiszta, és a vérnyomásom is elfogadható, ha nem közvetlenül telefonlopás után mérik). És nagyon nem jó, hogy pont most kéne dolgokat felfognom, majd megterveznem a munkámban, nagyon nem haladok vele, és már kezdek teljesen kétségbeesni.

Legyen valami vidám is (nem jut eszembe semmi vidám), pénteken sikerült megszereznem a postáról négy csomagot (ebből két olyan volt, amire azt mondták, ők meg nem keresik, mert smsben kaptam hozzá a kódot, és őket nem érdekli, hogy a csomagon rajta van a nevem, az smseket pedig ellopták telefonostul) (természetesen mindkét csomag az ellopott telefonhoz érkezett - új tok és új védőfólia... ez az, még egy kis sót a sebbe!!!), és feladnom az idei feladandókat, kénytelen leszek csak belföldi ismerősöket tartani, vagy csődbe megyek, hát mennyibe kerül már külföldre a bélyeg! Oké, tartok tőle, hogy ez még mindig nem volt vidám. 

Hétvégén voltam sétálni, most épp képtelen vagyok bármire figyelni gyaloglás közben (nem kizárt, hogy ez is valamiféle kimerültség jele, mert amúgy ilyenkor szoktam történelmi podcastokat és TED előadásokat hallgatni, attól vagyok olyan okos), túlstimuláltnak érzem magam, ha nem csak a töredezett beton létezik a talpam alatt, és a pára a szemüvegemen, de legalább megnyugtat, amikor nincs más dolgom, mint egyik lábamat a másik elé tennem. Még ez sem vidám. A fenébe.

Végre kitaláltam, milyen könyvespolcokat kell hová tenni, de természetesen még ez sem lesz vidám, mert a négyből hármat nem lehet online megrendelni, a háromból kettő pedig sehol sincs raktáron, szóval az sem működne, hogy szerzek valahonnan embert, aki elmegy átvenni és ideszállítja. De persze van ennek jó oldala, nem kell hatalmas dobozok közt karácsonyoznom (az még nagyjából végtelen idő lesz a leszállítás után, hogy én bármit összerakjak, ismerem magam), és mégis lehet az az érzésem, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem (összekattintgattam a polcokat, és szomorúan láttam, hogy nem elérhetőek)! Ez már majdnem vidám. Vagy mégsem?

Ó, van újabb Dragon Age 4 teaser, ez már tényleg majdnem vidám, bár mire ebből játék lesz, és az a plusz négy év, mire lesz olyan gépem, amin eldöcög, hát ez sem az azonnali kielégülés esete. Nem baj, mert mire eljutok oda, legalább már kijavítják az összes hibát, és minden tökéletesen jó lesz, és várni - bár ez minden egyes alkalommal őszintén meglep - igazából tudok.

*az álmaimról csak annyit, hogy hogy a legszívesebben lerúgnám a tudatalattimat a lépcsőn, mert ezt így ne. Ez így nem etikus. És idővel nem lesz vicces sem.

munkanap

  • 8:47 jól van már, mindjárt felkelek, mindjárt felkelek, mindjárt felkelek...
  • 8:56 miért indul ilyen lassan a gép, ó, be kéne kapcsolni?
  • 9:40 már a fele kávém megittam, lassan csak felpörgök!
  • 10:07 le vagyok némítva, hol az a gomb, nem az a gomb, most kiléptem a meetingről? Pazar!
  • 10:33 már majdnem az egész kávém megittam, nem kéne hatnia?
  • 10:42 minél tovább nézem ezt a képernyőt, annál ijesztőbb... az ott még egy legördülő menü? És egy hatszázszögű, pókhálós diagram? Honnan jönnek az adatok?
  • 11: 48 az nagyon jó, ha egyfolytában kiléptet a rendszer, és belépéskor valami általános oldalra visz, nem oda, amit épp olvastam. Nagyban növeli a hatékonyságomat!
  • 12:06 miért nem működik az agyam, negyed tízkor még olyan ígéretes volt ez a nap!
  • 12:39 sosem fogom megszokni, hogy a leírásban minden angolul van, a kész felületen pedig németül. Különösen, hogy nem tudok németül? Produktempfehlungen! Fremdverpflichtungen!
  • 13:05 most tényleg kihoztam a hűtőbe egy üres poharat, és bennhagytam a szobában a tejet?
Ilyenkor a legjobb nagy, bonyolult, és kifejezetten összetett tervezést igénylő feladatokon dolgozni, amikor a legegyszerűbb apróságok sem mennek.

    vasárnap

    Lassan már rendesen tudok enni, inni és beszélni, és ha holnap kiszedik a varratokat is, minden még egy fokkal jobb lesz - azt leszámítva, hogy holnap már dolgoznom kell, és egyáltalán nem érzem, hogy kipihentem volna magam. Nagyon sokat alszom és nagyon keveset csinálok bármit (olvasni sem volt erőm), azt hiszem, tényleg szükségem volt legalább egy hét semmittevésre.

