vége van a nyárnak

Gyakorlatilag ez a nyár is véget ért anélkül, hogy bármi igazán nyári dolgot csináltam volna, de hát így jár az ember, ha olyan rövidke listát tart az igazán nyári dolgokról, mint én. Talán fel kéne rá venni valamit még a "Balatonban úszkálás (Velencei-tó esetleg még belefér)" és a "kora reggeli fényben a Szigeten ugrálás (amúgy sem bírnék már annyit ébren maradni)" mellé.

Nem baj, szeptember elején még elmegyek szabadságra egy hétre, és ha nem lesz strandidő, akkor legfeljebb olvasok, addigra beesik még két könyv, amit előrendeltem. Az idei és tavalyi Hugo paksamétával együtt szerintem már bőven átlépte a százat a Kindle-n olvasásra váró regények száma, de egészen egyszerűen vagy agyam, vagy időm nincs rá sosem. Mint megtudtam, a felnőttkori ADHD egyik jele, hogy ha egyszer elkezdek egy regényt, nem teszem le, és mivel nem ez a felnőttkori ADHD első jele, amiben magamra ismerek, kezd gyanús lenni a dolog. Zavarni főleg az zavar , hogy bezzeg a teszteset-írás miért nem úgy megy, hogy elkezdem, és nem tudom abbahagyni (egyébként pont úgy megy; ha egyszer nekiülök, addig csinálom, amíg el nem fogy, vagy amíg ki nem dőlök... csak nehezen ülök neki) és hogy az idei tempóban legalább húsz év, mire a most felhalmozódott könyveket elolvasom, és ez milyen már.

Most viszont megpróbálom még felfogni, amit két hete nézek bután anélkül, hogy megérteném, aztán pedig feladom, és elmegyek sörözni.

azért nem kell elkeseredni

Tegnap nagyszerűt piknikeztünk egy hatalmas mezőn, fügés-pisztáciás süteménnyel tömtük magunkat, lovakat etettünk zellerszárral, és csak az alkonyati szúnyoginvázió űzött el minket (annyian voltak, hogy egy ponton belélegeztem egyet! És minden pontot megtaláltak, amit nem áztatott el teljesen a szúnyogriasztó). A legifjabb résztvevő nagyon győzködött minket, hogy nézzük meg együtt a démonfát, különösen így sötétedés után, de a gyakorlott horror-rajongók leszavazták az ötletet.

Szóval vannak jó dolgok is, bőven.

hőség

 Fél tíz van, és már leizzadtam magamról a trikóm, kész szerencse, hogy a projekten senki sem kapcsolja be soha a webkamerát, és tőlem sem várják el, hogy megmutassam magam teljes csatakos valómban (más projekteken mások az elvárások, de szerencsére egyelőre még ezen a projekten vagyok). Nehezen viselem a hőséget, egész nap fáj a fejem, és aludnék napi tizenhat órát. Nem is tudom, miért ne tehetném, hasznosabbra úgysem nagyon vagyok képes - jó, persze, értem én, hogy munkaidő, de lássuk be, nem ezek a leghatékonyabb heteink. És nem csak nekem nem.

Közben próbálok azért dolgokat is csinálni, mármint írni, rajzolni (a testmozgást átmenetileg takarékra tettem, miután ruhán át hozzáragadtam a polifoamhoz hasizom gyakorlat közben), változó sikerrel. Meglepő mód én most kezdek mélypontra érni a járványügyi helyzet kapcsán. Öt hónapja nem láttam embereket, akikkel pedig naponta találkoztam, és nagy részükkel nem vagyok olyan szoros barátságban, hogy bármi okunk lenne az irodai és kapcsolt programokon kívül találkozni, de attól még hiányoznak. És még nagyon sokáig nem is fogom látni őket, és ez nagyon elszomorít. Lassan vége a nyárnak, és utána egyre sötétebb és egyre hidegebb lesz, és nemsokára már az sem lesz kikapcsolódás, hogy felmegyek a hegyoldalra, és ülök a fűben (igazából most sem az, mert nappal nagyon meleg van, este pedig elevenen felfalnak a szúnyogok), esőben és fagyban nem fogok órákat sétálni sem. Pár hét (vagy hónap; ebben a furcsa időszámításban nem érzek köztük különbséget) és nem lehet kerthelyiségekben ücsörögni a barátaimmal, és akkor aztán megint hónapokig nem látom őket sem, mert zárt helyre én még most sem szívesen ülök be, és ősszel-télen nyilván sokkal rosszabb lesz a helyzet. A hülye emberek nem hordják a maszkot, nagyon elbíztuk magunkat azzal, hogy egy ponton kevés volt a fertőzött az országban, és félek, hogy későn eszmélünk csak fel. És egyre öregebbnek érzem magam, és egyre nehezebben birkózom meg a tudattal, hogy a legjobb esetben is, ha egyetlen szerettem sem fertőződik meg, és egyikünket sem ér egyéb csapás, akkor is sok végtelenül fontos szempontból elvesz legalább egy évet az életemből ez a vírus. Az oké, hogy az öt világos és könnyű hónapot eddig jól viseltem, de a hátralevő sötétségtől és bezártságtól előre rettegek.

ásít, mert hidegfront van

Jó ideje nem írtam már, persze nem azért, mert úgy elsodortak az események - bár kivételesen történtek dolgok, például voltam szabadságon, és egyáltalán nem sikerült kipihennem magam. Most épp próbálok visszarázódni a munkába, nem segít, hogy az egész projektet átmigrálták valahová, ahol minden máshogy van, és ráadásul jó néhány, általunk gyakran használt funkció hiányzik is.

Voltam Párizsban, nagyon jó volt (a megérkezést leszámítva, ahol felszínre törtek a Charles de Gaulle reptér leghervasztóbb hagyományai: a terminálra érkező összes repülő összes utasát egy darab kijárat öt darab határőre engedte át... és persze, a járvány nagyon visszafogta a CDG forgalmát is, de azért nem egy Ferihegy, folyamatosan jönnek a gépek). De amúgy jó volt, szép volt, csináltam fényképeket, sosem lesz időm átválogatni őket. Voltunk kisebb-nagyobb kirándulásokon, sétáltunk, főztünk, néztünk sorozatot, és a nagyon puha Cica is hagyta, hogy megsimogassam, bár amúgy roppant félős jószág (és nagyon szép). 

Aztán hazajöttem, és nagyon rosszul viseltem a hőséget, valamint azt, hogy közben tíz óra időeltolódással megindult a virtuális WorldCon. A legtöbb délutáni (számomra hajnali) eseményt persze kihagytam, mondván, úgyis felveszik őket, és később is visszanézhetem - aha, persze, végül nyilván azokat nem vették-tették fel, amik igazán érdekeltek volna. Eh. Ráadásul csak egy hetet hagytak megnézni a kimaradt felvételeket, ami barátságtalanul szűkmarkú, de azért így is sikerült pár kifejezetten érdekes beszélgetést végighallgatnom.

Továbbá egy másik komoly kötetbe is bekerült egy novellám, aminek nagyon örülök, és eléggé büszke is vagyok magamra. Az elmúlt időben nagyjából csak ennyit írtam, szóval ezekből a bejelentésekből sajnos nem fogok rendszert csinálni, de hát ez így is épp elég nagy szó!