fiatalítókúra haladóknak

Ezek szerint, ha nem bírok aludni, úgy fáj a fejem, és ettől átbőgöm a fél éjszakát, és persze még jobban fáj a fejem, és másnap egész reggel fúrnak, és tovább fáj a fejem, és ugye nem tudok aludni sem, akkor pont úgy dagad be a szemem, hogy kitölti a szarkalábakat, és elkérik a személyimet, amikor akarok venni egy narancsos sört (mert megérdemlem).

Egyébként ez most sima mechanikus fejfájás, annyira undokul nyomaszt minden, hogy állandóan befeszítem az államat és a homlokomat, és egy idő után begörcsöl tőle az egész fejem. Néha, ha nagyon odafigyelek, és különféle trükkökkel próbálom ellazítani az izmaimat (például azt képzelem, hogy forró zuhany alá tartom a fejem), akkor akár fél percekre is el tudom mulasztani, de abban a pillanatban, hogy emellett nézni, gondolkozni, enni, gépelni próbálok, rögtön kezdődik a feszülés. Néha, ha nagyon elbambulok, a fogamat is csikorgatom, de azt főleg azért, mert vicces érzés. Szerintem nem is fejfájáselleni kéne nekem, hanem izomlazító. Vagy leginkább egy új fej, ez úgyis tele van marhaságokkal.

Miután narancssárga szalagot nem leltem a hobbiboltban sehol (csak tenyérnyi széleset, ami ugye nem vékony), elmentem, és megnéztem az Egy veszedelmes viszonyt (tényleg be kéne tiltani a magyar filmcímeket, hát mi ez az „utalgatunk, utalgatunk, höhö, kosztümös meg dugnak benne, vágod” szar? Izé, asszem a stílusomnak megárt az épp küzdelmesen aprított könyv) szóval és jó volt, tényleg, mármint nekem tetszett. Egyrészt omg Mads Mikkelsen, kisebbminthárom, másrészt szeretem a történelmi drámákat, na. Akkor különösen, ha általam nem ismert történelmekről szólnak, és ezért csak sejtem, hogy igen, persze, a műfaj követelményeinek megfelelően úgyis dráma lesz

business as usual

Történetek laknak a fejemben, jobban örülnék, ha nyers és elszánt szabad kapacitás lakna a helyükön, és nem türemkednének be a mások gondolatai (fordítandó) közé az enyémek (persze, biztos jó lenne ide egy piros sál, mármint mi van??????). Ezen kívül ott a szorongós agysmirgli, ami szintén nem az összpontosítás fő alkotóeleme, persze semmi különös, csak november vége, és a novemberek valamiért egy ideje ilyenek. Lehetnének jobbak is. Most azon gondolkozom, hogy ... belebonyolódtam, az a lényeg, hogy kell vennem három méter vékony narancsssárga szalagot. Megyek is.

jóvammámosmá

Középen választottam el a hajam, és a kezemben maradt a szemüvegem füle. Később a pénztárcámmal kirántottam a fényképezőgépemet, és végleg eltört benne valami. Bennem is.

zenebohócok

Bejött egy csomó nagyon legyűrt arcú brit a képernyőre, talpig giccses-romantikus fényekben, és nem tudom eldönteni azóta sem, hogy most a Boyzone vagy a Take That alakult újjá éppen.

piros esernyők a ködben

Ez is egy olyan november lesz, amiből nem emlékszem majd másra, csak hogy sötét van (és néha köd), mintha még nem is lettem volna ébren nappal, minden mindig este történt, éjszaka, vagy ha nem, akkor olyan terekben és történetekben, ahol nem volt fény, és izé, a terekben legalább akadt wifi és koffein.

Mindegy, végül is egész nyáron ezért sírtam, de tényleg, mármint majdnem.


