amúgy pedig mindig álmos vagyok, most is (szép új zsákmányokkal)

Tegnap olyan iszonyatosan fáradt voltam, hogy a belvárost és szép hidakat érintő, szokásos délutáni útvonal helyett (kezd nyár lenni, és kezdek átszokni arra, hogy munka után a Vigadó előtt heverjek a fűben, rajzolgassak, mezítláb szaladgáljak, aztán átgyalogoljak Budára, mert az szép) a reggeli menekülőutat választottam, azaz Mexikói út, 1-es villamos, csúnya, de gyorsabb. Bánatomban még egy kakaós csigát is vettem, aztán az ajtóból visszavittem, hogy elnézést, ez balesetes (konkrétan egy jókora darab ki volt törve belőle, ami kakaós csigánál látványos testi hiba); amennyiben a fojtott bazdmegelést nem számítom, szó nélkül kicserélték, szóval már majdnem úgy éreztem, hogy emberszámba vesznek. Valójában csak túl nagy volt a sor ahhoz, hogy leálljanak kötekedni.

Eléggé elkámpicsorodva értem haza, de a halk nyüszíthetnékem hamar elmúlt, mert a postaládából lapos kartonboríték pislogott vissza rám; odafenn, az ajtóm elé szórva pedig két CD is várt. A CD-ket valamiért rendszeresen befrizbizi a postás a lábtörlőmre, bár ez sem mindig következetes, a múltkor a postaládámban is találtam egyet; egyébként nem rendelek gyakran ilyesmit, csak pár hete kiderült, hogy tényleg nincsenek abszolút igazságok, és az idő kapásból gyógyír a PayPal problémáimra (meglepett, de meg ám), és akkor hirtelen lelkesedésemben előfizettem mindenféle apró francia és egyéb előadók lemezére, például egyszer talán lesz Justin Sullivan szólólemezem, valamint most érkezett ez a Breaklose (második kedvenc fórumozóm, Mehdi, amint tettestársaival valahol a Radiohead és a Katatonia között eltévedve nyavalyog). Valamint egy lapos kartonborítékban felnőttkorom első képregénye is, meglepő módon Order of the Stick, az ennél bonyolultabb grafikai megoldásokkal bűvészkedő képregényeket egyszerűen nem veszi be a lelkem (szép számmal vannak képregény-rajongó barátaim, és többször próbáltak már megtéríteni, de a Hellblazer -től idegesen rugdostam a falat, a Vampire Princess Miyu -tól pedig tízéves koromba zuhantam vissza, és az senkinek sem volt jó).

Vasárnap viszont voltam Könyvvásáron, nos, ez egy külön történet, és először innom kellene egy kávét. Érdekes motívum volt az odafelé menet látott kutya, ami egy basset hound és egy gremlin tökéletes keveréke volt, nem tudom, a gazdái hogy merték megmosni, elvégre mindenki tudja, mi történik a szörnyecskékkel, ha víz éri őket… de egy koszos, loncsos kutya azért mégiscsak. Büdös.

Ittam egy kávét.

Az úgy volt, hogy Skóciában megnéztem az emailjeimet, és volt két meglepő levelem is, az egyik, hogy lesz skót költőket bemutató antológia, és szeretnék benne leközölni egy versfordításomat (Norman MacCaig: Istálló ), újra. A másik meglepő levél is versfordításokkal kapcsolatban érkezett, Petrőczi Évától, hogy az interneten barangolva látta, hogy én szeretem R. S. Thomas verseit, és bizony, az ő fordításában most jelenik meg egy kötetnyi belőle, és ha már én is így szeretem az ő kedvenc költőjét, örömmel látna a Könyvvásáron. Magamtól nem nagyon járok ilyen helyekre, mert riasztóan sok ott a könyv, és még annál is több az ember, és nincs alkalmam a könyvvásárlást megelőző, jellegzetes, nyálcsorgatásig elbambult transzba esnem; de valahol persze jó, hogy ennyi ember látogat el az efféle eseményekre. Az R. S. Thomas kötet vékonyka (az én fantasy giga-sorozaton nevelkedett szememnek), de ugye R. S. Thomas, és innentől kezdve nincs több kérdés; és ha már ott jártam, és személyesen is megismerkedtem Évával, vettem az ő köteteiből is (Legenda, változatlan (válogatott versek)   és Dido utolsó üzenete ), és azt kell mondanom, hogy nagyon tetszenek a versei. Rettenetes, hogy ennyi kiváló magyar költő maradt ki az életemből, a csapból pedig értelem helyett az az ostoba, sekélyes közhely Karafiáth Orsolya folyik.

Úgyhogy ennek örömére vettem egy ezüst-fekete, irodagót blúzt és egy porszívót, mert a kultúrának azért mégiscsak áldozni kell (van valami az ezüst-fekete, irodagót blúzokban, aminek képtelen vagyok ellenállni, a porszívóm pedig csendben meghalt) - valamint két doboz Borsodi Bivalyt; először egy üveg Guinness fölött aludtam el pár percre, de aztán felhorgadt bennem a nemzeti büszkeség (és eleve, a Guinnesst pintben mérik, mi az, hogy három deci!?), és eszembe jutott, hogy Bambi szerint a Bivaly igen jó, úgyhogy elérzékenyülve rögtön vettem belőle kettőt. Egy   mini-Guinness áráért, úgyhogy magyar nyúlnak magyar sör, a Guinness pedig menjen haza (bár arrafelé még drágább).

naptárakat elő

Külön közleményben tudatnám, hogy a Woven Hand 2007 június 3-án a Kultiplexben lép fel, és ezúttal már egyszer én is szeretném látni őket. Ha már némi késéssel engem is utolért a hír. Tavaly majdnem elmentem a koncertjükre, pedig még nem is ismertem a zenéjüket, de aztán inkább délután hatkor beájultam, és tizennégy órát aludtam helyette. De majd most. Most, hogy már olyanos lettem.

Még jegyelővételt is fontolgatok.

ajjaj

Nem megyek jósnak, mert az egész délelőttös gépszerelés helyett pillanatnyilag ott tartunk, hogy háromnegyed öt van, én egy betegállományban lévő ügyvéd gépét terrorizálom, és a rendszergazdának már csak egy ötlete maradt, mielőtt feladná az utolsó kenetet és a formatcét a standard munkaállomásomnak. Közben nem nézett rám szemrehányóan, úgyhogy a bennem lakozó Nostradamus ebben is tévedett, és Galaktikát olvas, amikor épp tíz percekig bootol a masina, én pedig a hétvégén garázdálkodott Rohamot lapozgatom a másik szobában, szinte testvérek vagyunk a fantasztikumban, ugye, és abban, hogy nem a saját kedves kis gépünk előtt töltjük a mai napot, hanem idegen asztaloknál, idegen székeken.

Az adatvesztés egyébként nem aggaszt, ami munka, azt a közös meghajtón tartom, minden mást (egy-két cikkvázlat és bejegyzés-kezdemény kivételével; így sosem derül már ki, mit is szeretek annyira William Morris könyveiben, vagy hogy miért szakítottam a fantasy-vel) otthon is legalább három CD-re kiírtam már, néha el is tévedek a biztonsági példányaim között, ez és a hamburgerevés nálam kényszer. Csak az bosszant, hogy csütörtök este még nem is volt a gépemen semmi gonosz, tudom, mert megszállt valami baljós előérzet, és ahelyett, hogy időben hazaballagtam volna, még háromnegyed hatkor is azt néztem, ahogy szép szaggatot csíkokban kúszik végig a gépemen egy on-demand virus scan, utána pedig egy teljes spybottalanító (ez egyébként emlékeztet Brainoiz meséjére a féléves fogorvosi ellenőrzésről, és az azt követő, szinte már kötelező kálváriájáról az antibiotikumok, fúrók, vésők és vájók csodálatos világába).

Most már biztos vagyok benne, hogy ez csak a holt black metalosok síron túli bosszúja lehetett.

Odakinn ragyogóan süt a nap, és a fényben szinte aranylanak a friss levelek, a melegzöldek és az üdezöldek orgiát ülnek, a napok pedig most már vészesen hosszúak, ennek ellenére ma reggel sikerült még sötétben felkelnem, úgyhogy munkakezdésre jól elálmosodtam. Valamint újfent megéheztem, ezért ma kétszer reggeliztem, rémes, tavasszal fogyókúrázni illene, és különben is, ha már a bikiniszezon nem aggaszt, legalább a gót nyírfaságra gondolhatnék (egyébként gondoltam, például bánatomat ellensúlyozandó ebédszünetben nem a menzán ettem sertésvagdaltat krumplival, ha már azt arrafelé híresen rosszul készítik, hanem kiballagtam a városba, és vettem magamnak egy pár igen csipkés, igen fekete térdharisnyát) (igen, és hordani is fogom, bár lehet, hogy kitérdelt, világoskék farmer alá, mert azért még bölcsész vagyok, nem gót nyírfa).

...hozzátenném azért

A tegnapihoz hozzátartozik, hogy tudom, tudom, azért ahhoz is két nagyon nyúzott őrangyal közreműködése kellett, hogy újabb "black metal gyilkosság" helyett csak egy elsőosztályú sztori legyen a vége annak, amikor a jó Nemtheanga mester atomrészegen kivágta a derék Strangelight doktort a hatodikon az erkényről. De ezek az idióta norvégok nem véletlen balesetből lőtték főbe magukat, fontak nyakláncot egymás agyából, és vagdalták föl rablóhúsnak a tulajdon gitárosukat - jó, persze, egy olyan országba születtek, ahol fél évig nem süt a nap, és megfizethetetlen a sör, de mégis. A sör lassan Dublinban is megfizethetetlen.