    Most már visszatérő álmom, hogy elmegyek valahová - koncenrtre, fesztiválra, külföldre - és amikor megérkezek, eszembe jut, hogy de hát járvány van! Mit csinálok itt maszk nélkül... egy maszk nélküli, részeg tömegben! Haza kéne mennem, de most rögtön! Nem is lett volna szabad idejönnöm! Ilyenkor kicsit dühös vagyok, hogy a rohadt járvány még az álmaimat is elrontja, pedig ott aztán tényleg biztonságosan partizhatnék egész éjszaka.

    Egyéb újdonságokról nem nagyon tudok beszámolni, elromlott a porszívóm is, de nagyon rendes volt, mert másfél órával a lomtalanítás kezdete előtt tette, szóval legalább őt is levihettem a mikróval, a vízforralóval, a szendvicssütővel (és a kirobbanthatatlanul beleégett sajttal) együtt, és nem kell egy évig kerülgetnem, mire megszabadulhatnék tőle. Kicsit fájt ennyi sokáig jól szolgáló, hűséges háztartási eszköztől megválnom, hajlamos vagyok nagyon antropomorfizálni a tárgyakat, de végül csak megtettem. Levittem még a tíz éve be nem kapcsolt asztali gépet is, bár most nem tudom, mire akasztom majd a fülbevalóimat és a hűtőmágneseket (utóbbiakat nyilván tehetném a hűtőre, de azt nem szoktam nézegetni). A következő pont négy (vagy inkább öt) könyvespolc beszerzése lesz, és persze egy új porszívó... sőt, azt hiszem, először és leghamarabb az új porszívó kell.

    mégsem leszek pornósztár

    Választ kaptam arra a (soha fel nem merült) kérdésre, vajon hogyan néznék ki, ha szétszilikonoztatnám a számat: nos, nagyon örülök, hogy kötelező a maszkhasználat, különben nem mernék kimenni az utcára ennyire röhejes fejjel. Ha nagyon akarom, most már be tudom csukni a szám, de inni még mindig igen nehézkes, sosem gondoltam bele, de ezek szerint egy szájfeltöltés után ezt újra kéne tanulni, vagy csak én vagyok irreálisan béna, vagy ha az alsó ajkam is háromszorosa lenne a normálisnak, minden könnyebb lenne?

    Majdnem délig aludtam (nem meglepő, több heti lemaradást kellett behoznom), azóta egyfolytában azon gondolkozom, hogy akár vissza is fekhetnék (ráérek utána is sétálni, nem?) Jaj, már most érzem, hogy nem lesz elég egy hét pihenés. 

    újabb hétfő

    A nagyon jó, amire úgy vágytam a múlt héten, végül az lett, hogy az üzemorvoshoz menet ellopták a villamoson a telefonomat, a tokjában a bankkártyámmal (igen, tudom, minek tettem oda... de képzelhetitek, milyen jó vérnyomást mértek nekem utána!). Szerencsére mindent sikerült nagyon gyorsan letiltatni, elintézni, új SIM kártyát szerezni a tartalék telefonomba, még mielőtt a tolvajoknak akár egy doboz cigit sikerült venniük, de jócskán rátett az ijedtségre, hogy mindez este 6 körül történt, és nem tudtam, a kijárási tilalomhoz szabott zárási időkkel meg fogom-e tudni oldani a helyzetet. Sikerült, szerencsére sikerült, de nagyon durva volt, és persze erősen gyászolom a telefont is.

    Az okosóra beválni tűnik, mióta megvan, sokkal többet mozgok, és az elmúlt három héten például minden áldott nap gyalogoltam legalább 5 kilométert - már csak meg kéne tartanom ezt a szokást, bár az az igazság, hogy mostanra kezdem nagyon megunni a környékbeli utcákat. Minden sokkal jobb, amikor süt a nap, vagy legalább csak világos van, de egyrészt leginkább munkaidő után, sötétben van időm bármire, másrészt az a bő két hét szürkeség, ami novembert nagyjából kitöltötte, teljesen tönkretett.