Vasárnap ahhoz képest nem is akart szétesni a fejem és a nyakamról pedig le, hogy szombat este három cigit is elszívtam (pedig most legfeljebb három-öthetente egyet szoktam), és megittam négy sört és egy kávét, mindezt csak egy csomag ropival földelve, és az egészben az a legrosszabb, hogy rá kellett jönnöm, mostanában már a baráti sörözésekhez is túlságosan síkideg vagyok, elmondom, hogy most nekem egy Leafblade koncert kéne, egy olyan, amikor a fűben lehet heverészni a napsütésben, miközben a fiúk ott gitározgatnak meg énekelgetnek, a fák susognak a lágy szellőben, és az egészből pontosan annyival kell törődni, hogy heverészni lehet a fűben. (Megtörtént eseményeken alapul, attól eltekintve, hogy akkor épp kezdtem nagyon ráparázni, mi lesz itt este, amikor az agyam ki fog fogyni ebből a nagyszerűségből, amit a jó ég se tudja, mitől termelt be magának; aggodalmaim később apokaliptikusan megalapozottnak bizonyultak, mert minek bizonyulhattak volna még.) Esetleg két óra gyaloglás bokáig a tengerparti homokban, angol verseket szavalva a tomboló, meleg szélnek és a hullámok vad harsogásának, bár hozzátenném, hogy összesen szerintem ha öt angol verset tudok kívülről, szóval a The Sentry-t pl. egészen sokszor megismételtem.
In the flower of fury, the folded poppy,
Night.
Valamint belevinnyogtam a mediterráneumba vérző kis szívem bánatát, hogy nem tudok jó verseket írni, mert ahhoz nem vagyok elég biztos magamban és a világban, mindig ott ül a vállamon a gonosz kis manó, és kiröhögi, amit írok, ha éppen tudnám, hol az a Thornton Wilder regény, most idézném az idevágó részletet, de hah, nyilván az a könyv sosincs meg, amire épp szükségem lenne. Persze ha hirtelen megtalálnám, verseket nem tudnék írni akkor sem, viszont megint elolvasnám az egészet, mert A teremtés nyolcadik napja egyébként a világ egyik legjobb könyve.

(Egy másik idézet megvan belőle, mert egy időben elég sokat éjszakáztam ezzel a nadával, és valahol jó volt tudni, hogy olyan igen derék fiktív emberek, mint John Ashley is szenvedtek tőle.) (John Ashley az összes általam ismert fiktív emberek közül is kiemelkedően derék, pedig én az olyan történeteket szeretem, amiben derék fiktív emberek szerepelnek.)
„- Rossz színben van, mi hijo. Nem alszik. Majd én elmondom magának az álmait. A nagy semmiről álmodik. Megy, megy, egyre lefele, a semmibe, a semmi fehér mészvölgyeibe. A szeme kimered, kőbányákba néz, mély gödrökbe, ahol minden jéghideg. Jéghidegen ébred. Úgy érzi, soha többé nem tud felmelegedni. És mindenütt a semmi, nada, nada, nada... de ez a nada röhög, a fogát csikorgatja. Kinyitja a szemét, benyit a szobába, és mindenhonnét ez a nada röhög magára. A padló nem padló. A falak nem falak. Hajnalban fölébred, és remeg, és nem tudja megállítani a remegését. Az életnek nincs értelme. Az élet hülye röhögés.”
Hinnye, az de egy tetves időszak volt, tulajdonképp néha azóta is meglep, hogy túléltem, és hogy nem lettem még sokkal teljesen alkalmatlanabb és keserűbb és gonoszabb és elidegenedettebb.

a hévége tanulsága

A tudatalattim nem veszi figyelembe, hogy nagyon rég néztem utoljára wuxiát, és az még hagyján, de ha kiforgolódom magam a takaróból, nagyon szép hóban menekülős jeleneteket vetít, amiben először fehér pillangóvá, pinttyé, majd sirállyá változva kéne túlrepülnöm a varázslatot, így utólag a pillangó nem tűnik túl bölcs választásnak a rohadt hidegben. Már megint az egész éjszakát végigfáztam, és a délelőtt nagyobb részét is, mondjuk nem értem, ezek után miért gondoltam úgy, hogy egy garbóban és egy kötött ruhában nem vesz majd meg az isten hidege, ilyenkor két télikabát kéne meg három pokróc, a radiátor előtt ülve is. Ebben a pillanatban elment mellettem egy fatalember széldzsekiben, rövidnadrágban és fontott talpú strandpapucsban a pucér kis talpán, szerintem ő lopta el a mai nemfázásomat, vagy nem is értem, azért ennyire nincs meleg.