Egyébként a sors meg is büntetett a hangos utálkozásért, a gépem egyszerre csak elkezdett vírusgyanús tüneteket produkálni, a rendszergazda addigra már hazament, így a pénteki munkám nagyobb részét és át kellett ütemeznem hétfőre - de a hétfő délelőtt valószínűleg úgyis vírushajkurászással és a rendszergazda lesújtó megjegyzéseivel telik majd, úgyhogy. Ezentúl nem szidom még a Varg Vikernest sem.

ha jobban belegondolok, nekem ezektől hánynom kell...

...és ez azért szomorú, mert az ezekkel-velük igencsak közös tőről fakadt Primordial, Katatonia, Moonspell, és-a-többi mind ott figyel a kedvenc együtteseim között. Kiderült, hogy amikor az ifjú black metal istennel beszélgettem, nem is én kevertem össze a különféle black metal istenségeket, hanem ő. Hah, a fanzine-szerkesztői múlt. És az én legendás lexikális tudásom. Csak az undor fakul el idővel.

De most felfrissítettem ismereteimet, és ismét ezsembe jutott az is, hogy valójában én milyen mélységesen megvetem a black metal bármelyik olyan vonulatát, amelyik olyan embereket tisztel, mint Varg Vikernes vagy az a szerencsétlen marha Jon Nödtveidt (bár azért az az Euronymous kölyök sem a példaképem)...! Komolyan, még két linkre rámegyek véletlenül, és megtudom, hogy végül is kinél kötött ki Mayhem egykori "énekesének", Dead-nek a koponyaforgácsaiból fűzött nyaklánc (szétloccsantotta az agyát a kedves; és bár ugyan a híresztelésekkel ellentétben állítólag mégsem főzött a velőből pörköltet a derék Euronymous, a csontszilánkokból azért fűzött magának nyakláncot), és egyrészt megválok a reggelimtől, másrészt néhány kedvencebb együttesemtől is, mert össze-vissza projektezgettek mindenféle koponyaforgácsosokkal, ha már igencsak közös tőről fakadtak velük (ezekkel). A fenébe. Már megint elfelejtettem. Megyek lelket mosni.

t.a.p.s.i.

Nevem pediglen: Torturing Abomination from the Profane Sunless Isle , ezek szerint itten. Pedig semmi naptalan sziget, nem vagyok én brit, hogy szigeten és nap nélkül éljek. De amúgy király - azt hiszem, ez lesz az első nagylemezem címe, igaz, még meg kellene írni, de terveim szerint lesz rajta olyan szám, ami abból áll, hogy sikítozok, az ajtót rugdosom, káromkodom, mert eltört a lábujjam, csikorogva kaparom a monitort, végül nagy csörömpölés közepette irodai gépeket vágok ki az ablakon (nem, nem frusztrál a munkám). Ipari metál, halálnyúllal.

Amúgy is megfogadtam, hogy addig nem lesz myspace accountom, amíg nem veszek fel legalább egy számot, hogy valami azért zajongjon a szépen beállított fényképeim (mint pogány áldozópapnő susog a telihold páráiba; mint Marlene Dietrich, könnyedén emelinti csillogóra rúzsozott ajkához a szipkát; mint gót domina, vörösbort csepegtet hosszú, feketére lakkozott körméről köldökig érő dekoltázsába - komolyan, egy csomó hasonló képet láttam, nagyon viccesek, bár mindig örülök, hogy ezeket az embereket mégsem ismerem) és a világ létező leggányadékabb kötelező sablonja alatt (myspace, ó, myspace, ahol elkerülhetetlen az egyencsúfság) - innen is látszik, hogy nagyon hajt, hogy legyen valahol még egy profilom, amit takarítani, ápolni és fejlesztgetni kell - szóval ideje nekiállnom a zenei tevékenységnek, vagy sosem lehetek a példaképeim igaz barátja (egy a hatvanhétmillióból, de a legigazabb, ugye), a lemezcím már meg is van, hajrá!

(vagy mégsem)

(egyébként egyszer másfél napig volt már myspace accountom, csak olyan eszeveszett ideges lettem a sablontól, hogy azonnal töröltem - hja, a kísértés, hogy kölcsönösen össze legyek linkelve Jerry Cantrellel, hogy további hősöket ne is említsek...)

Ha már Marlene Dietrich, most pillanatnyilag úgy vagyok vele, hogy ha még egyszer meg kell hallgatnom a Lili Marlene -t, hogy aztán szépen tudjam majd a vérengzős-perverz paródiát magyarra ferdíteni Búvárzenekarnak, én Isten bizony sírva fakadok. Ennek örömére leszedtem angolul is (bár meglepő mértékben, mintegy tökéletesen értettem a németet; pedig esküszöm, hiába tanultam évtizedeken át, mégsem beszélem azt a nyelvet), és döbbenetes, de úgy látom, létezett magyar változata, szeretlek Márikám, meg szép szál magyar legény Muszkaországban; azért remélem, nekem sikerül valami szöveghűbb fordítást eszközölnöm.

Feltehetően Búvárzenekar is reméli. Feltehetően. Vagy majd írok valamit a Don-kanyarról, hátha úgy jó lesz.

meghalt Kurt Vonnegut

Az ő könyvei nélkül elképzelhetetlen lenne a mi világunk. Befejezhetetlenek a gondolataink, és kevésbé görbék a tükrök.

csomó kelta

A napi kulturális sokk: The Lancashire Hotpots, azaz mi történik, ha az angol kocsmazene utoléri a technológiai fejlődést (az I met a girl on MySpace -nak ugyan a címe jobb, mint a története, de a He's turned Emo   igazi gyöngyszem)...

Tegnap este az Árpád híd metró- és villamosmegállóban fejünk fölött elrepült egy gólya; a másik eshetőség, hogy egy albatrosz volt (vagy egy nikkel szamovár, de arra nem emlékeztetett, és annyi Kassákot nem olvasok mégsem), akárhogy is, barom nagy madár csapkodott észak felé, én pedig néztem, hogy nocsak, már így bővül Budapest élővilága? A mocsári orkok mellett lassan a ritkább állatfajták is előkerülnek?

Hétfőn megnéztem végre, hogy pontosan és betűre milyen hosszú az újrafordítandó Jordan, utána gyorsan le is feküdtem aludni egyet, mert nem biztos, hogy július végéig alkalmam lesz ilyesmire. Ennek azért van egy nagy előnye is, pénznek hívják, és ahogy a folyó- és hitelszámláimat elnézem (a gáz- és villanyszámlákról nem is szólva), lesz hova költenem.

Közben rájöttem, hogy miért nem tudok rendes keltán befont bármit is rajzolni, a keltán befont bármi ugyanis a világ nagyjából legkevésbé kreatív, és legmerevebben szabályozott dolga, talán az ISO-kilencezermilliárdot is beleértve, és nekem már az egyenletes vonalszélességgel is gondjaim lennének, nemhogy a pontos csavarintásokkal (ez itt egy elég jó bemutató és példa, és azt is megmagyarázza, hogy miért nem fogok én kétkezileg rajzolni ilyesmiket; mint ahogy kódexekbe illő, csinos kis betűket sem fogok körzőzni-vonalazni, legfeljebb gépelni). Kár. Így sosem indulhatok a The Lindisfarne Gospels II - revenge of the Celtic monks   pályázaton, bár egyelőre nem tűnik valószínűnek, hogy a közeljövőben sok hasonló tendert írnának ki. Persze sosem lehet tudni. Ha mégis, akkor majd megint levágom a hajamat, elmegyek egy festékkeverő tanfolyamra, és beállok örvénylő ízületű pacikat festeni a jelentősebb idézetek közé (az ír szerzeteseknek senki sem mondta, hogy ne firkálják össze a könyveiket, és ezért rendszeresen összefirkálták őket, oroszlánfejet rajzoltak a betűknek, és birkózó tengeri szörnyeket mázoltak a hangsúlyosabb sorok alá - bezzeg engem mindig leszidtak az ilyesmiért), hátha.

húsvét után

Egyébként találkoztam olasz turistákkal, körülbelül ötven darabbal, de csak három kommunikált velem. Az első kettő az Oktogonon állt, a férfi kezében a lakásom alapterületével vetekedő térkép, és megszállottan állították, hogy most az Örs vezér terén vannak. Kénytelen voltam kiábrándítani őket, de azért megnyugodtak, hogy innen könnyebb eljutni a Danubiához, úgyhogy továbbra is őrzöm az "egy nyúl az országimázsért"   posztot. Ezen kívül egy nyugdíjas turistacsoporttól leszakadt, unatkozó amorózó is megjegyzett nekem annyit, hogy szép időnk van, de aztán felmérte, hogy csak angolul beszélek, és egy bánatos mosoly kíséretében visszaballagott az idegenvezetőhöz.

Pénteken ugyanis előbb hazaengedtek minket, amit azzal háláltam meg a sorsnak, hogy először leggyalogoltam az Oktogonhoz (és közben Rolling Stonest hallgattam, Eddie Vedder vendégszereplésével, innen), aztán felbuszoztam a várba, és mivel beteg voltam (illetve mivel a zoknim összegyűrődött és feltörte a lábam) mezítláb tespedtem a napsütésben (nyuszi ül a fűben, a világ tetején), és megpróbáltam keltán befont nyulakat rajzolni, kevés sikerrel. Továbbra sem tudok keltán befont bármit rajzolni, nyulak is beleértve. Közben már T. S. Eliot-ot hallgattam (majdnem ugyanonnan, ahonnan az előbb említetteket) (egyébként rengeteg nagyszerű együttest ismertem meg erről a blogról, és a ritkaságok is kedvesek az én grunge-on nevelkedett szívemnek), és rájöttem, hogy Eliot az a költő, akit én hallgatni szeretek, nem olvasni. Úgy sokkal nehezebben kapom el a ritmust, pedig Eliotnál épp az a lassú, tengermoraj-szerű ismétlődés lenne a lényeg.