    Túl vagyok a gyökércsúcs rezekción, végül dupla lett, mert a CT-n látszott, hogy mindkét felső egyes be van gyulladva, csak az egyik jobban, mint a másik. Ez nem lepett meg, már annak idején erről volt szó, és nem is értettem, az előző helyen végül miért csak az egyiket csinálták meg. Most megvan mind a kettő egy füst alatt, kicsit olyan érzés, mintha egy ujjvastagságnyi drótkefe lenne úgy nagyjából besimítva az ínyem és a szám közé, és annyira be van dagadva, hogy egészen Simpsons-osan eláll a felső ajkam, és nem tudom becsukni a számat. Erősen beszédhibás vagyok, és inni is elég nehézkes, de idővel csak jobb lesz. És legalább a körzeti orvos is beleegyezett, hogy akkor egész héten betegállományban legyek, ami nagy könnyedség, mert ülni ugyan tudok, de a gondolataim aránytalanul nagy részét tölti ki a kétségbeesett nyöszörgés (amúgy is, de így legalább nem baj).

    A nanowrimót természetesen nem sikerült megcsinálno, de az eddigiek fényében azt hiszem, ez nem meglepó. Mindegy, azért haladtam valamennyit, sőt, többet, mint eddig egész évben összesen, és most legalább lesz majd időm festeni is... mert azt szeptember óta nem sikerült. Szerintem már azt a keveset is elfelejtettem, amit addigra sikerült megtanulnom róla. Állatos csomót viszont rengeteget csináltam, az inktobernek is az lett a fő témája (az egyszerűen megnyerhető kihívások felé mozdulok, azt hiszem), és azóta is azzal kapcsolódom ki, vannak nagyszerű új állatok is.

    most már unom, de tényleg

    Elég nyomorultul érzem magam, továbbra sem áll össze a fejemben az új projekt, már megint belobbant a fogam, a második kör antibiotikum derekán sem érzem, hogy hatna. Szerencsére az orvos azt mondta, jövő hétfőn így is, úgyis megműti, de jobb lenne, ha nem lenne közben begyulladva. Közben más orvosokhoz is mennem kéne (kilenc hónappal a laktulóz teszt után már le kéne zárni ezt a gasztroenterológus dolgot, és az autoimmun foltjaim is visszatértek), bár nagy részüket az antibiotikum szedés erősen késlelteti, mert nyilván, hát miért is haladnék bármivel. A különféle vizsgálatokra rohangálni persze végtelen mínusz munkaóra (és baromi nagy mázli, hogy meg tudom így oldani, és nem kell rá szabadságot kivennem!), amit egyszerűen nem tudok már visszatölteni, aludni akarok egy hétig zavartalanul, és úgy, hogy nem rettegek azon, épp mit felejtettem el, mivel csúszok, mi nincs kész már megint és nem is lesz kész sosem.

    Most nagyon örülnék valami nagyon jónak, mert ha ez így megy tovább, akkor bánatomban gumimatracot, hálózsákot, és modulárisan bővíthető hátizsákot fogok rendelni aliexpressről, amit már csak azért sem kéne, mert soha többé életemben nem akarok sátorozni menni. Kár, hogy annyira bevésődött az a hat-nyolc év sátorral hátizsákozás, hogy a termékekről még mindig nem tudok leakadni, pedig nem, nem, soha. Vetett ágy és fűtött-hűtött szoba, gurulós bőrönd, így is elég későn nőttem ki abból, hogy csiga legyek.

    november és túl sok a köd

    Összességében jól vagyok, amennyire a jelen helyzetben jól lehet az ember. Még haladok is dolgokkal (nem a nanowrimóval, ott azért nem tartunk - de megcsináltam az első elefántos csomót! Ahhoz legalább nem kellett gondolkoznom), fontos dolgokkal is, és olykor elintézek ezt-azt, amit már egy ideje kéne.