És egy néni földig érő, derékből krinolinszoknyársa bővülő pehelykabátban és szivárványszínűre festett hajjal. Gyanús, hogy a teámba valaki hallucionégeneket csempészett.

hosszú vagyok, mondja

40 kiló, nem is tűnik többnek. Nemrég kerülhetett az utcára, még minden szempontból tiszta, a beszéde, a tekintete, a ruhája is, bár persze ha minden igaz, a szakadt ballonkabátot tegnap kapta, akárcsak a nyári cipőből kilógó frottír zoknit. Alig bírja mozgatni az ujjait, úgy elgémberedett, de nem fogadja el a kesztyűmet, amíg meg nem esküszöm rá, hogy van otthon másik. És, megjegyzem, tudok venni is.

Márciusban lennék nyolcvan, mondja, de úgysem érem meg.

És erre nem tudok mit mondani.

(Megbeszéltük, keresek és próbálok vinni viszek neki télikabátot és sálat és kötött pulóvert és pár pamuttrikót, mert nem csak kabáttal él az ember, és persze harisnyát, és bár nagyobb a lába, mint nekem, találtam egy decens városibakancsot (magas a szára, de nem túrára szánták), mert azt mondta, csizma kéne, amikor rákérdeztem, milyen meleg holmira van szüksége, de abból csak magassarkúm van harminckilences, nem igazán nyerő ebben az életkorban, szóval marad a bakancsféleség, és tettem be csokit is, mert azt mondta, szereti; de mindez nyilván semmit sem ér. Annyit sem.)

most már tényleg

Ma egész hisztérikus kis sírógörcsöt kaptam attól, hogy már megint és még mindig és mindig és mindig fúrnak.

És amikor abbahagyják, akkor utána megint fúrnak és fúrnak és fúrnak és nem lehet aludni és nem lehet létezni és nem lehet olyan hangosan hallgatni a zenét, mert ott remeg a talpamban, mert átüt mindenen.

Nem lehetne, hogy valaki végigcsinálja helyettem az év hátralevő részét? Én meg mondjuk nem tudom, nem nyúlok semmihez, hogy ne rontsam el a semmit is.

a sötét kőangyal borostyánkardja

Boldog nap, amikor azzal köszönt a gmail, hogy All My Faith Lost és Fantasy Author követnek Twitteren. Mármint... miután fél órát kacarásztam igen önfeledten, hogy komolyan, és tényleg, de tényleg így hívják őket, arra jutottam, hogy All My Faith Lost-ék legalább aranyos kis együttes Toportyánföldéről, ráadásul az öreg Strangelight doktor valami együttműködői, de akkor is, hát milyen név már ez. Fantasy Author mintha kicsit túlzásba vinné az önpromózást az én ízlésemhez, de legalább szerzett nekem pár vidám pillanatot (ez még nem ér meg egy follow back-et, de hát mindent nem lehet).

na

Jó, tegyük hozzá, azért vannak jó dolgok is, nem csak ütnivalók és lapáttal ütnivalók, pénteken voltunk eseményen és ettünk gesztenyés steampunk tortát, és utána fröccsöztünk, és én elaludtam a zajban, (a szombatot egzisztenciális válságban vinnyogva töltöttem, de ezzel nem tudok mit kezdeni), vasárnap pedig családi ebéd volt, és nemgesztenyés nemsteampunk torta, és séta közben megtaláltam a kőoroszlánokat, amiket egyszer másfél éve már kerestem, de nem leltem (nyilván átköltöztek, és vitték magukkal a kaput is, nem én emékeztem rosszul, hol lehetnek).

És voltam és megnéztem a Gothposeur Droidzombit koncerten, és befejeztem két novellát, és rájöttem, hogy a tavalyelőtti nanowrimo-s cucc az igazából most nagyon tetszik, bár idén nyilván nem lesz időm befejezni, meg agyam sem, meg az, hogy nekem nagyon tetszik, semmit sem jelent.

a dolgok

Most nagyon gyorsan kezdjenek el jóra fordulni, mert máskülönben.

a világ

Meg ilyeneket tol az arcomba, mint vaskos prémszegélyű, műkrokodil bordázatú lakk kézitáskácska kis réztáblával. Nincs nekem enélkül is épp elég bajom?