Aztán letántorogtam a városba, és figyelmeztettem Búvárzenekart, hogy ha nem érkeznék meg az esti ivászatra, az azért lesz, mert terveim szerint szakítok azzal az évtizedes szokással, hogy nem járok templomba, és ekkora kihagyás után, meg amilyen fáradt vagyok, előfordulhat, hogy megtérek. Ez ugyan nem következett be, sőt, szokás szerint nem értettem egyet a prédikáció jelentős részével (utálom az erőszakos térítésre buzdító szólamokat), de azért különös volt idegenként, felnőttként bepislogni ebbe az egykor olyan otthonos világba. Bár a játszóteret már EU-konformosították, úgyhogy nem sírtam el magam a régi körbecsavart mászókán csimpaszkodva.

Mivel a drámai megtérés ezúttal elmaradt, a templomból egyenest inni mentem, és tovább mélyítettem kapcsolatomat a múltkor már megismert körtepálinkával. Valamint megvitattuk, hogy mostanság nem nagyon lehet rendes sci-fit írni, mert már nem az a nap süt az égen, de inkább nehéz a világot épp aktuális, mégsem kínos allegóriákba fogni.

A hétvége fennmaradó részében aludtam, orrot fújtam, aludtam és köhögtem; valamint családi programokon vettem részt, ilyen állapotban (köhög-alszik-orrotfúj). De legalább megint rezzenéstelen arccal tudtam lehúzni az előitalokat és nagykanállal ettem a tormát. És kaptam hatalmas mentolos csokinyuszit; de azt hiszem, kannibalizmus lenne megennem. Persze ki tudja, mi lesz a vége - nagyon szeretem ám az After Eight-et...

kívánok...

... áldott Húsvétot és boldog nyulat, az élő Jézus Krisztus és a tavaszi újjászületés ünnepét, kinek-kinek mit jelent (nem, nem hiszek a vallási toleranciában, csak a vallásháborúk idegesítenek)... Akinek csak egy szabad hétfőt, annak is jó pihenést!

Tavaly nagyon bizarr nagypéntek estém volt, remélem, idén egyetlen eltévedt és százezres nagyságrendben túlszámlázott olasz turistába sem botlom. Nem mintha nem lett volna érdekes tapasztalat, csak nem kívánom egyetlen turistának sem, hogy százezres nagyságrendben túlszámlázzák, és aztán teljesen sokkos állapotban eltévedjen az utolsó metrón. Akkor sem, ha a végén magát bölcsészlánynak álcázó nyulak elviszik vacsorázni, és addig beszélnek neki vad bölcsészségeket angolul, és addig fizetik a sörét, amíg meg nem nyugszik, és képes nem lesz visszatalálni a szállására.

A múltkor egy poszteren felismertem Nagy Konstantint, és komolyan megijedtem, hogy már nem csak igaz és hős metálharcosok arcképei égnek lelkemben. Aztán rájöttem, hogy amúgy is a hamis metál szörnyű tévelygőit követem, mert ah, Jerry Cantrell, sőt, Chris Cornell; és ha már itt tartunk, Tim Commerfield, különösen, amikor két copfba fonta a haját (de gyanítom, a Rage Against the Machine már annyira elvetemült volt, hogy a Manowar zenei térképére fel sem fért, és ezért lehetett, hogy az öreg hónaljborotováltak csak Seattle-t szidták a hamis metál bástyájaként), szóval ennyi erővel Constantinus is belefér.

Innentől pedig átadom magam a NeoCitran és a keménytojás-sonka-torma hullámainak, sodorjanak, amerre kedvük tartja; remélem, mire visszaringatnak ide, már kipihent, egészséges és némileg sokkal összeszedettebb leszek.

amúgy pedig

Sikeresen megfáztam, mindig ez a vége, ha úgy döntök, hogy ezután egészségesen élek, és vitaminokat szedek. Eddig ahányszor vitaminkúrába kezdtem, egy hét múlva olyan lázas beteg lettem, hogy az már nem véletlen. Kezdek kételkedni a vitaminok áldásos hatásában. Ha ez így megy tovább, nemsokára már a reklámoknak sem hiszek.

Komolyan mondom, annyi takony van a fejemben, hogy a gondolatoknak már egyáltalán nem maradt hely, úgyhogy most legfeljebb linkeket dobálok... Először is itt a nagyon béna Vampire: The Masquerade vicces-párkockás stáblistával bővített kiadása (igen, én követtem el, és nem vagyok mindre büszke; ellenben legalább három jó is akad közte). Kényszeres személyiségtesztelők másutt megtudhatják, melyik egyházatya lennének. És itt van egy hagyományosabb ezoterikus személyiségpiszka is. A válasz részemről amúgy Origenész - illetve A Misztikus Filozófus, kinek szent eszméje a mindentudás (he? az enyém? hékás, én szilárdan hiszek a megismerhetetlenségben!) és, hogy valami olyat is írjak, ami talált; beszédstílusa az értekezés. Néha sétálva-káromkodva, hogy a klasszikus görögöknek és a modern kultúrának is egyszerre áldozzak, de azért egyre többször kapom magam azon, hogy a francba, már megint értekezek.

Mivel szakítottam a fantasy-vel, ezért nem rendeltem meg hirtelen felindulásból azt a könyvet, amit már a dublini reptéren sem vettem meg (Keith Donohue: The Stolen Child ; megjegyzem, engem meggyőzött volna, ha épp nem...), de azért gondoltam, hogy néha olvasnom sem ártana, és találtam egy könyvet (Mohsin Hamid: The Reluctant Fundamentalist ), amit ugyan nem biztos, hogy meg fogok venni (annyira azért nem érdekel, milyen lehetett az Államokban pakisztáni bevándorló yuppie-nak lenni 9/11 után), de tetszett az íróval készített interjú. Különösen az utolsó mondatok.

"Valójában sokkal kevésbé kellene félnünk a világunktól, mint ahogy azt tesszük. Ezen a bolygón ha két ember találkozik és nem ért egyet valamiben, szinte kivétel nélkül beszélgetéssel végződik a dolog - se többel, se kevesebbel."

Freud azt mondaná, ön éhes

A "crescent moon" -t az előbb olyan ívben hallottam "croissant moon" -nak (végtére is ugyanazt jelenti, vagy majdnem), hogy azt hiszem, ennem kellene valamit.

Legfőbb gasztronómiai félrehallásomnál persze már az első pillanatban tudtam, hogy lehetetlen - egyértelmű volt, hogy a "broken oaths"   kizárólag megszegett eskükre vonatkozhat, semmi zab, pedig az a kedvenc gabonafélém, hát még ugye a zabpehely; szóval érthető, hogy azonnal beindul a nyálelválasztásom, ha meghallom ezt a sort, akkor is, ha tudom, hogy nem. Minden idők végét várva senki sem kiabál olyanokat, hogy nekünk nem maradt már más, csak zúzott zab és árulás (az eredeti már csak azért sem rímel, mert a rím itt csúful elkomolytalankodná-csilingelné a mondanivalót) (az kérem ugyanis kizárt dolog, hogy valaki ne tudna angolul rímeltetni tetszőleges számú sorvéget), vagy ha mégis, akkor azért most megijedtem.

most van legközelebb

Minden ígéretem ellenére a jobb agyféltekéről lesz szó, mert életem első 27 évében kiválóan meg tudtam különböztetni a jobb (elsődleges) és a bal (van ilyen is) kezemet, aztán elkezdtem kung fuzni, és ott valamiért épp fordítva voltak ezek a prioritások, hülye keletiek meg minden, és azóta már azt sem tudom, egyszerűen semmit sem.

Az úgy volt, hogy másfél hete épp hazafelé ballagtunk a Búvárzenekaréknál megejtett berúgásféleségből, és felmerült a kérdés, hogy de hát én miért teszek ki ide mindig verseket és versikéket, és hirtelen nem tudtam jobb válasszal előállni (a körtepálinkára gyanakszom, mint fő gondolattolvajra), mint hogy "mert az az érzésem, hogy szerintem néha azt hiszem, nem foglalkozunk eleget ezzel az ilyen izével" , ami érvnek hatásos, de definíciónak elég... ködös. Az az érzésem, hogy szerintem néha azt hiszem, definíciónak ez elég ködös.

Pedig valójában arról van szó, hogy szeretem a verseket, és aztán rendszeresen magam is elfeledkezem róla (most is van egy MacCaig kötet a mosógépemben; hirtelen oda tudtam csak tenni, ahol nem ázott volna el, így jár, aki fürdés közben olvas, és aztán telefonál is), így pedig legalább néha eszembe jut, hogy az életnek van ilyen része is. Valamint ahogy azt a tavaly nyári kedvenc olvasmányélményem is megmondta, az embernek kell költészetet és drámát olvasnia, hogy tudjon szőni, vagy lehet, hogy nem egészen ezt mondta, mert egészen inkább ezt mondta.

