ilyen dolgok is voltak

Egy hete a kórház ablakából néztük a lakótelep fölött kelő, hatalmas teliholdat, és az aznap délben műtött szobatársnőn kívül mind nagyon lelkesek voltunk - ketten még a tervezett műtét előestéjén voltak, ketten pedig arra vártunk, kiderüljön, kell-e minket műteni. Vakbélgyanúval voltam benn egy éjszakát, és szerencsére sikerült megúsznom a műtétet, amiben érzésre nagy szerepe volt annak is, hogy alvás mellett, közben - de legfőképp helyett - egész éjszaka hatalmas jegeket cserélgettem a hasamon. Aztán három napig otthon ugyanez, és a pánik, hogy de mi van, ha rosszabb lesz, elvégre figyelmeztettek rá, hogy az is megeshet, és akkor azonnal vissza a kórházba.

A Margit kórház egyébként meglepően korrekt volt (utolsó kórházi élményem a magyar közegészségügyből a János kórház; talán elég annyi, hogy huszonhárom év távlatából is rémálmaim vannak róla), az orvosok végtelenül lelkiismeretesek voltak és a nővérek is nagyon kedvesek, bár a tűkkel valamiért hadilábon álltak (még mindig fáj mindkét csuklóm - nem is tudom, miért onnan vettek vért, általában jól bírom az ilyesmit, de most kicsordult a könnyem, amikor belement valami idegbe). Tényleg le a kalappal előttük. Biztos az is segített, hogy gyönyörű, napfényes ősz volt, nem túl hideg, nem túl meleg, és ez mindenkibe öntött egy kis lelket, de azért az számított a legtöbbet, hogy végig emberszámba vettek, kedvesek voltak, türelmesek és megértőek.

Azért ezzel együtt nem szeretnék visszamenni.

Vasárnap volt az első nap, hogy el mertem hagyni a lakást, és rögtön sétáltam egyet a napfényes erdőben, majd megnéztem a Dűnét. Lassú volt, hosszú, és zseniális. Egy héttel előtte megnéztem Az utolsó párbajt, lassú volt, hosszú, és gyenge... és így, a Dűne után visszatekintve csak még gyengébb. 

Mostanra kezdem azt érezni, hogy talán tényleg megúsztam, bár továbbra sem nagyon merek mást enni, mint főtt krumplit, rizst és háztartási kekszet. Legalább annyi előnye van, hogy nem költök sokat ételre, ennek örömére hülyeségeket veszek magamnak, például Starbucks termoszbögrét, ami kétszer annyiba kerül, mint egy Butlers termosz, ami kétszer annyiba kerül, mint egy rendes termosz, nem is értem, igazából nincs is szükségem termoszra, a hideg teát is szeretem... arról nem is beszélve, hogy van másik Starbucks termoszbögrém is, és van nem Starbucks termoszbögrém is, és oké, hogy azok nem irizáló zöld pikkelyesek, de akkor is. Tulajdonképp könyvespolcokat akartam rendelni, de abban sem vagyok biztos, hogy azokra szükségem lenne.

életjel

Gondoltam rá, hogy írhatnék valamit, aztán hanyatt feküdtem a díványon, és elmondtam a mennyezetnek a gondolataimat (egészen másról, mint amiről írtam volna) és most inkább csak egy nemlétező breton városkába szeretnék menni, eldugott, zárt terecskén ülni egy pizzériában a nővéremmel, várva, hogy a többiek is befussanak a máshonnan érkező vonattal, élőzene, virágillat, előétel.

Túl sok minden van most, minden hétre jut valami súlyos, és egyikről sem akarok írni. Nagyon elvékonyodtam valahogy akaraterőben, és ez nem jó, bár végre (közel három hónapos csúszással) befejeztem egy novellát, és ez, ha büszkeségre nem is ad okot, hoz egy kis megnyugvást. Azt persze más kérdés, milyen lett, nem tudom belülről megítélni, és bizonyos fajta szétesettség kellett is a szöveghez, de hogy elég? Sok? Nem csak a szöveg esett szét, de én is? Én biztos, de hogy a novellával mi a helyzet, azt még sokáig nem fogom tudni elég távolról nézni, hogy lássam.

irodista

Tegnap voltam benn az irodában, és ismét bebizonyosodott, hogy az irodában sokkal kevesebbet dolgozom, mint otthon, mert ilyenkor végre kávézunk és beszélgetünk emberekkel... és tegnap ez még fokozottabban így volt, mert a frissen elhagyott projekttel ebédeltem (kiérdemeltem azt a pizzát, még ha másfél hete le is kerültem a projektről; kiérdemeltem volna egy egész pizzériát is az elmúlt három hónapért), munka után pedig a másik projekttel vacsoráztunk, szóval még annyit sem dolgoztam. A kettő között pedig felhívott a bank, hogy gyanús internetes tranzakció miatt inkább letiltanák a kártyámat, úgyhogy további 40 percet idegesen járkáltam fel-alá a folyosón, a lépcsőházban, az üres konyhában, és úgy általában bárhol, ahol úgy éreztem, hogy minél kevesebb embert zavarok, miközben minden adminisztratív nyomort átbeszéltünk. Az egész legalább arra jó volt, hogy erről végre pár percet beszéltem az új szobatársunkkal is, aki valamikor nyáron költözött a szobánkba, nagyon halk és nagyon aranyos fiúnak tűnik, és mindig őszintén meg van döbbenve, ha véletlenül előkerülünk mi is. De most végre beszéltünk! Persze azért örültem volna, ha ehhez nem kell letiltani a hitelkártyámat.

Nagyon furcsa volt, hogy össze-összeakadtam azért napközben kollégákkal, akikkel régen sokat lógtunk együtt, és annyira.... mintha nem is tudom, az egy másik valóság lett volna. Másfél év túl hosszú idő, egyre inkább kezdek rájönni, és valahol nagyon szomorú, hogy ezek a vékony, mégis eleven szálak így elsorvadtak.

rövid helyzetjelentés

Jó régen nem írtam, aminek az az előnye, hogy nem is tudom már, melyik elpanaszolandü tételnél veszítettem el a fonalat. A förtelmes másodprojektről, ami júliustól szeptemberig teljesen erodálta az agyam és felzabálta a kognitív képességeimet, szerencsére végre lekerültem. Voltam beteg is, az nem volt jó, a gyorsteszt alapján csak brutális megfázás, és nem covid, de hát ritka pocsékul voltam. Ó, és mivel itthonról dolgozom, és be kellett tanítanom az utódomat a horrorprojektre, végig dolgoztam is, ami nyilván nem használt a helyzetnek. Voltunk nővéremékkel egy jó hosszú hétvégén a Bakonyban, sétáltunk a csodálatos, már-már nyári napsütésben, mind a három kutya nagyon elfáradt, én viszont bírtam volna még pár napot... és most van kb. 380 fénykép, amit át kell gazolnom, miért csinálom én ezt magammal, azon kívül, hogy a nagyonn cuki kutyákról muszáj végtelen képet készíteni.

Ezen kívül csak apróságok voltak, találkoztunk barátokkal, ittunk sok kávét, ilyenek.