És valamikor hajnalban kezdetét vette az éves hidegrázás, semmi lázam, semmi bajom, nem vagyok náthás, csak a hideg ráz, úgy fázom, pedig délután és este emberek közé akartam menni. Egyelőre ahhoz is külön kell gyűjtögetni az erőt, hogy a gyógyszertárig és aztán haza elballagjak.

emberek, akik

Szóval mivel most nincs otthon internet épp, de máshol meg csak internet van, és nincs elérhető delej, ezért egyelőre a héten minden nap hosszas és bonyolult zarándokutakra indultam, mert vártam emaileket (amik nem érkeztek meg, nyilván), és közben láttam embereket, ami tovább erősítette azt a véleményemet, hogy izé. Az emberek furcsák.

Majdnem rám parkolt például egy autó, aminek a szélvédője tövében húsz centi mélyen álltak a plüssállatok, nem túlzok, három réteg volt belőlül. A sofőr ettől még tudhatott volna vezetni.

Egyébként meg hideg van, miért van hideg.

emberek, akik a káposztasalátát marokra, ököllel

Menjetek vissza az ólatokba.

a szövegfalon is túl

Egyébként terveztem, hogy teszek az előzőbe sárgával kiemelt sorokat meg lábjegyzeteket, nyilván.

amikor elgurul a gyógyszer

Szóval most előkerült az abuzív kapcsolatok témája, és két dolog döbbentett meg, az egyik, hogy a viszonylag friss, és szintén ó-jaj-bazmeg-ekkora-sötétség-emberi-fejekben-nem-lehet "szülnének többet, nem verné őket a zember" botrányt követően is milyen mérhetetlen tudatlanság van az emberekben. Én el akarok menni ebből az országból (és igen, máshol tényleg jobb, mármint valamiért minden ilyen irányú felmérésen erősen leszakadva szerepel Magyarország az utolsó helyen, szomorú, de attól még ez van). A másik, hogy jé, hát van ember, akivel évekig barátok voltunk, de én tényleg soha többé nem akarok beszélni vele, úgy kikommentelte magát a számomra civilizáltnak tekinthető létformák közül.

Az első több rétegű. Egyrészt igenis a kurvaanyját mindenkinek, aki szerint egy abuzív kapcsolat csak a kialakult evolúciós szerepeket tükrözi, és helyesen képezi le a férfi dominanciáját (ezek az emberek, gondolom, viszonylag ritkán jutnak el a gondolatig, hogy egy férfi is lehet egy abuzív kapcsolat szenvedő alanya, de ha eszükbe jutna, na, rögtön előkerülne az empátiájuk). Valószínűleg egy kő alatt töltötte az elmúlt hónapokat, ha sehol sem találkozott a témával, a statisztikákkal, amik rávilágítanak, hogy igenis, ez jelentős probléma, és nem, nem csak az alsóbb néprétegekre jellemző, hanem általános jelenség. Másrészt, aki kijelenti, hogy az ő ismerősei között márpedig ilyen nincs, az egy ostoba vadbarom. Most komolyan, emberek azt hiszik, az abuzőr az olyan, hogy a homlokára van tetoválva, hogy ABUZÁLOK, vicsorog, és az egyik ökle mindig véres? Nyilván nem; nyilván jelentős részük az adott kapcsolatokon kívül normálisan viselkedik, sok köztük a kifejezetten sármos és szimpatikus ember. A statisztika sajnos arra utal, hogy mindannyian ismerünk ilyen embereket (én személy szerint a statisztikától függetlenül is tudok párról, de én, mint Öntudatos Feminista nyilván a saját tényeimet is a légből kapom, mert hát az nem lehet, hogy valamit tudjak, hát nő vagyok, azok eleve mind buták), legfeljebb nem mind látjuk, vagy vagyunk hajlandóak észrevenni a dolgot. Nem tudom, hogy az a szakember, aki leírta, hogy ő de bizony ilyet nem ismer, mi a francot gondolt, leül sörözni, és a haverja odafordul hozzá, hogy "tudod, Józsikám, én egy abuzőr vagyok, és tegnap is úgy elvertem az asszonyt a vasalóval, hogy a fülén jött ki a foga"? Csak mert nyilván nem ezt mondja, hanem azt, hogy „"hát, az asszony, hát, rettenetes, így hülye, meg úgy hülye", azt a tényt erősen elmaszatolva, hogy a problémát testi fenyítéssel gondolta megoldani. Józsikám nyilván azt fogja levenni, hogy ezek a mai nők, az emancipáció tönkretette a magasztos asszonyi alázatot, és nem azt, hogy elég nehéz vidámakat kufircolni apjukkal, ha valakinek el van repedve a medencecsontja, vagy befigyel három törött borda. Az iskolázatlanabb és az iskolázottabb elkövetők között meglátásom szerint az az egyik különbség, hogy egy bizonyos szint fölött nem sikk dicsekedni az ilyesmivel, mert annyira azért nem elfogadott társadalmilag a dolog, hogy a pohár rozé mellett megosszák a Józsival. De létezik: az általam ismert példák többnyire diplomás emberek, egyikük sem az ún. alacsonyabb néprétegek tagja. Ráadásul aki abuzőr, az nyilván nem azt gondolja magáról, hogy harrrr, veszett féreg vagyok, harrr, hanem azt, hogy neki kurvára igaza van, és a másik megérdemli, sőt, tulajdonképp a másik ennél sokkal többet érdemelne, csak ő nagyon rendes. És akkor is ezt fogja gondolni, amikor elborul az agya, és tényleg agyonveri a piszkavassal az asszonyt, meg akkor is, amikor csak megindul felé, de az asszony gyorsabb, és félelmében leböki, mint a disznót. Persze, persze, nyilván van olyan is, ahol a nő bántalmazza a férfit, és van szülő-gyerek és gyerek-szülő abuzív viszony is, és az is nagyon fontos, hogy a terror nem csak testi lehet, hanem lelki is. És ha valakit öngyilkosságba kergetnek, nem agyonvernek, az ugyanúgy halott lesz, csak még nehezebb leültetni érte a bűnöst.