"Kaptam egy-két kérdést. Az első megjegyzés az volt valakitől, hogy olyan zavart volt az előadás, mintha nem is készültem volna rá a múltkor. Örülök annak, hogy úgy hangzott, mert én is húsz évig voltam hipnotizálva arra, hogy előadást úgy kell adni, hogy annak legyen eleje, közepe, meg vége, s mindent, amiről beszélek, azt definiálni kell. Mindannyiunkat arra tanítottak, hogy általában a baloldali agyféltekénkkel dolgozzunk, s lineárisan, láncszerűen fejtsük ki a gondolatainkat. Ez a férfias gondolkodás. S mivel a férfiaknak van hatalmuk a mi világunkban, a nők is arra vannak szocializálva, hogy úgy gondolkodjanak, úgy beszéljenek, ahogy a férfiak gondolkodnak vagy beszélnek. De ha egy nőnek nem kell úgy beszélni, mint ahogy egy férfi akarja, akkor úgy beszél, mint ahogy sző. A szövés nagyon női dolog. Az ember a végén meglátja, hogy kialakul valami ebből a szövésből. A nők úgy szeretnek beszélgetni, mintha egy festményt festenének. Egy kis színt ide meg oda, s úgy látszik, hogy az egész semmit nem jelent. De ha az embernek van egy kis türelme, akkor később valami kiderül belőle. Én inkább festeni s szőni szeretnék, és ha ez nagyon frusztrál titeket, akkor sajnálom, de én már nagyon unom a lineáris beszélgetéseket.

Hallgató: Nem definiáltad a tudatot, a tudatállapotokat, mit értesz alattuk?

Abban a pillanatban, amikor definiálok valamit, vége az egésznek. Nem véletlenül nem definiálok, egyszerűen csak nem definiálok. Ha definiálok valamit, akkor le tudjátok írni, hogy az mi, s azt hiszitek, hogy az az. Miért? Mert én mondtam? De ha nagyon sok történetet elmondok nektek, tegyük fel a hipnózisról, akkor decemberre talán nagyon jól fogjátok tudni, mi a hipnózis, és érezni, mi az a tudat. Ha ti definiálni akarjátok, akkor az a ti bajotok. Én nem fogom. Én általában a jobb féltekének beszélek. Valószínűleg közületek sokaknak már régen nem beszéltek a jobb féltekéjéhez. Ez csak egy kis masszírozás ennek a féltekének, amit eddig kevesen masszíroztak. Ha költészettel foglalkoztok vagy drámával, akkor a jobb féltekétek működik, különben lehet, hogy már régen alszik. S az is egy tudatállapot. Például Darwin és H. Huxley mindketten azt írták az önéletrajzukban idősebb korukban, hogy nagyon szomorúak, de sajnos már nem értik a költészetet. Emlékeztek rá, hogy fiatal korukban élvezték, de idősebb korukban már egyáltalán nem értették, hogy miről szól. Elfelejtették, az a félteke már nem dolgozott."

Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa

Azt konkrétan nem tudom, hogy igaza van-e, vagy hogy van-e olyan, hogy "igaza" , de mindenesetre a versolvasás tényleg kikapcsol egy kicsit ebből a kényszeresen logikus világból, és néha bizony kell az ilyen. Meditáció-féleség (és most eszembe jutott, hogy Crowe pedig valami Vonnegutot idézett az olvasás és a meditáció kapcsán egy vele készített interjúban, és az is tetszett).

Ha pedig már úgyis egész nap idézgetek, idézgetek (nem, nem bíróságon dolgozom, de még csak nem is nekromanta-tanoncnak álltam), akkor ott van az a Janis Joplin idézet, hogy "freedom's just another word for nothing left to lose" , aminek mély igazságtartalmára - mégpedig, hogy a szabadság az, amikor nincs mit veszítened - a múltkor magam is rájöttem. Nem azért, mert ne volna mit veszítenem, mert éppenséggel rengeteg mindent elveszíthetnék még, amit nem szeretnék (és egy jelentős részüket nem is kellene), de valahogy épp most nincsenek nagy terveim és álmaim, azaz nincs mi felé haladnom, és ez azzal jár, hogy tulajdonképp egészen bármerre indulok is, az messzebb semmiképp sem vihet. Elég különös érzés. Kicsit következmények nélkülinek tűnik a világ, pedig a következményeket ez még nem szünteti meg, csak azt, hogy előre lássam, mire és hogyan hathatnak majd.

És odakinn a macskakövön a fehér pöttyök nem festéknyomok, hanem százszorszépek. Az élet néha szebb, mint amilyennek tűnik.

fényes szelek fújnak

Mit ne mondjak, a torokfájás és a hidegrázás nem hiányzott a munkahét-kezdéshez... Összességében lelombozott ám a múlt hét (hosszú és összetett, de nagy szerepe van benne az allergiámra kapott kenőcsnek, és annak, hogy láthatóan arra aztán minden létező dolognál sokkal allergiásabb vagyok), pedig találkoztam rengeteg emberrel és aranyosak voltak, és befejeztem a Nagy Rajzot is, csak elromlott a szkennerem.

Csütörtökön például Fonológuslánnyal tea-kávé-olasztésztáztunk, és szokás szerint rájöttem valamire, de szokás szerint azóta elfelejtettem. Fonológuslánynak már megint olyan csíkos kötött pulóvere volt, hogy az valami csuda, és élvezi az új munkáját, csak úgy sütött belőle a lelkesedés.

Pénteken aztán megtekintettem a Moonspell-t, azt hiszem, talán most tetszettek legjobban, vagy 1998-ban, de az olyan régen volt (ellenben milyen csinos földgömb-strandlabdákat dobáltak nekünk; ah, igen, akkor még rendes show-val készültek, volt Tükörkezű Herr Spiegelmann, és arcba zseblámpázó Faust; nem csak úgy kiálltak és zúztak, mint manapság) (nem mintha azzal bármi gond lenne, ugye), hogy egészen elbizonytalanodtam. Különben az is új élmény volt, hogy a gitárosok ilyen kis szépek, mármint feltehetően ez már egy ideje így van, hiszen mind a ketten (Pedro Paixao és Ricardo Amorim) időtlen idők, de legalábbis a kezdetek óta az együttes tagjai. Azt hiszem, Fernando, az énekes legendás csúfsága (igen, Fernando csúnya - de zseniális!) homályosította el őket, ám most kénytelen voltam a legszélén ácsorogni, mintegy karnyújtásnyira a szólógitárostól, és látám, hogy a maga délszaki módján igen szép (bár azt hiszem, a másik szinte még szebb). És a koncert is tetszett, akkor is, ha gyalázatosan kevesen voltunk; de a kötelező slágerek (Opium , Alma Mater , Ruin and Misery , Full Moon Madness , Abysmo ) engem bizony bármikor felvidítanak, és utána nem rohantunk haza, sőt, én egy szám erejéig még táncoltam is - előtte pedig a Darkside koncertjén elmerengtem, hogy azért milyen érzés lehet még harminc-sok évesen is, sőt, feltehetően örökké megrekedni az elő-elő-előzenekar szinten - de aztán úgy tűnt, nem olyan rossz; ők legalábbis láthatóan élvezték, hogy játszhatnak, és ezek nekem ám fontos elmerengések a világmindenség és a rockzenészek lelkének megértésében (persze, hogy miért akarom megérteni a rockzenészek lelkét, az már más kérdés, és azt hiszem, a kamaszkori rajongásból fakadó kíváncsiság körül kellene keresni a választ) (persze takarózhatok olyasmivel, hogy mert mi lesz, ha mégis csinálunk webzine-t, vagy hogy a rocksztár típusú fantasy ősbárdok megformálásához fontos; bár ugye szakítottam a fantasy-vel, és amúgy is, miért nem a könyvelő típusú fantasy hősökről akartam írni, az sokkal érdekesebb?).

Szombaton ki sem mozdultam a lakásból; a beépített erkély előnye, hogy a saját ágyamban alva is lehet napozni, a hátránya, hogy nyáron feltehetően elképesztő meleg lesz, különösen, mivel a tavaly augusztus huszadikai vihar félig letépte, aztán az ősi kínai redőnyös dinasztia biztonsági okokból leszerelte a redőnyömet.

Vasárnap D.-vel találtoztunk, annak örömére, hogy épp hazalátogat, és mesélt megint mindenféle furcsa népekről, valamint az tudományos folyóiratokat is megvitatták, és az bizony nagyon érdekes volt; ezek igazán nagyon érdekes dolgok, akkor is, ha én nem tudok hozzászólni, legfeljebb annyit, hogy a múltkor szembesültem vele, hogy vannak oly dolgok a világon, melyek a neten fel nem lelhetők, és például ez még egyes Yeats verseket (amiben állítólag azt mondja, hogy ők, írek egyenest a nyugat magyarjai) is magába foglal (úgyhogy most már sosem tudom meg, hogy valóban ezt mondta-e, és hogy miért titkolják azóta is - én arra gyanakszom, hogy mivel nagyon korai verse volt, később talán zokogott, ahányszor csak eszébe jutott, hogy ilyeneket is írt) és hogy ez dráma (Brainoiz szerint úgy lehetett, hogy tizenévesen nekiült megalkotni a The Magyar Cycle -t, technikásan és drámaian, ahogy azt csak tizenévesen tudja az ember; majd később szóltak neki, hogy ez nem jó, és amikor könnyes szemmel körülnézett, rájött, hogy ó, világfájdalom, de akkor legyen; mondjuk vannak ezek a kelták, unalmasak, de legalább itt helyben tenyésznek...). De most már legalább nem csak azt tudom, hogy a szabadáras könyv nem jó senkinek sem (beláthatóan rövid távon belül még nekem, egyszeri vásárlónak sem), de azt is, hogy eddig ezek a folyóiratok az olajipar és a fegyverkereskedelem mértékében voltak jövedelmezőek.

Egyébként a tavasz jobb pillanatai közé tartozik - mert vannak olyanok is - ezt a nem túl tökéletes koncertfelvételt hallgatni az április napsütésben.

