megtörtént eseményeken alapul

Eljutottam a nyár azon pontjára, amikor reggel felkelek, kimegyek a konyhába, és ellenőrzöm, hogy egyik üres virágcserép alatt sem ejtette magát csapdába egy galamb.

Ahogy elnéztem, a tegnapi mintapéldány sérülések nélkül megúszta, és amikor sikerült megtalálnom és kidobnom az ablakon, gond nélkül átrepült a szomszéd tízemeletes tetejére. Pár órát biztos, hogy ott volt a műanyag cserép alatt, mert reggeltől kezdve hallottam, hogy a szokásosnál hangosabban csapkod a konyhában a kereszthuzat. Eltartott egy ideig, hogy annyira idegesíteni kezdjen, hogy megpróbáljak rájönni, mi csapkodhat, és utána is sokára jutott csak eszembe, hogy azt a cserepet nem én tettem fejjel lefelé a szemetes mellé (nem, fogalmam sincs róla, egyik napról a másikra mit, hogyan és hová teszek, adhd tárgyállandótlanság), vagy hogy onnan jöhet a zaj. Aztán felemeltem a cserepet, és ott ült alatta szerencsétlen galamb, és esküszöm, nyüszített, én legalábbis madártól nem hallottam még ilyen halk és vékony és elkeseredett sípolást. Csórikám alighanem berepült az ablakon (M.I.É.R.T.) (mert galamb, azért), rászállt a pillekönnyű, üres műanyag cserép szélére, az lebillent a konyhapultról, egyenesen rá a galambra. Szerencse vagy balszerencse, de ez a cserép pont akkora, hogy kényelmesen el tud nyelni egy ekkora madarat, és kellően tölcsér alakú, hogy esélye se legyen leborítani magáról. Amúgy szép, egészséges madár volt, a maga módján cuki is, és persze rendesen lefertőtlenítettem utána, szóval végül is minden jó, ha vége jó, amennyire most meg tudom ítélni. Remélem, ő is kipihente a traumát és jól van, és azt is remélem, hogy soha többé nem repül be az ablakomon. Nem akarok csak ezért csirkehálót szerelni rá, de most nagyon komolyan elgondolkoztam rajta.

azért persze nyafognom is kell

A hetek továbbra is sűrűn idegrohasztóak, mindig, amikor azt hiszem, most már jó lesz, jön valami, amitől mégsem. Múlt kedden brutálisan elvágtam a jobb mutatóujjam a létrával (megfogtam, hogy összecsukjam, és nem voltam rá felkészülve, hogy a széle élesebb a legtöbb késemnél), vasárnap fél centi mélyen felnyitottam a bal hüvelykujjam egy kartondobozzal, és ez még csak az aprópénz.

Végtelen állást pályázok meg, néha interjúzgatok, de nem engem keresnek. Még nem vagyok elkeseredve, csak fáradt. És szomorú. Igaz, az nem csak (és talán nem is főleg) az álláskeresés miatt, hanem mert az elmúlt hónapokban arra kellett jutnom, mérhetetlenül használhatatlan vagyok az emberi kapcsolatokban (vagy hát az emberi kapcsolataim meglepő része mérhetetlenül használhatatlannak bizonyult, és gyanús, hogy ez bizony kölcsönös viszonylat), és gyaníthatóan túl öreg már ahhoz, hogy ezen érdemben javítsak. Minimális elképzelésem van talán, mit kéne tennem, de erőm egy csepp sincs. Úgy tűnik, az idegrendszerem kezd végleg kirojtosodni, pedig nem feltétlenül érzem magam stresszesebbnek, mint máskor. Csak aztán arra ébredek, hogy száz fölött a pulzusom, és a továbbiakban nem is feltétlenül akar lejjebb menni, mert éjjel kettőtől reggel tízig biztos folyamatosan futnék az oroszlán elől, ha nem kéne épp ebben a kényelmes kis ágyikóban feküdnöm. De persze lehet, hogy csak a menopauza az egész. Vagy a stressz. Vagy egy kis poszt-covid. A lehetőségek tárháza.

itt a nyár

Gondoltam, hogy most már lassan írok valamit, aztán kiderült, hogy mégsem vonult le teljesen az agyrohasztó idegbeteg őskáosz, azt én csak hittem, nem lehet ilyen hamar nyugtával dicsérni a napot, messze vagyunk még attól. Egy hete már hivatalosan is munkanélküli vagyok, ez csak annyiban ráz meg, hogy ügyeket kell intéznem, borzalmas, és végtelen álláslehetőségeket kell guberálnom az internet különféle köztéri szemeteseiben, ez sem tesz lelkessé. De azért közben szép az idő néha és szép az erdő és vannak virágok és ööö csak átmenetileg nem volt zsírmentes túró a lidlben, és ma le volt árazva a sajtos snack rúd (valójában kifli) is.