De aki kijelenti, hogy ez marhaság, és csak azért beszélünk ilyesmiről, mert az öntudatos feminista picsák elrontották a magasztos férfi tökösséget, de ő egyébként nem is ismer ilyen embert, mert ilyet csak a társadalom alja csinál eleve, az olyan mélységes tájékozatlanságról, butaságról, a logikus gondolkozás teljes hiányáról és erkölcsi érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot, hogy bocs, ha higgadt érvelés helyett inkább hányok tőle. Vitázni olyan emberekkel szoktam, akiket legalább minimálisan tisztelek.

A dolgok második része meg az, hogy ha valaki szitokszónak használja a feminizmust (betegségnek tartja a homoszexualitást, büntetné annak a felvállalását, markánsan rasszista, rá akarja kényszeríteni a vallását és egyéb rögeszméit másokra, stb., stb., stb.), annak én ugyan baromira nem akarom megtiltani, hogy ilyen nézetei legyenek (fel azért csak nem foghatom), sőt, azt sem, hogy hangoztassa őket, csak lehetőleg ne ott tegye, ahol hallom. Ha az illető a Nézeteit megnyilvánulásai túlnyomó részébe beleszövi, akkor sajnos köztünk barátság nem lehet, mert viszonylag ritka a barátság két ember között, amikor az egyik aktívan okádni akar a másik mondandójától. Megnehezíti a beszélgetést. És nem, az én értelmezésemben a liberalizmus nem arról szól, hogy én ezt feltétlenül mind meg akarom vitatni vele, hanem hogy nem feltétlenül akarom börtönbe záratni meg Dunába lövetni pusztán azért, amiket beszél. Csak nem akarok beszélni vele. És nem, nem akarom megbeszélni, nem akarom megvitatni, nem akarom meggyőzni és magam meggyőzetni sem (de különösen egyiket sem), csak nem akarok számomra elfogadhatatlan, förtelmes dolgokat hallgatni órákon át, ahogy elevenen kibelezett kismacskákat sem szoktam nézni pusztán azért, mert rettenetes, és a dögkutat sem kötelességem szagolgatni, hogy tudjam, milyen az igazán iszonyatos bűz. A liberális nem elkötelezett eszmevédő, akinek minden, a kihalás szélére kerülő förtelmet meg kell dédelgetnie, mert ha kihalna pl. a sztálinista eszme, az a liberalizmus csődje lenne (nem mintha a különösen visszatetsző szólamok közül bármelyik is a kihalás szélén lenne, sajnos; ezek olyanok, mint a gyom, nem kell külön védeni őket), és nem kell szeretnie, de még csak tisztelnie sem az ellenfelét, a liberális kb. annyit vállal magára, hogy másokat a seggarcú ideológiájuk miatt nem büntet. Nem csukat le. Nem ölet meg. De ha valahol szerepelt a minden, magát liberálisnak tartó egyén által nyilvánvalóan aláírt alapszerződésben (kell lennie ilyennek, mással nem tudom megmagyarázni, hogy olyan felháborodottan kérik számon rajtam), hogy kötelező ideológiai vitákban kelljen részt vennie seggfejekkel, az olyan apró betűvel lehetett, hogy esküszöm, nem vettem észre. Nem egészen értem, amikor azzal jönnek