Legközelebb pedig mélyre ható bölcselkedés (közhelyesen nagy igazság Janis Joplin idézetekről, valamint a bal agyféltekés gondolkodásról, amihez szintén nem értek, de már majdnem olyan jól hangzik, mint a közhelyesen nagy igazság Janis Joplin idézetek) és Breki, amint Nine Inch Nails-t ad elő, illetve ezt ellensúlyozandó kézen fogva pihenő tengeri vidrák. De persze lehet, hogy ezek nem is legközelebb, hanem épp most. Legközelebb majd a kevesebb torokfájás és a még több napsütés.

visszarévedés skót és luxemburgi tájakra

Először is: ez itt kivételes gyöngyszem, bár az az igazság, hogy ez is nagyon ott van... Idegennyelvű mulatságokból azonban egyszerre ennyi épp elég, úgyhogy számolok tovább az útról, be.

Hétfő este volt, amikor elhagytuk Dublin városát, és átrepültünk Edinburgh-ba; az úton a keltafonatos könyvet nézegettem, és az újonnan átkötött füzetem szalagjaiból (zöld és narancssárga organza szalagok, virágocskákkal töltve) hulló zöld, fehér és narancssárga (ugye?!) virágocskákat szedegettem föl (azt hittem, bele vannak ragasztva, erre fel-alá mászkáltak, és minduntalan potyogtak); ez visszatérő motívum volt, igazi tavaszistennőnek érezhettem magam, virágok fénylettek a nyomomban, bármerre jártam is.

Éjjel tizenegykor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy Edinburgh-t térképpel a kezében bizony egy ellenséges hadsereg sem rohanhatná le, mert az utcákat nem úgy hívják, ahogy a térképen szerepelnek; persze az elvet nem értem teljesen, mert Edinburgh-ban is több a szállását kereső turista, mint a gaz inváziós hadsereg, és ez bizony az ő dolgukat még jobban megnehezíti (elvégre kémhálózatuk nem derítette föl a valódi utcatáblákat, ugye). Nem arról van szó, hogy ezeket az utcákat átnevezték. Ezeket az utcákat sosem hívták úgy. Mintegy hatvan méterre lehettünk a céltól, amikor elcsigázottan és nyűgösen nekiálltam járókelőket keresni (tapasztalataink szerint ez Edinburgh-ban este hat óra után már amúgy is reménytelen; a város kihalt, az utcák üresek - de lehet, hogy csak hétfő és szerda este; igaz, akkor olyan mértékben, mint Budapest még éjjel fél háromkor, hófúvás és pestisjárvány idején sem), és csak a második tudta, hogy "talán arra lehet" , de még ő sem volt biztos benne.

Ennek örömére aztán a liftben is eltévedtünk, mert ezek az óvatos skótok szándékosan elszámozták az emeleteket, a 101-es szoba (a szobaszám láttán zokogva borultam a recepciós pultra) például a +2-es (első) emeleten volt, komolyan mondom, ez a nép a megtévesztés csúcsa. Innentől kezdve annyira futotta, hogy halkan nyöszörögve ültem az ágyon, és kapaszkodtam a kétöklömnyi plüssbirkába.

Másnap megnéztük a várat, majdnem kifújta a szél a kezemből a fényképezőgépet, a vár pedig nagyjából nem változott semmit 1993 óta, amikor utoljára jártam benne, csak a boltban most zöld tüskés, lila plüss-sárkányokat is lehetett kapni. Később kiballagtunk a vasútállomásra, és elindultunk Stirling felé, majd idővel meg is érkeztünk, és a vasútállomáson már ott várt minket D. nagy mosolyogva.

A hostelszoba felderítése után betértünk egy kocsmába, ahol cidert és helyi ételeket (haggis, mince & tatties) fogyasztottunk, majd szembesültem vele, hogy a mosdóban egy vibrátor-automata fogadja a betérőket. Döbbent beszámolómat a többiek eleinte csak túlfűtött fantáziámnak tulajdonították, de aztán ők is megnézték, és tényleg. A skótok valóban a megtévesztés mesterei, prűd, presbiteriánus népségnek álcázzák magukat, és közben felfújható gumibirkát lehet venni az éttermek női vécéjében.

Hazakísértük D.-t, kiderült, hogy feléjük fűnyíró helyett nyuszikat alkalmaznak; főleg éjszakánként rágják le füvet, de a fényképezés elől rendre kitértek. Megbeszéltük, hogy másnap délután együtt megyünk be Edinburgh-ba, visszataláltunk a hostelbe, és eljött a reggel. Amikor is esett, J. például kómába, de megígértette, hogy nem nézem meg nélküle a várat, úgyhogy csak vár melletti öreg temetőben készítettem gótikus képeket fekete madarakról és mohos sírkövekről. Délután pedig bementünk D.-vel Edinburgh-ba, de a zárórára hivatkozva hét előtt tíz perccel (!!!) már nem engedtek be minket abba a Starbucks-ba, ahol feltételezések szerint J. K. Rowling elkezdte írni a Harry Potter-t, úgyhogy végül a világ legmocskosabb Burger Kingjében voltunk kénytelenek kávét inni, és az nem ugyanaz. Viszont végre szereztem Norman MacCaig kötetet, márpedig azt 1997-ben ugyanebben a skót fővárosban (nem, nincs belőle másik) nem lehetett (és ez azért igen furcsa, mert MacCaig mégis csak az egyik legjelentősebb XX. századi skót költő volt).

Csütörtökön reggel D.-nál mostunk, ez amúgy kulturális sokkot okozott az egyik lakótársának, mármint hogy hajlandók vagyunk együtt mosni a ruháinkat, ez a fertő, rettenetes; aztán megkerestük J. sapkáját, majd ebédelni belopództunk az egyetemre, és ha már ott jártunk, D. megmutatta nekünk a parkot a kacsákkal és a hattyúkkal is, és rá kellett jönnöm, hogy a világon lesznek kacsák, amiket már akkor sem fényképezek le, ha másfél méterre tőlem pózolnak, mint egy popsztár.

Utunk Prestwick kies repülőterére nyomasztó volt, bár közben legalább rájöttem, hogy a "you have a slight British accent"   (amit én anyanyelvi beszélőtől mérhetetlen nagy bóknak vettem, bárhogy értette is), arra vonatkozott, hogy a "does"   nálam határozott "duz" , a busz pedig busz (és Dublin, egyébként, "dhublen"), szóval szépen beszélek én ám angolul, csak kicsit egyszerűen.

(Frankfurt) Hahn repülőtere kicsi volt, koszos és nyomasztó, és MacThoughtCrime megérkeztéig a csomagjainkon ülve aludtunk (avagy én Primordialt és 16 Horsepowert hallgattam, függőségben). Az éjféli vacsora egy autópálya menti McDonalds-ban mindannyiunkat felvidított, bár élénkebbek nem lettünk tőle - az éjfél utáni városnézés Trier-ben viszont olyan szép és látványos volt, hogy az csuda! Különösen a Porta Nigra, sötétben... Biztos világosban is szép, de sötétben sokkal időtlenebb.

Hajnali négyig pálinkáztunk, majd másnap délben keltünk, és egy nepáli étteremben, bőséges ebéddel kezdtük a napot; ezt város-, majd országnézés követte. Kastélyok, falvak, mesebelien békés tájak - majd ismét Luxemburg, és egy mexikói étteremben mexikói ételek. Később egy skót kocsmában ücsörögtünk a folyócska fölé nyúló teraszon, döntöttük magunkba pintszám a cidert, aztán kapatosan felkapaszkodtunk a völgyből, és másnap reggel indultunk is haza.

Én este még eltámolyogtam egy Szent Patrik napi ír-magyar mulatságra, ahol rég nem látott gimnáziumi osztálytársamba botlottam, valamint bepótoltam azt a mulasztást, hogy az íreknél nem ittam whiskey-t (de most már tudom, hogy a scotch-párti vagyok), majd a falon kifüggesztett fotók előtt jókat nevettem, hogy "hé, ebben a kocsmában én már rúgtam be... és... ebben is... és ebben is... és..."   ...és így ért véget az út, én pedig hazamentem, és aludtam szépen.

önarckép, hétvége, szószaporítás

Pénteken végül aztán hirtelen felindulásból elmentem a MetalManiára, bár őszintén és szívem mélyéből nem érdekelt egyik fellépő sem, de. Miért is ne. Odafelé persze eltévedtem, eddig mindig eltévedtem odafelé, visszafelé pdig általában kellően kapatos és álmos voltam ahhoz, hogy megjegyezzem az odautat. Azaz csak odafelé eltévedve találok oda, már ha odatalálok egyáltalán. Most is megbeszéltem magammal, hogy akkor ha még egyszer lemegy az End of All Times   (szerencsésen hosszú szám), és még mindig nem vagyok ott, akkor a sors kezének vélem a dolgot, és hazamegyek aludni. De az utolsó három taktusnál odaértem.

Rengeteg ismerőssel talákoztam, hirtelen felindulásból még fan/webzine-t is alapítottunk, bár azt hiszem, ez később reménybeli tettestársamnál elmúlt, legalábbis utána többet nem beszélt velem (erről sem). Pedig mostanában tényleg hiányzik a ilyesmi, és most már tart ott a világ, hogy verhetetlen dolgokat lehetne csinálni benne. Mindegy. Majd. Kialakul.

