Aztán hamar megint elég lett a BG3, főleg, amikor egy történetíven belül másodszorra is volt olyan helyzet, hogy "nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen, hogy lehozzuk ezt a harcot", és akkor hirtelen dramaturgiailag mégis elveszítettük, mert muuuuszáááájjjj!!! Az első idegesítőbb volt, ott életben tartottuk a félholtan elrabolandó szüzet, és mindenkit megöltünk, aki elrabolhatta volna, és ezen a ponton az addigi szövetségeseink hirtelen ránk támadtak, és nekünk kellett levernünk szegény lányt, majd a(z amúgy addigra lemészárolt) szörnyetegek szépen elrabolták. Mert hát ez a történet!!! A második főleg azért dühített fel, mert egyszer is épp elég rossz, hogy felgyúrom magam, és elveszik a sikerélményt, de másodszorra már motivációgyilkos. Értem én, néha előfordul, hogy nem lehet máshogy megoldani egy igalmas! lenyűgöző!! drámai!!! és tragikus!!!! fordulatot, de nem, igazából nem hiszem el, hogy nem lehet máshogy megoldani. Akkor ne egy megnyerhető harc végére tegyék a kudarcélményt, hanem eleve ne is érjünk oda, ne is legyen az az érzésem, hogy de hát sikerült, most akkor miért nem sikerült mégsem? És azt pláne nem hiszem, hogy ez két egymáshoz közeli ponton sem találtam jobb megoldást, mert még nekem is másfél napon belül volt a kettő, pedig jellemzően három irányból végigtúrom a pályákat, elolvasom a szanaszét hagyott leveleket, és minden ládából kirázom a száz éve benne rohadó morzsákat.
Amúgy az sem segít, hogy épp egy nagy csáp véres-szöttyögős belső járataiban kell élőhalottakat és pucér agyakat csapkodnom, ami vizuálisan és hangulatilag is rettenetesen taszít (és a szereplőkkel ellentétben nekem nem múlik rajta az életem, csinálom-e). Persze legalább nem ezzel álmodtam, hanem sima 2026-os világvégével, és azzal, hogy nem találtam a legkényelmesebb nadrágom, amikor egy váltás ruhával és az összes tonhalkonzervemmel menekülnöm kellett.