nekem, hogy "te nem vagy liberális, mert nem hallgatsz meg, amikor épp mondjuk fajgyűlölök, há, de minden liberális ilyen, mert ti hazudtok, de mind!". Ilyenkor kedvem lenne megkérdezni, hogy "kiscsillag, nem kevered te a liberálist a pszichoterapeutáddal?", bár az is csak akkor hallgatja meg, ha fizet (vagy ha ő nem, legalább az állam). Egyébként persze az is simán lehet, hogy a legkevésbé sem vagyok liberális, őszintén szólva pont nem érdekel, az annyival még meg is könnyítené a helyzetet, hogy lehetnék ideológiai megkötések nélkül elutasító emberekkel. Szóval szomorú, de néha régi barátságokba kerülnek a túlhangoztatott Nézetek, és vérzik a szívem, de inkább mondjuk ne kommunikáljunk soha többet, mint hogy nekem még egy antifeminista vagy antifaszomtökmindegymiafasz kirohanást végig kelljen hallgatnom. Mert nem érdekel, de nagyon zavar, őszintén, nagyon, nagyon, nagyon.

pillanatok

A gyorsétteremben a szomszédos asztalnál két hatvan fölötti hölgy ül, köztük kihajtogatott alufóliában egy szép, gúlába sütött aranygaluska, a tetején egy születésnapi gyertya lobog. Az alufólia mellett narancssárga gyufásdoboz.

úgy nevezett novemberi hétfő

Végül aztán az ütemes lábdobogást egészen más ütemes zajok váltották fel, szóval talán jobb is, hogy nem mentem fel szerelmet vallani. A hétvégének ezen kívül egyetlen említésre méltó eseménye, hogy meghibásodott az átmeneti mobilnetes cucc, amit még március közepén kaptam arra a két hétre, amíg meg nem javítják a rendeset, ez hosszú két hét, azt hiszem. Viszont most nincsen otthon internetem, ami kicsit megnyugtató (épp kezdtem nagyon torkig lenni vele és a rajta tenyészőkkel), de kicsit bénító is, például most vagy hirtelen befejezek dolgokat még itt, a hamburger mellett, vagy nem tudom, mi lesz (mondjuk először le kéne higgadnom, mert az interneten ilyen aaargh! ezek komolyan gondolják!!!4!! izék tenyésznek) (felhívnám minden kedves ismerősöm figyelmét, hogy ne most próbáljanak meggyőzni a vallási, politikai és társadalmi nézeteikről, mert a lapát a kevéssé fájdalommentes plasztikai műszerek közé tartozik).

 Azért reménykedem benne, hogy ha sikerül végre befejeznem azt a vackot, amivel küzdök vagy két hete, és ami kb. olyan, mintha egy törött borosüveget kaptam volna azzal a felirattal, hogy "rakd össze, puzzle, de óvatosan, mert kicsit vágnak az elemek", szóval reménykedem benne, hogy akkor kicsit minden jobb lesz. Akkor már csak a szarvassá változtatott asszony történetével kell megbirkóznom, vagy nem, vagy mit tudom én.

oké, megvan a lemez

A Slither után (awwww x 3!!!) már egyértelmű, ez csak a Made in Stoke lehet, miket meg nem tud az ember, (bocs, kicsit örülnöm kell a Paradise City-nek), hah, de hogy rájöttem egy emeletnyi betonon át, hogy a Beggars and Hangers On koncertfelvétel!