Szóval rengeteg ismerőssel találkoztam, és ez jó volt; barna Staroprament ittam, és az is jó volt; és végre egyszer (ha már arra jártam) megnéztem a My Dying Bride-ot, és... Az is jó volt. A Cry of Mankind -dal megdöbbentettek és meggyőztek, és utána, amikor WhoIsNot mondta, hogy már csak valami első lemezes szám kellene, és a végén eljátszották a Forever People -t, igencsak vigyorogtam. Később aztán valami mafla kifelé tántorogva fellökött, rosszallóan utánanéztem, és Aaron volt az, az MDB énekese; magasabb, mint gondoltam, és egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy akár szólhatnék is neki, hogy jók voltak (nem mintha nem tette volna meg helyettem a fél közönség), de aztán rájöttem, hogy amilyen sikeresen én mostanában kommunikálni szoktam (például olyanokat, hogy "ne aggódj, a te néped szellemét éppúgy megtöri a hamburger és a fogyasztói társadalom, mint az én népemmel tette"   - ez azért igazán kiemelkedő telitalálat, ha hazafias íreknek, szomorkás fejcsóválással dünnyögi az ember), talán mégsem kellene. Különben is részegnek és egy kicsit boldogtalannak tűnt, bár lelkiismeretesen aláírta az elé tolt jegyeket, és pózolt a telefonnal fényképezőknek. Azt is csak néha jegyezte meg szomorkásan, hogy de ő most épp telefonálni indult ki a hangzavarból, és szeretne a barátnőjével beszélni, ha hagynák. Nem tudom, sikerült-e teljesítenie a küldetést, mert visszafelé botorkálva éppolyan részegnek és boldogtalannak tűnt, de persze lehet, hogy ez nála csak a kimerítő művészi teljesítmény utóhatása.

Szombaton pedig végre befejeztem egy rajzot: no nem a nagyon-nagy-és-ambíciózusat, az még jó pár hét, amíg kész lesz; hanem ezt az egész kicsit. Ez lennék én, mármint ahogy egy fénykép alapján, és a fekete tűfilccel eltöltött számos, baráti órám után látszani tűnök. Megdöbbentő volt elfelezni és visszatükrözni, ahogy azt az ilyen képekkel szoktam (mindig megdöbbentő, de általában nem magamat próbálom meg elfelezni és visszatükrözni, azaz általában inkább csak meglepő, de nem annyira megrázó, mint ezúttal), különösen, mert azonnal arra jutottam, hogy jé, ilyen vagyok, ha gondolkozom, brrr, gondolkozni ezek szerint elég rossz lehet; és az érzelmi alapom ilyen, ez tetszik, bár ha jobban megnézem... akkor is tetszik, csak kicsit ijesztő dolgok is kivilágítanak mögüle, például ott az a csupasz koponya. És hogy akkor összességében ilyen vagyok, ha vagyok, gondolatok és érzelmek egyben; azaz rögtön kész mitológiát építettem rá (ennyit arról, hogy szakítottam a fantasy-vel), még szerencse, hogy végül nem színeztem ki, az hiányzott volna még a világnak (ugyanez hideg lilás-zöldekben és lángoló vörös-sárgában).

Azt pedig nem tudom eldönteni, hogy hasonlít-e rám, de mivel fénykép alapján csináltam (nem árulom el gyalázatos és tehetségtelenséget tükröző trükkjeimet, főleg, mert sokáig tartana értelmesen megfogalmaznom őket), még az is lehet. Hogy nem.

Este azután Búvárzenekarnál és Mételynél vendégeskedtem, sok mindenki mással együtt, és rengeteg nagyszerű dolgot megtudtam, csak már mindet elfelejtettem. Kivéve, hogy még mindig eléggé meg tud lepni az élet, és ilyenkor továbbra is csak kétségbeesett, zavart vigyorgással toporgok. Egyszer majd biztos leszek többre is képes. Egyszer.

Valamint a "dolgok, amiket nem felejtettem el"   közé sorolnám Kötéltáncos érdekes történetét az ismerőséről, aki egy rosszul sikerült kábítószeres élmény hatására kivirágzott. Az illető egy félrecsúszott betépés óta meg van győződve arról, hogy voltaképp kórházban fekszik és eszméletlen, és mindez csak álom... úgyhogy ez nem a valódi élete, itt nem is lehetnek valódi tétek - és amióta nincsenek valódi tétek, azóta mer kockáztatni. Tiszta keleti világvallás és filozófia, legalábbis egyik-másik része.

Egyébként szombaton voltam érdekes munka-interjún (nem állás, hanem egyszeri és mellékes kereseti lehetőség), valószínűtlen ugyan, hogy megkapnám, mert akcentus nélküli angoltudorokat kerestek, és bármilyen szép iparvidéki brit felhangokkal beszélem is az angolt, akcentusom azért még vastagon maradt. Szóval valószínűtlen ugyan, hogy a munkát megkapnám, de azért érdekes volt az interjú. Különösen, hogy nem is rettegtem, pedig idegenekkel és bürokratikus ügyekben kellett eljárnom. A végén még életképes ember lesz belőlem.

az munkáról és az kolléganőről, sírós-szitkozódós hangnemben

A mai nap... olyan nemzeti virtusból már sírva vigadós. Hagyjuk. Szóval a kolléganőm arról ugyan hagyott számonkérően picsogós üzenetet, hogy locsoljam a virágokat, de arról nem, hogy két nappal tovább marad szabadságon, mint eredetileg mondta. És persze a múlt heti munkájából is hagyott épp eleget; még ma is azzal szórakoztam ahelyett, hogy a héten beérkezett ügyekkel törődhettem volna. Aztán délután négyre végre befejeztem a ma leadandó dolgokat, és nekiláttam volna előkészíteni a hétfőn leadandókat, amikre eddig ugyan ránézni sem volt időm, de elsőre olyan 10-16 munkaórára saccolnám...

...és nem működik az adatbázis, amiben kutatnom kellene...

Azt hiszem, ez már a hétfő gondja lesz.

És amúgy is.

Ma le fogom inni magam.

Bár nem, mert akkor meg bőgni fogok, és elkenődik a szemfestékem.

Akkor ma addig eszem magam somlóival, amíg tejszínhabos csokoládéöntet nem hányok.

Írország a hideg tavaszi szélben

Szóval nincs kedvem az utazásról írni, és még mindig fáradt vagyok, és épp kicsit rosszkedvű is. Sok a munka, kevés a napfény, és ráadásul este már megint lekapcsolták a fűtést, természetesen az a kolléga, aki ma egész nap nincs benn. Jellemzően akkor, amikor megfázással és erős hőemelkedéssel nyitom a napot (mert nem, nem vagyok hajlandó előszedni a vastagabb télikabátomat és a sapkámat, mert még mindig azt hiszem, hogy de hát tavasz van; és aztán este kockára fagyok a villamosmegállóban).

Azért tőmondatokban.

Szóval az utazást egy estével korábban azzal indítottam, hogy elmentem, és megnéztem a Híd Terabinthia földjére -t, és volt húsz perc, amikor gátlástalanul telesírtam a zsebkendőmet a mozi sötétjében, aztán sikerült a film végére odatenni az egyetlen lehetséges befejezést, amiért imádkoztam, hogy ne. Ne ezt az ostoba és hatásvadász, de legalább használhatatlan közhelyet. De, persze de; úgyhogy kicsit morcosan támolyogtam haza, így jár az, aki öreg és cinikus, mégis abban a tévhitben él, hogy képes elviselni az érzelmes amerikai filmeket.

Hűha. Ez aztán a tőmondat.

Aztán elindultunk, megérkeztünk, éjjel volt, eltévedtünk, de csak kicsit; a szoba zsúfolt volt és koszos, és egy olasz lány épp telefonon szakított a barátjával. Pénteken reggel ismét eltévedtünk, le is csúsztunk egy egynapos kirándulásról, és olyan dühös lettem Glendalough-ra, hogy soha többé meg sem próbálok oda elmenni. Eddig háromból háromszor nem sikerült, akkor majd legfeljebb nem látok ősi kolostorromokat, és kész. Nagyon morcos lettem. A dublini vár bejáratát sem találtuk meg, hideg volt, és a Starbucks mosdója olyan förtelmes mód mocskos, hogy olyat szerintem még egy mátészalkai késdobálóban sem látni, konkrétan csak azért nem hánytam el magam, mert az emelte volna a színvonalát. Aztán délután kicsit jobb kedvem lett, mert sorba jöttek a visszajelzések, hogy azért minden előzetes idegeskedés ellenére A és B is ráérnek.

Útitársnőm nem kísért el aznap este, mert fáradt volt, és különben is, nem tudja, ki ez az A és nem is érdekli, mondta; úgyhogy kénytelen voltam egyedül visszaballagni a Temple Bar-ba, hogy mezítlábas balkáni rajongóként sört igyak ezzel az Alan Averill Nemtheanga néven rettegett írrel, kicsit látszott rajta, hogy készületlenül éri, hogy egy mezítlábas balkáni rajongót kap kettő helyett, de mivel késett fél órát és el is tévedt a saját törzskocsmái között (közben én ismét összefutottam az áprilisban megismert magyar kidobóemberrel, aki ugyan nyilván nem emlékezett rám, de azért az útlevelemet látva beszólt; no igen, két magyar, ha szülőhazájától távol találkozik, rögtön durván beszól egymásnak, ugye, nemzeti sajátosság - sajnos tényleg az), igazán nem szólhatott egy szót sem (bár arra, hogy valaki péntes este Dublinban alszik kocsmázás helyett, azért annyit mégiscsak hozzátett, hogy "tell your friend she's useless" , amit nem tettem meg, mert minek búsítsam ilyesmivel útitársnőmet, ha ráadásul amúgy sem érdekelné). Aranyos volt, kedves, aztán éjfélkor elballagtunk ki-ki haza, mert neki másnap hokimeccsen kellett helyt állnia, én pedig ötkor keltem, hogy menjünk Connemarába egynapos túrára.

