na persze

Nem bírta a papírtáska a bevásárlást, de a hat tojásból csak három tört el. Mondjuk az is opció volt, hogy nem szakad szét az egész  a villamostól másfél lépésre.

további dolgok, összefüggés nélkül

Aztán az volt, hogy végül mégis jobban sikerült a rettenetes teszt, mint gondoltam, és majd valamikor lesz belőle első körös interjú is, nem fűzök hozzá vérmes reményeket, már az is büszkeséggel tölt el, hogy idáig eljutottam. Fejvadászokkal is beszélek sokat, egyelőre mindenhol várakozunk, volt egy már-már szakmai interjú is (meglepően olyan, amilyeneket én tartottam annak idején, és kifejezetten elégedett voltam a teljesítményemmel), azután azért vártam volna visszajelzést, de ahhoz túl hosszú ideje eltűntek. Még nem pánikolok, de kezd ketyegni az óra.

Közben sikerült úgy lerúgnom egy polc sarkát, hogy azt hittem, leszakadt a kislábujjam, nézegetnem is kellett egy ideig, a helyén maradt-e. Valójában csak azért nem merültem el teljesen az önsajnálat mélységes mocsarában (nincs munkám, nem leszek szerdára altatható (pedig már kifizettem a műtétet), a tágabb családom hajmeresztő dolgokkal tölti ki a temetés előtti heteket, és még a lábujjamat is letépem egy könyvespolccal), mert mennem kellett Isten Háta Mögött koncertre, és oda szerintem mínusz három lábujjig biztosan elvonszoltam volna magam, hát már jegyet szerezni is akkora küzdelem volt rá, hogy az első időpontra nem is sikerült. Csak a másodikra. Azért belegyűrni a lábam a cipőbe, nos, őszinte együttérzéssel gondoltam Hamupipőke nővérkéire, utána is minden egyes lépésnél. De megérte, nagyon jó volt, tényleg, teljesen. (Írhatnék róla bővebben, de már elmúlt a koncertbeszámoló írói vénám.) Aztán hazavonszoltam magam, az utolsó kétszáz méteren minden lépésnél vinnyogtam, de amikor lehámoztam a zoknim, láttam, hogy a két szélső lábujjam nem fekete, csak csíkokban sötétlila - azaz nincs eltörve, csak a lágyabb szöveteket szaggattam meg rendesen. Az meg hamarabb rendbejön.

A műtétet végül öt nappal arrébb toltuk, még vannak kétségeim, hogy addigra levonul a légutaimból a trágya, de hátha. Még tovább tolni nagyon nehéz lenne, mert utána már utazom, és utána lejár a magánbiztosításom, államiban pedig... nem véletlenül döntöttem úgy, hogy ezt még így, felmondási időben és állásajánlat nélkül is inkább kifizetem magánban. Valami csak lesz.

Vannak persze jó dolgok is, ezt a blogbejegyzést például a teleholdnéző cseresznyefánk alatt fejezgetem be a Normafán, miközben süt a nap és egy border collie rohangál a fűben. Teljesen váratlanul sikerült nagyobbra cserélnünk a szobánkat a Zajon, és Droidzombi is jöhet hozzánk, még nem múlt el teljesen az év legszebb zöldje a fákról, és találtam egy cipőt, amiben úgy-ahogy tudok járni. A lábujjaimnak még mindig izgalmas színük van. Remélem, kivételesen nem jön semmi méretes bazmeg, hogy negálja ezt a kevéske optimizmust, amit a végére összeszedtem (azt az elképesztően undorító hernyót leszámítva, ami épp a termoszbögrém felé araszol, én értem, hogy fontos a biodiverzitás, de csinálja az asztal másik felén, ahol nem látom).

dolgok és csapongás

Közben csodálatos tavasz van, voltunk Pécsen pompázatos cidereket inni, és rettentő takonykórokban vergődök, ami azért nem jó, mert jövő szerdán lenne egy egynapos műtétem, márpedig taknyos embert nem altatnak, szóval. Kezdek lelkileg felkészülni rá, hogy halasztani kell, nem tudom, mikorra,  mert utána nem sokkal utaznom kéne, és amúgy programokat is terveznék néha az életemben (más programokat pedig az élet tervez nekem), örömmámor az egész. De legalább csodálatos tavasz van.

Szerdán megcsináltam egy online felvételi tesztet, ami szabályosan eltörte az agyam, legalább két kérdés volt, amire azóta sem tudom összelogikázni a választ, és ez nagyon idegesít. Utána volt két blokk, ami teljesen a modern IQ tesztekre emlékeztetett, azokat elég jól sikerült is megoldanom, ez önmagában nem meglepő, az ilyen mittudomén, fluid intelligenciám mindig erős volt. Végül is a gimnáziumunk felvételije annak idején erre (és mellesleg véletlenül a különféle neurodivergenciákra) szűrt. Amikor pár éve megnéztem a mensát (elég hosszú és annál is unalmasabb történet, hogy miért nem próbálkoztam vele korábban, exbarátok és nagy adag durcás önbizalomhiány szerepelnek benne), meglepett, hogy komoly szakember megkérdőjelezhetetlen igazságként adta elő nekünk, hogy 18 éves kor fölött már nem fejlődik a fluid intelligencia, sőt, inkább csak hanyatlik, mert én esküszöm, hogy amikor elkezdtem dobolni tanulni, a teljes agyi kapacitásom megugrott, nem csak az a része, ami a bal kezemet elkülöníti a jobb lábamtól (a legutóbbi dobórán ezt a kettőt kevertem össze. Folyamatosan.). Aztán a mensa nem jött be új társaságként, persze tény, hogy nem mentem el túl sok programra, de részint azért nem, mert amikre elmentem, ott több olyan emberrel találkoztam, akikkel nem akartam összebarátkozni, mint akivel igen. Na de szóval most már egy ideje hivatalos papírom is van róla, hogy (hogyan is írta Terry Pratchett) végstádiumos okos vagyok, és ez a teszt mégis eltörte az agyamat. Igazából ezért felnézek a készítőire. Továbbá mindenkinek ajánlom, hogy kezdjen el valami olyan típusú dolgot tanulni, amivel előtte nem nagyon foglalkozott. A világunkban a tanulást a legtöbbször mindenféle teljesen elméleti és intellektuális dologként fogjuk fel (lexikai ismeretek, matematika, nyelvek), hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a mozgáskoordináció milyen elképesztő mértékben huzalozza az agyat. Nem mondom, hogy mindenki kezdjen el dobolni, a frusztráció igen mély verme tud ám az lenni, de a társas táncok, a koreografált táncok, a harcművészetek mind-mind olyan dolgok, amik a test mellett a szellemet is nagyon keményen edzik.