    Rettenetes imposztor szindrómám van épp, már megint új projekten kezdek, és itt mindenki azt hiszi róla, hogy képzett, összeszedett, talpraesett és hozzáértő szakember vagyok, aki tudja mit csinál. És azt tudom is, mit kéne csinálnom, de sajnos tisztában vagyok azzal is, hogy ennek ellenére gyakran nem azt csinálom, mert teljesen lefagyok attól, hogy jaj ne, nekem most emailt kéne írnom, vagy túl kínos, hogy nem értek valamit, és ezen a szinten már nem illik rákérdezni, és egyáltalán, mi? Nekem ezt tudnom kéne? Az előző projekten már kezdtem úgy érezni, hogy jól összecsiszolódtam a csapattal, sőt, az ügyféllel is, de persze nyilván lejárt az a szerződés, ideje váltani, és most megint rettentően ijesztő minden.

    A kijárási tilalom aránytalanul megüt, én kifejezetten kilenc-tíz körül szoktam elmenni sétálni, amikor már jó üresek az utcák - most nehéz megoldanom, hogy nyolcra visszaérjek, különösen azokon a napokon, amikor munka után rögtön franciaórám van. Gondoltam rá, hogy majd ebédszünetben fogok járni egyet, de az sem az igazi, és egyáltalán, hogy lehet minden teendőt beszorítanom egy napba este nyolcig? Persze rég ideje volt már valami szigorításnak, csak azt hiszem, nem így és nem ennek.

    Kezdek rájönni, miért vagyok mindig álmos, az okosórám mér mindenfélét, és úgy tűnik, döbbenetesen kevés időt töltök mélyalvásban. Márpedig attól lesz az ember kipihent, az erősíti az immunrendszert, az véd az Alzheimer kór ellen, szóval nem jó, hogy pont az nem megy nekem. Pedig csak reggel iszom kávét, nem rúgok be esténként, minden nap sétálok egy nagyot, hűvös van az alvósarokban (télen hűvösebb is a kelleténél), kezdek kifogyni az öltetekből. Állítólag a rózsaszín zaj még használ, de fülhallgatóval aludni nagyon kényelmetlen, akkor azért nem menne a dolog. Mindegy, majd kitalálok valamit.

    Sokszor győzködöm magam, hogy már csak négy hónap van márciusig (amikor megint kezd már érezhetőbben világos lenni, és jön a tavasz, és jó lesz), és az már csak feleannyi, mint amit eddig itthon ültünk. Ez kicsit felvidít, lesz majd napsütés és kikelet, virágok, fény és remény. Kicsit meg elszomorít, hogy akkor már egy éve lesz, hogy nem láttam embereket, és hiányoznak nekem, és jaj-jaj, mire legközelebb találkozunk, már hirtelen öreg leszek és a szokásosnál is fáradtabb, és az ősz hajszálakat még befesthetem, de az kínos lesz, hogy belealszom az első sörömbe.

    mert sosem megyek el időben aludni

    Egy ponton, egy pillanatra, ahogy sétálok át a hídon a ködben, jó lenne benne maradni az elmosódott, a hidegtől mégis éles lebegésben. De haza kell érni, dolgokat kell csinálni, sietni kell, mindig sietni kell.

    nanewrimo

    Ma sokat sétáltam, és arra jutottam, hogy sétálni sokkal jobban szeretek, mint írni, például mert nem nekem kell kitalálnom, mi merre van, lehet közben érdekes előadásokat hallgatni, és úgy általában, sokkal könnyebb.

    nem szeretem a híreket

    Erőst elnyűtt vagyok, hogy lesz így NaNoWriMo, azaz már van, csak hogy lesz így meg? Idén annyira szeretném megcsinálni, tényleg, de egyelőre nem állok túl ígéretesen. Pedig igazán nem tudom, mi viszi el az időmet, na jó, rendben, kedd este óta az ún. doomscrolling meg az általános gyomorideg és a tajtékzó harag erőből, időből is ijesztően sokat felemészt. Amerikai választások? Lehetett sejteni, hogy ez lesz, de mégis nehéz kivárni, hogy pontosan mikor és merre dől el. Idehaza egyik bejelentés a másik után, hogy a magyar állam az orosz és a kínai oltást akarja behozni? A kurva anyjukat, én erősen oltáspárti vagyok, de arról is van fogalmam, az oroszok hogy állnak úgy általában bármihez, és még a koronavírust is inkább bevállalnám, ott legalább már lehet tudni, nagyjából mi a lefutása, és hogyan hal bele az ember.