Szóval ötkor keltem, hogy menjünk Connemarába egynapos túrára, ez egy negyvenperces gyalogúttal kezdődött a vasútállomásra, mert a dublini tömegközlekedés szombatonként, különösen, ha villamosról van szó, nem az a koránkelő típus. Az utat végigaludtam, 16 Horsepowerrel a fülemben, és ez jó volt, mert akkor már napok óta nem hallottam zenét, viszont az amerikai útitársak nagyon kiabáltak. Connemarai körutunk esős volt, ködös, szeles és hideg, mint az a képeken is látszik, de gyönyörűen elmosódott, mint egy bővített Caspar David Friedrich életmű. Időnként megálltunk fényképezni és egyszer ír kávét inni is, a kandallóban igazi tűzzel, a pult mögött igazi, szakállas ír öergemberrel, ahogy azt kell; néha majdnem elvitt a szél, és hosszabban megpihentünk egy tóparti, komor kastély mellett, ahol ír házi levest ebédeltünk. Visszafelé vasútépítés miatt eltérítettek minket, de az esti almaborozás ismét csak elmaradt, újfent fáradtság és alvás okán; és bár egy pillanatra felmerült bennem, hogy én azért juszt is körülnézek a Temple Bar-ban, ha már szeretem, aztán rájöttem, hogy holtfáradtan, egyedül talán mégsem olyan jó ötlet.

Vasárnap fel-alá botorkáltunk a városban, megnéztük a Book of Kells kiállítást, aztán koradélután összedrótozódtunk B mint Bambival, és ő egyrészt tudta, hol kell bemenni a várba, másrészt a Guinness Storehouse-ba is elkísért minket, ahol mindent megtudtunk a Guinnes-főzésről, épp csak gyakorlatilag nem láttunk semmit. De azért látványos volt. És nincs söröspohár alakja, pedig mindenhol azt írták (én legalábbis nem szeretnék ilyen alakú söröspohárból inni). Bambi aztán elvitt minket fish & chips-et enni, és sokkal jobb volt, mint amit tavasszal kóstoltam, bár az ír konyhában tényleg nem ismerik még a sót sem. Majd Dublin legrégebbi kocsmájában söröztünk, és a végén már kis híján könnyek közt győzködtem róla, hogy az írek igenis európaiak, elvégre az ötödik században ők hozták vissza a kontinensre a kultúra lángjait. Nem lett volna szabad a Book of Kells kiállítás megtekintése után söröznöm, azt hiszem.

Másnap elballagtunk a Glasnevin temetőbe, szép volt és gótikus, de kicsi; ellenben megtaláltuk az előző esti történetekben emlegetett különféle árkokat, és életemben először igazi temetői fényképeket is készítettem, pedig minden Anathema rajongó múltam ellenére nem vagyok oda a szomorú szemű kőangyalokért. Vettünk új memóriakártyát a fényképezőgépbe, mert az előzőt teleszemeteltük ködös ír tájakkal és jómagunkkal, aztán ücsörögtünk a Boardwalk-on a napsütésben, láthatóan ez kötelező program, mielőtt repülőgépre szállnék, hogy elhagyjam az ír földet. A reptéren elképesztően elanyátlanodtam, és bánatomban beszereztem egy kétöklömnyi plüssbirkát, hogy legalább az szeressen, és kis híján egy fantasy könyvet is, de addigra már szakítottam a fantasy-vel, úgyhogy azt mégsem (és amúgy sem szeretett volna). Meglepő honvágy tört rám, amikor elhagytuk Írország partjait, pedig nem az az otthonom - de úgy látszik, tavasszal szereti a szebbik arcát mutatni.

Skóciai és luxemburgi kalandjainkról pedig a reklám után.

továbbá haza is értem

Amúgy jól hazatértem, bizony. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy nagyon lelkes és részletes beszámolót írjak, mintegy hat éven át, folytatásokban, vagy csak soroljam föl, hogy jártunk itt, ott és amott, találkoztam ezzel, azzal és amazzal, és ittam, izé, na ezt könnyebb összelistázni, sört, cider-t és whisky-t (skótot, azért nincs benne e ). Valamint hazai almapálinkát. És ír kávét. És néha alkoholmentes italokat is, már ha ezt egyáltalán érdemes említeni (biztos nem írnék ilyeneket, ha épp nem a Danny Boy   című szélsőromantikus dalocska kocsmára átírt változatát keverte volna be a lejátszó, olyan fontos meglátásokkal, mint hogy "I'm not pissed enough, but Blessed Mary knows I tried... but call me back when gin is in the flagon, and when the tavern floor is drenched with blood"), és ettünk ír és skót hagyományosakat, mint fish & chips vagy haggis, valamint nepáli és mexikói ételeket, csak azokat nem az őshazájukban.

És kicsit olyan össze-vissza jönnek elő a gondolataim is, nagyjából inkább vissza, mint össze. Kicsit félek, hogy ha elkezdek lelkendezni arról, hogy és akkor és ott, abban azért benne lesz az összes szokásos kétségem is, hogy azért én sok hülyeséget beszéltem, és hogy jó, én jól éreztem magam, de azt nem tudom, hogy akikkel jól éreztem magam, azok vajon jól érezték magukat? És számít, mert nyilván szeretnék még találkozni velük, sokszor; a régi ismerősökkel éppúgy, mint az újakkal.

Közben nagyszabású és sorsford... izé, szóval teljesen szélsőséges gondolatokra is jutottam; hogy aztán fordítanak-e bármit is, a hátukon kívül, majd csak az idő mutatja meg. Persze ezt is sikerült teljesen bizarrul úgy összefoglalnom, hogy ideiglenesen szakítottam a fantasy-vel, mert mélypontra jutott a kapcsolatunk, és időre van szükségem, drágám - pedig az egész valami sokkal mélyebb és ijesztőbb felfedezés eredménye, és azt hiszem, már megint arról van szó, hogy nem tudok igazat mondani, akkor sem, ha akarok, mert az emberi nyelv nem alkalmas az igazság megfogalmazására. Csak ahogy az eső esik, de ez már Norman MacCaig, mert vettem magamnak MacCaig kötetet is, bizony, és megnyugtató, hogy a skót költőóriások ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni ezzel a nyelvnek nevezett elégtelenséggel, mint én magam.

De egyelőre ennek is az a fő jele, hogy ideiglenesen szakítottam a fantasy-vel, pedig láttam ám a dublini reptéren egyébként elég érdekesnek ígérkező könyvet (az volt a címe, hogy The Stolen Child , és egy elcserélt tündérgyermekről, párjáról és visszacserélésükről szólt). Túlságosan is kezdtem történetekben gondolkozni, és az élet ebben éppúgy nem szereti a merev szabályosságot és szimmetriát, mint bármi másban.

Azt majd gyakorlom az ajándékba kapott keltafonat-rajzoló kézikönyv útmutatása alapján.

Az és a nyuszis póló volt a másik nagy tanulság. Az örömteli fajtából. Hogy meglepetések és ajándékok léteznek; és nem onnan, és nem akkor, amikor várja őket az ember. Kicsit még most is értetlenkedve nézek magam elé, különösebben nem érdemeltem ki, és nem is vagyok hozzászokva, hogy csak úgy meglepjenek ajándékokkal. Már teljesen ráfásultam a karácsony-születésnap rutinra (arra is csak félig, még a legjobb barátaim is rendszeresen elfelejtik a születésnapomat; bosszúból és cserébe én is az övéket, olykor szándékosan), erre most. Keltafonat-rajzoló kézikönyvet kapok, és nyuszis pólót.

Amíg pedig nem szedem össze az agyamat, beszámoló helyett: fényképek itt, én ugyan nem vagyok rajtuk, de virágok, kacsák és gótikus temetők annál inkább.

gyászhír

Vasárnap reggel sms-berregésre riadtam, és csak hatodszorra tudtam értelmezni a hírt, hogy meghalt édesapám felesége, öcsém és húgom édesanyja. Régóta súlyos beteg volt; érettségiző korban lévő húgom születése óta nem akadt olyan év, hogy ne töltött volna heteket-hónapokat válságos állapotban kórházban. Amikor 2003-ban diagnosztizálták nála a rákot, csak pár hónapot jósoltak neki. Alig múlt ötvenéves.

Nyugodjék békében.

jelentkezem

Eddig minden teljesen rendben, kisebb gondok persze akadtak, de semmi komoly.

Mindig is sejtettem, hogy A hatalmas arc, meg tengersok esze van, de abban nem voltam biztos, hogy ennyire rettenetesen kedves is. Pedig igen. Bizony. B is roppant aranyos volt, vitt minket enni-inni, csuda rendes ember! Csuda rendes emberek mind a ketten.

Sok helyen megfordultunk, a messzi tengerparton is, de hosszabban majd ha hazajutottunk...

túlnyomás alatt sípol, pedig nem is kukta

A tegnapi bevásárlásom erősen pálinkacentrikus volt, ez egyrészt annak köszönhető, hogy mindkét kedvec barackpálinkámat (a mézeset és a nem mézeset is) olcsóért adták, és akkor már. Éppen abban az átmeneti állapotban vagyok, amikor amúgy is három fajta barackpálinka sorakozik az íróasztalom alatt, itt van nekik hely, kéznél és lábnál. Másrészt egy kicsit sok volt aznapra a világból, és eljutottam arra a pontra, hogy ha már az embernek általában olyan barátai vannak, amilyeneket érdemel, és olyan barátokat érdemel, amilyenek vannak neki, én most bizony selejtezni fogok, mert van pár darab, akit az ellenségeimnek, esetleg. De nem kívánok inkább nekik sem.