Hja, innen is látszik, hogy nem csak agyból okos az ember. Ha őszinte akarnék lenni, egész science fiction novellákat kéne emiatt átírnom. De valószínűleg hasznosabb erőfeszítés lenne inkább 1) letudnom végre a befejezéshez közel megbicsaklott fantasy regényemet 2) teljesen más science fiction novellákat írnom.

olyan éveket szeretnék, amikor nem történik semmi, csak valahogy minden jó

Idén tavasszal rengeteg minden véget ért az életemben, az életünkben, és van olyan is, ami után nem jön el új kezdet. Vasárnap délben meghalt a legidősebb nagybátyám. Hetvenöt éves lett volna idén szeptemberben, és tizenöt éve egyszer már legyőzte a tüdőrákot, ami pár hónapja visszatért, és elképesztő gyorsasággal leterítette. Most, amikor odakinn minden a legfrissebb, legharsogóbb zöld, amikor mindenből a reény árad és az élet - nem szeretem az ilyen túlságosan is kézenfekvő ellentéteket, de persze nem lett volna jobb nyáron sem, ősszel, vagy télen elbúcsúzni tőle.

akartam szavakat írni, de minek, ha itt ez a kép

fáradtságosságok

Elkezdtem írni egy bejegyzést, elmentés helyett kitörölte a rendszer, csak a szokásos. Rengeteg apró dolog történik folyamatosan, mintha kis guruló labdákon kéne előrehaladnom, és közben néha nagy dolgok is vannak, például voltunk EasterConon, amire annyira nem tudtam felkészülni sem testben, sem lélekben, hogy ahhoz képest csúcsformában toltam végig a glasgowi WorldCont egy erős covidfertőzés leszálló ágában, és az egymást érő katasztrófák hátán indult brightoni Fantasy WorldCon is simán ment. Igazából persze maga a program itt is rendben volt, és csak húsz perc volt, amikor úgy tűnt, hogy soha nem fogunk tudni bejutni a szállásunkra, de az azért elég nyomorult húsz perc volt. Birminghamből semmit sem láttunk, kivéve a repteret és azt a másfél különösen retkes utcát, ami a buszmegálló és a szállás között volt. Komolyan, most, hogy végre visszakaptam a lakáslebontás ellen biztonsági okokból lefoglalt 200 angol fontot (ha már nem bontottuk le a lakást), azt hiszem, meg fogom írni életem legelégedetlenebb értékelését, mert nagyon nem így adták ezt el. A lakás maga jó volt, de hú, hát a környék, a lépcsőház, a bejutás, az, hogy napokig kellett leveleznem, hogy azt a letétet azért ugye most már kurvára visszautalják, ugye;  fel lehet engem baszni ilyen dolgokkal, és itt masszívan sikerült.

Egyelőre még csak fejvadászokkal interjúztam, de többel is, igazából annyira nem feküdtem még rá teljes munkaidőben az álláskeresésre, irreális fáradtságok jönnek ki rajtam, gondolom, az évek óta felgyülemlett stressz, és a lehetőség, hogy kialudjam. Befejeztem a Baldur's Gate 3-at, a finálé legelején majdnem abbahagytam, hogy nincs nekem ehhez türelmem, aztán elolvastam, hogy az unalmas csatározás kilencven százalékán át lehet sétálni láthatatlanul, és utána hirtelen... nem egész három kör alatt vége volt. Az utolsó körben Lae'zel már át sem léphetett a portálon, hogy a maga szerény kis hat támadását letudja. Jó, az epilógus bőven kárpótolt, és tulajdonképp nem bánom, hogy nem kellett még másfél órát aprítanom, hogy vége legyen az egésznek, lehet, hogy akkor még most is egy "még egy kultista és szétverem a gépet" mentésnél tartanék, vagy már szétvertem volna a gépet.

A héten két verses esemény is volt, úgyhogy írtam verseket, kell még majd velük dolgozni, de nem reménytelenek. Voltam dobórán is, kéne gyakorolni, de irreális fáradtságok jönnek ki rajtam. Mint mindenki más, én is bele vagyok már bolondulva a holnapi választásokba. Legyen már vége. És jó vége legyen.

öröm az ürömben

Momdjuk amikor éjjel egykor még a gyorsforgalmin rázza ki a lelkem a reptéri busz, nem bánom, hogy nem kell reggel 8:30-tól két ember helyett sorban négy meetinget végigtolnom.