    És a személyes identitásom szintjén a legförtelmesebb: a magyar református egyház püspöknek választotta azt a Balog Zoltánt, Orbán Viktor lelki vezetőjét, akinél aljasabb, cinikusabb, képmutatóbb szarkupacot még ez az legalja férgekben bővölködő rendszer sem termelt ki. Persze, nem ez az első jele annak, hogy a magyar református egyház kulcsembereinek bizony úgy általában a jó kurva anyját, de Hegedűs Lóránték legalább deklaráltan vállalhatatlan nácik voltak, nem szervilis, sunyi kis gecik. Mindeddig úgy éreztem, többet számít, hogy reformátusnak születtem, annak neveltek, mind a négy nagyszülőm egész életében a református egyházat szolgálta, és mind a négyen derék emberek voltak, akiket nem csak szerettem, de becsültem is. De ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az az egyház, amelyik befekszik ennek a senkinek, aki röhögve köp minden keresztyén erényre, az nem az én egyházam. Idáig tartott az a fázis, hogy "nagyon nem tetszik, amit a felekezetem pozícióban lévő képviselői csinálnak, de látom a jó reformátusokat is", és most jött el az, hogy nem, én a továbbiakban nem tartom magam reformátusnak, ezekkel én nem viselek egy címkét még a nagyszüleim emlékéért sem.

    És ha nem lennék eléggé elkenődve, Lee Kerslake után alig másfél hónappal meghalt Ken Hensley is. Most rengeteg Uriah Heepet hallgatok és mindig eszembe jut, amikor tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk, aztán meg húsz-huszonegy is, és mindenfelé vonatoztunk az esőben és sátoroztunk a hidegben, és meséltem, rengeteget meséltem, és a kis fülhallgató-elosztóval ketten hallgattunk egy walkmant, és mennyi minden szép és jó volt abban. Néha hiányzok az a későkamasz, korafelnőtt lány, aki voltam, és azt kívánom, bár több dologban és több szerencséje lett volna.

    kába

     Volt hosszú hétvége, jó volt, csak nevével ellentétben természetesen túl rövid. Átállítottuk az órát, ilyen sem lesz már sokszor (egyszer vagy kétszer, ha el tudják végre dönteni, melyik időzónában ragadjunk mindörökre), nem csak én nem éreztem meg, de valamiért a vadonatúj okosórámnak sem sikerült hozzászámolnia az alvásomhoz azt a plusz órát. Néha amúgy is furcsán számolja ezt az alvás dolgot, a délutáni szundikálásokat van, hogy egyáltalán nem érzi, máskor pedig azt nem veszi észre, hogy már felkeltem, és egy órája dolgozom, beírja még azt is alvásnak. De legalább gyönyörű és számolja a lépéseimet, és ezzel erősen motivál, hogy ne csak egy helyben üljek.

    Az egyik tempósabb séta alatt aztán le is izzadtam, másfél órával később már kapart a torkom, és másnap reggelre nem kaptam levegőt sem. Mivel akkor épp tizenkét napja nem találkoztam élő emberrel (sem három méternél közelebbről, sem másfél percnél tovább, és persze azt is csak maszkban), feltehetően csak a rendszerbe kiskorom óta beépült nátha lobbant be - de az is épp elég rusnyán ki tud ütni, ha épp olyanja van.

    Egyébként csendes világvége hangulatom van, sokat rontanak a dolgon az álmaim: többnyire nem rémesek, csak szomorúak, nyomasztóak, vagy a kettő együtt, de hát most épp nincs semmiféle extra bánatra kifejezett, nagy szükségem. Végtelen számú csomót rajzolok, de másfél hónapja nem festettem, mert nem éreztem egyik nap sem, hogy lenne rá egybefüggő két-három órám, ami persze nem azt jelenti, hogy nincs dolgokra egybefüggő két-három órám, hanem hogy nem érzem, mikor lesz, és mi lesz, és egyáltalán.

    (Igazából az is benne van, hogy a harmadik kis kép annyira jó lett, hogy tudom, képtelen lennék hozni ezt a szintet, és félek a kudarctól. Mint mindig, most is félek a kudarctól.)

    vár a nagyvilág

     Végül éjfél után levittem a szemetet és felhoztam a postát, és persze a matricákat is leszedtem, bár a bejárati ajtón lesz még mit vakarni, mert nyilván a fele fennragadt. Ma még el akarok menni sétálni és postára is, persze a franciaóra bezavar, de valamit valahogy akkor is össze fogok hozni!