Kicsit később ennek kapcsán kaptam smst, hogy "Igen, ma bazdmeg-őszinte voltam, és provokatív. Lehet nem kellett volna a blogodat végigolvasnom tegnap. Mindegy. Utolsó jó tanács, hátha tudsz kezdeni vele valamit: Mivel sokszor csak magadra számíthattál, kifelé gyakran fölényesnek tűnsz, és ez vált ki sok emberből bazdmeg-őszinteségi rohamot" , hát köszönöm a részvételt, tele van hasznosítható igazsággal, például a leírtakon felül azzal is, hogy ez eddig nagyon kevés emberből váltott ki bazdmeg-őszinteségi rohamot; és szinte kizárólag azokból, akik annyira értéktelennek érezték magukat, hogy engem is össze kellett törniük, ha nem akartak azonnal belepusztulni a rettegésbe, hogy nagy fölényességemben netán agyonnyomom őket. Igen, lehet, hogy fölényes vagyok. So fucking what, ahogy Búvárzenekar mondaná, so fucking what? Ha éppen hiszek magamban, arra az az egyetlen elfogadható válasz, hogy már a puszta arckifejezésem láttára is baseball ütő kívánkozik minden jóérzésű ember kezébe? Szóval... minek is tartok ellenségeket, ha a barátaim traktálnak ilyesmivel?

Ó igen, nem tartok ellenségeket. Akkor nyilván azért a barátaim traktálnak ilyesmivel.

Mindenesetre úgy döntöttem, hogy nekem ebből most már sokadszorra is elegem van, és egyre jobban, és ha emberek már mindenáron le akarják törni, akit esetleg nőni látnának, ahelyett, hogy együtt erősödnének vele, akkor keressenek hozzá más alanyt. Már az is kiveszett belőlem, hogy sajnáljam a szerencsétlent; mindenkinek meg kell kapnia az élettől a maga pofonjait, én nem védhetem meg tőle, nem is akarom megvédeni, mindenki maga keresi és követeli ki az élettől a maga pofonjait; az együttérzésnél és a megértésnél többet nem adhatok.

Pénteken lehet, hogy találkozunk A-val, és azt hiszem, nem illene azzal nyitnom az ismerkedést, hogy ide figyelj, ember, te vagy az egyik aktuális példaképem, tökéletlen, épp ezért követhető; csak kicsit kevesebbet szeretnék majd inni, és olyan mélyen sosem fogom tudni átérezni a dolgokat. Nagyon félek tőle. B-nek, ha minden igaz, vasárnap szállítom le a karikásostort, és küldött nekünk térképet kocsmákkal és látnivalókkal, és az elmúlt hetek levelezése alapján már alig várom, hogy személyesen is megismerjem. És persze félek tőle. Egyes szombati intelmekre csak annyit, hogy nem szoktam látatlanul beleszeretni emberekbe, ahhoz bizony látnom kell őket, élőben, mozogni-beszélni-nevetni. Ösztönállat vagyok, tetőtől talpig. A lélek csodálatos dolog, de testem is van. Most leginkább azért vagyok olyan izgatott, mert nekem-számomra-tőlem rettenetesen nagy dolog, hogy képes voltam egyedül és önszántamból felvenni a kapcsolatot emberekkel; és hogy az emberek kedvezően, sőt, kifejezetten lelkesen reagáltak rá. Hogy az emberek nem reflexből vágtak úgy orrba, hogy valahol két háztömbbel arrébb értem földet.

D. és a ködös Skócia már nyugalmasabbnak ígérkezik, ott talán már a kopár hegyekre és a párában megbújó kísértetekre is oda tudok majd figyelni; és nyilván némi összehasonlító kocsmaelemzésre is lehetőségünk nyílik majd, talán akár whiskey és whisky témában is. Alig várom már. Stirling gyönyörű város, de amikor legutóbb arra jártam, egy hirtelen nyári zápor egészen Perth-ig zavart minket, csak egy színdarabra emlékszem és egy öreg temetőre a dombtetőn, hatalmas fákkal (lehet, hogy mégis gót vagyok?); most hát végre alaposabban felderíthetem... Aztán pedig ígéret egy éjszakai városnézésre, Trierben (kíváncsiságomban rákerestem, és ó, de csodaszép képek!), McDonalds az autópálya mellett, Luxemburg... És Szent Patrik napjára már itthon is leszünk.

Legfeljebb lekésünk egy újabb forradalmat.

Addig mindenesetre már csak ezt fogom hallgatni: a Pearl Jam, amint a kedvenc The Who számomat játssza. Ó, igen. Ó igen, igen, igen, igen! Bár jobban szeretem az eredetit, ebben mégis hallom valahol a Jeremy -t is lüktetni, hallom az egész nyavalyás Ten   albumot, és bár cseppet sem nyugtat meg, olyan örömmel tölt el, hogy elhiszem, hogy képes vagyok bármire. Mindenre. Akármire.

Aztán az elmúlt napokban volt más érdekes élményem is, utána sokáig káromkodtam, értetlenül vigyorogva, mert ha megoldható lenne, inkább azokra a férfiakra szeretnék mindenféle ilyen hatással lenni, akik rám is, ugye, hasonlóval bírnak (bár sajnos elég rég találkoztam utoljára ezzel a fajtával). Még az éjszakai busz sofőrje is szóba elegyedett velem, hogy milyen jó néha ilyen őszinte és lelkes mosolyt látni, egyébként tény, hogy ilyen szempontból iszonyatosan lehangoló egy nép a budapesti, végigtömegközlekedni a városon, nézni azt a sok lehangolt embert, hát, már önmagában depressziót okozhat. Pedig ha az ember egyszer eldönti, hogy elkezd mosolyogni, akkor rászokik; a vidámság és a boldogság addiktív. Bárcsak többen elhinnék. Érdemes. Működik.

Megyek is, gyakorolom egy kicsit!

elvágy

A helyzet nagyjából változatlan, bár már több tiszta ruhám van, mint pár napja. Azt nem értem csak, hogy hogy lehet, hogy ezzel párhuzamosabban több lett a szennyes is. Valahol nyilván felfedeztem egy szennyesraktárat, amit még az ínséges időkre tehettem félre.

Pénteken elindultunk nosztalgiázni, hogy még a végleges lebontás és átépítés előtt egyszer utoljára kávézzunk az egyetemi kávézónkban (mert lebontják és átépítik, így múlik el a világ dicsősége), természetesen épp akkor zártak be, amikor odaértünk. Tulajdonképp ez jellemző az angol szakon töltött évekre, úgyhogy a nosztalgia megvolt, a szokásos és kötelező ráfázással együtt.

Elrontottam valami munkát, és nyűgös vagyok. Mostanában sorozatban nem tudok odafigyelni semmire. Ennek folyományaként elrontottam valami nem-munkát is, és ettől sem vagyok boldog. Őszintén szólva. Máshol szeretnék már lenni, csak akkor meg azon aggódnék, hogy mikor kezd el szakadni az eső, és hogy belefér az időnkbe bármi is.

Máshol szeretnék lenni, szokatlanul ragyogó napsütésben, vidáman és kipihenten, pont.

kimerülőfélben, csendben elsörözve

Tegnap délelőtt akartam rakni a kávémba egy kis kakaót, az íze végett, és cukor helyett (azt amúgy sem szoktam), de véletlenül még két lapát nescafét szórtam bele. Azt hiszem, néha már az első kávém előtt is innom kellene egy kávét, hogy elkerüljem az ilyesmit.

Vadul próbálom kizsonglőrködni, hogy A és B dublini sörözési lehetőségek (meglepő módon tényleg A-ként és B-ként tartom őket számon magamban, a valódi és egyéb nevük alapján) rá akarjanak érni, de ne ugyanazon az estén (A-val kapcsolatban továbbra is kétségeim vannak, mármint hogy rá szeretne érni); és hogy az egynapos kirándulások és az esti kísértetbuszozás is beleférjen, de egyelőre még fogalmam sincs róla, hogy sikerül-e akárcsak a töredékét megvalósítanom mindennek. És még sehol sem tartok a zokni-nyilvántartással.

Egyébként A jó újságíró lesz, egy háromsoros levélben sikerült belekötnie az egyetlen elkent és fölösleges félmondatba. Jó, az emberek kétharmadának sikerült volna, a másik egyharmad udvariasan átugorja, a fennmaradó kilencven százalék (bölcsész vagyok, nem... akarom mondani és   turista) pedig akár el is hiszi. Hogy mi már csak ilyen átlagos emberek vagyunk. Csak milyen egy átlagos ember? Jó kérdés... nem tudom. Elszoktam a konfrontatív emberektől, akik nemcsak észreveszik, ha semmiségeket firkálsz, de fel is hívják rá a figyelmedet. Pedig néha nem árt.

Tegnap este aztán ácsorogtam a zebránál, hogy most jó, lesétálok a Nyugatiig, de miért azon az oldalon? Sosem szoktam azon az oldalon menni, most akkor miért? Aztán belebotlottam az unokatestvérembe, és rögtön rájöttem, hogy nyilván csak azért mentem át, mert valahol tudtam, éreztem... Kár, hogy olyan ritkán és irányíthatatlanul történik csak ilyesmi.

Mindenesetre épp a barátnőjétől jött, mármint a volt barátnőjétől, mert épp szakítottak; nem volt különösebben elkeseredve, de azért beültünk egy sörre. Kettőre. Megbeszéltük a világ olyan igen fontos szeletkéit, mint hogy milyen volt egy hétig Londonban egy olyan lánnyal, aki esténként nem volt hajlandó várost nézni, és napközben is alig, vagy hogy most akkor hogy van ez a napi nyolc óra munkával, ha az ember néha élni és aludni is szeretne. Nehezen, kérem, nehezen.