ez az év is értelmezhetetlen

Most kicsit utána kellett olvasnom, hogy mit is írtam legutoljára, de semmit, szóval abból nyugodtan kiindulhatok. Minden bajom van, egy részük igazoltan, egy részükkel pedig mehetek további vizsgálatokra. Ennek igazából örülök, mert hátha kiderül, hogy tényleg csak a járvány okozta kimerültség és nyomor (amiről van itt egy nagyon jó cikk, nagyjából minden sorát hozom). És közben persze félek, mert minden fájdalom halálosan ijesztő, néha még az ismerős görcsök is.

Nagyon hosszú ez az idei tél, az esti sétához gyakorlatilag ugyanúgy pulóver, kabát, sapka, sál kell, mint januárban, legfeljebb a kesztyűt nem veszem fel - a végtelenségig elvagyok ezzel, de az időérzékem teljesen megbolondult tőle, és még mindig azt hiszem, február van (esetleg március), nem pedig mindjárt június.

Írnom kéne, ehelyett rajzolok, és éjjelente egyik világvégéről álmodom a másik után. 

meh

Többnyire szeretnék valami vidámat írni, de többnyire nem vagyok vidám, mostanában különösen nem. Szóval most akkor a szokásoknak megfelelően csak bedobálok néhány új csomót. Nagyon különlegesek, mert ezek most tényleg egyszerűek.

és ami a legjobb

 Megjöttek a fecskék!

nagy gépek, kis kávék

Vannak napok, amikor olyanokat mondok magamnak, miközben átgyalogolok a hídon a késő délutáni napfényben, hogy "kész szerencse, hogy a piros pólómat vettem föl, azon nem látszik, hogy vérzik a szívem", pedig igazából a feketén sem látszana, és amúgy is, abban sem mindig vagyok biztos, hogy egyáltalán van szívem. Gondolkoztam rajta, hogy ki akarom-e én ezt az egészet kerek és értelmes mondatokban fejteni, de valójában nem, pedig csak egész kis részük lenne indokolatlanul trágár. Nem akarom magamba fojtani sem, majd valahol beleeresztem a Dunába, szerintem írok nagyon rossz verseket, kishajót hajtogatok belőlük, és úgy.

Egyébként sokat segített, hogy húsz percig mozdulatlanul kellett feküdnöm az MR vizsgálat alatt, és mivel nem voltam benne biztos, hogy pont gondolkozni lenne a legjobb ötlet, végigcsináltam a standard kis irányított meditációimat, amiben van egy kis elengedés-megbocsátás rutin is. Ez többnyire nem megy hatékonyan, de most hatott... valamennyire. Dolgok, amiért nem várom a járvány végét: adott emberi interakciók, amiket mindig szarul kezelek, és így, másfél év kihagyásával csak sokkal szarabbul fogok kezelni.

MR-en a szédülés és a fejfájás miatt voltam, megyek még egyéb vizsgálatokra is, mielőtt visszakanyarodnék a neourológushoz, hogy értelmezze nekem a látottakat. Nyilván félek, bár valószínűleg nincs nagy baj; de hát attól még félelmetes dolog, ha belenéznek az emberbe, mert mit látnak? Fogalmam sincs, mi lehet odabenn. (És persze az sem kizárt, hogy baj van,)

Amúgy pedig kávéztam már teraszon, sőt, söröztem is teraszon, egyelőre társaság nélkül, de így is jó egy asztalra letenni a poharat, nem magam mellé a köztéri padra. Még nagyon messze vagyunk attól, hogy biztonságban érezhessük magunkat, de orkán erejű szélben talán a vírus sem terjed olyan hatékonyan egyik asztaltól a másikig, és néha kell valami jó is, azt hiszem.

tartalmat fogyasztok és kézen járok

Már az Eragon második részének is a kétharmadánál járok, és az a helyzet, hogy meglehetősen nehéz úgy szótárazni, hogy nem tudom, hogyan kell írni az ismeretlen szavakat - például hallás után meg voltam győződve rajta, hogy a fejrázásban (azt sokat csinálják, meg a vállvonogatást is) van egy se, egy visszaható névmás, hát úgy hangzik, és annyi más igéhez hozzácsapják, nem? Nem, simán csak secouer. Egész jól megértem ám, miről van szó, bár amikor Oromis nagyon fejtegeti az elfek bölcsességét, akkor néha elvesztem a fonalat. Egész büszke vagyok magamra, bár sajnos úgy tűnik, hogy ez azért nem az a fajta nyelvgyakorlás, ami az élet sok más területén hasznot hajtana - a múltkor megnéztem a Lupin minisorozatot (senki nem figyelmeztetett, hogy ez csak egy fél évad! Akkor el sem kezdtem volna!), és nagyon tetszett, de azért az angol feliratból követtem, mi történik. Aztán amikor az utolsó részben egy ponton felcsendül az SNCF szignál, majdnem elsírtam magam, hogy te jó ég, mennyire szeretnék ott lenni, vonatra várni, akkor is, ha a párizsi elővárosi vonatok még a MÁV felől nézve is koszosak, büdösek, undorítóak, zsúfoltak, télen hidegek, nyáron ötven fokosak... egy szóval teljesen elviselhetetlenek. De most még ki kell várnom a második oltást, és utána azt a pár hetet, amíg hatni is kezd! És ez még rendben is volna (visszafelé nem tűnik olyan messzinek az a két és fél hónap, ami ettől elválaszt, úgyhogy előrefelé is hamar elmegy), aggasztani főképp azok a dolgok aggasztanak, amiken közben az oltáson túlmenően át kéne esnem. Meg kéne csinálnom. Túl kéne élnem.

A múltkor volt igazi éber álmom, amikor nem csak azt tudtam, hogy most álmodom, de azt is, hogy én irányítom az álmot, és azt csinálok, amit akarok. Na és mit akartam? Kézen járni egy csapat mexikói utcakölyök előtt. A fene sem érti a vágyaimat.