A Paradise City legaranyosabb eleme amúgy a nagyjából ütemre érkező lábdobogás, annyira jól szórakozom, hogy nem tudom, hogy fogok borongós novellákat befejezni ma éjjel.

(tegyük hozzá, éjfél van)

Beggars and Hangers On... Ráadásul ha jól hallom, valami koncertváltozat. Mindjárt felmegyek, és szerelmet vallok.


Sweet Child O' Mine. Aranyosan őrjöngő tömeggel.

ain't that fresh

A múltkori Def Leppard est során mintha hiányoltam volna Axl Rose-t, nahát, megérkezett, I don't need your civil war, csak azért nem éneklem én is, mert egész éjszaka fájt a torkom, nem kéne még rá sikoltoznom egy Guns N' Roses életművet.

de most komolyan

Remélem, hogy az, aki feltörte ma a postaládámat, hogy kilophassa belőle a füzetvékony angol mesekönyvet, pokoli kínok közt fordul fel legalább tud olvasni.

lassú

Amikor már álmomból felriadva is tudtam, hogy ez melyik felvonás melyik része - volt alkalmam tesztelni a dolgot, három napig zenével aludtam, és néha felriadtam - akkor úgy gondoltam, pihentetni kéne kicsit ezt az operát, mielőtt hirtelen megunnám. Azóta úgy tűnik, az E lucevan le stelle mellé lassan megtanulom a Je crois entendre encore-t és az Una furtiva lagrima-t, mert kommersz tenor áriából sosem lehet elég (a Nessun dorma nem jön be, ez van), és kiderült, hogy ha olyan szöveget énekelek, amit nem értek, az nem zavar annyira a szövegalkotásban, kivéve, ha egy igazi ír dallal próbálok megbirkózni, és eleve elbukom azon, hogy a hangalakokat legalább nagyjából az írásképhez társítsam.

Aztán leszoktam arról, hogy Trisztánnal és Izoldával aludjak (nem egy ágyban, nem tartok hangfalakat az ágyamban), és rögtön elkezdtem hülyeségeket álmodni, például egy meglehetősen jól formált, de akkor is ijesztő vámpíros történetet, és bármennyire is keveset kéne igazítani rajta, hogy tényleg működjön, 1) nem most kéne új történeteknek beköltözniük a fejembe 2) beteg és nyomasztó egy álom volt 3) miért csak tragikus történetek jutnak az eszembe? Lehet, hogy éjszakára visszateszem Wagnert, attól legalább szépeket álmodtam, még ha néha szomorúakat is.

Ezen kívül Impatienttel voltunk moziban és fröccsözni, és jó volt, sütöttem gyömbéres-fehérborsos sütőtöklevest füstölt sajttal és whiskey-vel, és az is jó volt, és történetek laknak a fejemben, ami ugyan nem egyértelműen jó, de azért küzdök velük, hátha.

november

Most úgy teszek, mintha a mai nap egy kopott, szürke takaró lenne, a két végén élénkpiros és fehér csíkokkal, egészen magamra húzom, na jó, a lábam kilóghat kicsit, mert két zokniban is fázik. Az egyik fülemben benne a fülhallgató, hogy halljam a zenét, a másikon csak körbetekerve, hogy halljam magamat is, énekelgetek, az mindig megnyugtat (bár sok minden mást nem lehet közben csinálni, nem vagyok jó a multitaskingban, mindig elfelejtem, hogy sor közepén vagyok, és van szöveg) (egyetlen kivétel ez alól a Spancil Hill, amit egyértelműen kelta fonatokkal küzdve tanultam meg), szerintem ha az emberek többet énekelnének, boldogabbak lennének mind.

Novellát kéne írnom, fordítanom kéne, elsodornak már megint a határidők, de most ez a lassú csend a jó, olaszul énekelni, pedig csak a szöveg fordítását értem, néha lágyan, néha csengőn, néha élesen, és - nyilván - néha hamisan.